4. Fejezet: Kígyómarás

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

Meglepően jó eredményeket értem el a kígyómarások gyógyításában. Ezt Heroin doktor barátomnak köszönhetem, aki indokínai működésénél tanulta meg ezt a kissé szokatlan és nem egészen szabályos kezelési módot. A marokkói mérges kígyókról tudni kell, hogy legkevesebb hetven féle viperájuk van, és ezen kívül akad még néhány kisebb kobraféleség is. Ezekkel azonban inkább csak északabbra lehetett találkozni. A különbség a kettő között leginkább a marás magasságában van, mivel a kobra mindig megemeli a fejét és úgy csap le, míg a szerényebb vipera csak alacsonyan, siklás közben harap. Rendszerint a boka magasságában, vagy a beteg ujjánál, ha például megmarkol egy fű csomót sarlóval való aratás közben.
A kórházba természetesen csak azok az esetek kerültek, akiket valamelyik jobb indulatú vipera mart meg. Volt ugyanis, például a két perces kígyó, egy rendkívül vékony és viszonylag hosszú, majd egy métert is elérő, kifejezetten ijesztő fajta, no meg a szarvas viperák.

illusztráció: szarvas vipera

Általában azt lehetett mondani, hogy mennél kisebb és satnyább volt egy vipera, a marása annál veszélyesebb. A mérgezés súlyosságát befolyásolta az időjárás, elsősorban a hőmérséklet is. Télen és kora tavasszal, amikor kissé hideg volt, koránt sem voltak olyan mérgezők, mint nyáron a nagy melegben.
Vadászat közben három viperát lőttem, és mind a három különböző volt. Ehhez tudni kell, hogy már gyerekkorom óta irtózom a kígyóktól. Talán hat-hét éves lehettem, amikor a kertünk mellett lévő, kissé vizenyős réten ráléptem egy siklóra. Rettenetesen megijedtem, mert rátekeredett a lábamra. Azt hiszem, hogy ezt a sokkot máig sem sikerült kihevernem és innen ered a kígyóktól való irtózásom.
Az elsővel Goulmima mellett találkoztam, foglyászás közben. Majdnem egy méter hosszú, vastagabb cukorspárga vékonyságú kígyó volt. Ezeket hívták az Afrikában élő franciák kétperces viperának. Ez azt jelentette, hogy a megmartnak legfeljebb csak ennyi ideje maradt az életéből.
A másodikkal ugyancsak foglyászás közben találkoztam, de Ksar es Souk mellett, egy pálmaerdőben. A pálmás szélén ballagtam, amikor közvetlenül az orrom előtt suhant el valami élénkzöldesen csillogó. Az első pillanatban kismadárnak gondoltam, mert közvetlenül az erdőszéli alacsony bokrok felső levelein láttam meg, mintha repülne. Mikor felismertem, kapásból ösztönösen rálőttem, de nem találtam telibe, egyetlen szem sörét érhette csak deréktájban, és így módomban volt közelebbről megnézni. Nagyon szép volt, két piciny szarvacskaszerű képződménnyel és mindössze másfél arasznyi lehetett. Ez a fajta sem igen ad a közgyógyellátásnak sok munkát, inkább csak a temetkezési vállalkozóknak.
A harmadikat gerlevadászat közben lőttem, amikor egy datolyapálma erdőn ballagtam keresztül egy gyalogösvényen. Hajszál híján ráléptem, mert ott napozott karikába csavarodva az ösvény porában. Persze én nem a lábam elé néztem, hanem fel, a pálmafák tetejére, ahol a gerléket kerestem. Ettől ijedtem meg talán a legjobban, pedig ez csak egy közönséges, kissé vaskosnak mondható, kevésbé veszélyes vipera volt. A hossza majdnem elérte az egy métert, de a berber szakértők szerint ez a legkevésbé mérgező.
Mindvégig irtóztam és féltem a kígyóktól. Félelmemet csak némileg enyhítette, hogy Stumptól már a vadászataink kezdetén kaptam két bőr kamáslit. Ez tette lehetővé, hogy csizma, vagy magas szárú bakancs nélkül is mertem vadászni, mert a viperák sohasem haraptak bokán felül. Igaz, Midelt környékén állítólag voltak kobraféleségek is, melyek megemelkedve felülről csaptak le az áldozatukra, de szerencsémre ilyenekkel én nem találkoztam.
Herointől tanult kígyómarás elleni kezelés lényege abból állt, hogy bekötöttünk egy infúziót, melyet megtömtünk különböző gyógyszerekkel. A kezelést ő még Vietnamban tanulta. Legfontosabb hatóanyaga a B l vitamin volt, de ezen kívül raktunk bele C és P vitaminokat is, no meg a biztonság kedvéért a B vitamincsoport többi tagjából is, és szükség szerint szív és keringésre ható gyógyszereket, aszerint, hogy a beteg milyen állapotban érkezett. Mai eszemmel még egy csipetnyi Heparint is tennék.
Barátom eleinte mentegetődzött, mivel annak ellenére, hogy tudja, a B l vitamint nem szabad vénásan adni, mégis szükséges legalább ötven milligramm. Megnyugtattam, hogy én cselédkönyves koromban, a híres Sántha professzornál rendszeresen adtam, és többször száz milligrammot is, vénásan.

illusztráció:Sántha professzor

Így aztán mi rendszeresen ennyit tettünk az infúzióba. Emellett adtuk természetesen az előírásos, kombinált viperamarás elleni szérumot is, de máig is szilárdan meg vagyok győződve, hogy nem ez segített a sokszor már reménytelennek látszó állapotban érkezett betegeinknél.
Ha valakit a bokáján, vagy valamelyik lábujján mart meg a kígyó, az már rendszerint szederjes, hullafolthoz hasonlítható, márványszerű rajzolattal a lábfején, vagy a lábszárán, jelent meg. A legsúlyosabb esetekben ez felterjedhetett akár a köldök magasságáig is, így ez a bőrrajzolat meglehetősen jól jelezte az eset súlyosságát. A kezelésünk hatékonyságát is ezzel mértük. Ha az infúziós koktél még egy óra múlva sem fejtette ki a jó hatását, akkor azt megismételtük, akár emelt adaggal. Általában azonban már az első koktél hatására kezdett elszíntelenedni a hullafoltos bőr, és semmiképpen nem húzódott felfelé. A megmart lábujjat sem kellett minden alkalommal amputálnunk.
Az egyik kígyómarásos esetem különösen mély benyomást tett rám. Tíz-tizenkét éves fiút hozott messziről, szamárháton az apja, akit még előző napon mart meg egy vipera. A fiú igen rossz bőrben volt, még a mellkasa is szederjes hullafoltos rajzolatot mutatott. Ami még jobban nyugtalanított, hogy teljesen szabálytalanul, össze-vissza vert a szíve és valószínűleg ennek következtében kifejezett légszomja is volt. Reménytelen esetnek látszott, de azért számomra mégis csak adott némi esélyt, hogy már több mint huszonnégy órája képes volt ellenállni a halálnak.
Kisebb nagyobb ritmuszavart gyakran észleltünk a kígyómarásoknál, de azért ilyen nagyfokút nem. Azonnal bekötöttük a szokásos infúziónkat, dupla adag B l vitaminnal.
Mikor kb. két óra múlva, a műtétek után újra megnéztem, a szederjes bőrrajzolat mintha halványabb lett volna, de a ritmuszavar nem változott, és így egy-nyolcad milligramm Kombetint is tetettem a következő infúzióba. Ez utóbbi egy jól bevált szív-izomerősítő, német gyógyszer, amitől a francia orvosok kifejezetten féltek. Helyette mindig a szerintem gyengébb hatású Strophantint használták.
Az infúziót naponta ismételtük, míg a negyedik vagy ötödik napon határozott javulást nem észleltem a szív és keringés állapotában is. A bőr már előzőleg feltisztult, de most először nem fulladt és a szívritmusa is javult. Ettől kezdve már csak Strophantint kapott, fel is tudott kelni és az étvágya is megjött. Az apja végig mellette volt, kivételesen azt is megengedtem, hogy bent aludhasson az ágya mellett.
Hazaengedni csak mintegy három hét múlva mertük, amikorra teljesen rendeződött a szívritmusa. Szinte sajnáltam, hogy Heroin akkor már nem dolgozott mellettem, mert máig is meg vagyok győződve, hogy a sikeres kezelés az ő érdeme volt elsősorban.

4. Fejezet: Puskarobbanás okozta kézsérülés

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

Hasonló, kissé szabálytalan, de igen eredményes kezelésre jöttem rá ugyancsak Mideltben, a kézben felrobbant elöltöltő puska okozta sérüléseknél. Több is jelentkezett ottlétem alatt. Ehhez tudni kell, hogy a berber családoknál, de ugyan így az araboknál is, általában akad egy régi puska. A hegyekben, mint például Midelt, gyakran használják is, hogy a kicsiny, megművelt föld darabkáikról elűzzék a kukorica közt lakmározó vaddisznót. Ott ugyanis akad ilyen vad is, én is lőttem egyet. A puskacsőbe ólomgolyó helyett rendszerint rozsdás szögeket és csavarokat, valamint mindenféle apró vasdarabot tettek. Ha nagyon megtömik, ez bizony könnyen beszorulhat lövés közben, és ilyenkor szétvágja a csövet, de az azt tartó kézfejet, ujjakat is. Nagyon csúf, gusztustalan sérülést okoz, és ráadásul igen munkaigényes.

illusztráció: felrobbant puska

Igyekeztem persze minél több ujjat megmenteni, az inakat összevarrni vagy legalább is, rögzíteni a megmaradt ujjcsonkhoz, de az eredmény siralmas volt. Mind elgennyedt és még utólag is le kellet venni egy-egy csupasz csonttal éktelenkedő ujjpercet. A vaddisznó általában elszaladt, ha rálőttek, de néha támadott. Szerencsére ez nem volt túl gyakori, mivel ott jóval kisebb disznók vannak, mint Magyarországon. Ez talán még a politikai életre is vonatkozik, bár erre nem mernék megesküdni. Lehet, hogy e területen világjelenségről van szó, a globalizmus egyik melléktermékéről. Az ottani disznók ritkán haladják meg a száz kilót, míg nálunk előfordul még a kétszáz kiló feletti példány is. A fele ilyen súlyú példány is komoly sérüléseket tud azonban okozni, ahogyan azt az alábbi esetem bizonyítja.
Egy falu melletti tanyán éldegélő berber család meghallotta, hogy vaddisznók zabálják a kicsiny, de létfontosságú kukoricásukat. Az ilyen kukoricások általában csak mintegy félholdnyiak voltak, de a rajta termő takarmány elengedhetetlen volt a baromfik és a kevés birka, kecske téli takarmányozásához. Szorult esetben, még az emberek is ráfanyalodhattak. A tizenhat év körüli, legnagyobb fiúk egy furkósbottal felfegyverkezve kiballagott, hogy elzavarja őket. Ilyesmit csinált már máskor is, és a vaddisznók általában elszaladtak, már a puszta megjelenésére. Néhány ezúttal is elszaladt, de egy nagyobb, valószínűleg túl éhes és makacs kan, ottmaradt és tovább csámcsogott. A fiú odaszaladt, és jól beterítette a bottal.
A gonosz disznó azonban ahelyett, hogy a többi után szaladt volna, szembefordult vele, és elkezdte hasogatni a lábait. A fiú segélykiáltásaira kirohant az apa, de az ő kezében már egy fejsze volt, amivel gyorsan fejbe is vágta a megvadult vadkant. A vadászok jól tudják, hogy ennek hihetetlenül kemény koponyája van, még egy puskagolyó is lecsúszhat róla, ha kissé oldalvást, rossz szögben kapja a lövést. Így azután még kétszer volt kénytelen odavágni, mire a disznó megelégelte és elszaladt. Az apa alig sérült, talán csak két hasított seb volt a lábszárán, de a fiút ugyancsak összeszabdalta. Már nem emlékszem a pontos számra, de talán húsz hasított seb is volt, elsősorban a combjain. Szerencsére egyik sem szakított el nagy artériát, és így azért túl sok vért nem vesztettek, nem volt transzfúzióra szükség.

illusztráció:vadkan okozta hasított seb

Mivel véleményem szerint a vadkan abszolút biodisznó volt, ahogyan azt manapság neveznék, így a majdnem késsel metszett sérüléseket minden további ceremónia nélkül összevarrtam, nemcsak a bőrt, hanem alatta a sérült izmokat is. Persze adtunk tetanusz elleni szérumot, sőt, kivételesen még megelőző antibiotikus kezelést is. Gyorsan és gyakorlatilag gennyedés nélkül gyógyultak.
Egyik alkalommal azonban olyan puskarobbanás okozta kézsérültet kaptam, akinek a kezében már két napja szétrobbant a puska és a sebek már kezdtek gennyedni. Elsődleges ellátás szóba se jöhetett, így aztán fertőtlenítő oldattal való lemosás után bekötöttük. Kétnaponként kötöztük, és meglepődve észleltem, hogy szépen kezd gyógyulni, feltisztulni. Jó két hét múlva igazítottam egy keveset a roncsolt kézen, a kiálló csontvégeket lecsíptem vagy befedtem a mellette épen maradt, és most már feltisztult bőrrel. Tovább kötöztük, és néha-néha igazgattam valamit a gyógyuló szövetekben. Szerintem, és Ali szerint is, az eredmény jobb lett, mint az erőltetett sürgős és lehetőleg teljes ellátáskor.

illusztráció:kézsérülés puskarobbanástól

Azon túl minden hasonló puskasérülésesnél így jártunk el. Csak a tiszta és cafatmentes ujjakat fedtem be a csont megfelelő lecsípése után, a cafatos, erősen roncsolt részeket pedig csak egy vékony vaselinos kötéssel bekötöttük. E célra megfelelő vaselinos lapokat mi magunk már előregyártva tartottunk, egy steril dobozban, az égési sérültek ellátására. Körül-belül hússzor húsz centiméteres géz lapokat egyenként két csipesszel megfogva, belemártottuk egy forró, fazékban megolvasztott sárga vaselinba, és a lecsurgatás után laponként behelyeztük a steril dobozba. Nagyon bevált a másodfokú égéseknél. Ez főleg kisgyerekeknél fordult elő, véletlen leforrázás vagy tűzbeesés miatt. Egy plasztikai sebésztől kaptam az ötletet. Ő hívta fel a figyelmemet arra is, hogy az így felhelyezett kötést legalább egy hétig nem volt szabad bolygatni. Egyébként nagyon ritka volt az olyan eset, ahol naponta kötöztünk. Általános tévhit, hogy a fertőzött sebek annál jobban gyógyulnak, minél gyakrabban kötözzük, tesszük tisztába. Abszolút téves felfogás. A seb leggyorsabban a saját zaftjában gyógyul, ahogyan egyik tanítómesterem mondta. Ezt a felfogást én is magamévá tettem, de csak kilencven százalékig. Mi is csak hetente kétszer kötöztünk, hétfőn és csütörtökön, de azért előfordult, hogy egy-egy betegnél naponkénti kötözést rendeltem el, amikor még számomra is túlságosan zaftos, vagy bűzös volt a seb. Csak az ökör abszolút következetes, ahogyan azt állítólag maga Bismarck mondotta. Ugyancsak Mideltben láttam legelőször echinococcus okozta májtályogot.

illusztráció: az echinococcus életciklusa

Ez egy ocsmány bélféregfertőzés, amit kutyától lehet megkapni. A betegnél egy jókora ökölnyi daganatot tapintottam a bal májlebenyben. Kissé még örültem is, mert ilyesmit még nem láttam, és főleg nem műtöttem. Utána néztem a szakkönyvtáramban, mert én minden új, vagy nehezebb műtét előtt gondolatban kétszer-háromszor is elvégzem a tervezett műtétet, és főleg igyekszem számításba venni az esetleges komplikációkat és a velük kapcsolatos teendőket, hogy lehetőleg semmi ne érhessen meglepetésszerűen, váratlanul. Most is tudomásul kellett azonban vennem, hogy az élet bármilyen egyszerű formában nyilvánuljon is meg, tele van meglepetéssel, előre kiszámíthatatlan tényezőkkel.
A hasi metszés után úgy tűnt, hogy a daganatot könnyen kilehet fejteni a májszövetből. El is kezdtem, de mintegy öt perc után abbahagytam, mert vérzett, mint a bánat. Kénytelen voltam lemondani a teljes eltávolításról, és helyette a legegyszerűbb megoldást, a hólyag kiszájadztatását a hasfalon kívülre választottam. Első ütemben a hashártyával varrtam össze a megnyitásra szánt hólyagfalat úgy, hogy maradjon egy szegélynyi szabad hashártyám. Ezt azután a műtét legvégén öltögettem ki a bőrhöz, és ily módon a nyílást duplán határoltam el a hasüregtől. A hasmetszés felső és alsó szakaszát pedig két rétegben zártam az utolsó, kiszájadztató bőröltések előtt.
Megnyitni csak két, vagy inkább három nap múlva mertem, és akkor kezdtük el a könyveim által ajánlott, ha jól emlékszem tíz százalékos formalinos öblögetést. Hihetetlen mennyiségű apró hólyagocskát és ramatyot öblögetett ki Ali, de végül teljesen feltisztult, és körülbelül három hét alatt spontán be is záródott. Még később is kaptam néhány esetet, mert úgy látszik, hogy a környék komoly mértékben fertőzött volt. Soha nem kíséreltem meg többé a hólyag kifejtését, mindig a fentebb leírt, egyszerű megoldást választottam, és nem is volt semmi különösebb problémánk ezekkel a betegeinkkel.

4. Fejezet: Pondrós kezelés egy teveharapottnál

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

A különleges, nagy feltűnést keltő és sokszor helytelenített kezeléseim közül had említsem meg a következő esetet. Egyik reggel azzal fogadtak az ápolóim, hogy hajnalban behoztak egy csúnya sérülést, amit teveharapás okozott. Már nem emlékszem melyik oldali bokája és lábfeje volt ripityára törve és sebezve, többszörös nyílt csonttöréssel. A röntgen vizsgálat az érintett területen egyetlen ép csontot sem mutatott, csak szilánkokat. Ápolóim már alaposan kipucolták a sebet, de még magam is eltávolítottam néhány kilógó csontszilánkot.
Igazság szerint a legokosabb az lett volna, ha azonnal amputálok, - annál is inkább, mert a sérülés, a harapás már több mint huszonnégy órája történt - de valahogyan nem vitt rá a lelkiismeretem, mert tudtam, hogy a kedves berbereimnél bármilyen végtag elvesztése, sokkal nagyobb lelki sérülést okoz, mint az európaiaknál, bár nálunk sem számít közömbös beavatkozásnak. Úgy döntöttem, hogy várok pár napot, aztán meglátom.
Gipszsínt készíttettem a számára, felpolcoltuk a lábát és antibiotikus kezelést is kapott. Kétnaponként kötözte Hetmen, mindig megnéztem én is, de nem javult, sőt, napról napra csúnyább, gennyesebb, bűzösebb lett a seb.
Kénytelen voltam megajánlani az amputációt, mert komoly fertőzéstől, akár gázgangrénától is tartottam. A beteg határozottan elutasította még a gondolatát is, és a főápolóm rábeszélése is sikertelen maradt. Tovább kötözgettük tehát, de a seb mind bűzösebb, édeskés szagú lett.
Ekkor jutott eszembe egy, a német katonai sebészek által a második világháborúban alkalmazott módszer. Ők állítólag speciálisan az ilyen esetekre tartogatott zöld legyekkel köpették be az ilyen reménytelennek látszó, nem gyógyuló sebeket.

 illusztráció: zöld légy

Mikor Hetmennek elmeséltem, teljesen megdöbbent, mert úgy tudta, hogy pontosan a légy beköpés, a pondrók elszaporodása okozza a legsúlyosabb, akár halálos fertőzést. Sikerült neki megmagyaráznom, hogy ilyesmiről szó sincs, mert a pondrók kizárólag csak az elhalt sejteket és gennyet zabálják, az élő szövetekhez nagyon okosan, nem nyúlnak. Nem tudom, hogy végül is mi győzte meg. Az én addigi eredményeim, vagy inkább az, hogy az összes marokkói által különleges tiszteletben tartott németek is alkalmazták a saját katonáiknál.
- De honnan veszünk zöld legyet?
– Nem probléma. Jön az magától, válaszolta Hetmen.
- Rendben van, mondtam, de nem szeretném, ha más léggyel is keveredne.
– Kizárt dolog. Mindig elsőnek érkezik és elzavarja a többit, mert ő a legerősebb. Erre végképp megnyugodtam. A beteget kiültettük az udvarba és levettük a kötését, azzal indokolva, hogy napoztatni kell a sebet. Azt, hogy be akarjuk köpetni, Hetmen sem merte megmondani. Kb. félóra hosszat üldögélt a napon, de akkor már annyira körüldongták a zöld és egyéb legyek, hogy a beteg is félni kezdett tőlük, így aztán bekötöztük és bekísérték fél lábon ugrálva a szobájába. Hetmen megmagyarázta, hogy egy hétig nem szabad levenni a kötést, mert azon egy ritka német gyógyszer van.

illusztráció: orvosi légy lárvák steril csomagolásban

Három nap múlva azonban átkötötte, hogy a kötés szép tiszta legyen, de úgy, hogy alatta a régit nem bolygatta meg. Szerintem főleg attól félt, hogy megszöknek a pondrók. Közvetlen a kötés felbontása előtt azért elmondta a betegnek, hogy pontosan milyen új német katona módszert alkalmaztunk, mivel én is német vagyok, de eddig nem nagyon mertem hangoztatni a franciák miatt.
Az addig bőven gennyedző seb csodálatosan feltisztult. Szép, élénkpiros, friss húst lehetett látni, ami szépen befedte a törött csontokat is. Arra a gipszsínnel vigyáztam, hogy ne rossz, lólábtartásba forrjanak össze a csontok. A végleges gyógyulást sajnos nem tudtuk megfigyelni, mert a beteg rövidesen, mikor egy mankóval már bicegve járni tudott, hazament. Lehet, hogy a tevéi hiányoztak neki. Hetmen minden esetre bőven ellátta kötszerrel és jodoformos sárga porral. Nem tudok róla, hogy később jelentkezett-e.
Mideltben is találkoztam egy különleges módon kezelt beteggel, őt azonban nem tudtam meggyógyítani. Egy csúnya, kifekélyesedett, kráterszerű mintegy két centiméter átmérőjű seb volt a hajas fejbőrén. Nyilvánvalóan bőrrák, de az alappal, a csonttal még nem kapaszkodott össze. A vizsgálat után elmagyaráztattam neki, hogy az egészet ki kell vágni, és miután csak úgy lehet összevarrni, hogy két újabb metszést is ejtenem kell a seb mellett, amit aztán nyitva, összevarrás nélkül kell kezelnünk a túlzott bőrfeszülés elkerülésére, legalább kéthárom hétig kórházban kell maradnia.
Mivel messze lakott és a közelben nem volt rokona sem, nem egyezett bele, hiába győzködte Ali is, pedig rá szoktak hallgatni, mivel idős és nagy tekintélyű ember volt.
Hónapok teltek el, mire viszont láttam. A kráter már majdnem tenyérnyi volt és szemmel láthatólag behatolt a csontba is. Műtét, már szóba sem jöhetett. Ali hosszasan elbeszélgetett vele, és miután ellátta kötszerrel és hazaküldte, elmesélte, hogy milyen kezelést kapott az elmúlt hónapokban. Hetente-kéthetente járt egy szent emberhez, aki miután alaposan megrágott egy szent könyvből kitépett lapot, az összerágott papírt a sebére köpködte. Azt, hogy mit fizetett mindezért, nem mertem megkérdezni, de talán Ali se. No comment.

4. Fejezet: Sebszétválás műtét után

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

Visszaugorva a szaharai helyemre, tőlem még délebbre, vagy hetven kilométernyire, volt egy másik sebészet is. Ezt egy spanyol orvos vezette, aki önhibáján kívül, úgy csöppent bele a sebészetbe, mint Pilátus a credóba. Aránylag frissen végzett orvos volt, aki már eleve úgy szerződött, hogy vállalja a szaharai munkát. Kétségtelenül jól képzett belgyógyász és általános orvos volt, de mivel délen akkor sebészre volt szükség, így sebésznek küldte le a minisztérium. Pofátlanul még azt is megmagyarázták neki, hogy a diplomáján az áll, hogy orvosi és sebészi teendőket végezhet. Persze ez a világ legtöbb államában kiállított diplomán így szerepel, főleg a latin nyelvűekében.

 illusztráció: fotó a sivatagról Pista bácsi gyűjteményéből

Tőle kaptam az első sterilen szétvált hasfalat. Addig még nem is láttam olyat. Egy középső, alsó metszés volt, már nem emlékszem milyen műtéti célból, ami teljesen szétvált már két nappal azelőtt. Valamikor dél tájban érkezett, így aztán aznap délután megcsináltam. Alig győztem kiszedegetni, kibogarászni a sűrűn elhelyezett, finom öltéseket. Mintha csak az öltésekkel kapcsolatos álláspontomat igazolta volna. Még az asszisztensem is felsóhajtott, ennyi varrat és mégis szétment.
 - Pont azért ment szét - feleltem, talán kissé hangosabban a kelleténél - mire gyorsan elhallgatott. Addigra már megkaptuk a sodort nylon fonalainkat, így nem okozott problémát az egy rétegben való elvarrás. Helyesebben inkább két réteget kellett volna mondanom, mivel körülbelül úgy varrtam össze, mint a drótvarrásos fiúmat. Csak itt a drót helyett a legvastagabb nylon fonalat alkalmaztam a minden réteget átöltő néhány nagy öltéshez. Talán mondanom sem kell, simán gyógyult.
A spanyol kollégám, vagy inkább a felesége, egy alkalommal rendkívül kínos döntés elé állított. Az asszonyka karambolozott és külső, látható fejsérülés nélkül eszméletlen maradt. Miután csak nem akart magához térni, a férje telefonált nekem, hogy szaladjak le hozzájuk és adjak tanácsot, mert ő már nem mer semmit tenni, és a beteget sem tudja továbbküldeni.
Az asszonyka valóban kómában volt, rendkívül alacsony pulzusszámmal és mindkét oldali tág pupillával. Vérnyomása magasabb volt és időnként öklendezett, miután már mindent kihányt előzőleg. Bármi is okozta, ezek agynyomásra utaló tünetek. Már többször kapott tömény cukoroldatot és vízhajtót, de az állapota egyre romlott, a pulzusa mind ritkább lett. Megismételtük az akkoriban divatos fentebbi kezelést, és vártunk. Tovább romlott az állapota.
Akkor már tudtam, mit kellene tennem, de nem volt bátorságom. Magyarországon, mikor cselédkönyves voltam, majdnem két hónapig dolgoztam az ország legjobb ideggyógyásza mellett. Sántha professzort ugyanis politikai okok miatt száműzték egy vidéki kórházba. Tőle tanultam, hogy súlyos agynyomás esetén, végveszélyben meg szabad kísérelni egy igen lassú gerinccsapolást is. Annak ellenére, hogy ezt valamennyi tankönyv szigorúan tiltja, mert a nyúltagy beszorulása miatt, azonnali halált is okozhat. A csapolás természetesen igen lassan, csak cseppenként történhet.

illusztráció: gerinccsapolás

Mindezt már előzőleg elmeséltem a kollégának és felhívtam a figyelmét a veszélyekre is, melyekről ő is tudott, hogy a csapolás következtében a koponyán belüli nyomás nagyobb lesz, mint a gerincvelői és ennek következtében a nyúltagy beszorulhat az öreglukba, és azonnali halált okozhat. Arról azonban nem hallott, hogy kivételes esetekben ennek ellenére is alkalmazható a kezelés. Hitt nekem, és beleegyezett a felajánlott megoldásba.
Mondanom sem kell talán, milyen végtelen óvatosan és szívszorulás mellett végeztem. Soha nem felejtem el azt a megkönnyebbülést, amit éreztem körülbelül öt perc múlva, amikor a beteg kinyitotta a szemét, és csodálkozva kérdezte, hogy hol van, és mi történt. Kis idő múlva Casablanca is telefonált, hogy mégis tudnak küldeni egy repülőgépet a betegért, így aztán elküldtük az asszonykát, de már lényegesen jobb állapotban. Természetesen a férje is elkísérte. Előre felhívtam a figyelmét, hogy nagy valószínűséggel az ottani specialisták ugyancsak helyteleníteni fogják az alkalmazott kezelést, de ő biztosított, hogy nagyon örül, hogy hallgatott rám, és mindent megmagyaráz az ottani kollégáknak.
Azt hiszem, hogy ő meg is tett minden lehetőt, de mint később a tudomásomra jutott, a specialistáink nem hittek neki, és talán még ma is csodálkoznak, hogyan követhettem el ilyen műhibát. Pedig amúgy jó nevem volt Casablancában és vagy urológusnak, vagy nőgyógyászati sebésznek tituláltak. Ez utóbbinak főleg azért, mert állítólag én voltam az egyedüli sebész Marokkóban, aki a hüvelyen keresztül, hasi metszés nélkül is el tudta távolítani a méhet.
Természetesen ezt is ott tanultam meg, a csodálatos, régi könyveimből, amikor egy alkalommal olyan nagyfokú méhelőreeséssel jelentkezett egy idős asszony, hogy bűn lett volna hasi metszésből operálni. A tankönyvem persze arra is felhívta a figyelmemet, hogy pontosan ezek, az ilyen esetek tudják a legkellemetlenebb komplikációkat okozni, de megadta a tanácsot is, hogyan lehet elkerülni. Nem az elülső falnál, a hólyag felől kell kezdeni a preparálást, hanem a hátsó falnál, és csak akkor szabad előre jönni, ha a hátsó fal felől már bejutottunk a hasüregbe és az oda görbített mutatóujjunkra rámetszve preparáljuk le a méh elülsőfalához tapasztott és vele együtt kibukott hólyagfalat. Így elkerülhető a húgyhólyag sérülése és esetleg az uréter lekötése.

4. Fejezet: Fegyvertartási engedélyem

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

Abban igazam lett, hogy még a magam részére is igen nehezen tudtam megszerezni a sörétes puskára szóló engedélyt. Sokan csodálkoztak is, hogyan sikerült. Nos, akkoriban meglehetős orvoshiány volt Magyarországon, főleg néhány elmaradottabb megyében. Én is Nógrád megyében kaptam állást, mint körzeti orvos, két kis faluban. A puskát természetesen azonnal le kellett adnom a járási rendőrségen.

illusztráció: a Magyar Népköztársaság akkori címere

Pár hét alatt sikerült megkedveltetnem magam a helyi lakossággal, a körzeti rendőrrel, tanácselnökkel, és ami a legfontosabb, a helyi erdésszel, aki azután hetente legalább egyszer kölcsönadta a puskáját, és nehogy ebből esetleg túl nagy gondja legyen, elkísért a vadászatra, már csak azért is, hogy megmutassa a legjobb helyeket, ahol elsősorban fácánozni lehetett. Ha véletlenül ő foglalt volt, akkor pedig a helyi rendőr gondjaira bízott, aki szintén vadász volt, a szomszédunkban lakott és igen jó barátságba keveredtünk.
Annyiban is szerencsém volt, hogy a környék meglehetősen gazdag volt nagyvadban, és így az apróvad szinte senkit nem érdekelt, rajtam kívül. Ráadásul nem is igen tudták lőni az apróvadat. Azt hiszem, hogy a legelső itthoni vadászatom annyira tanulságos, hogy érdemes megemlíteni.
Egy kis patak mellett laktam, egy régi kastélyban. Innét indultunk el felfelé, és az erdész figyelmeztetett, hogy legyek résen, mert bármelyik pillanatban felreppenhet egy kakas. Ez be is következett néhány száz méter után. Vállhoz rántottam a puskát, majd nyugodtan lőttem. Elhibáztam. Újra lőttem és azt is elhibáztam. Nagyon szarul éreztem magam, mert addig már sokat meséltem az afrikai vadászataimról. Szerencsémre, vagy kétszáz méterrel feljebb ismét kiröppent egy kakas, és ezt már az első lövésre lekaptam. Aztán még lőttem vagy kettőt, és végül egy nyulat is, melyet az erdész vitt haza. Én megelégedtem a kakasokkal. Ettől kezdve hetente legalább egyszer kimentünk vadászni, és gyakorlatilag nem fordult elő, hogy üres tarisznyával térjünk haza.
Megtanítottak arra is, hogyan kell a nyulat elkészíteni, hogy valóban jó és zamatos legyen. A saját bőrében két napig ki kellett akasztani egy igazi falusi budiba, vagyis egy vízöblítés nélküli klotyóba. Itt csonttá fagyott, és az ott lévő ammónia gáz megérlelte. Az így megpuhult húsból aztán isteni nyúlpaprikást lehetett készíteni. Később, mikor már nem állt rendelkezésemre igazi budi, esküszöm, hiányoltam, és úgy találtam, hogy a nyúlpaprikás nem az igazi.

illusztráció: hagyományos, pottyantós budi

Egyik vadászat alkalmával csúnyán megszidtak, mert nem voltam hajlandó egy süldő nyulat lelőni. Elmagyarázták, hogy az ilyen fiatal vadnyulat kirántva is el lehet, sőt úgy kell elkészíteni, és az a világ legfinomabb étele. Pár nap múlva, mikor újra lehetőségem nyílt, sikerült végre lőnöm egyet, és így jóvátenni a vétkemet. Valóban fejedelmi étel volt. Ennél jobb talán, csak az egészen fiatal fácánkakas volt, ugyanúgy elkészítve.
Visszatérve a fegyvertartási engedélyre, azt természetesen három hónap alatt sem sikerült megszereznem és végül a többszöri sürgetésemre véglegesen elutasították. Minthogy vadászat nélkül sehogyan sem tudtam elképzelni az életemet, elhatároztam, hogy valahol a szülőfalum közelében telepszem le, és ott újra próbálkozom az engedély megszerzésével. Erre ott meg is volt minden esélyem, mert nagyszámú rokonom és barátom között igen sok, jó beosztásba lévő, vezető kommunista is volt, akikre bizton számíthattam, csak a büszkeségemet kellett félre tennem. Bejelentettem tehát távozási szándékomat.
Két nap múlva már hivatott a járási párttitkár, aki azelőtt a hadseregben szolgált, mint politikai tiszt, és a környéken nagyon kemény embernek tartották. Velem meglepően barátságosan elbeszélgetett, de alig akarta elhinni, hogy az engedély visszautasítása miatt akarok elmenni.
- Másutt sem fogja megkapni. - Kifejtettem neki, hogy csak első unokatestvérem van összesen huszonnégy, hogy a többi rokonról ne is beszéljek. Már ezek között is akad két pártitkár és egy magas rangú rendőrtiszt az általános iskolai barátaim között, akik készek mellettem kiállni.
- Akkor miért nem oda telepedett le? - kérdezte.
- Mert szégyenlős és ráadásul büszke is vagyok - feleltem.
Elgondolkodott pár másodpercig, majd azt mondta:
- Még mindig nem tudom megérteni, hogy egy volt disszidensnek, hogy juthatott eszébe, fegyvertartási engedélyt kérni. Az ilyesmi egyszerűen képtelenség, és nemcsak nálunk, hanem bármelyik más államban is.
- Ebben téved - mondtam. - A nyugati államokban vadászpuska tartásához általában nem is kell engedély. Bárki bemehet a fegyverboltba és megvásárolhatja. - Láttam rajta, hogy nem nagyon hisz nekem. - Nem tudom van-e tudomása arról, hogy ez még a cári Oroszországban is így volt. Lenin például levélben kért egy vadászpuskát és egy vadászkutyát a sógorától, amikor Szibériába száműzték. Ha a cári birodalom nem félt sörétes puskát adni a legnagyobb ellensége kezébe, én sem tudom megérteni, hogy nálunk miért kellene ettől félni. Nem hiszem, hogy olyan gyenge lenne a népi demokráciánk, hogy tartania kellene, még egy sörétes puskától is.
Ezen nagyon elgondolkodott, és láttam, hogy nem nagyon tetszett neki, amit mondtam, de végül így válaszolt. - Ha egy héten belül megkapja az engedélyt, akkor marad?
- Igen, feleltem határozottan.
Ebben maradtunk, és öt nap múlva kezemben volt az engedély. Így működött valójában az egész kommunista rendszer. Abszolút bürokratikusan, de mindent meg lehetett kerülni és felgyorsítani, ha a megfelelő helyen kopogtatott valaki és elég meggyőző érvei, vagy helyette befolyásos barátai voltak, vagy csúszópénze, helyesebben kenőpénze. Ezzel a rövid, de a szocialista rendszerre jellemző példával azt is szerettem volna bizonyítani, hogy adott esetben, ha rákényszerültem, nem is voltam olyan idétlen, mint azt néhányan állítják. Talán csak a múltból örökölt, de ma már felesleges elveim voltak, és ezekhez néha betegesen ragaszkodtam.

4. Fejezet: Üzemorvosi munka

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

Visszatérve a marokkói betegeimhez, főleg a második helyemen fordult elő, hogy üzemorvosként is kellett gondolkodnom és cselekednem. Többször előfordult ugyanis, hogy tévesen, sürgős műtétként operáltam vakbélgyulladással felnőtt férfiakat, akiknél a műtéti feltárás semmi elváltozást nem mutatott. Az sem vigasztalt, hogy eszembe jutott, Magyarországon a vakbélgyulladással operált betegek harminc-ötven százalékát feleslegesen, téves diagnózis alapján operálják.

Főként az izgatott, hogy ezek a betegek meglehetősen súlyos állapotban, heveny panaszokkal érkeztek, a tankönyvi leírásnak megfelelő tünetekkel. Mindig eltávolítottam persze a féregnyúlványt és gondosan átvizsgáltam az összes belet és hasi képletet, de semmi magyarázatot nem találtam a heveny és súlyos panaszokra. Aggódtam is értük pár napig, de legnagyobb meglepetésemre, két-három napon belül teljesen panaszmentessé váltak.

Egyik este, ismét hoztak egy hasonló beteget. Fiatal, jó erőben lévő berbert, fájdalomtól eltorzult arccal és hányingerrel küszködve. Fájt az egész hasa, de főleg jobb oldalt, és tapintani sem lehetett, mert rendkívül erős izomvédekezése volt az egész hasra kiterjedően. Vita sem lehetett, ez perforált vakbélgyulladás, gondoltam és még holnapig sem várhat igazán. Közben befutott Ali, a főápolóm és egyben altatóm is. Ránézett a betegre, és csak annyit mondott:

– Ez is az ólombányától jött.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem.
– Csak azt, hogy az ilyen betegeket mind onnan kapjuk.
– És szerinted mi baja van?

– Azt nem tudom – felelte.

– Én meg azt nem értem, hogy mitől gyógyulnak meg olyan gyorsan.– töprengtem hangosan.

– Mind rendbe jön, mikor másnap adok nekik ricinust.

Ezen aztán, vagy két percig gondolkodtam. Ha valóban vakbélgyulladás, akkor már úgyis perforált, és legfeljebb csak egy éjszakát veszítek, azt meg kibírja egy ilyen jó erőben lévő berber. 

illusztráció: ricinus növény

– Adj neki most egy kanál ricinust, és ne reggelizzen. Holnap reggel majd eldöntöm, hogy mi legyen vele.

Ali végrehajtotta a kapott utasításokat, mindent elmagyarázott a betegnek, és boldogan sietett hazafelé. Lehet, hogy csak vendégei voltak, gondoltam, és rühellte megvárakoztatni őket?

Másnap reggel azonban a beteget tökéletesen gyógyultnak találtam. Még az otthagyott reggelijét is visszaadtuk, amit jó ízűen el is fogyasztott. Semmi kétség, Alinak száz százalékig igaza lett. Ebéd után még a szakkönyvemben is utánanéztem az esetnek, mert akkor már volt egy modern, gyakorló orvosok számára íródott enciklopédiám is. Zoltán barátomtól kaptam ajándékba. Tipikus ólommérgezésről volt szó, ahogyan az a szakkönyvemből kiderült.

Beszéltem persze később az üzemorvosukkal is, akinek volt egy nagyon csinos francia asszisztensnője, de valahogyan egyikőjük sem értette meg a problémámat, és továbbra is kaptam tőlük két-háromhavonta egy heveny hasi katasztrófát, akit aztán ricinussal kikúráltunk. Persze, ha irodai alkalmazott, vagy európai volt az illető, akkor ez a kezelés nem jöhetett szóba. Róluk nem feltételeztem, hogy mosdatlan kézzel fogyasztják el a hazulról hozott, ebéd helyetti szendvicset. 

 illusztráció: galenit, ólom

Később a bányát is megnéztem. Noha Afrikában voltunk, ott ázsiai állapotok uralkodtak, ahogyan azt Magyarországon szoktuk mondani. Egy dolog azonban rendkívül mély benyomást tett rám. Megmutatták ugyanis a helyi áramfejlesztőjüket, egy még az első világháborúból származó német tengeralattjáró hajtóművét. Kifogástalanul működött, még semmiféle nagyjavítást nem kellett rajta végezni. Ez azért nem akármi.

4. Fejezet: Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

A hazatérésem legfőbb okát még ma is, utólag hosszú évek múlva is abban látom, hogy az akkori feleségem képtelen volt az ottani életformába beilleszkedni. Az amőbiázisra való hivatkozás, így utólag, inkább csak egy jó ürügynek tűnik a benső, személyes problémáim kiteregetésének elkerülésére. Ezen kívül egyszerűen azt is mondhatjuk, hogy hülye voltam, mint már sokszor az életemben. Még talán azt is, hogy gyáva voltam, hogy berber módra intézzem el a megromlott családi életemet.
A berberek ugyanis meglehetősen primitív, de mindenképpen végleges megoldást jelentő módon intézik el a megromlott házasságból való menekülést. A nagyon kellemetlenné vált asszonyt felszólítják, hogy kísérje el őket a hegyekbe mikor visszatérnek a birkáikhoz és a kecskéikhez. A vétkes asszony ilyenkor elbúcsúzik a rokonaitól, barátaitól, és könnyes szemmel félve ugyan, de követi az urát. Mikor a férj egy hónap múlva ismét hazatér, hogy élelmet és tiszta ruhát vegyen magához, közli, hogy az asszony megcsúszott, vagy megbotlott egy hegyi ösvényen és szörnyethalt a szakadékban. Tisztességesen eltemette természetesen. Ennyi. Senki nem kérdez semmit, bár mindenki tud mindent. Természetesen ezt a megoldást csak akkor fogadja el a falu, a törzs, ha a férjnek súlyos, megbocsájthatatlan indoka volt. Például házasságtörés, amivel szégyenbe hozta. Enyhébb esetekben egyszerűen elmehet a kádihoz, és kérheti a házassági kártya kettészakítását.

illusztráció: Szahara, Algír

Amennyiben nem lehet eldönteni egyértelműen, hogy a házasság megromlásáért ki a felelős elsősorban, a kádi jelképesen eltépi a házasságot igazoló okmányt és mindkét fél szabad lesz, bármilyen más kötelezettség nélkül, vagyis az asszony családjánál marad az esküvő előtt adott ajándék, a feleség ára. Ugyanez a helyzet olyankor is, ha a férj hibájából mondják ki a válást. Abban az esetben azonban, ha az asszonyka a hibás, a férj visszakapja az esküvő előtt adott értékeket, vagy legalább is annak egy részét, például egy fél tucat birkából hármat. Az eljárást vizsgálva én még európai szemmel  is, abban egy ősi, a történelem előtti időkből származó igazságot vélek felfedezni, amin lehet talán vitatkozni, de az őszinteségében nem kételkedhetünk.
Bevallom, hogy az én fejemben is megfordult a gondolat, hogy berber módon rendezzem a családi feszültségünket, sőt még helyet is nézegettem vadászat közben, de az asszony a harmadik vadászatra már nem jött el sőt, utána soha többé nem jött velem vadászni és persze egyedül se ment. Lehet, hogy megsejtett valamit? Pedig előtte pár hónappal vettem neki egy olcsó spanyol puskát Tangerban.

illusztráció: Tanger ma

Még megdöbbentőbb volt számomra, mikor közvetlen a hazajövetelünk előtt kijelentette, hogy ő is haza akarja hozni a vadászpuskáját és idehaza is vadászni akar, mint én. A szokottnál hangosabban és durvábban magyaráztam meg neki, ha nem vadászott ott, ahol lehetősége volt, akkor ne akarjon Magyarországon villogni, ahol még nekem is nehéz lesz elintézni, hogy a külön engedéllyel hazahozott vadászpuskámat használhassam. Ennyit a fura, és számomra követhetetlenül logikátlan gondolkodásáról. Nehogy félreértés legyen, én mindig a nyitott házasságnak voltam a híve, azzal a kikötéssel, hogy a megfelelő diszkrécióra mindkettőnk vigyázz. Abban sem vagyok biztos, hogy az asszony megcsalt, de szégyenbe semmiképpen nem hozott.

4. Fejezet: Amőbiázisom

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

Az amőbiázis emlegetése kellemetlen emlékeket ébreszt bennem. Kint tartózkodásom alatt két alkalommal is kórházi kezelésre kényszerültem miatta az utolsó évemben. Először a fővárosba a sebészeti osztályra kerültem, mint kolléga, de elég hamar lemondtak rólam, mert valószínűleg végbélráknak gondolták. Egy hét után a saját kérésemre hazamentem. Mivel az állapotom tovább rosszabbodott, annak ellenére, hogy Stumppal egy injekciós kúrát kezdtünk Emetinnel, így felkerültem Casablancába, belgyógyászati osztályra, melyet egy régi francia katonaorvos vezetett, akit specialistának tartottak amőbiázisban. Három hét alatt rendbe is hozott, és erősen lefogyva és lelkileg is némiképpen megtörve tértem haza Mideltbe.

illusztráció: az amőbiázis életciklusa

Általában erre a betegségemre, nevezzük most mindenki számára érthetően trópusi vérhasnak, szoktam hivatkozni, amikor a váratlan hazatérésemről faggattak a barátaim. Az igazság azonban nem ilyen egyszerű, bár kétségtelen, hogy ez is jelentősen közrejátszott.
Mára jelentősen megváltozott a betegséggel kapcsolatos felfogás is. Ennek röviden és laikusok számára is érthetően az a lényege, hogy nem tekintik többé önálló megbetegedésnek, amit bárki megkaphat, hanem az egyik autóimmun betegség, a colitis ulcerosa szövődményének. Ami még érthetőbben azt jelenti, hogy csak ilyen betegségben szenvedők, vagy arra hajlamosak (akik a génjeikben hordozzák a lehetőségét) kaphatják meg az amőbiázis mintegy ráadásként. Ezzel magyarázható az is, hogy a két betegség tünetei, sőt a kezelése gyakran összefonódik. Ez utóbbit egyébként már negyven évvel ezelőtt is tudtuk, helyesebben sejtettük. Az is szinte mindenki által elfogadott ténynek számított, hogy igazán meggyógyítani csak Európában lehet. Afrikában soha nem lehet számítani teljes gyógyulásra, mindig ki fog újulni. Ezt én is elhittem, és részben ezért lett számomra is egy érv a hazajövetel mellett.
Akkoriban is ismert volt, hogy az amőbiázis mellett mindig található egy bakteriális fertőzés, egy idült vérmérgezés. Nálam is volt ilyen, ráadásul az egyik leggorombább, a sebészek által rettegett, gennykeltő staphylococcus fertőzés. Ez hol itt, hol ott okozott nálam furunkulust, vagy ami még rosszabb és fájdalmasabb, hónalji verejtékmirigy gyulladást illetve kis tályogot. A furunculusokkal még csak – csak elbántam egyedül, de a hónalji tályogocska megnyitásához kénytelen voltam külső segítséget is igénybe venni. Fordulhattam volna persze valamelyik kollégámhoz, de valahogyan az általam kiképzett ápolóimban jobban bíztam. Most sajnáltam igazán, hogy Ben Haddou már nincs mellettem, mert benne abszolút bizalmam volt.

illusztráció: sebész ollók

Leborotváltattam a beteg hónaljamat, majd egy piciny bőrtűvel, kevés Lidocainnal közvetlen, felületesen a bőrbe adott érzéstelenítést végeztem saját magamnak. Ez nem volt éppen kellemes, de néhány káromkodással könnyítve kibírtam. Ali rémült szemekkel figyelte, mert már előzőleg felvilágosítottam, hogy mit kívánok tőle. Mivel az így adott érzéstelenítés azonnal hat, Ali kezébe adtam a már előzőleg kiválasztott görbe, hajlított és egyik szárán hegyes ollót. Ennek hegyes szárát Ali beszúrta a tályogba, majd fél körívben csinált egy jó fél centis nyírást. Majd megfordíttattam vele az ollót, és a tályog, a sebszél másik oldalából is kinyírattam egy fél centis darabot.
Persze azért az érzéstelenítés ellenére, csak fájt és megviselt kissé a dolog, így rögtön felsiettem a lakásunkba és ittam egy jó pohár vörös bort. Tíz perc múlva újra lementem a kórházba, és folytattam a munkát. Ha jól emlékszem, aznap még operáltam is. Mint érdekességet megemlítem, hogy a staphylococcus fertőzésem ellenére sem gennyedtek a műtéti sebeim, pedig ettől komolyan tartottam magam is. Igaz, egy kissé meghosszabbítottam a bemosakodási időt, és a szokottnál jobban vigyáztam a sterilitás szabályainak betartására.

3. Fejezet: Kutyaharapást Csillával

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

A fentebbihez hasonló bélkiirtásos műtétet kellett még egyszer végeznem, de azt már Mideltben. A beteget kétszer is operáltam, mindkét alkalommal vastagbél-csavarodással. Valószínűleg amőbiázisa volt, ami hihetetlen méretű vastagbél megnagyobbodást, megvastagodást okozott. Legelső alkalommal csak visszatekertem a megcsavarodott belet. Mikor, mint egy félévre rá visszahozták, úgy éreztem, hogy legokosabb az egész beteg szakaszt kivágni, hacsak nem akarom ingajáratban újra és újra viszontlátni.
A vastagbél bal felét távolítottam el, és az erősen kitágult haránt vastagbelet varrtam össze a kissé összeesett szigma alsó szakaszával end to end (vég a véghez) módszerrel. A műtét azért lett nehezebb, mert egy viszonylag szűk lument kellett egy tággal összevarrnom, de ez egyáltalán nem megoldhatatlan feladat. Én egyébként oldal az oldalhoz anasztomózist csak a pályám kezdetén, még Magyarországon csináltam, annak ellenére, hogy a régi tankönyvek általában ezt javasolták.
Mideltben azért már könnyebb dolgom volt. Egyedül csak az asszisztensem után bánkódtam igazán, mert sehogy sem sikerült hasonlót találnom. Az életem azonban kétségtelenül könnyebb lett és a beteganyagom is. Megoldódott többek közt a vadászkutya problémám is. Stump lopott ugyan már két kutyát számomra, de egyik sem vált be. Itt végre kaptam két aranyos kölyökkutyát és ezeket próbáltam meg felnevelni. Nem volt egyszerű feladat, mert alighogy megkaptam őket, el kellett utaznom két napra a fővárosba és így a cselédlányra maradt a gondozásuk, a gyerekekkel együtt. Neki első dolga az volt, hogy telefújta az egész lakást légyirtó sprével. Ettől azután mindkét kiskutya megbetegedett, napokig nem evett, és pár hét múlva a kan el is pusztult. Én akkor és most is irtózom mindenféle sprétől, még a szagtalanítónak sem bírom a szagát, és ilyesmit csak a konyhában tűrtem el, de ott is csak kivételesen. Légycsapót használtunk.
A megmaradt kiskutyának is valamiféle csontosodási zavara lépett fel, mellyel szemben Szlavko, az állatorvosunk is tehetetlen volt. Sohasem érte el a fajtájának megfelelő nagyságot, és időnként epilepsziás rohama is volt néhány másodperces eszméletvesztéssel. Sajnos ez is elpusztult három éves korában, de addig hűségesen szolgált és nagyon megszerettem.
Még fél éves sem volt, amikor kezdtem betanítani. Mivel nagyon gyenge volt és fáradékony, azt találtam ki, hogy oldaltarisznyában vittem ki a terepre és csak akkor tettem le a földre, amikor már megtaláltuk a foglyokat. Megható volt nézni mikor kínlódva ugyan, de mindent elkövetett, hogy a meglőtt vadat odahozza, néha a földön vonszolva például a nyulat. Cicának neveztem el, és ez találó név is volt számára, bármennyire röhögött is Stump. Egyébként epagneul breton volt, amit Magyarországon fürjésző ebnek is szokás nevezni.

illusztráció: epagneul breton kutyák

A házőrző kutyánkkal már nagyobb szerencsénk volt. Ez egy bajor véreb volt, és egy éves korában kaptam egy Dél Afrikába kivándorló német családtól. Nagyon ragaszkodott hozzánk, elsősorban a gyerekekhez, akiket mindig elkísért mikor a cselédlánnyal a piacra mentek bevásárolni. Érdekes módon, bár senki nem tanította be, egyetlen idegent sem engedett a kislányaimhoz nyúlni. Olyan félelmetesen tudott morogni, hogy még a legbátrabb berber is ijedten kapta vissza a kezét, ha eszébe jutott valamelyik szőke kislányom fejét megsimogatni. Kifejezetten rasszista volt, amin sokat röhögtünk Stumppal. Mi az ugatásából vagy a morgásából meg tudtuk mondani, hogy ki áll a kertkapu előtt, és szeretne bejönni.

illusztráció: bajor hegyi véreb

A kórház néger kertésze még kezdetben egyszer végig vágott rajta egy vesszővel. Ezt soha nem tudta megbocsátani és attól kezdve a kertész helyett mi magunk voltunk kénytelenek rendbe tenni a kis kertünket. Igaz, sok dolog nem volt vele, mert csak fű volt és néhány fa. A kertész iránti gyűlöletét kiterjesztette valamennyi négerre és még akkor is morgott, ha én magam vezettem be a fekete vendéget. Az arabokat, berbereket ugyancsak megugatta, de már csak pianóban morgott. Érdekes, hogy a zsidókat még egy fokkal jobban kedvelte. A fehéreknél csak mintegy figyelmeztetően felmordult.
Megtanult magyarul is, amit akkor vettünk észre, amikor Mike János, a Ksar es Soukban engem váltó magyar sebész legelőször meglátogatott. Éppen iszogattunk, amikor rettenetes dühös ugatást hallottunk, de csak egészen rövid ideig. Fél perc múlva kopogtattak az ajtón és a kinyitott ajtóban megdöbbenve láttunk egy vadidegen embert, aki mellett ott állt Bill nevezetű kutyám és barátságosan csóválta a farkát. Szólni sem tudtunk a meglepetéstől, hogy este, sötétedéskor beengedett egy idegent.
A szentségét, mondtam halkan.
– Már látom, hogy jó helyen járok, válaszolt az idegen, ugyancsak magyarul. De mért vagytok úgy meglepődve?
– Szerencséd, hogy nem harapott a seggedbe a kutya, feleltem.
– Eleinte nagyon harcias volt, de szóltam hozzá néhány szót magyarul, és rögtön el kezdte csóválni a farkát. Kissé később, vacsora utáni ivászat közben állapodtunk meg abban, hogy ez a kutya ért magyarul.
Egyik délben, amikor az ebéd utáni kávémat szürcsöltem, furcsa nyöszörgő hangot hallottam a kertből. Azt hittem, hogy a kutya beszorult valahová. Gyorsan kisiettem és azt láttam, hogy a legkisebb, a másfél éves lányom áll a kutya feje mellett, a szájában a kutya egyik füle, amire tiszta erejéből ráharapott. Szegény Bill meg sem merte mozdítani a fejét, nehogy elrántsa a kislányt, csak nyöszörögve várta, hogy valaki kivegye a kis Csilla szájából. Miután kiszabadítottam a fülét, boldogan megcsóválta a farkát, és tovább játszott a kislánnyal.
Nem sértődött meg akkor sem, ha a lányaim evés közben zavarták, pedig köztudott, hogy ilyenkor a legtöbb kutya veszélyes lehet, akár még a gazdájára is. Általában a saját konyhánkról származó maradékot ette, de ha nem volt elegendő, akkor a betegek által hagyott maradékból kapott kosztot. Így volt ez azon a délutánon is, amikor a kórházból feljövet azt láttam, hogy a kutya szomorúan álldogál a tányérja előtt, és nézi, hogy a második kislányom Ildikó válogatja a tányérjából az olíva bogyókat, melyeket nagyon szeretett. Látszott rajta, hogy igazából nem is irigyli, csak szeretett volna már ő is enni. Azonnal megkérdeztem a kislányomat, hogy evett-e már az olíva bogyókból, és mennyit. Ettem, de csak keveset felelte szemérmesen a két éves kislányom. Úgy döntöttem az anyja jajveszékelése ellenére is, hogy egyelőre nem mossuk ki a gyomrát, de holnap reggelig teljes koplalást írtam elő. Nem fogadtam meg Stump tanácsát sem, aki egy kanálnyi pálinkát javasolt, mint a legjobb orvosságot mindenféle bélfertőzés megelőzésére. Szerencsére semmiféle következménye nem lett a dolognak, csak annyi, hogy Ildikó másnap még a szokottnál is éhesebb volt.
Az utolsó évben már két házőrzőnk is volt, mert Bill maga mellé vette a „menyasszonyát”, ahogyan a nőstény berber kutyát elnevezték a lányaim. Egy igazi, kóbor, berber kutya volt, amelyik a párzási időben egyszerűen beköltözött hozzánk Gyanítom, hogy nem csak a Bill iránt érzett szerelem vezette a hozzánk való költözésbe, hanem közre játszott az is, hogy Bill, aki valóban szerethette, megosztotta vele a kosztját. Mikor ezt is észrevettem, nem csak a frenetikus testi szerelmüket, nem volt többé szívem kizavarni az udvarunkból. Érdekes, hogy már az első naptól kezdve pontosan tudta kik tartoznak a házhoz, és azt is, hogy ki a gazda.
A fáskamrában meg is ellett, de a kislányok oda is követték, amikor pár nap múlva felfedezték, és boldogan dédelgették a négy piciny kölyköt. Azt hittem, hogy menten szörnyethalok, mikor először megláttam, mert a menyasszony még Billnél is vadabb volt, a lányaimon és rajtam kívül senki sem merte megsimogatni. A kölkök elpusztítása persze szóba se jöhetett. Hogy mi lett velük három hónap múlva, miután mi hazajöttünk, nem tudom, de valószínűleg sikerült őket elajándékozni, mert nagyon aranyosak voltak.

3. Fejezet: Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

A legnagyobb szenzációt kiváltó betegemet is Goulmimáról kaptam. Egy heveny bélelzáródásos, idősebb férfibeteg volt, akinél a has megnyitása után azt láttam, hogy szinte az összes vékonybele elhalt. Gondosan végig vizsgálva, csak a legfelső szakaszán találtam egy kb. tíz-tizenöt centiméternyi szakaszt, ami épnek volt mondható. Tipikus bélfodor thrombozisról volt tehát szó.
Tanulmányaimból tudtam, hogy már több olyan esetet leírtak, akik a vékonybél teljes eltávolítása után életben maradtak. Mivel akkoriban már jól megalapozott tekintélynek örvendtem, habozás nélkül belevágtam, annak ellenére, hogy már inkább éjszaka volt, mint este. Az asszisztensemen láttam, hogy elcsodálkozott, de tiltakozni persze nem mert. A műtét meglepően gyorsan ment, mert az elhalt bélfodrot nem a bélhez közeli, apránkénti lefogásokkal vagdaltam át, hanem lent, közvetlenül az alapjánál, néhány lefogás után. Arra természetesen ügyeltem, hogy mindig az elhalt részen belül maradjak Az anasztomózist a megmaradt ép szakasz és a vakbél között csináltam, end to side (vég az oldalhoz) megoldással. A hasat természetesen prímára zártam, drain nélkül. Simán gyógyult.
Ugyancsak Zoltán hozta, de már a második vagy harmadik évben, a második gyomor perforációs betegemet. Akkorra már egyet operáltunk, de az a szokásos lyuk elvarrásos, egyszerű műtét volt. A mostani betegem azonban hamar, pár órával a kilukadás után érkezett, és így alkalmas volt az úgynevezett elsődleges, részleges gyomor eltávolításra, amit akkoriban nagyon ajánlottak, mint a fekélybetegség végleges megoldását. Így aztán úgy döntöttem, hogy Bilroth I műtétet fogok nála végezni, vagyis a fél gyomor eltávolítása után a megmaradt gyomorcsonkot a nyombéllel kapcsolom össze. Ezt a megoldást kedvelte az utolsó főnököm is, és számomra is ez volt szimpatikusabb és nem utolsó sorban rövidebb. Ilyen műtétet egyébként már Magyarországon is végeztem. Minden simán ment, és a beteg két hét múlva távozott. 

 illusztráció: a Bilroth I és II műtétek közti különbség

Egy évre rá találkoztam vele Goulmimától nem messze, egy kisebb oázisban, foglyászás közben. Itt egyedül vadásztam, illetve csak Asszú, Zoltán mentőautós sofőrje kísért el. Már egy órája hiába kerestük a foglyokat, amikor egy hatalmas berber odajött hozzánk, és nagyon udvariasan üdvözölt. Asszú elmondta, hogy neki vágtam ki félig a gyomrát, és azóta kutya baja. Megígérte, hogy szívesen megmutatja, merre találhatunk foglyokat.
Míg ballagtunk az ajánlott hely felé, többször is elrepült a fejünk felett néhány galamb. Kísérőnk érdeklődött, hogy azokat miért nem lőjük. Annak nem jó a húsa, feleltem. Nagyon rágós. Ez ellen határozottan tiltakozott, mire én fölajánlottam, hogy az ő részére szívesen lövök néhányat.
Nagy vitába bonyolódott Asszúval, aki azután a végén elmagyarázta, hogy miről is van szó. Nem szabad megennie, csak az olyan vadat, amelyiknek át van vágva a nyaka, és így ki van véreztetve a próféta előírása szerint. Ezt már láttam többször is, ha muzulmánnal vadásztunk együtt, hogy a lelőtt vadnak mindig elvágta a nyakát, még akkor is, ha dögre esett, vagyis már nem élt. Ajánlottam neki is ezt a módszert, de kiderült, hogy ez csak akkor lehetséges, ha hithű muzulmán lövi le a vadat. Végül Asszú találta meg a megoldást, amikor elmagyarázta, hogy érvényes ez a szabály hitetlen esetén is, de csak akkor, ha a lövés előtt elkiáltja magát „biszm Allah”. Ez valami olyasmit jelent, hogy isten nevében, akarata szerint.

illusztráció: Bismallah kalligrafikus írásmóddal

Így aztán szorgalmasan kiáltoztam és lőttem legalább fél tucat galambot, ő pedig szorgalmasan vagdalta a nyakukat. Megtaláltuk később a foglyokat is, így számomra is jutott valami. Nagyon invitált bennünket egy teára azzal, hogy nem lakik túl messze, de Asszúnak sikerült meggyőznie, hogy a kórházban már várnak és már most is késésben vagyunk. Később volt alkalmam megkóstolni az általuk készített galambpörköltet, és el kell ismernem, hogy nagyon ízletesre el tudták készíteni.
Ritkán előfordult, hogy kifejezetten galambokra vadásztunk. Ezt főleg késődélután inkább már estefelé lehetett űzni és olyan helyeken, ahol úgynevezett földalatti vízelvezetés volt. Ez ott fordult elő, ahol az öntöző vizet egy lapos dombon kellett keresztül vezetni. Ilyenkor egy mély árok kiásása helyett azt csinálták, hogy nyolc tíz méterenként ástak egy-egy kutat, majd a kutakat a vízfolyásnak megfelelő mélységben kivájt alagutakkal összekötötték és így biztosították a víz elfolyását.
Estefelé elég volt végigsétálni a kutak mellett és azokba egy-két követ dobni. Ha nem is mindig, de elég gyakran sikerült így kiröppentetni egy-két galambot valamelyik közeli kútból, ahol fészkeltek, vagy éppenséggel csak ittak. Ez valóban sportvadászat volt, kissé olyan, mint az élő galamblövészet, ahol kalitkákból kiröppentett galambra kellett a versenyzőknek lőni.

3. Fejezet: Vadászat fürjre és másra

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

Különleges élmény volt a fürj vadászat, amit Stump társaságában műveltem leginkább, Midelt környékén, június legvégén és július elején. Annyi volt a fürj, hogy kutyát nem mertünk kivinni, mivel valósággal megbolondultak a sok szagtól és nyomtól, így használhatatlanok voltak. A már learatott gabonatáblákon vadásztuk, ami tele volt alacsony zöld gyommal és így a legnagyobb gondot a lelőtt madarak megtalálása jelentette. Egyetlen mód volt, hogy ne veszítsük el, hogy a leesése helyéről egy pillanatra sem vettük le a szemünket. Mereven csak arra a pontra nézve oda sétáltunk, és azzal sem volt szabad törődni, ha menet közben két másik fürj is kiröpült a lábunk alól.

 illusztráció: fürj

Csak akkor keltek föl ugyanis, ha majdnem ráléptünk. Ilyenkor először jobbra kanyarodva majd bal irányba enyhe ívben kanyarodva röpültek el. Csak a harmadik kanyar ívben volt szabad rájuk lőni, helyesebben akkor, amikor gyakorlatilag már egyenesen repültek, mert ha valaki előbb lőtt, az vagy hibázott, vagy fasírttá lőtte, mivel túl közel, húsz méteren belül volt ilyenkor. Eleinte én többször is így jártam, míg végül megfogadtam Stump tanácsát, és amikor felröppent hangosan azt mondtam, ej-ha, és csak utána emeltem fel a puskám és lőttem kapásból. Némi gyakorlat után nagyon belejöttem.
Megegyeztünk abba is, hogy csak huszonöt töltényt szabad fürjezéshez kivinnünk, hogy a mészárlást elkerüljük. A rekordom az volt, amikor egy alkalommal huszonhármat vittem haza. Ha velem volt egy jól betanított ápolóm, akkor duplázni is mertem. Ilyenkor ugyanis az ápoló kötelessége volt, hogy az első fürj leesési helyéről ne vegye le a szemét, és még véletlenül se pillantson föl az esetleges második lövésre. Egyáltalán nem volt könnyű betanítani, de mit meg nem tesz az ember a kedvelt hobbijáért.
A fürjeket Stump készítette el görög módon, kissé magyarosítva. A fürjek hasába tett egy kevéske füstölt szalonnát, az egész köré tekert ugyancsak egy füstölt, vékony szalonnát, majd az egészet becsomagolta szőlőlevélbe, és keresztbe, hosszába átkötötte cérnával, mint egy piciny csomagot. Tepsibe rakta és háromnegyed óra alatt, kisütötte, úgy, hogy félidőben megfordította az így becsomagolt fürjeket, hogy mindkét oldaluk jól átsüljön. Onnan lehetett tudni, hogy a sütést abba lehet hagyni, hogy a szőlőlevél ilyenkor már megbarnult, mintha dohánylevél lenne. Ha jól emlékszem, még sót sem igen adott hozzá, ha elég sós volt a füstölt szalonna. Isteni eledel volt, és én általában négyet-ötöt tudtam elfogyasztani, szalonna nélkül, amit a kutyák kaptak meg.

illusztráció: fürj megsütve

Stump egyébként kiváló szakács volt, mert három hónapig büntetésből, amikor lefokozták őrmesterré, a légió tiszti konyháján kellett dolgoznia. Őrmesteri rangnál lejjebb nem lehetett lefokozni, mert azt a vietnami háborúban tanúsított hősiességéért, kitüntetésként kapta. De ez túl hosszú történet. 
A negyedik apróvadat úgyszólván magam fedeztem fel. Észrevettem, hogy rengeteg sárszalonka van a Midelt környéki, kissé mocsaras területeken. Ide még talán tíz kilométernél is kevesebbet kellett kocsikáznom. Azt hiszem a közelben lakó berberek komplett bolondnak, néztek, amikor el kezdtem lövöldözni őket, és sehogy sem értették, hogyan tudok drága lőszert pazarolni, ilyen hitvány, semmicske madarakra. Ezeket is szőlőlevélbe csomagolva fogyasztottuk, de nekem azért nem ízlettek úgy, mint a fürjek. Annak ellenére sem, hogy az elejtésük még a fürjekénél is nehezebb volt. Két, sőt három töltényt is elpazaroltam egyre, különösen az elején.

illusztráció: sárszalonka

Ha már belekaptam az ottani vadászat ismertetésébe, kitérek a robogó autóból történő gazella vadászatra is. Ezt még Ksar es Soukban, illetve Goulmima területén űztük, mint Zoltán vendégei. Ma már csak sajnálni tudom, hogy jó néhány ritka állatfajt is kilőttem. Ma már nem értem azt a gyilkolási megszállottságot, ami vadászat közben hajtott.
Erre a vadászatra igen korán, már öt óra előtt el kellett indulnunk, vagy egy dzsippel, vagy Zoltán nyitott Chevroletjével, amit Casablancában vásárolt egy Amerikába hazatérő katonától, aki egy közeli támaszponton dolgozott. Akkoriban kezdték felszámolni ezeket és így bagóért, egy új bogárhátú Volkswagen árának mintegy húsz százalékáért jutott hozzá. Természetesen már több éves kocsi volt, de egész jó állapotban, amíg Lalla egy nagyon helyes olasz kislány, a feleségem barátnője, egy évvel később össze nem törte, és megjavíttatni már nem volt érdemes, mert jóval többe került volna, mint az eredeti ára.
A terep, ahol vadásztunk, olyan sima volt, hogy ugyan úgy használhattuk, mint egy dzsipet. Hajtás közben hetven vagy akár nyolcvan kilométeres sebességgel is tudtunk gurulni. Egyedüli veszélyt csak a száraz, vízmosás okozta árkok jelentették és ezeket bizony illő volt időben észrevenni, mert komoly sérüléseket okoztak, szerencsére nem nekünk, hanem más vadászoknak, elsősorban katonatiszteknek és egyéb előkelőségeknek.
A féltucatnyi, de néha akár harminc tagból álló csordát lassan járó motorral megközelítettük, mintha mellettük akartunk volna elmenni. Általában már száz-kétszáz méterről megindultak, de csak akkor gyorsítottak fel, amikor még közelebb értünk.

illusztráció: gazellák

Rövid hajsza után egy kisebb csoport, a legszebb hímek lemaradtak kissé, mintegy magukra húzták az üldözőiket, és fokozatosan oldalazva eltávolodtak a nőstényektől és a gidáktól. Csak ezután indultak meg igazán, de ez rövidtávon nyolcvan kilométer per órát is jelenthetett. Annyi becsület azért volt bennünk, hogy mi mindig a hímeket választottuk, bár jól tudtuk, hogy a nőstények sokkal könnyebben utolérhetők, elsősorban azért, mert nem olyan kitartóak. A lövést a nyitott kocsi elejére támaszkodva kellett leadni, harminc-negyven méterről, persze száguldás közben. Egyáltalán nem volt könnyű, és az a vadász, aki elsősorban a saját biztonságára, kényelmes és stabil helyzetére ügyelt, az szinte mindig hibázott. A húsa meglehetősen édeskés ízű volt, nem olyan jó, mint a mi őzikénké, de ahhoz hasonlítható leginkább. Túzokot csak kettőt lőttem. A látszólag lomhán repülő madár gyorsabb, mint a gazella. A húsa sem volt igazán finom. Száraznak és meglehetősen rágósnak találtuk mind a kettőt.

3. Fejezet: Vadászat fogolyra

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

Az igazi szenvedélyem, a hobbim azonban a vadászat volt, szinte az első pillanattól fogva. Egy éven belül meg lett az engedélyem és a puskám is, egy használt, tizenhatos kaliberű, jó márkájú francia sörétes puska. Ezt később lecseréltem és a legutolsó puskám, amit haza is hoztam, a legjobb márkájú Merkel puska volt (12-es kaliberű Bock puska).

 illusztráció: Merkel vadászpuska

A vadászat mesterségébe Stump vezetett be, aki már egészen fiatalon, mondhatnám gyerekkora óta vadászott. Erre bőven volt alkalma, mert mint később megtudtam, egy igen jó nevű, bár kissé leszegényedett hercegi családból származott. Mindkét vállról, jobb és bal kézzel egyaránt jól lőtt, nem egyszer láttam őt így duplázni, mikor az egyik fogoly jobbra a másik meg balra röpült. Ez Zoltán szerint főleg azért volt, mert arra is lusta, hogy megforduljon. Ő szintén a kompániához tartozott bár őt a vadászat, és ezen belül az apróvad nem érdekelte annyira, mint minket.
Mindkettőnknek a foglyászás volt az igazi szenvedélye. Sokszor ötven kilométer távolságba is elmentünk, hogy biztosan felleljük őket. Mindig hajnalban indultunk, és legkésőbb két-három órára már otthon is voltunk, általában nyolc-tíz fogollyal. Egyik alkalommal, kb. harminc kilométernyire Midelttől, már vagy három órán keresztül hiába kerestük kedvenceinket, pedig a kutyáink is velünk voltak.

illusztráció: vörös fogoly

Ekkor találkoztunk a beduin barátommal. Ő már jól ismert a kórházból, mert amikor rövid időn belül már a második alkalommal hozta be a feleségét tripperrel, nem voltam hajlandó kezelni csak akkor, ha ő is aláveti magát a vizsgálatnak és kezelésnek. Ez természetesen komoly vitával járt, de végül engedett. Az elvégzett prosztata masszázs azután engem igazolt.
Most ő akart nekünk segíteni, megmutatni, hogy merre találjuk meg a foglyokat. Velünk jött, és szinte megmerevedett a döbbenettől, amikor azt látta, hogy az előttünk futó és végre felfedezett fogolycsapatba nem voltunk hajlandók belelőni, noha nem voltak messzebb, mint harminc méter, vagyis a legjobb távolság. Megfigyeltük persze, hogy hova röpültek, és meg is találtuk őket vagy háromszáz méternyire, szétszóródva a kicsiny afrik fűcsomókban. Nagyon imponált neki, ahogyan a kutyák állták az egyenként szétszóródott foglyokat, és ahogyan mi a lábunkkal felröppentve harminc méterről lelőttük. No, és ahogyan a kutyák hozták őket és átadták, némelyiket még élve.
Mikor nyolc darab foglyunk volt már, nem folytattuk a csapat üldözését, hanem elfogadtuk a barátunk meghívását egy teára a sátrában, amelyik ott volt vagy egy kilométernyi távolságban. A fiatalasszony is megörült, amikor a férje hívására megjelent egy öregasszony kíséretében. Gyorsan előkészítettek mindent, és kezdték forralni a vizet a teához. A fiatalasszony erélyesen kizavart néhány a sátor előterében lábatlankodó tyúkot, csak egy nemrégen született és kissé beteg bárány maradhatott az anyjával az egyik sarokban, de ők egyáltalán nem zavartak bennünket, nagyon illedelmesen viselkedtek és csöndben voltak. Nagyon unszoltak bennünket, hogy maradjunk ott ebédre és levágnak nekünk két tyúkot. Ezt már sehogy sem fogadhattuk el, és végül átadtunk hat fiatal foglyot, hogy azokat készítse el, mert mi eleve úgy terveztük, hogy frissiben megkóstoljuk, mert akkor a legfinomabb. Ez nem egészen igaz ugyan, de hát ő nem ismerhette a francia konyha specialitásait. Azt, hogy melyik fogoly a fiatal, azt könnyű volt megállapítani, még akkor is, ha már felnőttek és az anyjukkal egyenlő nagyságúak lettek. Elég volt a csőrük tövét megnyomnunk. A fiatalé még kifejezetten puha volt.
Nem is értünk haza, csak késő délután, de valóban finomat ettünk ebédre. Híg lére eresztett pörköltféleség volt, együtt készítve számunkra meghatározhatatlan zöldségfélékkel. A férj később megajándékozott egy birkával, amit Szlavko, a szerb állatorvos vágott le, és Stump készített el magyar birkapörköltnek. Ebből is nagy zabálást, vacsorát rendeztünk, de meg kell mondjam, hogy a rendőrtiszt barátunk később rajtunk keresett egy lopott birkát, mert a gondos nyomozás egészen a házamig elvezette.
- Tréfásan csak annyit jegyzett meg, hogy ne aggódjunk, orgazdaságért semmiképpen nem fog bíróság elé vinni. - Erre aztán nagyot ittunk, és elmesélte, hogy az itteni beduinok szinte soha nem ajándékoznak a saját nyájukból, hanem az ajándékot mindig lopják. - Takarékos emberek feleltem,- mire nagyot nevetett. Szerinte inkább igaz az a monda, hogy Mohamed próféta ide, Marokkóba telepítette a két leggonoszabb és tolvaj beduin törzset. A berbereim, valahogy nem kedvelték őket, de egyúttal tartottak is tőlük.
A vörös foglyok mellé igyekeztünk mindig legalább egy nyulat is lőni. Ezek jóval kisebbek voltak, mint a magyar nyulak, fele olyan súlyúak Ezek közül azokat, melyeket arab temető mellett lőttünk, mindig elajándékoztuk. Ennek egyszerű magyarázata, hogy a nyúl mindenevő és bizony nagyon könnyen bejuthatott egy lapos kővel, vagy palával fedett sírba, ahol a lepedőbe való csavarás helyettesítette a koporsót.
Ugyancsak kínban voltam, amikor egy kedves fiatal francia pár meghívott a nejemmel együtt vacsorára, és az általunk ajándékozott nyulat tálalta. Nejem sehogy sem értette, hogy miért nincs étvágyam, mert csak ímmel-ámmal kóstolgattam az amúgy valóban nagyszerűen elkészített nyulat. Pár nap múlva, amikor az álnok Stump megmagyarázta neki az okot, akkor meg hisztizni kezdett és nő létére meglepően csúnya szavakkal illetett bennünket, hogy kénytelenek voltunk otthonról elmenekülni.

3. Fejezet: Ivászatok

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

Az esti iszogatás közben, mikor Stumpal kitárgyaltuk, ő is egyetértett, és akkor magyarázta el, hogy a pénztől eltekintve is, miért szerették az arab nők a légiósokat. Nem szárazon dolgoztak, és így még az aktus elején sem okoztak fájdalmat. Persze azért közrejátszott a tőlük kapott pénz is, és más, talán leginkább psychésnek mondható tényező.
A napi iszogatás, valahogyan hozzátartozott az itteni életvitelhez. Az angolok viszkit ittak sok szódával, a németek a sörre esküdtek, mi pedig a franciákkal együtt a borra. Nyáron, az igazi hőségben pedig fröccsöt fogyasztottunk. Máig is az a meggyőződésem, hogy mi éltünk a legegészségesebben, kivéve az arabokat, akik elsősorban forró teát ittak, mert a vizet ők is veszélyesnek tartották. Ebből persze nem szabad azt gondolni, hogy az ott töltött nyolc évemet egy enyhe alkohol mámorban éltem túl. Egy-egy nagyobb kiborulás is előfordult ugyan, de ritkán.
Csak vörös bort, vagy esetleg rozét volt szabad fogyasztani. A fehérbort mindig túlkénezték és így tartós fogyasztásra alkalmatlan volt. Igazán jó vörös bort, csak Mideltben tudtunk inni. Akkor fedeztük föl, hogy a legjobb márka az aït soualai pincészetből jön, ez pedig csak mintegy hatvan–hetven kilométernyire volt tőlünk.

Elhatároztam, hogy onnan fogom beszerezni a bort, de ehhez megfelelő edényekre volt szükségem. Legelőször egy hatvan literes üvegballont kaptam a bányától. Pár nap múlva Stump értesített, hogy talált a raktárban tíz darab, egyenként tíz literes demizsont, valamilyen ismeretlen nevű fertőtlenítőszer volt bennük, és valamikor még a háború alatt kerültek ide. Elrendeltem a kórház és az ambulancia általános fertőtlenítését. A műtőtraktust kétszer is felmosattam az ismeretlen, de már valószínűleg hatástalan fertőtlenítővel.
Az újabb gondot az jelentette, hogy a pincészetnél csak kereskedők vásárolhattak. Ez is megoldódott, mikor a gimnáziumi igazgató – aki bridzs partnerünk volt - meghallotta, hogy hova akarok menni. Kiderült, hogy közel egy évig együtt volt német fogságban a pincészet igazgatójával. Elég lesz, ha átadod az üdvözletemet, nem fog ragaszkodni a kereskedői igazolványhoz.
Minden ment, mint a karikacsapás. Pár nap múlva meghoztam a százhatvan liter első osztályú bort. Attól kezdve ezt ittuk és annyira ízlett mindenkinek, hogy még a bridzs partikon is ez lett a fő ital. A demizsonokat megkezdésük után, üvegekbe fejtettük le. Dugó helyett egy csepp olíva olajt használtunk, miután majdnem csordultig töltöttük az üvegeket. Használatbavétel előtt, dugóhúzás helyett egy gyors, szakszerű csuklómozdulattal kilöttyintettünk egy kortynyi bort a csapba, és így távolítottuk el az olajt.

Amikor Stump demizsonok után kutatott, talált három bádog kanna tiszta alkoholt is. Fogalmunk sem volt ki rejthette el, de feltűnően jól eldugta. Stump elöl azonban nem tudta elrejteni, ő volt ugyanis a kórház főápolója és gyógyszerésze még a légiós időkben. Nem véletlenül egyébként, mert ifjú korában elvégezte a gyógyszerészeti főiskolát, mielőtt elment volna pilótának. Azonnal hozzáláttunk a pálinkagyártáshoz.
Nem emlékszem már pontosan, hogy melyikünk hozta a végleges receptet, de azt hiszem én voltam, mert azért én rengeteg hasznos és élvezetes dolgot tanultam az ilyesmiben szakértő műtősnőktől.
Majdnem félig töltöttünk egy demizsont tiszta alkohollal, és beledobtunk három szem kimagozott aszalt szilvát literenként számolva. Ugyancsak literenként számolva, tettünk bele egy szem összetört szilvamagot. Egy hét múlva, amikor az oldat enyhén rozsdavörös színt kapott, felöntöttük desztillált vízzel. Pihentettük hat hétig, majd üvegekbe leszűrtük. Olyan finom lett, hogy még egy magyar vendégünk sem hitte el, hogy mi gyártottuk. Ami még érdekesebb, a hozzánk néha beugró és italt kedvelő marokkóiak, elsősorban a csendőr, rendőr és katonatiszteknek is jobban ízlett, mint az eredeti viski. Természetesen ettől kezdve mindig ezzel kínáltuk meg először, és ez komoly megtakarítást is jelentett számunkra.
A fizetésem nem volt rossz, de a többi orvoséhoz viszonyítva, relatíve kevés volt. A minisztérium ugyanis legjobban a francia orvosokat fizette, akik ráadásul még harminc százalék gyarmati pótlékot is kaptak a saját követségüktől. Kevesebb, de még mindig jó fizetése volt a spanyol kollégáknak. Utánuk jöttünk mi, a többi idegen, mert a sor legvégén a marokkói orvosok álltak. Logikát persze nem nagyon érdemes keresni az ilyetén való fizetési rendszerben. Én egyszerűen annak tudom be, hogy a minisztériumban elsősorban, mint szakértők, még mindig a franciák voltak túlsúlyban.

3. Fejezet: Vesico-vaginális sipoly

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

Még büszkébb lettem magamra, amikor sikerült megoldanom egy húgyhólyag és hüvely közti, nehéz szülés után keletkezett sipolyt. Ezt először egy kb. két centis haránt metszésből körbe preparáltam. A hólyagfalba elhelyeztem egy finom catgut Z öltést, úgy, hogy a sipolyt és a közvetlen mellette lévő hólyagfalat befele gyűrve zárja. A hüvelyfalat pedig kifele fordítva két nylon fonallal zártam, olyan U öltésekkel, melyekbe két-két inggombot is belevettem. Ezek segítségével lapszerinti tapadást sikerült produkálnom, ami hermetikusan zárt, de azért a nagyobb biztonság kedvéért, pár napig itt is bent hagytuk a katétert. A varratkiszedés után persze gondosan félretettük az inggombokat a következő, hasonló beteg számára.

Illusztráció: vesico-vaginális sipoly

Ugyancsak nagy sikert arattam a hüvelyplasztikai műtéteimmel, a nehéz szülések utáni kisebb repedések rendbehozatalával. Itt nagyon vigyáztam arra, nehogy túl szűkre szabjam, mert a berber fiúknak komoly szerszámjuk volt általában. Ráadásul, mivel körülmetéltek voltak, meglehetősen szárazon dolgoztak. Ennek ránk nézve hasznos következménye volt, hogy a nők kedvelték a fehér férfiakat, mert kezdetben sem okoztak fájdalmat. A szegény zsidók persze nem részesültek ugyanolyan fogadtatásba, de ezúttal nem a rasszizmusnak volt betudható.
Ide kívánkozik az alábbi történet is. Egy nőgyógyászati vizsgálathoz hívott a szülésznő, mert a pár hetes asszonyka nagy fájdalomról panaszkodott a házastársi kötelességeinek teljesítésekor. Ő már megvizsgálta a fiatalasszonyt, de az égvilágon semmi rendellenességet nem talált. A jelenlétében megismételtem a vizsgálatot, de én magam sem találtam semmit, ami magyarázhatta volna a fájdalmat. Hirtelen ötlettől vezérelve behivattam az ifjú férjet, egy húsz év körüli, az átlagnál kisebb és vékonyabb férfit. A szülésznőt addig az ifjú arával kiküldtem és a férj mellé Alit, a főnővéremet illetve ápolómat rendeltem be. Ilyen apróságokra én nagyon vigyáztam. Nőbeteget csak női tolmács jelenlétében, férfibeteget pedig csak férfi jelenlétében vizsgáltam és kérdeztem ki.
A fiatal férjtől Ali legnagyobb megdöbbenésére azt kértem, hogy mutassa meg a szerszámát. Ehhez tudni kell, hogy a berberek- ugyanígy az arabok is, rendkívül szégyenlősek. Egymás előtt még pisilni sem mernek, és mindig letérdelnek, vagy leguggolnak. A látvány meghökkentő volt, még egy jól fejlett szamárcsődört is megszégyenített volna. Meg volt tehát a fájdalom oka, de mit tehetnék. Hirtelen ötlettel hozattam Alival egy fél literes paraffinolajat és a férjnek átadva, elmagyaráztattam, hogy használat előtt azzal kenje be a szerszámját. Azt is megígértem, ha elfogy jöjjön egyenesen ide és újra adunk. Ali ezt azonnal megkontrázta és elmagyarázta nekem is és a betegnek is, hogy a közönséges olívaolaj ugyanazt megteszi, tehát felesleges a kórház büdzséjét terhelni. Meg kellett hajoljak ilyen súlyos érv előtt, mert bizony az itteni költségvetésünk is meglehetősen alacsony volt.