2. Fejezet: Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

Az alagsorban, ahol a műtőtraktus és az én szobám is volt, akadt még néhány kis szoba, a kivételezett betegek részére. Ilyen lehetett egy súlyos, intenzív ápolásra szoruló beteg, de általában a helyi előkelőségek és a még itt maradt fehérek és zsidók kerültek ide. No, és természetesen a helyi előkelőség rokonsága. A társadalmi egyenlőség teljes megvalósítása ott is lehetetlen volt.
Ide került egy felnőtt, tetanuszos férfibetegem is. Tetanuszt addig csak az otthon született és pár nap múlva behozott csecsemőknél láttam. Csúnya látvány, elszomorító és sajnos egyet sem sikerült megmentenünk. Oka, hogy a köldökzsinórt a dzsellabájuk /arab kámzsa vagy köpeny/ alsó, földet söprő részéből kihúzott gyapjúfonállal kötik el az asszonyok. Ez azért már az én, sterilitással kapcsolatos engedékeny felfogásommal sem összeegyeztethető.

Illusztráció: Tetanuszos beteg görcsben - Sir Charles Bell festménye (1809)

Fiatal, jó erőben lévő férfibeteg volt. Rendkívül erős szájzárral, beszélni is alig tudott, inni meg csak szürcsölve. Ráadásul pedig, szinte minden érintésre általános izomgörccsel válaszolt. Enni sem tudott már napok óta, és inni is alig mert, mivel arra is begörcsölt. Az azonban, hogy már több napja tart ez az állapot, számomra reményt adott arra, hogy esetleg megmenthető. Alaposan leszedáltuk erős nyugtatókkal és nagy adag, napi kétszeri penicillinkezelést is elkezdtünk. Adtunk persze tetanusz elleni szérumot is, de inkább csak a forma kedvéért. Az alagsorban fekete papírral besötétítettük az egyik kis szoba ablakát, és ide helyeztük el egy közvetlenül a földre tett matracra, nehogy összetörje magát.
A fő problémát a táplálásában, a megfelelő kalóriával való ellátásában láttam. Tudtam, hogy cukor infúziókkal nem sokra megyek, más meg nem volt. Szerencsére azonban eszembe jutott az ilyenkor alkalmazott orosz kezelés, nagy adag vodkával, ami kiváló nyugtató és ráadásul sok kalóriát tartalmazó tápanyag is. Az, hogy a muzulmánok számára a Korán megtiltotta, nem okozhatott problémát, mert betegség esetén, orvosi utasításra átléphették ezt a tilalmat.
Persze az egy pillanatig sem volt eszemben, hogy valami drága, jó márkájú vodkát vásároltassak a kórház gazdasági hivatalával. Könnyen gyanúba is keveredhettem volna, hiszen eléggé ismert volt, hogy nem vetettem meg a jó italt magam sem. Elhatároztam, hogy magam készítek számára italt, egyik magyarországi műtősnő receptje alapján. Tiszta 98 fokos alkoholunk bőven volt, mert ezt használtuk a bemosakodás utáni kézfertőtlenítésre. Egy literes üveget megtöltöttem jó félig, desztillált vízzel, ehhez hozzáadtam több kanálnyi cukrot és megvártam, míg feloldódik. Eztán felöntöttem alkohollal úgy, hogy körülbelül negyven százalékos legyen.
Megkóstoltam, de krákognom kellett tőle a főápolóm legnagyobb örömére, melyet nem is próbált elrejteni. Eszembe jutott, hogy a volt tanítónőm ilyenkor egy csepp glicerint szokott hozzá adni, amitől sima csúszós íze lett. Ezt is kerítettünk a házi patikusunktól és én is tettem bele. Újabb kóstolásra már csettintettem a nyelvemmel és meg mertem kínálni Hetment is, de ő mereven elutasította, majd megnevezte egyik ápolómat, mint szakértőt az ilyen italokban. Nem csodálkoztam, mert tudtam, hogy az illető, mint őrmester szolgált a francia hadseregben, a második világháború alatt.
Megkínáltam viszont a beteget, akinek a főápoló elmagyarázta, hogy saját kezűleg készítettem csak az ő számára, és ettől meg fog gyógyulni. Azt viszont feleslegesnek tartotta elmagyarázni, hogy ebben alkohol is van. Bölcs ember volt, aki szerette elkerülni a konfliktushelyzeteket. A főápolóm Hetmen igen nagy tekintélynek örvendett. Nemcsak azért mert idős, tiszteletet parancsoló, tudós embernek tekintették, hanem azért is, mert ráadásul Mekkát is megjárta, vagyis hadzsi volt.
A beteg szürcsölve megkóstolta, egyenesen az üvegből – én már nem szándékoztam belőle újra fogyasztani -, és kijelentette, hogy édes, jó íze van. A híg levesek, cukros tea és a tej mellett, gyakorlatilag ez volt a fő tápláléka két héten keresztül, amikor már annyira ki tudta nyitni a száját, hogy mást is mertünk adni.
Mert meggyógyult, de mi mást is tehetett volna ennyi szerető gondoskodás mellett.
Mikor már jól tudott enni, leállítottam a házi vodka adagolását. Az üveg addig állandóan a feje mellett volt, és bíztattuk, hogy tetszés szerint igyon belőle, lehetőleg minél többet. Eleinte csak fél üveggel fogyasztott naponta, de az adag napról napra emelkedett, úgy, hogy a végén már az egész üveg is kevésnek bizonyult.
Lecsökkentettem persze a nyugtatókat is, mert azok nélkül is teljes kábulatban volt, hogy többször sajnáltuk is felébreszteni.
Az első nap, mikor reggel nem kapott újabb üveg italt, udvariasan, de határozottan reklamálta, mondván, hogy ő attól gyógyult meg és az ízlett neki a legjobban. Ezzel én is egyet értettem, de elmagyaráztattam neki, hogy ez egy túl erős orvosság, amit csak rövid ideig szabad fogyasztani. Az azonnali elvonás helyett azonban a néhány napos, fokozatos elvonókúrára tértem át. A vodka helyett pár nap múlva már csak jól cukrozott és mentával ízesített teát kapott, ezt ugyanis az arabokkal együtt a berberek is imádják, úgyszólván nemzeti italuk.

2. Fejezet: Áramkimaradás éjszakai műtétnél

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

Már említettem az időnkénti áramkimaradást. Nos, ez egy éjszakai műtét alkalmával ugyancsak megtréfált. Éppen egy sürgős császármetszés kezdetén tartottam. A magzatot és a lepényt már eltávolítottam és éppen hozzá akartam kezdeni a méh összevarrásához, amikor kialudt a műtőlámpa. Nagyot káromkodtam, de a műtőben tartózkodó, kiszolgáló ápolóm igyekezett megnyugtatni azzal, hogy mindjárt hoz egy petróleumlámpát. Gyorsan kitapogattam a sötétben egy nagy törlőt, és azt a méhsebre szorítottam, remélve, hogy csillapítja addig is a vérzést. A lámpa valóban megérkezett három-négy perc múlva, és annak bágyadt fényénél folytatni tudtam a műtétet. Szerencsére a méh közben összehúzódott és így a vérzés gyakorlatilag megszűnt, varratok nélkül is. és így baj nélkül megúsztuk az áramszünetet.

Illusztráció: műtőlámpa

Másnap reggel intézkedtem, hogy azonnal vásároljanak két erős fényű elemlámpát, amit azután a szekrény tetején helyeztünk el, bent a műtőben. Az egyik lámpa már másnapra eltűnt. Rettenetes káromkodás és erkölcsi prédikáció után vetettem egy újat, de ezt már elzárattam aranytartaléknak.
- No, látod, mondtam a főápolómnak egy hét múlva, ezt már nem merték ellopni. - Ő nyugodtan ránézett a szekrény tetejére, majd így folytatta:
- Ez már a tartalék lámpa uram. Az eredetit két nap múlva ismét ellopták.
- Miért nem szólt? Kérdeztem kissé sértődötten.
- Mert amíg kettő lesz, az egyiket mindig el fogják lopni. Az egyetlen megmaradt lámpához azonban nem mernek hozzányúlni, mert tudják, hogy az nagyon fontos és nagy bajt okoznának. Mi berberek becsületesek vagyunk. - Miután az egyetlen lámpa évekig a helyén maradt, igazat kellett adjak neki. A végén még a becsületességnek ilyen értelmezését is elfogadtam.
Csak később tűnt fel nekem is, hogy a sebészeten, körülöttem csak és kizárólag berberek dolgoztak. Nem azért, mintha én rasszista lettem volna, hanem azért, mert a kialakult ápolói gárdám nem tűrte el, hogy arab keveredjen közéjük. Ha ilyet küldött a kerületi főorvosunk, azt rövidesen kiutálták maguk közül.

Illusztráció: Zinedine Zidane, egy híres mai berber

Az is előfordult, hogy a főápolóm előre szólt, hogy fogok kapni egy új ápolót, de kér, hogy ne fogadjam el.
- De miért ne, hiszen jól jönne még egy ember, kevesen vagyunk?
- Mert arab és mi ezt nem szeretnénk, jött a válasz. A hatodik érzékem azonnal megsúgta, hogy engednem kell, és további kérdéseket sem szabad feltennem.
A műtőlámpám régi volt, középen egyetlen nagy égővel, és csak úgy ontotta a meleget.
Kicserélésére nem nagyon gondolhattam, így aztán megtanultam lámpa nélkül dolgozni.
Elég világos volt a műtőben. Természetesen, ha mélyebb területen, például a kismedencében kellett elhelyeznem egy kényes öltést, akkor egy-két percre felgyújtattam. A hasfal megnyitásához és összevarrásához viszont teljesen felesleges lett volna.
A műtőlámpát ottlétem alatt nem cserélték ki, az utolsó évemben azonban kaptam egy klimatizáló berendezést az egyik műtőablakba. Szerencsére a már régebben ott lévő francia barátok időben figyelmeztettek és megtanítottak a helyes használatára. Mindig csak éjszaka volt szabad működtetni, ha nem volt műtét. Így jól lehűtötte a helységet, anélkül, hogy rekedtséget, megfázást vagy reumát okozott volna. Persze az ápolóim rendkívül élvezték és napközben is működtették, amikor nem volt műtét. Ez már nem rám tartozott, és a villanyszámlát sem én fizettem.

2. Fejezet: A jó sebész kritériumai

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

Itt említeném meg még egy, a sterilitáshoz kapcsolódó élményemet, ami rögtön a megérkezésem után történt. Köztudott, hogy Afrikában mindenütt igen sok légy van.
Bár az ápolóim szorgalmasan vadásztak rájuk és főleg a műtőtraktustól igyekeztek távol tartani őket, ez nem mindig sikerült. Többször is előfordult, hogy egy-egy szemtelen légy – mert azok voltak – megzavarta a műtét menetét. Legelső ilyen alkalommal egy sérvműtétnél történt, hogy egyenesen a már felmetszett seb szélére szállt. Ezt már nem tudta elviselni az asszisztensem, és egy törlőruhával odacsapott. Igen jó és erős ütés volt, ami helyben szétmázolta a legyet a legnagyobb megdöbbenésemre. Egy ércsípőbe fogott kistörlővel óvatosan eltávolítottam a maradványait és a törlőt az ércsípővel és léggyel együtt eldobtam. Attól kezdve megtiltottam a légy agyoncsapását, és csak egy törlővel való elhessegetését engedélyeztem.
Azóta nem tudom becsülni a sterilitás körül kialakult hókusz-pókuszt. Szerintem a zavartalan sebgyógyulás elsősorban a sebész munkájától, a jó és kíméletes technikától függ. Mivel ez túl általánosan hangzik, felsorolok néhány konkrét szempontot.
A jó sebész alig használ ollót, mindig szikével dolgozik és azzal sem farigcsál, hanem határozott, megfelelő mélységű és hosszúságú metszésekkel dolgozik, - mint egy jó hentes. Az olló csak a fonalak levágására jó, preparálásra semmiképpen, kivéve kivételes, mélyen elhelyezkedő képleteket.
Csak kellő hosszúságban feltárt, jól áttekinthető területen szabad dolgozni. Nagy sebész, nagy metszés, ismételgették állandóan a régi mestereim, amikor még én is igyekeztem gomblyukmetszésből kivenni a vakbelet. Még ma sem tudok megbarátkozni a has felmetszése nélkül végzett különböző scópos műtéttel. Számomra ez olyasmi, mintha valaki a kulcslyukon keresztül próbálna szerelmeskedni. Még látni sem lehet tisztességesen, nem hogy gyereket csinálni.
Hasonló borzadállyal nézem, ha egy sebész az ujjaival preparál, különösen, ha tép és marcangol. Ilyenkor gyakran az az érzésem, hogy rövidesen morogni is fog hozzá. Még azt is csak kivételesen tudom elviselni, ha valaki egész tenyérrel tart el valamit, vagy tár fel.
Ennél még borzalmasabb az, ha valamelyik asszisztens behelyezett öltésbe, vagy akár lekötésbe (!) kapaszkodik. Még bélvarratnál sem tűrtem el, pedig ezt a legtöbb műtéti könyv ábrával, rajzzal is szokta ajánlani. Kivételesen megengedhetőnek tartom a középső hasi metszés köldök körüli bevarrásánál, ha egyszerre több fonalat fog valaki és így kisebb esélye van arra, hogy kiszakítsa.
Rémálomnál is szörnyűbb, amikor egy sebész minden útjába eső réteget lapszerint felpreparál, felszabadít, ahogy mondani szokták. Ennek káros hatásait csak a második világháborús, szovjetek által történt felszabadításunkhoz merném hasonlítani. „A sebészet rétegkérdés”- ahogyan azt Prochnow professzor szerette mondani, aki Szegeden volt prof., de valamikor 50-ben Szőnybe, az ország egyik legkisebb sebészetére száműzték, disszidálási kísérlet miatt. Itt, mint szigorló orvos asszisztáltam mellette. A szülészetről hívatott le, amikor szüksége volt másodasszisztensre. Hivatalosan ugyanis a szülészeten cselédkönyveztem.

prof. Prochnow Ferenc Szegedről

Rá már alig emlékszem, az arcát sem tudom felidézni, de volt egy csodálatosan szép műtősnője és róla időnként eszembe jut ő is. Ö azonban rétegkérdésen nem a lapszerinti preparálást értette, hanem azt, hogy a legfontosabb, és ami könnyebbé, gyorsabbá teszi a munkánkat az, hogy bejussunk a megfelelő rétegbe. Ezt aztán valóban fel kell szabadítani, de csak a legszükségesebb mértékben és csak ezt a réteget, amelyikben dolgozunk, mert a túlzott felszabadítás zavarja a gyógyulást, megkönnyíti a különböző váladékok felgyülemlését és ezzel a seb szétválását és fertőzését.
Az ércsípőnek csak a hegyével szabad fogni. Kevés csúnyább és gusztustalanabb dolog van, mint amikor az asszisztens kissé oldalvást, sok szövetet zúzva csípi el a szövetek közt vérző erecskét. Az erősen zúzott szövet mindig elhal, és így növeli a fertőzés veszélyét. Az ércsípővel való gyors és pontos munkát még szigorló orvos koromban gyakoroltam be. Felvittem a szobámba három-négy különböző ércsípőt. Az ágylepedőre kiszórtam egy tucatnyi egészen apróra gyúrt papírgalacsint, melyeket azután felcsippentgettem az érlefogók hegyével. Jobb és balkézzel egyaránt természetesen. Ha véletlenül mélyebben fogtam és belecsíptem a lepedőbe is, akkor pedig egy elegáns mozdulattal kinyitottam az érlefogót, anélkül persze, hogy az ujjaimat belebujtattam volna, mint egy olló nyeleibe.
Itt jegyzem meg azt is, hogy a piciny, szövetközti vérzések mindig megállnak maguktól is. Teljesen felesleges tehát minden guruló vértestecskét elcsípni. „Minden vérzés megáll egyszer”- ahogyan azt a nagy orosz sebész Pirogow mondta, még a XIX. századvégi krimi háborúban. Ismerve az elvérzett katonák magas számát, ebben nem is kételkedhetünk.

Ilya Repin: Surgeon Nikolay Pirogov sebész portréja (1881)

A túl sok érlefogásnál talán még ostobább dolog, amikor az asszisztens a műtét végén egy frissen választott törlővel kitörli a műtéti sebet, eltávolítja a picinyke véralvadékokat, hogy főleg a bőralatti zsír szép fehér legyen. Természetesen újra megindul a szivárgó vérzés, és ráadásul a legérzékenyebb rétegben. Ez gennyed el ugyanis a legkönnyebben. Én ide csak a spriccelő, lüktető, komolyabb vérzéseknél használok ércsípőt.
A kisebb vérzések megállnak maguktól a műtét végére, csak békében kell hagyni őket és nem szünet nélkül törölgetni. A túl szorgalmas asszisztens több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Ezért nem szerettem soha, ha egynél több asszisztensem miatt alig tudtam a műtőasztalhoz férni. Persze, azért néha én is használtam két asszisztenst, például strúma műtétnél. De a másod asszisztenst ilyenkor is elüldöztem magam mellől, és a fej fölött görnyedve kellett kampóznia. Nem valami kényelmes munka, ifjonc koromban sokat káromkodtam én is emiatt.
Legeslegfontosabb azonban a seb, a rétegek jó elvarrása. Sohasem voltam híve az apró, finom öltéseknek. Ezt még Prochnow professzortól sem vettem át, pedig őt igen nagyra becsültem, de nem tudtam elfogadni, hogy a jó bélvarrat olyan, mintha egy belvárosi luxus cipőt akarnánk varrni. Mindig a ritkábban behelyezett és minél nagyobb szövet mennyiséget felvevő öltéseket kedveltem, már ösztönösen, az első pillanattól kezdve, és nem bántam meg soha. A varrófonalnál sem törekedtem a minél vékonyabb alkalmazására, mert az ilyen finomabb ugyan, de sokkal könnyebben átvág a sebszélek duzzadásakor, ami pedig mindig bekövetkezik az első napokban, kötelezően.
Nagyon fontos, hogy ne csomózzuk túl szorosra az öltést. Hézagmentesen tartsa össze a rétegeket, de ne vágjon. Ez alól kivétel csak a középső has metszések összevarrása lehetett, de még itt is éppen csak annyira, amennyit a helyzet megkövetelt.
A sebvarrótűt bűn egy határozott mozdulattal kirántani, kitépni. Csak kigördíteni szabad egy ívelt mozdulattal, és ez nemcsak a kényes bélvarratokra érvényes, hanem bármilyen öltésre.
Két csomónál többet, csak kivételesen szabad alkalmazni, de az a kettő legyen tisztességes, sebészi csomó. Az úgynevezett kofa csomók nem tartanak. A kötés kibomlik, vagy lazára csúszik.

2. Fejezet: Sterilizálási gondok

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

A gumikesztyűk sterilizálására egy veszélyesen leegyszerűsített módszert vezettem be. Ezt még jóval előbb kellett megtennem, mert mint már említettem, nagyon kevés kesztyűm volt. Az autoklávban együtt sterilizálták a ruhaneművel, és így nagyon könnyen szétmállottak a kezemen. Elrendeltem, hogy előtte nagyon gondos sebészi bemosakodást kell végezni, majd külső és kifordítás után belső, szappanos, meleg vizes lemosás és steril törülközővel való szárazra törlés után, csak a sterilizálás végén tegyék be külön dobozba, az autoklávba, és öt percnél ne tovább. Így sikerült elérnem, hogy a kevés kesztyűm kitartson az újak megérkeztéig.

Illusztráció: egy autokláv

Egy szóval sem merem állítani, hogy ez megfelelt a sterilitás szabályainak, de ez különösebben nem nyugtalanított. Pár hét múlva ugyanis az újítás bevezetése után véletlenül észrevettem, hogy a kesztyűket egyáltalán nem sterilizálja az asszisztensem. Dühös kérdéseimre pedig azzal védekezett, hogy én rendeltem el, hogy ne sterilizálja, hanem csak alaposan mossa tisztára, amit ő becsületesen végre is hajtott. Még elismerően mondta azt is, hogy „igazad lett szidi /uram/, mert azóta a kesztyűk nem szakadnak.” A félreértés nyilvánvalóan az én kezdetleges, hiányos francia tudásomból fakadt.
Mivel az arab nyelv általában a tegezést használja, így Marokkóban is ez volt elterjedve. A franciák mindig letegezték a bennszülötteket, de általában ez utóbbiak is azokat, kivéve persze néhány, szinte perfekt franciát beszélő művelt arabot. Én már Olaszországban is a magázást tanultam meg, és így kifejezetten nehezemre esett volna azonnal áttérni a tegezésre. A francia barátaim aztán sokszor halálra röhögték magukat, hogy "a sebész úr magázza az ápolókat, azok pedig tegezik őt."

Elismerem, hogy valóban fura helyzet, de talán ez is közrejátszott, hogy olyan gyorsan befogadtak.
Mikor kiderült, hogy már három hete sterilizálás nélküli kesztyűkkel dolgoztunk, némi pánik hangulat azért elkapott, de csak egy pillanatra, mert hamar átszaladt az agyamon, hogy mindezek ellenére nem volt sebgennyedésünk. Ennek ellenére, azért mégis ragaszkodtam az öt perces sterilizáláshoz, még akkor is, mikor magam is észleltem, hogy a kesztyűk ily módon gyorsabban elhasználódnak.

2. Fejezet: Transfuzió egy kisfiúnak

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

Egyik reggel egy feltűnően sápadt, kivérzettnek látszó, hat év körüli kisfiút hozott be a karjában az apja. A tolmácsom, Hetmen elmesélte, hogy tegnap metélték körül, és az óta állandóan vérezget és sehogyan sem tudták elállítani, az ápolóim sem.
Az egyik tévhit a muzulmán világban fellelhető betegekkel kapcsolatban, hogy ott nincs vérzékenység, mert az ezt örökletesen továbbadók kiselejteződnek, rendszerint korán meghalnak, és így nem tudják, utódok híján tovább adni a hibás génjeiket. Ez a felfogás nagy általánosságban igaz is, például a régi, klasszikus formákra, de azóta a vérzékenységnek egyre újabb és újabb formáit fedezik fel, és számomra teljesen ismeretlen faktorokról beszélnek. Ma sincs fogalmam arról, hogy miért is vérzett, de azt biztosan tudtam, és ezzel a közben lehívott belgyógyász is egyetértett, ha nem kap sürgősen vért, rövid időn belül meghal.

A vérzékenység egyik leggyakoribb oka a hiányosság a a VIII. coagulációs faktorban

Konzerv vér nincs, a legközelebbi transzfúziós állomás, ahonnan kérhetnénk, pedig több mint kétszáz kilométerre van, mondta a belgyógyász. Onnan esetleg kaphatnánk vért, bár ő erősen kételkedett ebben is, de nem érhet ide időben, és ráadásul azt sem tudjuk közölni, hogy milyen csoportba tartozó vérre van szükségünk, mert vércsoport meghatározó szérumunk sincs.
Magyarországon én végeztem hat-hetes transzfúziós tanfolyamot, és talán ezért, hirtelen eszembe jutott a keresztpróba lehetősége, amikor a kapó szérumát hozzuk össze az adó vérével. Természetesen itt csak direkt transzfúzió jöhetett számításba, valamelyik szülővel. Szerencsére még az anya is itt volt, ami azért mindig biztosabb vérségi kapcsolat, mint az apai.
Azonnal infúziót kötöttem be, de előtte levettem öt köbcenti vért a kisfiútól. Ezzel dr. Heroin felszaladt a laborba, lecentrifugálta és pár perc múlva már hozta is a savót. Először az anya ujjbegyéből vettünk vért, de a tárgylemezre tett szérum cseppben kicsapódott. Már újra kezdtem aggódni, de szerencsére az apáé jónak bizonyult, tőle örökölte a gyerek a számomra örökké ismeretlennek maradt vércsoportját. Fájdalmas arckifejezését néhány pillanatig a büszkeség váltotta föl. Mintha mondaná, az én vérem.
Közben felállítottam a direkt transzfúzió kivitelezéséhez szükséges háromszöget. Egyik ápolóm leszívott húsz köbcenti vért az apa karjából, átadta nekem, és én beadtam a gyereknek. Ezt tekintettem ugyanis a legkényesebb pontnak, mert egy rossz mozdulattal könnyen tönkre lehetett volna tenni a kivérzett gyermek vékonyka vénáját. Utána a kiürült fecskendőt átadtam a középre helyezett ápolómnak, aki azt fiziológiás konyhasóval átmosta egy csészében (hogy bele ne alvadjon a vér), majd tovább adta a vért levevő társának, aki viszont nekem továbbította a már előtte teleszívott, harmadik fecskendőt.
Ment minden, mint a karikacsapás, és sikerült beadnom kb. kétszáz köbcenti vért. Ekkor tönkrement a gyerek vénája, bármennyire is vigyáztam rá. A kép azonban addigra jelentősen megváltozott. A kisfiú arca már ennyi vértől is, enyhén kipirult. A körülmetélés helyéről megszűnt a savós, rózsaszínű szivárgás. A szemei is értelmesebben, kissé ijedten csillogtak. Megváltozott a közönyös, semmitmondó, üres tekintete. Némi meglepetésemre, a széken ülő apa lett rosszabbul, majdnem elájult.
Gyorsan lefektettük és néhány másodperc alatt rendbe is jött. A vér és annak látványa kissé szent, misztikus dolog a berberek számára is. A továbbiakban már semmi új probléma nem jelentkezett.
A kisfiú persze a kórház kedvence lett. A szakács minden napra készített számára jó sűrű húslevest, és a legjobb falatokat mindig neki juttatta. Mivel ez az eset az első hónapokban történt, jelentősen felvitte a népszerűségi mutatómat. Ezzel azonban nem elégedtem meg. Hosszú és fáradtságos munkába kezdtem, hogy megteremtsem a véradás lehetőségét a kórházunkban. Nem csak az esetleges újabb, kivérzett betegek miatt volt erre szükség, hanem a mind nagyobb számban érkező, súlyos, shockos állapotban lévő és műtétet igénylő betegeim miatt is.
Eleinte többszöri telefonálással kísérleteztünk, és kaptunk is sok, hasznos információt a mekneszi transfúziós központtól. Dr. Heroin. aki elég gyakran utazott oda, személyesen is beszélt velük. Én még telefonon keresztül sem, hiszen nem ismertem annyira a francia nyelvet, hogy képes lettem volna egy egyszerű telefonbeszélgetés lebonyolítására. A telefonkagylóba csak évek múlva mertem válaszolni, addig az ápolóim beszéltek helyettem. Végül is, pár hónapos kínlódás után, megkaptuk az első szállítmányt és attól kezdve rendszeresen volt vérünk.

Illusztráció: Meknes ma

A véradóállomás reggel odaadott két palack egyenként ötszáz köbcentiméteres konzerv vért a hozzánk lejövő távolsági busz sofőrjének, aki vagy elhozta a kórházba, vagy telefonált és érte ment valaki délután öt óra körül a helyi busz végállomására. A palackok egy faládában érkeztek, szakszerűen becsomagolva. Mindig megmutatták, leellenőriztem és betettük a konyha fagyasztó és zöldségtárolójába. Jégszekrény nem jöhetett szóba, mert az áramkimaradások miatt vagy nem működött, vagy ami még rosszabb, túlhűtött. A zöldségtárolóban viszont megbízható pincehőmérséklet volt állandóan, hat-nyolc-tíz fok, és így azt alkalmasnak találtam.
Használat előtt természetesen gondosan megnéztem, és csak akkor mertem felhasználni, ha a haemolysis, a vörös vértestek szétesése csak kis fokú volt, enyhén rózsaszínűre változtatva a palackban lévő, amúgy színtelen vérsavót. Mindig „O” és Rh pozitív vért kaptunk, de ez sem idegesített, hiszen a transzfúziót soha nem kapott betegeimnél különösebb bajt nem okozhatott, illetve csak nagyon ritkán, esetleg a terhes nőknél.
A biológiai próbát azonban gondosan betartottuk. Adtunk kezdetnek húsz köbcentit gyorsan, és utána két-három perc szünetet tartottunk és figyeltük a beteget. Ha jól emlékszem egyszer előfordult, hogy kipirult és fájt a dereka és gyorsan meg is szüntettük a véradást. Valószínűleg kicsit jobban haemolyzált a nem teljes szakszerűséggel szállított és tárolt vér. Más baj azonban nem történt. Ugyanezt a beszerzési módszert bevezettem természetesen a második munkahelyemen is. Hat hét után mindig kicseréltük a fel nem használt vért is.
A vér helyett gyakran használtam szárított plazmát is, amíg el nem fogyott. Ez már a második világháborúból maradt itt, mert bizony voltak műszereim és varró fonalaim az elsőből is. Bár nem tudom ma sem, hogy mennyi lehetett a lejárati ideje, de bátran alkalmaztuk és igen jó eredménnyel. Az előírás szerint felhígítottuk fiziológiás konyhasóval, és úgy adtuk, mint egy transzfúziót. Soha nem volt semmi panasz, eltekintve talán egyszer, egy kisebb hidegrázástól.
Máig biztosra veszem, hogy Heroin előtt, a sebészi tekintélyemet egy epehólyag és nyombél közti anasztomózissal alapoztam meg. A beteget, egy középkorú asszonyt, ő vette fel a belgyógyászatra, és mint érdekes esetet, nekem is megmutatta. Egy nyilvánvalóan hasnyálmirigy daganat volt, ami epevezeték elzáródást és így súlyos sárgaságot is okozott. Azt hiszem Heroin sem gondolta komolyan, hogy valamit tudok vele kezdeni, de megmutatta. Ö is, és én is azonnal tisztában voltunk, hogy itt csak egy epevezeték és nyombél közti anasztomózis segíthetne, ha csak átmenetileg is a betegen. Magyarul ez annyit jelentett, hogy egy mesterséges, műtéti összeköttetést kellene teremtenem a nyombél és az epevezeték között.

Illusztráció: anasztomózis

Meg is mondtam neki, és ő tökéletesen egyetértett, de rögtön azt is kifejtette, hogy ilyen műtét azért itt a Szaharában, nem nagyon jöhet szóba. Ezt azonnal kontráztam. Miért ne, mondtam. Nem egy igazán nehéz műtét. Meghökkent, és megkérdezte, hogy el tudnám-e végezni. - Azt hiszem, hogy igen, de először ellenőrizni kéne a műszerkészletemet. Mindez nem sokkal az odaérkezésem után volt, és így akkor még nem egészen ismertem, hogy milyen műszereim vannak. Abban az időben még nylon fonalaim sem voltak.
Lejött a műtéthez is, és elcsodálkozott, hogy milyen egyszerű. Talán, csak ha én csinálom, mondtam neki némi büszkeséggel, amivel aztán tökéletesen egyet is értett. Valóban egyszerű volt, de csak azért, mert a már két hetes pangás miatt az epevezeték majdnem olyan vastag volt, mint a vékonybél. Heroin később elmesélte, hogy álmában sem jutott volna eszébe, hogy Ksar es Soukban valaha ilyen műtétet csináljanak.
Az eredmény szinte döbbenetes volt, engem is meglepett. A betegnek napok alatt megszűnt a zöldes-sárgasága, és egy hét után már úgy nézett ki, mint akinek soha semmi baja sem volt. A férje hálásan köszöngette, de azért egy kissé elszomorodott, mikor elmagyaráztattam Hetmennel, hogy sajnálatos módon, csak körülbelül egy, maximum két évre tudtam meghosszabbítani az életét. Azt hiszem, nem is hitte el. Nem egészen két év múlva láttam újra, amikor ismét behozta az újra besárgult feleségét.
A daganat már ránézésre is látszott a hasában, és a máj göbös volt, vagyis tele áttétekkel. Megmondtam, hogy sajnos semmit sem tehetek. Inch Allah, vagyis ahogy Allah akarja válaszolta kissé szomorúan, és azonnal indult is vissza az asszonnyal.