3. Fejezet: Tripper és egyéb nyavalyák

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

Az itt született és néhány évi munka után hazatért nagyszámú táncosnőnek nyilvánvalóan volt némi szerepe abban, hogy a környék rendkívüli módon át volt fertőzve tripperrel, ami gyakorlatilag Penicillin rezisztens volt, vagyis ilyen kezelésre nem gyógyult. A Streptomycinnel kombinált kezelés viszont hatékonynak bizonyult az esetek többségében. Különösen olyankor, ha lázkeltő injekcióval együtt adtuk.
Ebből némi vitám is volt a ksar es souki szülésznőmmel, aki gyakran alkalmazta a lázkeltőt antibioticum nélkül, mikor az már fogytán volt. Bármennyire kedveltem és abszolút megbíztam benne, kénytelen voltam ráparancsolni, hogy csak antibioticummal együtt alkalmazható. Akkor tudtam csak meggyőzni, mikor egy ily módon kiprovokált, alhasi hashártyagyulladást megmutattam neki.
A szokványos kezelésnél az első és harmadik napon adtunk lázkeltőt, de az első napon csak egyharmadnyit, vagy erősebb alkatúaknál legfeljebb fél ampullányit. Néha csak kisebb borzongást okozott, de volt olyan páciensünk is akit félóra hosszat rázott a hideg, úgy, hogy hallhatóan kocogtak a fogai A Streptót kiegészítettük penicillinnel is, mert még mindig ez volt a leghatásosabb a vérbaj ellen, és a kezelést legalább öt napon keresztül folytattuk, de inkább hat-nyolc napig. A vérbaj elleni kezelés azért volt indokolt, mert a lakosság jelentős része, körül-belül húsz százaléka ezzel is fertőzött volt.

Illusztráció: a vérbaj és tripper veszélyeire felhívó plakát

Nagyjából ugyanígy kezeltük a férfiakat is, azzal a különbséggel, hogy ők mindig részesültek egy kemény prosztata masszázsban is, az első és a harmadik napon. Ezt a kezelési sémát én írtam elő, részben még a háború előtti magyarországi kezelések mintájára. Bízom benne, hogy még ma is alkalmazzák, ha nem is a modern, fiatal orvosok, de az általam nevelt ápolók biztosan. A masszázst természetesen nem én csináltam, hanem rögtön az elején megtanítottam rá mindkét helyemen a főápolóimat. Az igazat megvallva nem is nagyon kellett őket tanítani, mert régebben mindketten dolgoztak urológián, még a francia időkben, főleg a háború alatt.
A krónikus tripper többek között nagyon kellemetlen húgycsőszűkületet is okozhat férfiaknál. Ennek megoldására egy hihetetlenül brutális módszert alkalmaztak, ami ráadásul nem is jelentett végleges megoldást, mert a szűkület bizonyos idő elteltével újra kialakult.
A módszer lényege, hogy bevezettek egy felül nyitott fémkatétert, amiben egy picinyke csukott késpenge volt. Ezt a bevezetés után kinyitották és így kinyitva a késecskét, húzták vissza. Ily módon átvágták a szűkületet okozó heget, és még ki tudja mit. A műtét rendszerint egy kisebb ordítással és bő vérzéssel járt. Még nézni is rossz volt, nemhogy csinálni. Ez a munka ősidők óta az ápolókra volt bízva, de néha szóltak nekem is, ha nem tudták felvezetni a katétert az erős szűkület miatt. Ilyenkor áttértünk a fokozatos tompa tágításra, kezdve a legvékonyabb szondával. Egy alkalommal, amikor még ezt sem sikerült felvezetni, utána néztem a szakkönyveimben, hogy mit lehetne tenni.
Megtaláltam a megoldást. Ugyancsak gerincvelő érzéstelenítésben felvezettem egy közepes vastagságú, kemény gumikatétert. Amikor elakadt, rámetszettem a végére, vagyis az elakadást okozó szűkületre. Ezt a heget hosszanti irányban felvágtam, és egy finom U öltéssel keresztben elvarrtam. Utána tovább toltuk a katétert, mert ritkán ugyan, de volt két szűkület is. Rendszerint azonban csak egy volt, közvetlen a prosztata előtt. A katétert aztán bent hagytuk, eleinte pár napig, de később már csak másnap reggelig.
A gyógyulás gyors és teljes volt. Még sipoly sem alakult ki, amitől pedig tartottam. Legalább egy tucat hasonló műtétet kellett elvégeznem, és bár kissé babramunka volt, úgy éreztem, hogy csináltam valamit.

3. Fejezet: Házasság-fesztivál és kurvák

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

Az urológia szakterületén való kontárkodásom jelentősen kibővült a második helyemen, Mideltben. Ez is berberek lakta vidék volt, de a hegyekben, mintegy ezerhatszáz méter magas fennsíkon. A klímája sokkal jobb volt, mint Ksar es Souké. Nem volt olyan meleg, nyáron is csak alig negyven fok fölé emelkedett a hőmérő, többször volt eső, és télen még havazott is keveset, bár hamar elolvadt, esetleg néhány napig maradt. Egyszóval egészséges hegyi klímája volt és így remélhettem, hogy a nejem is megnyugszik és elégedett lesz, annál is inkább, mert elsősorban az ő rábeszélésére vállaltam az ideköltözést. Vonzott természetesen a jobb vadászati lehetőség és Stumpal való barátságunk is.
A második télen, amikor egy reggel friss havat láttam az ablakból, úgy ahogyan aludtam az éjjel, vagyis egy könnyű szlipben, félmeztelenül kimentem az udvarunkra illetve a kertünkbe, és meghemperegtem a frissen hullott hóban. Előtte való este is iszogattunk és úgy gondoltam jót fog tenni munka előtt egy hideg zuhany. Csak azzal nem számoltam, hogy mindezt az ambulancia előtt várakozó betegek jól láthatják. Mivel a legtöbbjük már ismert és megszeretett, nagyon sajnáltak, mert biztosra vették, hogy ebbe belepusztulok. Ilyesmi ugyanis ott elképzelhetetlen volt és sokan úgy ítélték meg, hogy szegény sebész öngyilkos akar lenni, pedig milyen jó dolga van. Mindezt csak később tudtam meg az ápolóimtól, akik szintén szörnyülködtek és csak akkor nyugodtak meg, amikor elmagyaráztam, hogy nálunk Magyarországon ez szokás és állítólag megszépül tőle az ember, aki megfürdik az első friss hóban.
A nejem mindhárom lányunkat itt, Mideltben szülte, pedig csak a legkisebb születése idején dolgoztam már itt. Az első kettőnél, akik a nyári hónapok alatt születtek, csak a klíma miatt jöttünk fel. A környék arról is híres volt, hogy innét származott a marokkói táncosnők többsége. Sokan durván kurváknak nevezték őket, de ez azért nem felelt meg a valóságnak, legalább is nem európai értelemben. A nagyobb esküvőkön valóban csak, mint táncosnők dolgoztak, de munkájuk befejezése után, nyilván elvállaltak egy-egy erkölcsileg kifogásolható, de jól fizető munkát is, ehhez azonban semmi közünk.
Igazi kurvákkal Ksar es Soukban találkoztam hatvanban, vagy hatvanegyben, amikor kisebb háború volt Algír és Marokkó közt. A déli határra lejött nagyszámú katonasággal együtt érkeztek, később kiegészülve a helyiekkel. A munkájukat csak mint távoli szemlélő tudom megítélni, főleg azután, hogy később, a nagy imilchili berber ünnepségen messziről és kívülről megnéztem egy igazi kuplerájt.

 Illusztráció: imilchili menyasszonyok

Alacsony, négyszer négy méteres vályog épület volt, egyetlen alacsony ajtóval és egy kis ablakkal. Arra figyeltem fel, hogy előtte hosszú, kígyózó kettes sorban türelmetlenül toporgott negyven-ötven fiatal berber legény. Az engem kísérő ápolómhoz fordultam. Ő magyarázta el, hogy ketten is dolgoznak odabent, de vigyáznak a higiéniára, mert minden aktus után mosakodnak. Azt viszont már nem tudta megmondani, hogy egy lavór van-e, vagy kettő, és kiöntik-e a vizet használat után, így, nem nyugtatott meg teljesen. Félrehúzódtunk, nehogy egy arra tévedő ismerős félremagyarázza az ott tartózkodásunkat, és nehogy a jelenlétünkkel pszichés impotencia zavart okozzunk valamelyik szégyenlősebb fiúnak a várakozók közül. Öt perc alatt, amíg ott voltunk, egy kliens jött ki, és egy másik ment be, szinte azonnal.
Hogy mennyi férfit tud fogadni egy szorgalmas lány, azon sokat vitatkoztunk. Minden esetre, nekem még Ksar es Soukban mutattak az ápolóim egy félnéger, jól megtermett, kissé molett de izmos lányt, aki több alkalommal nyolcvan, de néha akár száz vendéget is képes volt boldoggá tenni egy nap alatt. Én hittem nekik, mert később vásárolt egy nagyobbacska házat a város központjában, és férjhez is ment.
A táncosnők és a közönséges kurvák, hozzám általában kaparás miatt jöttek és néha pénzt dugtak a zsebembe, vagy csempésztek az íróasztalomra, mivel tudták, hogy nyíltan nem fogadom el, tőlük legalább is nem. Azt is nagyon jól tudták, hogy csak vérző méhet vagyok hajlandó kikaparni, ezért előzőleg, mielőtt hozzám jöttek volna, megpiszkálták magukat. Ilyenkor már teljesen szabályos, törvényes volt a sebészi beavatkozás, a kaparás előzetes tágítással, amennyiben az egyáltalán szükséges volt Eleinte az is előfordult, hogy kifejezett mérgezéses tünetekkel, láz, fejfájás és zavart tudattal érkeztek, aminek a magyarázatát csak később tudtam meg. Leander bokor levélből főzött teát fogyasztottak. Ilyenkor még jobban megszidtam őket, mint amikor a felpiszkálást túl durván végezték.
A néha magyar káromkodással is fűszerezett szidást tőlem elfogadták, sőt néha az volt az érzésem, hogy szinte élvezték is. Nagyon megkedveltek, mert nem tűrtem, hogy az ápolóim durván beszéljenek velük. Az öntudatosabbak gyakran még ahhoz is ragaszkodtak, hogy semmiféle ápoló ne lehessen jelen a vizsgálatuknál, különösen nem az idős, nagyothalló szülésznőm. Őt, valami oknál fogva nem szerették. Franciául is beszéltek, némelyik jobban, mint én, főleg azok, akik már külföldi kikötőkben is dolgoztak. Ki tudja, talán néhány zaftosabb magyar szót is elsajátítottak.

3. Fejezet: Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

Ugyancsak ilyen távolságból, a messzi hegyekből érkezett egy hatalmas, legalább százkilencven centiméteres, erős fizikumú berber pásztor. A bal kulcscsontján szenvedett nyílt törést, egy baltacsapás következtében. Elmondta, hogy egy tolvaj megtámadta a birkanyáját, és azt védelmezve sérült meg. Nem egészen értettem, hogy egy ilyen ritka erős ember, hogyan maradhatott alul a küzdelemben, de nem firtattam a dolgot. Megoperáltam, és kivételesen még drótoztam is, mert a kulcscsontjából kitört elég nagydarab csontszilánkot másképpen nem tudtam helyben tartani. Három-négy hét alatt, eltekintve egy kis fájdalomtól a kar mozgatásakor, tökéletesen gyógyult, és így el akartam bocsátani.

Illusztráció: berber pásztor

Hetmen megkért, hogy maradhasson még egy darabig, mivel nincs hova mennie, és nagy hasznát veszik, mert besegít a takarításnál. Rendben, feleltem. Helyünk van, had maradjon az ingyen segítség. Később, mikor a törése már nem fájt, egy alkalommal a kertünkben találtam, amint a kertészünknek segédkezett. Még némi pénzt is akartam neki adni, de öntudatosan visszautasította. Mindenki nagyon kedvelte, így az akkoriban pár hónapos legidősebb lányom is a kint születettek közül.
A cselédlányom Hanna volt, egy kedves, fiatal zsidó lány, akit az apja csak azért engedett dolgozni az asszony mellett, hogy attól ellesse az úri modort és szokásokat.
Noha az ottani zsidók, ugyanúgy, mint az itthoniak jóval intelligensebbek voltak az átlagnál, azért néha ők is csúnyán melléfogtak. A nejem és ő gyakran rábízták Orsika felügyeletét, ha kitették a teraszra. Megható volt nézni és hallgatni, ahogyan az a nagydarab ember gügyögött a kislánynak.
Jó három hónap múlva azonban, egy reggel elbúcsúzott tőlünk. Hiába kérleltem, sőt még azt is ígértem, hogy felvesszük kórházi alkalmazottnak, rendes fizetéssel, nem maradt. Mi történt kérdeztem a főápolómat. Azt hittem jól érzi itt magát.
– Muszáj mennie, mert megtalálta a csendőrség. A továbbiakból aztán kiderült, hogy nem ő tőle loptak birkát, hanem ő lopott, és ráadásul úgy vágta fejbe a pásztort, hogy az azonnal szörnyethalt.
Körülbelül három év múlva találkoztam vele az imilchili nagy berber ünnepségen, a piacon. Ez afféle leányvásár, de hozzák a megözvegyült asszonyokat is. A kelendő fiatalok itt ismerkedhetnek meg egymással, és itt választ számukra megfelelő párt az apjuk. Feltehetően ebbe a választásba azért a fiatalok is beleszólnak, mivel fátyol nélkül láthatják egymást, nem úgy, mint az arabok.
A számomra mindig is szimpatikus rablógyilkos határozottan rosszabbul nézett ki, mint amikor még kórházi koszton tartottuk. Lefogyva és kissé görbén ácsorgott a piacon. Pirított mandulát árult egy kis vászonzacskóból. Zavarba jött mikor üdvözöltem, de aztán felengedett. Mivel mindenképpen segíteni akartam rajta, megvásároltam tőle az egész zacskót. Természetesen nem alkudtam, bár elég magas árat mondott. Mintegy fél órával később lepődtem meg igazán, amikor visszakérte a zacskó mandulát és hiánytalanul visszaadta az árát is. Csak később értettem meg, amikor az engem kísérő ápolóm elmagyarázta, hogy ez egy tolvaj volt és nagy szüksége van a zacskóra és a mandula árulására, hogy elvegyülhessen a tömegben. Bizonyára így volt, de bevallom, hogy inkább sajnáltam, mint féltem tőle.

3. fejezet: Prosztata műtétek

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

A kényszer rávitt az urológiai műtétek elvégzésére is. Már az első napoktól kezdve érkezett egy-egy öreg prosztatás beteg. Herointől tudtam, hogy Casablancába lehet őket küldeni, előzetes bejelentés után. Így is tettem, de mikor a negyedik beteget akartam elküldeni, megszólalt Hetmen.
- Ne küldje el őket uram, mert eddig még egy sem jött vissza. Had haljanak meg itthon. - Röviden és nem túl hangosan káromkodtam, de nem szóltam semmit.
Lefekvés után sokáig elgondolkodtam. Végül is, jól ismertem a prosztataműtétet, mert a legutolsó főnököm azt is csinálta. Ráadásul az akkor legmodernebbnek számító Milling műtétet, vagyis a hashártya feltolása után, megnyitása nélkül, közvetlenül a mirigy tokján ejtett harántmetszésből távolította el a megnagyobbodott prosztatát.

 Illusztráció: a prosztata eltávolítása

Így a hólyagot sem kellett megnyitni. Nem tűnt könnyű műtétnek, még gondolatban sem, és még soha nem végeztem ilyen operációt, de többször is asszisztáltam, és a különböző komplikációk kezelése is az én feladatom volt. Mindent figyelembe véve, kötelességemnek éreztem, hogy belevágjak.
Reggel beszéltem Hetmennel, akinek azonnal felcsillant a szeme. Az sem ijesztette el, amikor közöltem, hogy az igazi nehézséget a megfelelő utókezelés biztosításában látom. Megkérdeztem, hogy vállalja-e az eleinte öt-tíz percenként alkalmazott hólyagöblítést a műtétnél behelyezett katéteren keresztül. Természetesen felelte. És mi lesz éjszaka, mert ha ritkábban is, de akkor is kell. Gondoskodom róla, hogy az éjszakás megcsinálja, akár félóránként is, ha szükséges.
Gerincvelő érzéstelenítésben terveztem, amit akkor már majdnem rutinszerűen alkalmaztunk. Négy, majd később mikor az elfogyott, öt százalékos Novocaint alkalmaztam (mivel az volt a kórházi gyógyszertárban), a beteg súlyától függően kettő egész három, illetve négy tizedet. Beadása után a műtőasztalt azonnal úgy állítottuk be, hogy a fejrész kissé mélyebben helyezkedjen el. A fejét természetesen megtörtük, erősen feltámasztottuk. Időnként felszólítottuk a beteget, hogy emelje föl valamelyik lábát. Ha már nem tudta, elkezdtük érfogóval csipkedni a has bőrét, és amikor az érzéstelenség felterjedt egészen a köldök magasságáig, vagy egy kissé fölé, akkor az asztalt visszabillentettük, úgy, hogy a fejrész legyen magasabban. Ez a módszer soha nem csapott be, mindig tökéletes érzéstelenséget értünk el. Legelőször a bélelzáródásokhoz alkalmaztam. A régi tankönyvek is ezt ajánlották.
Sajnos, ehhez fűződik az egyik legkínosabb élményem, egy idős, prosztatával operált betegemhez. Már az új, a második helyemen végeztem éppen egy spinális érzéstelenítést, amikor kihívatott a belgyógyász. Rögtön mondtam, hogy nem érek rá csak egy percre. Hosszasan, részletesen el kezdett magyarázni egy beteget. Amikor körülbelül négy-öt perc múlva ingerülten félbeszakítottam és visszasiettem a műtőbe, már késő volt. A beteget ugyanolyan helyzetben találtam, ahogyan otthagytam, annak ellenére, hogy szigorúan meghagytam az állandó ellenőrzését azzal, hogy amennyiben az érzéstelenség felterjed a köldökig, azonnal tekerjék föl az asztalt. Az asszisztensem és még két ott tartózkodó ápolóm elmélyülten beszélgettek. Próbálták megmagyarázni, hogy fél perce sincs, hogy ellenőrizték, de nem hittem.
Attól kezdve szigorú és magyar káromkodásokkal fűszerezett utasításom volt, hogy a műtőben senki sem zavarhat. Be is tartották, még akkor is, amikor a minisztériumból érkezett valaki. Az ily módon elvesztett beteg emléke azonban, még ma is kísért.
Már a legelső prosztata műtétem is jól sikerült, és attól kezdve sorjában érkeztek az újabb és újabb öregek. Még a második helyemre is követtek, így azután ott is kénytelen voltam folytatni.
Közvetlen a műtét előtt lekötöttem mindkét oldalon az ondóvezetéket. Ez csak pár percig tartott, mivel piciny, két-háromcentis metszésből csináltam. Kb. úgy, ahogyan Indiában dolgoztak a kasztrálók, akik sokszor a járdán végezték el ezt a kényszer műtétet, a hatvanas évek elején, amikor Indiában is bevezették a születésszabályozást, de erre nem akadt elég önkéntes fiatalember. Törvény szerint ugyan az ondóvezeték lekötéséhez feltétlenül szükség volt az illető fiatalember előzetes beleegyezésébe, de ettől később gyakran eltekintettek, mert kevés volt az önkéntes, és őket pedig az elvégzett műtétek száma után fizették.

Illusztráció: előtte és utána

Az így végzett prosztata műtétnél sietnem kellet, mert a novocainnal végzett érzéstelenítés csak körülbelül egy óra hosszat hat. Ezt az időt azonban csak ritkán léptük túl. Ha igen, akkor a has bevarrásához külön helyi érzéstelenítést végeztem. Előfordult az is, az ápolóim büszkén újságolták, hogy az öreg prosztatás több mint kétszáz kilométeres távolságból érkezett, rendszerint szamárháton.

2. Fejezet: Problémák a kábítószerekkel

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

Két év múlva, amikor Heroin barátom már elment, kaptunk egy új, idős belgyógyászt, aki enyhén szólva, kissé kábítózott. Én akkor jöttem rá, amikor azt észleltem, hogy már a harmadik műtétes betegem hány, vagy legalábbis öklendezik, miközben felfektetik a műtőasztalra. Szerencsére valamennyien helyi érzéstelenítésben voltak tervezve. Furcsállottam és ezért érdeklődtem, hogy mit és mikor kaptak a betegek műtét előtti injekciót.
Fél órával ezelőtt kaptak morfint. Jött az azonnali válasz Hetmentől. Miért nem a szokásos Dolargant kapták, kérdeztem újra.

Illusztráció: Dolargan

- Mert az elfogyott és a sebész úr úgy rendelkezett miután megbeszélte a gyógyszerésszel, hogy ezen túl, morfint adjunk helyette.

Illusztráció: morfin

Hirtelen eszembe jutott, hogy valóban így történt kb. egy hónappal ezelőtt, de az is, hogy már akkor is furcsának találtam, hogy olyan gyorsan elfogyott az egész évre betervezett Dolarganunk. A morfinos előkészítés egyébként jobbnak bizonyult, mint az addig adott Dolargan, azon egyszerű oknál fogva, hogy két centigrammot tartalmazott, vagyis a hatás szempontjából mérve, dupla adagot. Újra érdeklődtem, hogy talán nem adtak mellé Atropint hányás ellen, de azt is kapott.
Ismét a hatodik érzékem segített: - Mutassák a Morfin ampullát, amit adtak. Készségesen hozták, és legnagyobb megdöbbenésemre Apomorfin injekciónak bizonyult, ami köztudottan hányáskeltő. Most már értettem mindent. Adattam még egy kevés Atropint, és a hányinger megszűnte után folytattuk a műtétet. A műtétek befejezése után egyenesen a patikánkba mentem. Valóban nem volt több Dolargan, de Morfin sem.

 Néhány kérdésem után tisztázódott, hogy mindent elhasznált a belgyógyászat.
Azonnal telefonáltam a körzetemben dolgozó, mintegy hatvan kilométerre lévő magyar kollégámnak és életem legjobb barátjának, akiről a fiamat is elneveztem, Zoltánnak. Majdnem az egész kábító készletét átadta, mert megértette, hogy egy sebészet anélkül nem működhet.
A hiány okát persze csak egymás között beszéltük meg. Úgy döntöttünk, hogy bármilyen hivatalos lépés az ügyben, abszolút inkorrekt lenne a részünkről. Jóval később, mintegy két év múlva pattant ki a botrány, de nem miattunk. Személyesen vele, már mint a belgyógyász kollégával, viszont elbeszélgettünk, de nem sok eredménnyel. Egyébként jó tudású és igen megnyerő idős úriember volt. Nagyon sajnáltam, amikor egy autóbalesetben meghalt. Nekihajtott egy útlezárásnak, amit nagy kövekből raktak keresztbe az úton, hogy még kikerülni sem lehetett. Tévedés ne legyen, nem terroristák építették az akadályt, hanem útjavítók, akik az előre jelzésről elfeledkeztek. Minek is, hiszen jól látszott messziről is.
Morfinista orvos ott meglehetősen gyakran előfordult. Csak a közvetlen környezetemben is akadt összesen négy. Pedig a közvetlen környezetemben – ami alatt nagyjából egy száz-százötven kilométeres sugarú területet értek, - dolgozó orvosok létszáma sohasem haladta meg a tízet. Kettőt visszaküldött a minisztériumunk a feladónak Európába. A harmadik öngyilkos lett.

2. Fejezet: Nyúlajkas betegeim

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

A sebészeti, jobban mondva a műtéti munkámhoz visszakanyarodva, úgy körülbelül egy évvel ott tartózkodásom után, ismét minőségi ugrás következett be. A szülésznőm mutatott egy újszülöttet, aki nyúlajakkal született, és így csak nehezen, pazarló módon tudott szopni. A drága anyatej nagy része mellé csurgott.

 Illusztráció: gyermek nyúlszájjal és farkastorokkal

Szerencsémre, ekkor már néhány szakkönyvvel is rendelkeztem, melyek az egyik elődömtől, a tubibától /orvosnő/ maradtak rám. Őt valóságos szent asszonynak tekintették, de már több mint két éve meghalt itt, a kórházban, egy rákos megbetegedésben. A könyveket ugyan harminc évvel azelőtt adták ki, de ez nem zavart, mert abban az időben a sebészet nem haladt olyan rohamléptekkel, mint jelenleg. A fejlődését igazán nem is tudom elfogadni, inkább csak afféle technikai, diagnosztikainak tartom, ahol a sebészek fő feladata abban merül ki, hogy megtanulják a mind modernebb eszközök és készülékek használatát. Ez persze nem baj, de sajnálatos módon, ugyanakkor gyakran elvesztik a saját fejük és kezük használatának képességét.
Lehetséges, hogy a hihetetlen mennyiségben felhalmozott tudás és mind újabb és újabb technológia csak arra jók, hogy segítségükkel megpróbáljunk ugyanolyan értékes dolgokat előállítani, mint amilyeneket száz-kétszáz évvel ezelőtt, az akkori mesterek kézzel állítottak elő. Bizony lehetséges, mert az igazi sebészek száma jelentősen megcsappant, és ma már csak inkább egy-egy szűk területre specializálódott szakemberekről beszélhetünk.
Az általam megtalált, illetve szerintem örökölt könyvekben, sok, igen hasznos, gyakorlatias tanácsot, műtéti megoldást találtam. A puszta leírásból és egy-két ábrából olyan jól el tudtam igazodni, hogy bátran neki mertem vágni néhány sohasem látott műtét végrehajtásához. Többek között, például a nyúlajak műtéthez is. Kizárt dolognak tartom, hogy ez egy modern, mostanában kiadott műtéttan könyv segítségével is lehetséges lenne. Néhány előre látható problémán azonban jól el kellett gondolkodnom és megoldanom.
Ilyen volt mindjárt az anaesthesia kérdése. Végül úgy döntöttem, hogy saját magam fogom csinálni, csepegtetett éterrel, és elég mélyre, hogy öt percig nyugodtan tudjak dolgozni. Bemosakodtam, beöltöztem, majd a gumikesztyűre húztam cérna kesztyűt, és úgy altattam. Így nem kellett felesleges időt elvesztenem az altatás után, mert a cérnakesztyűket gyorsan lehúzva, máris sterilen beöltözve, készen álltam a műtétre.
Nagyon fontos volt a borotvaéles kés, ezért azt nem sterilizáltuk, hanem a frissen bontott csomagból, egy órával a műtét kezdete előtt egy kis tálca alkoholba tettük. A tűk közül a két legfinomabb bőrvarrótűt választottam. Azért nem serosa tűt, mert azzal lassabban és bizonytalanabbul lehetett volna ölteni. Atraumatikus, a varrófonallal egybe szerkesztett tűm akkoriban még nem volt, de később beszereztem és erre tértem át a hasonló finomságú műtéteknél, például ínvarratnál.
A műtét sikerének záloga a jó, pontos szabás, és a Z alakban való elvarrás volt. Nem Z öltésről beszélek, hanem az összevarrt seb Z alakú formájáról. Többször is megnéztem, méricskéltem a piciny beteget, és otthon a színes ceruzával felrajzolt vázlaton gondolatban és rajzban is, többször elvégeztem a műtétet. Ha jól emlékszem, összesen három öltést kellett csak behelyeznem, mert az orrkagylót alig kellett igazgatnom.
A jól átgondolt és gondolatban többször is kivitelezett műtét ment, mint a karikacsapás. Az éterből talán kicsit többet adhattam, mert vagy három-négy percet várnunk kellett, míg felsírt. Még most is végig szalad a hátamon a hideg, ha a várakozás feszültségére gondolok. Semmiféle kötést nem alkalmaztunk és természetesen a jódozástól is eltekintettem. Csak zavarta volna a sebgyógyulást. Két kis öltést hamar, már a negyedik napon eltávolítottam, de a legfontosabb összetartó öltést, amit közvetlenül az ajakpír fölé helyeztem, csak egy hét múlva. A mama hálás tekintetét, lehetetlen írásban visszaidézni. Én is úsztam az örömben, de kis idő, néhány hét múlva kezdtem meghökkenni.
Egymásután érkeztek ugyanis a legkülönbözőbb korú, nyúlajkas betegek. Elsősorban kislányok, de a legidősebb például egy húsz év körüli, szép szál berber legény volt. Őt és az idősebbeket természetesen már helyi érzéstelenítésben műtöttem. Mindenkit elvállaltam, sőt még egy kisebb fokú farkastorokkal kombinált gyereket is. Ez azonban megizzasztott, úgy hogy amikor később érkezett egy hasonló, még szélesebb, tágabb szájpad hiányos beteg, őt már nem mertem felvállalni.
A munkám állandóan szaporodott. Szerencsére most már rendszeresen besegítettek azok a fiatal, frissen végzett francia katonaorvosok, akik ott töltötték kötelező katonai szolgálatukat, mert így megúszhatták hat hónappal, egy év helyett. Okos ötlet volt, bárki találta is ki. Az igazi segítséget azonban az ápolóim jelentették. Én valóban bevontam őket a munkába és egy csomó, normális körülmények között mindenképpen orvosi feladatot is rájuk bíztam.
Mint már említettem, a kisebb tályogokat a főápolóm nyitotta meg. Őt tanítottam meg az elvetélés utáni vérzések kikaparására is. Elsősorban azért, mert már idős, ötven feletti volt, és mert száz százalékig megbíztam benne, hogy másutt nem fogja használni az így szerzett tudását. Csak és kizárólag a nagy kanállal való kaparást engedélyeztem számára, ami annál is könnyebb volt, mert maguk a franciák sem használtak kis, éles kanalat. Utólag belegondolva azt hiszem, nekik van igazuk.
Ez azért is fontos volt, mert egy ilyen elvetélés utáni vérzés miatt volt egy kellemetlenségem, tartományi főorvosi letolással, miután csak kétórai keresgélés után találtak meg, és mindenki attól félt, hogy az erősen kivérzett nő nem bírja ki, amíg visszatérek. Fogoly vadászaton voltam. Nagyon szép, majdnem fél kilós vörös foglyok voltak arrafelé

Illusztráció: vörös fogoly

Mulay Hetmen nagyon becsületesen, inkább csak éjszaka végzett kaparást, amikor nem akart felkelteni. Nem egyszer megesett ugyan, hogy másodszorra nekem kellett kikaparnom véglegesen a kis kanállal, de ez nem fordult elő túl gyakran.
Ugyancsak az ő feladata volt a kisebb gipszelések kivitelezése. Elsősorban a csukló és bokatöréseké. Ezeket csak ritkán kellett kiigazítanom. A gennyes sebek kötözését is minden aggodalom nélkül, rá lehetett bízni. Nagyszerűen értett a katéter felvezetéshez férfiaknál. mely abból adódott, hogy évekig dolgozott francia orvosok mellett az urológián is. Ennek később nagy hasznát vettem, amikor prostata műtétet is kezdtem csinálni. Írni, olvasni nem tudott, de soha nem tévesztette el a rendelt injekciót, vagy tablettát. Kezdettől fogva igyekeztem én magam is minél kevesebb gyógyszerféleséggel dolgozni, hiszen jóformán magam sem ismertem őket. Így aztán könnyen megtanulta azt a két-három tucatot, amit használtunk. Ha számára ismeretlen volt egy gyógyszer, akkor pedig Ben Hadduhoz fordult, a fiatal műtőtraktus felelőshöz és asszisztensemhez, aki felolvasta neki az ismeretlen injekció nevét, és az alkalmazásához szükséges tudnivalókat.
A gyógyszertévesztésnél, most eszembe jutott egy jellegzetes, és azt hiszem, tanulságos eset, ami azt bizonyítja, hogy talán nem is annyira fontos az írni, olvasni tudás, és főleg nem véd ki minden félreértést, sőt, esetleg félre is vezethet.