Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.
A kényszer rávitt az urológiai műtétek elvégzésére is. Már az első napoktól kezdve érkezett egy-egy öreg prosztatás beteg. Herointől tudtam, hogy Casablancába lehet őket küldeni, előzetes bejelentés után. Így is tettem, de mikor a negyedik beteget akartam elküldeni, megszólalt Hetmen.
- Ne küldje el őket uram, mert eddig még egy sem jött vissza. Had haljanak meg itthon. - Röviden és nem túl hangosan káromkodtam, de nem szóltam semmit.
Lefekvés után sokáig elgondolkodtam. Végül is, jól ismertem a prosztataműtétet, mert a legutolsó főnököm azt is csinálta. Ráadásul az akkor legmodernebbnek számító Milling műtétet, vagyis a hashártya feltolása után, megnyitása nélkül, közvetlenül a mirigy tokján ejtett harántmetszésből távolította el a megnagyobbodott prosztatát.
Így a hólyagot sem kellett megnyitni. Nem tűnt könnyű műtétnek, még gondolatban sem, és még soha nem végeztem ilyen operációt, de többször is asszisztáltam, és a különböző komplikációk kezelése is az én feladatom volt. Mindent figyelembe véve, kötelességemnek éreztem, hogy belevágjak.
Reggel beszéltem Hetmennel, akinek azonnal felcsillant a szeme. Az sem ijesztette el, amikor közöltem, hogy az igazi nehézséget a megfelelő utókezelés biztosításában látom. Megkérdeztem, hogy vállalja-e az eleinte öt-tíz percenként alkalmazott hólyagöblítést a műtétnél behelyezett katéteren keresztül. Természetesen felelte. És mi lesz éjszaka, mert ha ritkábban is, de akkor is kell. Gondoskodom róla, hogy az éjszakás megcsinálja, akár félóránként is, ha szükséges.
Gerincvelő érzéstelenítésben terveztem, amit akkor már majdnem rutinszerűen alkalmaztunk. Négy, majd később mikor az elfogyott, öt százalékos Novocaint alkalmaztam (mivel az volt a kórházi gyógyszertárban), a beteg súlyától függően kettő egész három, illetve négy tizedet. Beadása után a műtőasztalt azonnal úgy állítottuk be, hogy a fejrész kissé mélyebben helyezkedjen el. A fejét természetesen megtörtük, erősen feltámasztottuk. Időnként felszólítottuk a beteget, hogy emelje föl valamelyik lábát. Ha már nem tudta, elkezdtük érfogóval csipkedni a has bőrét, és amikor az érzéstelenség felterjedt egészen a köldök magasságáig, vagy egy kissé fölé, akkor az asztalt visszabillentettük, úgy, hogy a fejrész legyen magasabban. Ez a módszer soha nem csapott be, mindig tökéletes érzéstelenséget értünk el. Legelőször a bélelzáródásokhoz alkalmaztam. A régi tankönyvek is ezt ajánlották.
Sajnos, ehhez fűződik az egyik legkínosabb élményem, egy idős, prosztatával operált betegemhez. Már az új, a második helyemen végeztem éppen egy spinális érzéstelenítést, amikor kihívatott a belgyógyász. Rögtön mondtam, hogy nem érek rá csak egy percre. Hosszasan, részletesen el kezdett magyarázni egy beteget. Amikor körülbelül négy-öt perc múlva ingerülten félbeszakítottam és visszasiettem a műtőbe, már késő volt. A beteget ugyanolyan helyzetben találtam, ahogyan otthagytam, annak ellenére, hogy szigorúan meghagytam az állandó ellenőrzését azzal, hogy amennyiben az érzéstelenség felterjed a köldökig, azonnal tekerjék föl az asztalt. Az asszisztensem és még két ott tartózkodó ápolóm elmélyülten beszélgettek. Próbálták megmagyarázni, hogy fél perce sincs, hogy ellenőrizték, de nem hittem.
Attól kezdve szigorú és magyar káromkodásokkal fűszerezett utasításom volt, hogy a műtőben senki sem zavarhat. Be is tartották, még akkor is, amikor a minisztériumból érkezett valaki. Az ily módon elvesztett beteg emléke azonban, még ma is kísért.
Már a legelső prosztata műtétem is jól sikerült, és attól kezdve sorjában érkeztek az újabb és újabb öregek. Még a második helyemre is követtek, így azután ott is kénytelen voltam folytatni.
Közvetlen a műtét előtt lekötöttem mindkét oldalon az ondóvezetéket. Ez csak pár percig tartott, mivel piciny, két-háromcentis metszésből csináltam. Kb. úgy, ahogyan Indiában dolgoztak a kasztrálók, akik sokszor a járdán végezték el ezt a kényszer műtétet, a hatvanas évek elején, amikor Indiában is bevezették a születésszabályozást, de erre nem akadt elég önkéntes fiatalember. Törvény szerint ugyan az ondóvezeték lekötéséhez feltétlenül szükség volt az illető fiatalember előzetes beleegyezésébe, de ettől később gyakran eltekintettek, mert kevés volt az önkéntes, és őket pedig az elvégzett műtétek száma után fizették.
Az így végzett prosztata műtétnél sietnem kellet, mert a novocainnal végzett érzéstelenítés csak körülbelül egy óra hosszat hat. Ezt az időt azonban csak ritkán léptük túl. Ha igen, akkor a has bevarrásához külön helyi érzéstelenítést végeztem. Előfordult az is, az ápolóim büszkén újságolták, hogy az öreg prosztatás több mint kétszáz kilométeres távolságból érkezett, rendszerint szamárháton.
A kényszer rávitt az urológiai műtétek elvégzésére is. Már az első napoktól kezdve érkezett egy-egy öreg prosztatás beteg. Herointől tudtam, hogy Casablancába lehet őket küldeni, előzetes bejelentés után. Így is tettem, de mikor a negyedik beteget akartam elküldeni, megszólalt Hetmen.
- Ne küldje el őket uram, mert eddig még egy sem jött vissza. Had haljanak meg itthon. - Röviden és nem túl hangosan káromkodtam, de nem szóltam semmit.
Lefekvés után sokáig elgondolkodtam. Végül is, jól ismertem a prosztataműtétet, mert a legutolsó főnököm azt is csinálta. Ráadásul az akkor legmodernebbnek számító Milling műtétet, vagyis a hashártya feltolása után, megnyitása nélkül, közvetlenül a mirigy tokján ejtett harántmetszésből távolította el a megnagyobbodott prosztatát.
Illusztráció: a prosztata eltávolítása
Így a hólyagot sem kellett megnyitni. Nem tűnt könnyű műtétnek, még gondolatban sem, és még soha nem végeztem ilyen operációt, de többször is asszisztáltam, és a különböző komplikációk kezelése is az én feladatom volt. Mindent figyelembe véve, kötelességemnek éreztem, hogy belevágjak.
Reggel beszéltem Hetmennel, akinek azonnal felcsillant a szeme. Az sem ijesztette el, amikor közöltem, hogy az igazi nehézséget a megfelelő utókezelés biztosításában látom. Megkérdeztem, hogy vállalja-e az eleinte öt-tíz percenként alkalmazott hólyagöblítést a műtétnél behelyezett katéteren keresztül. Természetesen felelte. És mi lesz éjszaka, mert ha ritkábban is, de akkor is kell. Gondoskodom róla, hogy az éjszakás megcsinálja, akár félóránként is, ha szükséges.
Gerincvelő érzéstelenítésben terveztem, amit akkor már majdnem rutinszerűen alkalmaztunk. Négy, majd később mikor az elfogyott, öt százalékos Novocaint alkalmaztam (mivel az volt a kórházi gyógyszertárban), a beteg súlyától függően kettő egész három, illetve négy tizedet. Beadása után a műtőasztalt azonnal úgy állítottuk be, hogy a fejrész kissé mélyebben helyezkedjen el. A fejét természetesen megtörtük, erősen feltámasztottuk. Időnként felszólítottuk a beteget, hogy emelje föl valamelyik lábát. Ha már nem tudta, elkezdtük érfogóval csipkedni a has bőrét, és amikor az érzéstelenség felterjedt egészen a köldök magasságáig, vagy egy kissé fölé, akkor az asztalt visszabillentettük, úgy, hogy a fejrész legyen magasabban. Ez a módszer soha nem csapott be, mindig tökéletes érzéstelenséget értünk el. Legelőször a bélelzáródásokhoz alkalmaztam. A régi tankönyvek is ezt ajánlották.
Sajnos, ehhez fűződik az egyik legkínosabb élményem, egy idős, prosztatával operált betegemhez. Már az új, a második helyemen végeztem éppen egy spinális érzéstelenítést, amikor kihívatott a belgyógyász. Rögtön mondtam, hogy nem érek rá csak egy percre. Hosszasan, részletesen el kezdett magyarázni egy beteget. Amikor körülbelül négy-öt perc múlva ingerülten félbeszakítottam és visszasiettem a műtőbe, már késő volt. A beteget ugyanolyan helyzetben találtam, ahogyan otthagytam, annak ellenére, hogy szigorúan meghagytam az állandó ellenőrzését azzal, hogy amennyiben az érzéstelenség felterjed a köldökig, azonnal tekerjék föl az asztalt. Az asszisztensem és még két ott tartózkodó ápolóm elmélyülten beszélgettek. Próbálták megmagyarázni, hogy fél perce sincs, hogy ellenőrizték, de nem hittem.
Attól kezdve szigorú és magyar káromkodásokkal fűszerezett utasításom volt, hogy a műtőben senki sem zavarhat. Be is tartották, még akkor is, amikor a minisztériumból érkezett valaki. Az ily módon elvesztett beteg emléke azonban, még ma is kísért.
Már a legelső prosztata műtétem is jól sikerült, és attól kezdve sorjában érkeztek az újabb és újabb öregek. Még a második helyemre is követtek, így azután ott is kénytelen voltam folytatni.
Közvetlen a műtét előtt lekötöttem mindkét oldalon az ondóvezetéket. Ez csak pár percig tartott, mivel piciny, két-háromcentis metszésből csináltam. Kb. úgy, ahogyan Indiában dolgoztak a kasztrálók, akik sokszor a járdán végezték el ezt a kényszer műtétet, a hatvanas évek elején, amikor Indiában is bevezették a születésszabályozást, de erre nem akadt elég önkéntes fiatalember. Törvény szerint ugyan az ondóvezeték lekötéséhez feltétlenül szükség volt az illető fiatalember előzetes beleegyezésébe, de ettől később gyakran eltekintettek, mert kevés volt az önkéntes, és őket pedig az elvégzett műtétek száma után fizették.
Illusztráció: előtte és utána
Az így végzett prosztata műtétnél sietnem kellet, mert a novocainnal végzett érzéstelenítés csak körülbelül egy óra hosszat hat. Ezt az időt azonban csak ritkán léptük túl. Ha igen, akkor a has bevarrásához külön helyi érzéstelenítést végeztem. Előfordult az is, az ápolóim büszkén újságolták, hogy az öreg prosztatás több mint kétszáz kilométeres távolságból érkezett, rendszerint szamárháton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése