Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.
Két-három perc alatt sok érdekes dolgot megtudtam, elsősorban az itt élő további magyarokról. A legfontosabb és némileg sokkoló hír az volt, hogy már nagyon vártak, mert kb. két órával ezelőtt a hegyekből hozott egy harántfekvéses, két napja vajúdó szülőnőt. Ő volt ugyanis a helyi mentőautó sofőrje. A francia idegenlégióból maradt itt.
A feltehetően sürgős császármetszés hírét látszólag abszolút nyugodtan vettem tudomásul. A kevés jó tulajdonságom között ugyanis az egyik, hogy a legváratlanabb és sokkoló kijelentéseket is közömbös, pléhpofával hallgatom. Ennek igen jó hasznát vettem a kommunista világban, főleg a népi kollégiumban, ahol másfél évig sikerült meghúznom magamat, mielőtt, mint fasiszta rendbontó elemet ki nem rúgtak.
Elkísért a szülőszobáig, és ott bemutatott az idős, francia szülésznőnek. Arra is megkért, hogy beszéljek hangosabban, mert süket. E kis hibától eltekintve jól értette a dolgát, mert, mint később megtudtam, húsz évig volt takarítónő a szülőszobán, jól képzett, francia szülésznők mellett, és minden lényeges tudnivalót ellesett tőlük. A harántfekvésben igaza volt, de abban, hogy nincsenek magzati szívhangok, nem. Én jól hallottam, de ezt udvariasságból nem mondtam neki. Azonnal adattam egy morfin injekciót fél ampulla atropinnal, hogy a fenyegető méhrepedést megakadályozzam, majd möszjő Stumppal, az újdonsült magyar tolmácsommal a műtőbe siettünk, további tájékozódás céljából.
A műtő meglepően tiszta volt és pontosan úgy nézett ki, mint egy vidéki, magyar kiskórház műtője. Ezen csak eleinte csodálkoztam, mivel nem sokára megtudtam, hogy a műtő asztal és a lámpa, sok egyéb, apróbb műszerrel együtt, a Made in Hungary márkával van megjelölve. Ha a minőségben nem is, de az árban bizonyára mi tettűk a legkedvezőbb ajánlatot.
– Ki fog altatni? – Kérdeztem Stumptól. – Hát te! – válaszolta, mivel már az első percekben összetegeződtünk. Ez egyébként az emigráns magyarok között megszokott, természetes dolog volt. Az emigránsok ösztönösen bíztak egymásban, és sokkal könnyebben összebarátkoztak, mint idehaza.
– És, akkor ki fog operálni?
– Azt is te.
– Ez valahogy nem fog menni. – Feleltem most már én is némi kényszeredett vigyorral. Akkor inkább úgy kérdezem, hogyan szoktátok csinálni?
Abbahagyta a további szellemeskedést és őszinte segítő szándékkal, elmagyarázta, hogy van egy Ali, aki éterrel szokott altatni, és szerinte nem is rosszul. Jó asszisztensem is lesz. Az a berber fiú, aki a műtőt rendben tartja, és a sterilizálást végzi. Amikor a műtősnő után érdeklődtem, hangosan elnevette magát.
– Jó lenne egy csinos, belevaló magyar műtősnő, de sajnos ilyen nincs. Sőt, még arab sincs. Az asszisztens szokott műszerelni* is, vagy még jobb, ha ezt magad végzed és kiszolgálod saját magadat. Gyorsabb, és főleg azt kapod, amit kérsz, illetve amit magadnak kiválasztasz.
Közben a leendő asszisztensem is érdeklődött, hogy milyen műszereket főzzön ki. Kissé meglepett a kérdése, és gyorsan visszakérdeztem, hogy milyen műszerek vannak a sürgősségi tálcában. Ezt a nyelvtudásomhoz mérten komplikált kérdést persze már az újdonsült, magyar barátom tolmácsolásával tettem föl. Ilyen tálca nincs, felelte azonnal, a kérdés fordítása nélkül Stump. Neked kell kiválasztanod, hogy milyen műszereket főzzön ki.
Pár hét múlva, a végleges új helyemen, persze megcsináltam az úgynevezett sürgősségi dobozokat. Találtam nyolc-tíz darab, különböző nagyságú, téglalap alakú fémdobozt, melyekben addig is a műszereket szokták főzni és az operatőr részére feltálalni. Mivel elég sok műszerünk volt és én amúgy is keveset használtam egy-egy műtéthez, így többféle sürgősségi dobozt is készíttettem, és ezekre egy darabka leukoplasztra ráírattam, hogy melyik mire alkalmas, és hasonlóképpen egy széles leukoplaszttal körbe ragasztottuk a fedőrész ráilleszkedésénél. Így abszolút zárt és steril lett. Még a sterilizálás dátumát is rá írta az asszisztensem. Ilyen precízek voltunk.
Így azután lett két-két kis dobozom, az egyiken „tályoghoz”, a másikon „sebvarrathoz” felírással. A nagy dobozok közül „császármetszéshez és nagy műtéthez” felírással, illetve „sérv és vakbélműtéthez”, összesen négy doboz. Ha valamilyen ritka műtét került sorra, ahhoz valamelyik dobozt egészítettem ki, az esetnek megfelelően válogatott műszerekkel.
– Magyarázd meg neki, hogy mutassa meg, mit szokott egy császármetszéshez kifőzni – tanácsolta Stump. Így is tettem, és közben ki is egészíttettem a készletet néhány műszerrel, amit még szükségesnek tartottam és ráadásul megtalálható volt.
A továbbiakban áttértem a mutogatós módszerre. Ez kell, ez nem kell játékra.
*: (szerk.) Műszerelni, vagy műszerezni a helyes szóhasználat vajon? Pista bácsi szerint az előbbi, a Word és a Hunspell szerint az utóbbi.
2012/03/01
1. Fejezet: Érkezésem Mideltbe
Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar-es Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.
Életem folyamán gyakran kerültem nehéz, váratlan és sokszor szinte megoldhatatlannak tűnő helyzetbe. Ilyen volt, amikor két-háromheti a marokkói főváros kórházában eltöltött próbaidő után leküldtek, a Szaharába. Nem a végleges munkahelyemre, hanem attól mintegy 140 km-nyire északra, az Atlasz hegységben lévő kis, néhány ezer főnyi lakosú Mideltbe. Innét két hét szabadságra ment az ott dolgozó magyar sebész K. Péter, aki ugyancsak az 56-os forradalom után menekült nyugatra, akárcsak jómagam. Megörültem, hogy egy magyar kollégával találkozhatok, akitől sok hasznos tanácsot, felvilágosítást reméltem.
A találkozásunkból azonban nem lett semmi, csak két héttel később, miután visszatért a szabadságáról. Érkezésem napján, rögtön a reggeli órákban telefonált neki valaki a minisztériumból, hogy elindult a váltás és délutánra már meg is érkezem. Péter hitt a minisztériumának és azonnal, már a reggeli órákban útnak indult.
Mindezt persze csak akkor tudtam meg, amikor tíz perces gyaloglás után a buszmegállótól, a koradélutáni órákban, szép napsütéses melegben, legalább harminchat fok volt, annak ellenére, hogy már jócskán benne jártunk az őszben, hiszen október elején voltunk, megérkeztem a kórházhoz. Kerítés és kapu nem volt, de a két, nyilvánvalóan együvé tartozó, európai stílusban épült, a közönséges házaknál jóval nagyobb épület különösebb vöröskereszt, vagy más jelzés nélkül is, csak a kórház lehetett. Néhány ácsorgó, tétlenül várakozó nőt és gyereket is láttam, a másiknál valamivel magasabban fekvő és kisebb épület előtt. Mint később megtudtam, ez volt az ambulancia, vagyis a szakrendelő. Kellett is, hiszen nem egy, hanem két orvos is dolgozott a kórházban és a rendelőben. Nem kettő-kettő, hanem összesen kettő. Arról nem is beszélve, hogy a kórház majdnem száz ágyas volt.
Az ácsorgók között, a kórház főbejárata mellett láttam egy európait. Egy zömök, negyvenöt év körüli közép magas férfit. Felé közeledve, az volt a benyomásom, hogy valami meghatározhatatlan, de kétségtelenül enyhén gúnyos vagy még inkább kaján vigyorral figyelte a közeledésemet. Az efféle fogadáshoz azonban az utóbbi hónapokban annyira hozzászoktam, hogy egy csöppet sem zavart. Franciául köszöntöttem és az után érdeklődtem, hogy hol találhatom az igazgatót. A kaján vigyor még jobban szétterült az arcán.
– Most félreteheti a zamatos Debrecen környéki kiejtését. Beszélhetünk magyarul is. – Ennek igen megörültem, mert franciául csak mintegy fél év óta tanultam, és ráadásul nem egy született franciától, hanem egy kedves, engem önzetlenül támogató olasz hölgytől.
Életem folyamán gyakran kerültem nehéz, váratlan és sokszor szinte megoldhatatlannak tűnő helyzetbe. Ilyen volt, amikor két-háromheti a marokkói főváros kórházában eltöltött próbaidő után leküldtek, a Szaharába. Nem a végleges munkahelyemre, hanem attól mintegy 140 km-nyire északra, az Atlasz hegységben lévő kis, néhány ezer főnyi lakosú Mideltbe. Innét két hét szabadságra ment az ott dolgozó magyar sebész K. Péter, aki ugyancsak az 56-os forradalom után menekült nyugatra, akárcsak jómagam. Megörültem, hogy egy magyar kollégával találkozhatok, akitől sok hasznos tanácsot, felvilágosítást reméltem.
A találkozásunkból azonban nem lett semmi, csak két héttel később, miután visszatért a szabadságáról. Érkezésem napján, rögtön a reggeli órákban telefonált neki valaki a minisztériumból, hogy elindult a váltás és délutánra már meg is érkezem. Péter hitt a minisztériumának és azonnal, már a reggeli órákban útnak indult.
(a kép csak illusztráció Pista bácsi gyűjteményéből)
Mindezt persze csak akkor tudtam meg, amikor tíz perces gyaloglás után a buszmegállótól, a koradélutáni órákban, szép napsütéses melegben, legalább harminchat fok volt, annak ellenére, hogy már jócskán benne jártunk az őszben, hiszen október elején voltunk, megérkeztem a kórházhoz. Kerítés és kapu nem volt, de a két, nyilvánvalóan együvé tartozó, európai stílusban épült, a közönséges házaknál jóval nagyobb épület különösebb vöröskereszt, vagy más jelzés nélkül is, csak a kórház lehetett. Néhány ácsorgó, tétlenül várakozó nőt és gyereket is láttam, a másiknál valamivel magasabban fekvő és kisebb épület előtt. Mint később megtudtam, ez volt az ambulancia, vagyis a szakrendelő. Kellett is, hiszen nem egy, hanem két orvos is dolgozott a kórházban és a rendelőben. Nem kettő-kettő, hanem összesen kettő. Arról nem is beszélve, hogy a kórház majdnem száz ágyas volt.
Az ácsorgók között, a kórház főbejárata mellett láttam egy európait. Egy zömök, negyvenöt év körüli közép magas férfit. Felé közeledve, az volt a benyomásom, hogy valami meghatározhatatlan, de kétségtelenül enyhén gúnyos vagy még inkább kaján vigyorral figyelte a közeledésemet. Az efféle fogadáshoz azonban az utóbbi hónapokban annyira hozzászoktam, hogy egy csöppet sem zavart. Franciául köszöntöttem és az után érdeklődtem, hogy hol találhatom az igazgatót. A kaján vigyor még jobban szétterült az arcán.
– Most félreteheti a zamatos Debrecen környéki kiejtését. Beszélhetünk magyarul is. – Ennek igen megörültem, mert franciául csak mintegy fél év óta tanultam, és ráadásul nem egy született franciától, hanem egy kedves, engem önzetlenül támogató olasz hölgytől.
1. Fejezet: Bevezetés
Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar-es Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.
Ugyancsak változatos életem volt. Ebben minden ismerősöm egyetért. Sokan tanácsolták már ezelőtt húsz évvel is, hogy ezt próbáljam meg leírni és ne a különböző szociológiai, vagy politikai témákkal próbálkozzak. Az kétségtelen, hogy ez utóbbiakkal bárhogy erőlködtem is nem sikerült igazán átütő sikert elérnem. Két eddig megjelent könyvemet én változatlanul jónak és főleg igen aktuálisnak tartom és máig sem értem, hogy egyik sem váltott ki igazi visszhangot. Ezt a könyvemet már nem a nyilvánosságnak szánom. Feltehetően marad utánam elég utód, és lesz olyan is, aki kíváncsi lesz az őseire. A jelenlegi társadalmi felfogás, a pénzimádat nyilván marad még néhány évtizedig. Nos, ezt az utolsó írásomat talán még pénzszerzésre is fel tudja használni valamelyik ükunokám.
Az életregényemet össze-vissza, inkább csak, mint apró, egymástól gyakran teljesen független novellánként szeretném megírni. Valahogyan úgy, ahogy már sokszor elmeséltem - ráadásul iszogatás közben - egy-egy történetet és amennyire én tárgyilagosan meg tudom ítélni, meglehetős sikerrel. A történetek magva mindig igaz, de kétségtelen, hogy az azóta eltelt idő itt-ott változtathatott, szépíthetett rajta. Én sem vagyok kivétel, és így szívesen feledkezem meg az igazán kellemetlen, sokszor megalázó részletekről. A pszichoanalísist mindig is utáltam, egész életemben. Gusztustalan dolognak tartom mások lelkivilágában turkálni, még akkor is, ha erre időnként magam is rászorulok.
Amit írok, tehát semmiképpen nem lesz egy igazi életregény, inkább csak az életem egyik szeletét kívánom bemutatni. Azt a szeletet, amiben úgy érzem sikerült valamit alkotnom, amihez talán a legjobban értettem, és amivel hozzájárultam mások életéhez is, ráadásul pozitív módon. Amivel hasznára voltam a környezetemnek, és amire még ma is, hosszú idő után, szívesen emlékeznek vissza az érintettek, vagy legalább is nagy részük.
Igazában csak egy ilyen szelete van az életemnek: a sebészet, gondolok itt elsősorban az Afrikában töltött nyolc évemre.
Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy valamelyik ükunokám sebész lesz. Ennek valahogyan, nem tudom megmagyarázni miért, de örülnék. Nos, leginkább talán mégis az ő számára írok.
*: (szerk.) A szerző írásmódját szándékosan hagytuk meg, az orvosi szakkifejezéseket többnyire latinosan használja.
Ugyancsak változatos életem volt. Ebben minden ismerősöm egyetért. Sokan tanácsolták már ezelőtt húsz évvel is, hogy ezt próbáljam meg leírni és ne a különböző szociológiai, vagy politikai témákkal próbálkozzak. Az kétségtelen, hogy ez utóbbiakkal bárhogy erőlködtem is nem sikerült igazán átütő sikert elérnem. Két eddig megjelent könyvemet én változatlanul jónak és főleg igen aktuálisnak tartom és máig sem értem, hogy egyik sem váltott ki igazi visszhangot. Ezt a könyvemet már nem a nyilvánosságnak szánom. Feltehetően marad utánam elég utód, és lesz olyan is, aki kíváncsi lesz az őseire. A jelenlegi társadalmi felfogás, a pénzimádat nyilván marad még néhány évtizedig. Nos, ezt az utolsó írásomat talán még pénzszerzésre is fel tudja használni valamelyik ükunokám.
Az életregényemet össze-vissza, inkább csak, mint apró, egymástól gyakran teljesen független novellánként szeretném megírni. Valahogyan úgy, ahogy már sokszor elmeséltem - ráadásul iszogatás közben - egy-egy történetet és amennyire én tárgyilagosan meg tudom ítélni, meglehetős sikerrel. A történetek magva mindig igaz, de kétségtelen, hogy az azóta eltelt idő itt-ott változtathatott, szépíthetett rajta. Én sem vagyok kivétel, és így szívesen feledkezem meg az igazán kellemetlen, sokszor megalázó részletekről. A pszichoanalísist mindig is utáltam, egész életemben. Gusztustalan dolognak tartom mások lelkivilágában turkálni, még akkor is, ha erre időnként magam is rászorulok.
Amit írok, tehát semmiképpen nem lesz egy igazi életregény, inkább csak az életem egyik szeletét kívánom bemutatni. Azt a szeletet, amiben úgy érzem sikerült valamit alkotnom, amihez talán a legjobban értettem, és amivel hozzájárultam mások életéhez is, ráadásul pozitív módon. Amivel hasznára voltam a környezetemnek, és amire még ma is, hosszú idő után, szívesen emlékeznek vissza az érintettek, vagy legalább is nagy részük.
Igazában csak egy ilyen szelete van az életemnek: a sebészet, gondolok itt elsősorban az Afrikában töltött nyolc évemre.
Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy valamelyik ükunokám sebész lesz. Ennek valahogyan, nem tudom megmagyarázni miért, de örülnék. Nos, leginkább talán mégis az ő számára írok.
*: (szerk.) A szerző írásmódját szándékosan hagytuk meg, az orvosi szakkifejezéseket többnyire latinosan használja.
Ajánló
Abban a szerencsében van részem, hogy a párom édesapja Dr. Szekerczés István, avagy Pista bácsi, aki hosszú és kalandos élete és még mindig friss szelleme folytán kifogyhatatlan tárháza az érdekes, mulatságos és néha pikáns történeteknek. Ezek jó (de koránt sem teljes) összefoglalását adja az egyik, igen olvasmányos, de sajnos kiadatlan életregénye, a "Sebész a Szaharában".
Ahogyan a barátaim is megismerték Pista bácsit és a történeteit, úgy kaptam egyre több kérést, hogy osszam meg velük a könyvet is. Úgy gondolom, hogy a szórakoztató volta mellett nagyon jó betekintést ad az akkori életbe, a távoli népek kultúrájába és az orvosok gondos-bajos hétköznapjaiba, belső világába, sőt mesterségébe is; számot tarthat egy sokkal szélesebb közönség érdeklődésére is.
Emellett nem valószínű, hogy hirtelen kiadóra lelni a régi papíros formában.
Ezért szeretném ebben, a 21. századi formában (Pista bácsi engedelmével) megosztani a könyvet, mint egyfajta modern teleregény. Remélem sokaknak tetszeni fog, és alig várjátok majd a folytatást!
Ha kifogynának a regény fejezetei, akkor majd igyekszünk függelékként a szóban hallott történetekkel folytatni a sort. :)
Iratkozzatok fel rá itt!
Ahogyan a barátaim is megismerték Pista bácsit és a történeteit, úgy kaptam egyre több kérést, hogy osszam meg velük a könyvet is. Úgy gondolom, hogy a szórakoztató volta mellett nagyon jó betekintést ad az akkori életbe, a távoli népek kultúrájába és az orvosok gondos-bajos hétköznapjaiba, belső világába, sőt mesterségébe is; számot tarthat egy sokkal szélesebb közönség érdeklődésére is.
Emellett nem valószínű, hogy hirtelen kiadóra lelni a régi papíros formában.
Ezért szeretném ebben, a 21. századi formában (Pista bácsi engedelmével) megosztani a könyvet, mint egyfajta modern teleregény. Remélem sokaknak tetszeni fog, és alig várjátok majd a folytatást!
Ha kifogynának a regény fejezetei, akkor majd igyekszünk függelékként a szóban hallott történetekkel folytatni a sort. :)
Iratkozzatok fel rá itt!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)