A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emigránsok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emigránsok. Összes bejegyzés megjelenítése

2012/09/23

4. Fejezet: Fegyvertartási engedélyem

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

Abban igazam lett, hogy még a magam részére is igen nehezen tudtam megszerezni a sörétes puskára szóló engedélyt. Sokan csodálkoztak is, hogyan sikerült. Nos, akkoriban meglehetős orvoshiány volt Magyarországon, főleg néhány elmaradottabb megyében. Én is Nógrád megyében kaptam állást, mint körzeti orvos, két kis faluban. A puskát természetesen azonnal le kellett adnom a járási rendőrségen.
illusztráció: a Magyar Népköztársaság akkori címere

Pár hét alatt sikerült megkedveltetnem magam a helyi lakossággal, a körzeti rendőrrel, tanácselnökkel, és ami a legfontosabb, a helyi erdésszel, aki azután hetente legalább egyszer kölcsönadta a puskáját, és nehogy ebből esetleg túl nagy gondja legyen, elkísért a vadászatra, már csak azért is, hogy megmutassa a legjobb helyeket, ahol elsősorban fácánozni lehetett. Ha véletlenül ő foglalt volt, akkor pedig a helyi rendőr gondjaira bízott, aki szintén vadász volt, a szomszédunkban lakott és igen jó barátságba keveredtünk.
Annyiban is szerencsém volt, hogy a környék meglehetősen gazdag volt nagyvadban, és így az apróvad szinte senkit nem érdekelt, rajtam kívül. Ráadásul nem is igen tudták lőni az apróvadat. Azt hiszem, hogy a legelső itthoni vadászatom annyira tanulságos, hogy érdemes megemlíteni.
Egy kis patak mellett laktam, egy régi kastélyban. Innét indultunk el felfelé, és az erdész figyelmeztetett, hogy legyek résen, mert bármelyik pillanatban felreppenhet egy kakas. Ez be is következett néhány száz méter után. Vállhoz rántottam a puskát, majd nyugodtan lőttem. Elhibáztam. Újra lőttem és azt is elhibáztam. Nagyon szarul éreztem magam, mert addig már sokat meséltem az afrikai vadászataimról. Szerencsémre, vagy kétszáz méterrel feljebb ismét kiröppent egy kakas, és ezt már az első lövésre lekaptam. Aztán még lőttem vagy kettőt, és végül egy nyulat is, melyet az erdész vitt haza. Én megelégedtem a kakasokkal. Ettől kezdve hetente legalább egyszer kimentünk vadászni, és gyakorlatilag nem fordult elő, hogy üres tarisznyával térjünk haza.
Megtanítottak arra is, hogyan kell a nyulat elkészíteni, hogy valóban jó és zamatos legyen. A saját bőrében két napig ki kellett akasztani egy igazi falusi budiba, vagyis egy vízöblítés nélküli klotyóba. Itt csonttá fagyott, és az ott lévő ammónia gáz megérlelte. Az így megpuhult húsból aztán isteni nyúlpaprikást lehetett készíteni. Később, mikor már nem állt rendelkezésemre igazi budi, esküszöm, hiányoltam, és úgy találtam, hogy a nyúlpaprikás nem az igazi.

illusztráció: hagyományos, pottyantós budi

Egyik vadászat alkalmával csúnyán megszidtak, mert nem voltam hajlandó egy süldő nyulat lelőni. Elmagyarázták, hogy az ilyen fiatal vadnyulat kirántva is el lehet, sőt úgy kell elkészíteni, és az a világ legfinomabb étele. Pár nap múlva, mikor újra lehetőségem nyílt, sikerült végre lőnöm egyet, és így jóvátenni a vétkemet. Valóban fejedelmi étel volt. Ennél jobb talán, csak az egészen fiatal fácánkakas volt, ugyanúgy elkészítve.
Visszatérve a fegyvertartási engedélyre, azt természetesen három hónap alatt sem sikerült megszereznem és végül a többszöri sürgetésemre véglegesen elutasították. Minthogy vadászat nélkül sehogyan sem tudtam elképzelni az életemet, elhatároztam, hogy valahol a szülőfalum közelében telepszem le, és ott újra próbálkozom az engedély megszerzésével. Erre ott meg is volt minden esélyem, mert nagyszámú rokonom és barátom között igen sok, jó beosztásba lévő, vezető kommunista is volt, akikre bizton számíthattam, csak a büszkeségemet kellett félre tennem. Bejelentettem tehát távozási szándékomat.
Két nap múlva már hivatott a járási párttitkár, aki azelőtt a hadseregben szolgált, mint politikai tiszt, és a környéken nagyon kemény embernek tartották. Velem meglepően barátságosan elbeszélgetett, de alig akarta elhinni, hogy az engedély visszautasítása miatt akarok elmenni.
- Másutt sem fogja megkapni. - Kifejtettem neki, hogy csak első unokatestvérem van összesen huszonnégy, hogy a többi rokonról ne is beszéljek. Már ezek között is akad két pártitkár és egy magas rangú rendőrtiszt az általános iskolai barátaim között, akik készek mellettem kiállni.
- Akkor miért nem oda telepedett le? - kérdezte.
- Mert szégyenlős és ráadásul büszke is vagyok - feleltem.
Elgondolkodott pár másodpercig, majd azt mondta:
- Még mindig nem tudom megérteni, hogy egy volt disszidensnek, hogy juthatott eszébe, fegyvertartási engedélyt kérni. Az ilyesmi egyszerűen képtelenség, és nemcsak nálunk, hanem bármelyik más államban is.
- Ebben téved - mondtam. - A nyugati államokban vadászpuska tartásához általában nem is kell engedély. Bárki bemehet a fegyverboltba és megvásárolhatja. - Láttam rajta, hogy nem nagyon hisz nekem. - Nem tudom van-e tudomása arról, hogy ez még a cári Oroszországban is így volt. Lenin például levélben kért egy vadászpuskát és egy vadászkutyát a sógorától, amikor Szibériába száműzték. Ha a cári birodalom nem félt sörétes puskát adni a legnagyobb ellensége kezébe, én sem tudom megérteni, hogy nálunk miért kellene ettől félni. Nem hiszem, hogy olyan gyenge lenne a népi demokráciánk, hogy tartania kellene, még egy sörétes puskától is.
Ezen nagyon elgondolkodott, és láttam, hogy nem nagyon tetszett neki, amit mondtam, de végül így válaszolt. - Ha egy héten belül megkapja az engedélyt, akkor marad?
- Igen, feleltem határozottan.
Ebben maradtunk, és öt nap múlva kezemben volt az engedély. Így működött valójában az egész kommunista rendszer. Abszolút bürokratikusan, de mindent meg lehetett kerülni és felgyorsítani, ha a megfelelő helyen kopogtatott valaki és elég meggyőző érvei, vagy helyette befolyásos barátai voltak, vagy csúszópénze, helyesebben kenőpénze. Ezzel a rövid, de a szocialista rendszerre jellemző példával azt is szerettem volna bizonyítani, hogy adott esetben, ha rákényszerültem, nem is voltam olyan idétlen, mint azt néhányan állítják. Talán csak a múltból örökölt, de ma már felesleges elveim voltak, és ezekhez néha betegesen ragaszkodtam.

2012/03/01

1. Fejezet: Életem első császármetszése (előtt)

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Két-három perc alatt sok érdekes dolgot megtudtam, elsősorban az itt élő további magyarokról. A legfontosabb és némileg sokkoló hír az volt, hogy már nagyon vártak, mert kb. két órával ezelőtt a hegyekből hozott egy harántfekvéses, két napja vajúdó szülőnőt. Ő volt ugyanis a helyi mentőautó sofőrje. A francia idegenlégióból maradt itt.
A feltehetően sürgős császármetszés hírét látszólag abszolút nyugodtan vettem tudomásul. A kevés jó tulajdonságom között ugyanis az egyik, hogy a legváratlanabb és sokkoló kijelentéseket is közömbös, pléhpofával hallgatom. Ennek igen jó hasznát vettem a kommunista világban, főleg a népi kollégiumban, ahol másfél évig sikerült meghúznom magamat, mielőtt, mint fasiszta rendbontó elemet ki nem rúgtak.
Elkísért a szülőszobáig, és ott bemutatott az idős, francia szülésznőnek. Arra is megkért, hogy beszéljek hangosabban, mert süket. E kis hibától eltekintve jól értette a dolgát, mert, mint később megtudtam, húsz évig volt takarítónő a szülőszobán, jól képzett, francia szülésznők mellett, és minden lényeges tudnivalót ellesett tőlük. A harántfekvésben igaza volt, de abban, hogy nincsenek magzati szívhangok, nem. Én jól hallottam, de ezt udvariasságból nem mondtam neki. Azonnal adattam egy morfin injekciót fél ampulla atropinnal, hogy a fenyegető méhrepedést megakadályozzam, majd möszjő Stumppal, az újdonsült magyar tolmácsommal a műtőbe siettünk, további tájékozódás céljából.
A műtő meglepően tiszta volt és pontosan úgy nézett ki, mint egy vidéki, magyar kiskórház műtője. Ezen csak eleinte csodálkoztam, mivel nem sokára megtudtam, hogy a műtő asztal és a lámpa, sok egyéb, apróbb műszerrel együtt, a Made in Hungary márkával van megjelölve. Ha a minőségben nem is, de az árban bizonyára mi tettűk a legkedvezőbb ajánlatot.
– Ki fog altatni? – Kérdeztem Stumptól. – Hát te! – válaszolta, mivel már az első percekben összetegeződtünk. Ez egyébként az emigráns magyarok között megszokott, természetes dolog volt. Az emigránsok ösztönösen bíztak egymásban, és sokkal könnyebben összebarátkoztak, mint idehaza.
– És, akkor ki fog operálni?
– Azt is te.
– Ez valahogy nem fog menni. – Feleltem most már én is némi kényszeredett vigyorral. Akkor inkább úgy kérdezem, hogyan szoktátok csinálni?
Abbahagyta a további szellemeskedést és őszinte segítő szándékkal, elmagyarázta, hogy van egy Ali, aki éterrel szokott altatni, és szerinte nem is rosszul. Jó asszisztensem is lesz. Az a berber fiú, aki a műtőt rendben tartja, és a sterilizálást végzi. Amikor a műtősnő után érdeklődtem, hangosan elnevette magát.
– Jó lenne egy csinos, belevaló magyar műtősnő, de sajnos ilyen nincs. Sőt, még arab sincs. Az asszisztens szokott műszerelni* is, vagy még jobb, ha ezt magad végzed és kiszolgálod saját magadat. Gyorsabb, és főleg azt kapod, amit kérsz, illetve amit magadnak kiválasztasz.
Közben a leendő asszisztensem is érdeklődött, hogy milyen műszereket főzzön ki. Kissé meglepett a kérdése, és gyorsan visszakérdeztem, hogy milyen műszerek vannak a sürgősségi tálcában. Ezt a nyelvtudásomhoz mérten komplikált kérdést persze már az újdonsült, magyar barátom tolmácsolásával tettem föl. Ilyen tálca nincs, felelte azonnal, a kérdés fordítása nélkül Stump. Neked kell kiválasztanod, hogy milyen műszereket főzzön ki.
Pár hét múlva, a végleges új helyemen, persze megcsináltam az úgynevezett sürgősségi dobozokat. Találtam nyolc-tíz darab, különböző nagyságú, téglalap alakú fémdobozt, melyekben addig is a műszereket szokták főzni és az operatőr részére feltálalni. Mivel elég sok műszerünk volt és én amúgy is keveset használtam egy-egy műtéthez, így többféle sürgősségi dobozt is készíttettem, és ezekre egy darabka leukoplasztra ráírattam, hogy melyik mire alkalmas, és hasonlóképpen egy széles leukoplaszttal körbe ragasztottuk a fedőrész ráilleszkedésénél. Így abszolút zárt és steril lett. Még a sterilizálás dátumát is rá írta az asszisztensem. Ilyen precízek voltunk.
Így azután lett két-két kis dobozom, az egyiken „tályoghoz”, a másikon „sebvarrathoz” felírással. A nagy dobozok közül „császármetszéshez és nagy műtéthez” felírással, illetve „sérv és vakbélműtéthez”, összesen négy doboz. Ha valamilyen ritka műtét került sorra, ahhoz valamelyik dobozt egészítettem ki, az esetnek megfelelően válogatott műszerekkel.
– Magyarázd meg neki, hogy mutassa meg, mit szokott egy császármetszéshez kifőzni – tanácsolta Stump. Így is tettem, és közben ki is egészíttettem a készletet néhány műszerrel, amit még szükségesnek tartottam és ráadásul megtalálható volt.
A továbbiakban áttértem a mutogatós módszerre. Ez kell, ez nem kell játékra.

*: (szerk.) Műszerelni, vagy műszerezni a helyes szóhasználat vajon? Pista bácsi szerint az előbbi, a Word és a Hunspell szerint az utóbbi.

Ajánló

Abban a szerencsében van részem, hogy a párom édesapja Dr. Szekerczés István, avagy Pista bácsi, aki hosszú és kalandos élete és még mindig friss szelleme folytán kifogyhatatlan tárháza az érdekes, mulatságos és néha pikáns történeteknek. Ezek jó (de koránt sem teljes) összefoglalását adja az egyik, igen olvasmányos, de sajnos kiadatlan életregénye, a "Sebész a Szaharában".

Ahogyan a barátaim is megismerték Pista bácsit és a történeteit, úgy kaptam egyre több kérést, hogy osszam meg velük a könyvet is. Úgy gondolom, hogy a szórakoztató volta mellett nagyon jó betekintést ad az akkori életbe, a távoli népek kultúrájába és az orvosok gondos-bajos hétköznapjaiba, belső világába, sőt mesterségébe is; számot tarthat egy sokkal szélesebb közönség érdeklődésére is.
Emellett nem valószínű, hogy hirtelen kiadóra lelni a régi papíros formában.

Ezért szeretném ebben, a 21. századi formában (Pista bácsi engedelmével) megosztani a könyvet, mint egyfajta modern teleregény. Remélem sokaknak tetszeni fog, és alig várjátok majd a folytatást!
Ha kifogynának a regény fejezetei, akkor majd igyekszünk függelékként a szóban hallott történetekkel folytatni a sort. :)

Iratkozzatok fel rá itt!