4. Fejezet: Sebszétválás műtét után

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

Visszaugorva a szaharai helyemre, tőlem még délebbre, vagy hetven kilométernyire, volt egy másik sebészet is. Ezt egy spanyol orvos vezette, aki önhibáján kívül, úgy csöppent bele a sebészetbe, mint Pilátus a credóba. Aránylag frissen végzett orvos volt, aki már eleve úgy szerződött, hogy vállalja a szaharai munkát. Kétségtelenül jól képzett belgyógyász és általános orvos volt, de mivel délen akkor sebészre volt szükség, így sebésznek küldte le a minisztérium. Pofátlanul még azt is megmagyarázták neki, hogy a diplomáján az áll, hogy orvosi és sebészi teendőket végezhet. Persze ez a világ legtöbb államában kiállított diplomán így szerepel, főleg a latin nyelvűekében.

 illusztráció: fotó a sivatagról Pista bácsi gyűjteményéből

Tőle kaptam az első sterilen szétvált hasfalat. Addig még nem is láttam olyat. Egy középső, alsó metszés volt, már nem emlékszem milyen műtéti célból, ami teljesen szétvált már két nappal azelőtt. Valamikor dél tájban érkezett, így aztán aznap délután megcsináltam. Alig győztem kiszedegetni, kibogarászni a sűrűn elhelyezett, finom öltéseket. Mintha csak az öltésekkel kapcsolatos álláspontomat igazolta volna. Még az asszisztensem is felsóhajtott, ennyi varrat és mégis szétment.
 - Pont azért ment szét - feleltem, talán kissé hangosabban a kelleténél - mire gyorsan elhallgatott. Addigra már megkaptuk a sodort nylon fonalainkat, így nem okozott problémát az egy rétegben való elvarrás. Helyesebben inkább két réteget kellett volna mondanom, mivel körülbelül úgy varrtam össze, mint a drótvarrásos fiúmat. Csak itt a drót helyett a legvastagabb nylon fonalat alkalmaztam a minden réteget átöltő néhány nagy öltéshez. Talán mondanom sem kell, simán gyógyult.
A spanyol kollégám, vagy inkább a felesége, egy alkalommal rendkívül kínos döntés elé állított. Az asszonyka karambolozott és külső, látható fejsérülés nélkül eszméletlen maradt. Miután csak nem akart magához térni, a férje telefonált nekem, hogy szaladjak le hozzájuk és adjak tanácsot, mert ő már nem mer semmit tenni, és a beteget sem tudja továbbküldeni.
Az asszonyka valóban kómában volt, rendkívül alacsony pulzusszámmal és mindkét oldali tág pupillával. Vérnyomása magasabb volt és időnként öklendezett, miután már mindent kihányt előzőleg. Bármi is okozta, ezek agynyomásra utaló tünetek. Már többször kapott tömény cukoroldatot és vízhajtót, de az állapota egyre romlott, a pulzusa mind ritkább lett. Megismételtük az akkoriban divatos fentebbi kezelést, és vártunk. Tovább romlott az állapota.
Akkor már tudtam, mit kellene tennem, de nem volt bátorságom. Magyarországon, mikor cselédkönyves voltam, majdnem két hónapig dolgoztam az ország legjobb ideggyógyásza mellett. Sántha professzort ugyanis politikai okok miatt száműzték egy vidéki kórházba. Tőle tanultam, hogy súlyos agynyomás esetén, végveszélyben meg szabad kísérelni egy igen lassú gerinccsapolást is. Annak ellenére, hogy ezt valamennyi tankönyv szigorúan tiltja, mert a nyúltagy beszorulása miatt, azonnali halált is okozhat. A csapolás természetesen igen lassan, csak cseppenként történhet.

illusztráció: gerinccsapolás

Mindezt már előzőleg elmeséltem a kollégának és felhívtam a figyelmét a veszélyekre is, melyekről ő is tudott, hogy a csapolás következtében a koponyán belüli nyomás nagyobb lesz, mint a gerincvelői és ennek következtében a nyúltagy beszorulhat az öreglukba, és azonnali halált okozhat. Arról azonban nem hallott, hogy kivételes esetekben ennek ellenére is alkalmazható a kezelés. Hitt nekem, és beleegyezett a felajánlott megoldásba.
Mondanom sem kell talán, milyen végtelen óvatosan és szívszorulás mellett végeztem. Soha nem felejtem el azt a megkönnyebbülést, amit éreztem körülbelül öt perc múlva, amikor a beteg kinyitotta a szemét, és csodálkozva kérdezte, hogy hol van, és mi történt. Kis idő múlva Casablanca is telefonált, hogy mégis tudnak küldeni egy repülőgépet a betegért, így aztán elküldtük az asszonykát, de már lényegesen jobb állapotban. Természetesen a férje is elkísérte. Előre felhívtam a figyelmét, hogy nagy valószínűséggel az ottani specialisták ugyancsak helyteleníteni fogják az alkalmazott kezelést, de ő biztosított, hogy nagyon örül, hogy hallgatott rám, és mindent megmagyaráz az ottani kollégáknak.
Azt hiszem, hogy ő meg is tett minden lehetőt, de mint később a tudomásomra jutott, a specialistáink nem hittek neki, és talán még ma is csodálkoznak, hogyan követhettem el ilyen műhibát. Pedig amúgy jó nevem volt Casablancában és vagy urológusnak, vagy nőgyógyászati sebésznek tituláltak. Ez utóbbinak főleg azért, mert állítólag én voltam az egyedüli sebész Marokkóban, aki a hüvelyen keresztül, hasi metszés nélkül is el tudta távolítani a méhet.
Természetesen ezt is ott tanultam meg, a csodálatos, régi könyveimből, amikor egy alkalommal olyan nagyfokú méhelőreeséssel jelentkezett egy idős asszony, hogy bűn lett volna hasi metszésből operálni. A tankönyvem persze arra is felhívta a figyelmemet, hogy pontosan ezek, az ilyen esetek tudják a legkellemetlenebb komplikációkat okozni, de megadta a tanácsot is, hogyan lehet elkerülni. Nem az elülső falnál, a hólyag felől kell kezdeni a preparálást, hanem a hátsó falnál, és csak akkor szabad előre jönni, ha a hátsó fal felől már bejutottunk a hasüregbe és az oda görbített mutatóujjunkra rámetszve preparáljuk le a méh elülsőfalához tapasztott és vele együtt kibukott hólyagfalat. Így elkerülhető a húgyhólyag sérülése és esetleg az uréter lekötése.

4. Fejezet: Fegyvertartási engedélyem

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

Abban igazam lett, hogy még a magam részére is igen nehezen tudtam megszerezni a sörétes puskára szóló engedélyt. Sokan csodálkoztak is, hogyan sikerült. Nos, akkoriban meglehetős orvoshiány volt Magyarországon, főleg néhány elmaradottabb megyében. Én is Nógrád megyében kaptam állást, mint körzeti orvos, két kis faluban. A puskát természetesen azonnal le kellett adnom a járási rendőrségen.

illusztráció: a Magyar Népköztársaság akkori címere

Pár hét alatt sikerült megkedveltetnem magam a helyi lakossággal, a körzeti rendőrrel, tanácselnökkel, és ami a legfontosabb, a helyi erdésszel, aki azután hetente legalább egyszer kölcsönadta a puskáját, és nehogy ebből esetleg túl nagy gondja legyen, elkísért a vadászatra, már csak azért is, hogy megmutassa a legjobb helyeket, ahol elsősorban fácánozni lehetett. Ha véletlenül ő foglalt volt, akkor pedig a helyi rendőr gondjaira bízott, aki szintén vadász volt, a szomszédunkban lakott és igen jó barátságba keveredtünk.
Annyiban is szerencsém volt, hogy a környék meglehetősen gazdag volt nagyvadban, és így az apróvad szinte senkit nem érdekelt, rajtam kívül. Ráadásul nem is igen tudták lőni az apróvadat. Azt hiszem, hogy a legelső itthoni vadászatom annyira tanulságos, hogy érdemes megemlíteni.
Egy kis patak mellett laktam, egy régi kastélyban. Innét indultunk el felfelé, és az erdész figyelmeztetett, hogy legyek résen, mert bármelyik pillanatban felreppenhet egy kakas. Ez be is következett néhány száz méter után. Vállhoz rántottam a puskát, majd nyugodtan lőttem. Elhibáztam. Újra lőttem és azt is elhibáztam. Nagyon szarul éreztem magam, mert addig már sokat meséltem az afrikai vadászataimról. Szerencsémre, vagy kétszáz méterrel feljebb ismét kiröppent egy kakas, és ezt már az első lövésre lekaptam. Aztán még lőttem vagy kettőt, és végül egy nyulat is, melyet az erdész vitt haza. Én megelégedtem a kakasokkal. Ettől kezdve hetente legalább egyszer kimentünk vadászni, és gyakorlatilag nem fordult elő, hogy üres tarisznyával térjünk haza.
Megtanítottak arra is, hogyan kell a nyulat elkészíteni, hogy valóban jó és zamatos legyen. A saját bőrében két napig ki kellett akasztani egy igazi falusi budiba, vagyis egy vízöblítés nélküli klotyóba. Itt csonttá fagyott, és az ott lévő ammónia gáz megérlelte. Az így megpuhult húsból aztán isteni nyúlpaprikást lehetett készíteni. Később, mikor már nem állt rendelkezésemre igazi budi, esküszöm, hiányoltam, és úgy találtam, hogy a nyúlpaprikás nem az igazi.

illusztráció: hagyományos, pottyantós budi

Egyik vadászat alkalmával csúnyán megszidtak, mert nem voltam hajlandó egy süldő nyulat lelőni. Elmagyarázták, hogy az ilyen fiatal vadnyulat kirántva is el lehet, sőt úgy kell elkészíteni, és az a világ legfinomabb étele. Pár nap múlva, mikor újra lehetőségem nyílt, sikerült végre lőnöm egyet, és így jóvátenni a vétkemet. Valóban fejedelmi étel volt. Ennél jobb talán, csak az egészen fiatal fácánkakas volt, ugyanúgy elkészítve.
Visszatérve a fegyvertartási engedélyre, azt természetesen három hónap alatt sem sikerült megszereznem és végül a többszöri sürgetésemre véglegesen elutasították. Minthogy vadászat nélkül sehogyan sem tudtam elképzelni az életemet, elhatároztam, hogy valahol a szülőfalum közelében telepszem le, és ott újra próbálkozom az engedély megszerzésével. Erre ott meg is volt minden esélyem, mert nagyszámú rokonom és barátom között igen sok, jó beosztásba lévő, vezető kommunista is volt, akikre bizton számíthattam, csak a büszkeségemet kellett félre tennem. Bejelentettem tehát távozási szándékomat.
Két nap múlva már hivatott a járási párttitkár, aki azelőtt a hadseregben szolgált, mint politikai tiszt, és a környéken nagyon kemény embernek tartották. Velem meglepően barátságosan elbeszélgetett, de alig akarta elhinni, hogy az engedély visszautasítása miatt akarok elmenni.
- Másutt sem fogja megkapni. - Kifejtettem neki, hogy csak első unokatestvérem van összesen huszonnégy, hogy a többi rokonról ne is beszéljek. Már ezek között is akad két pártitkár és egy magas rangú rendőrtiszt az általános iskolai barátaim között, akik készek mellettem kiállni.
- Akkor miért nem oda telepedett le? - kérdezte.
- Mert szégyenlős és ráadásul büszke is vagyok - feleltem.
Elgondolkodott pár másodpercig, majd azt mondta:
- Még mindig nem tudom megérteni, hogy egy volt disszidensnek, hogy juthatott eszébe, fegyvertartási engedélyt kérni. Az ilyesmi egyszerűen képtelenség, és nemcsak nálunk, hanem bármelyik más államban is.
- Ebben téved - mondtam. - A nyugati államokban vadászpuska tartásához általában nem is kell engedély. Bárki bemehet a fegyverboltba és megvásárolhatja. - Láttam rajta, hogy nem nagyon hisz nekem. - Nem tudom van-e tudomása arról, hogy ez még a cári Oroszországban is így volt. Lenin például levélben kért egy vadászpuskát és egy vadászkutyát a sógorától, amikor Szibériába száműzték. Ha a cári birodalom nem félt sörétes puskát adni a legnagyobb ellensége kezébe, én sem tudom megérteni, hogy nálunk miért kellene ettől félni. Nem hiszem, hogy olyan gyenge lenne a népi demokráciánk, hogy tartania kellene, még egy sörétes puskától is.
Ezen nagyon elgondolkodott, és láttam, hogy nem nagyon tetszett neki, amit mondtam, de végül így válaszolt. - Ha egy héten belül megkapja az engedélyt, akkor marad?
- Igen, feleltem határozottan.
Ebben maradtunk, és öt nap múlva kezemben volt az engedély. Így működött valójában az egész kommunista rendszer. Abszolút bürokratikusan, de mindent meg lehetett kerülni és felgyorsítani, ha a megfelelő helyen kopogtatott valaki és elég meggyőző érvei, vagy helyette befolyásos barátai voltak, vagy csúszópénze, helyesebben kenőpénze. Ezzel a rövid, de a szocialista rendszerre jellemző példával azt is szerettem volna bizonyítani, hogy adott esetben, ha rákényszerültem, nem is voltam olyan idétlen, mint azt néhányan állítják. Talán csak a múltból örökölt, de ma már felesleges elveim voltak, és ezekhez néha betegesen ragaszkodtam.