Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.
Meglepően jó eredményeket értem el a kígyómarások gyógyításában. Ezt Heroin doktor barátomnak köszönhetem, aki indokínai működésénél tanulta meg ezt a kissé szokatlan és nem egészen szabályos kezelési módot. A marokkói mérges kígyókról tudni kell, hogy legkevesebb hetven féle viperájuk van, és ezen kívül akad még néhány kisebb kobraféleség is. Ezekkel azonban inkább csak északabbra lehetett találkozni. A különbség a kettő között leginkább a marás magasságában van, mivel a kobra mindig megemeli a fejét és úgy csap le, míg a szerényebb vipera csak alacsonyan, siklás közben harap. Rendszerint a boka magasságában, vagy a beteg ujjánál, ha például megmarkol egy fű csomót sarlóval való aratás közben.
A kórházba természetesen csak azok az esetek kerültek, akiket valamelyik jobb indulatú vipera mart meg. Volt ugyanis, például a két perces kígyó, egy rendkívül vékony és viszonylag hosszú, majd egy métert is elérő, kifejezetten ijesztő fajta, no meg a szarvas viperák.
Általában azt lehetett mondani, hogy mennél kisebb és satnyább volt egy vipera, a marása annál veszélyesebb. A mérgezés súlyosságát befolyásolta az időjárás, elsősorban a hőmérséklet is. Télen és kora tavasszal, amikor kissé hideg volt, koránt sem voltak olyan mérgezők, mint nyáron a nagy melegben.
Vadászat közben három viperát lőttem, és mind a három különböző volt. Ehhez tudni kell, hogy már gyerekkorom óta irtózom a kígyóktól. Talán hat-hét éves lehettem, amikor a kertünk mellett lévő, kissé vizenyős réten ráléptem egy siklóra. Rettenetesen megijedtem, mert rátekeredett a lábamra. Azt hiszem, hogy ezt a sokkot máig sem sikerült kihevernem és innen ered a kígyóktól való irtózásom.
Az elsővel Goulmima mellett találkoztam, foglyászás közben. Majdnem egy méter hosszú, vastagabb cukorspárga vékonyságú kígyó volt. Ezeket hívták az Afrikában élő franciák kétperces viperának. Ez azt jelentette, hogy a megmartnak legfeljebb csak ennyi ideje maradt az életéből.
A másodikkal ugyancsak foglyászás közben találkoztam, de Ksar es Souk mellett, egy pálmaerdőben. A pálmás szélén ballagtam, amikor közvetlenül az orrom előtt suhant el valami élénkzöldesen csillogó. Az első pillanatban kismadárnak gondoltam, mert közvetlenül az erdőszéli alacsony bokrok felső levelein láttam meg, mintha repülne. Mikor felismertem, kapásból ösztönösen rálőttem, de nem találtam telibe, egyetlen szem sörét érhette csak deréktájban, és így módomban volt közelebbről megnézni. Nagyon szép volt, két piciny szarvacskaszerű képződménnyel és mindössze másfél arasznyi lehetett. Ez a fajta sem igen ad a közgyógyellátásnak sok munkát, inkább csak a temetkezési vállalkozóknak.
A harmadikat gerlevadászat közben lőttem, amikor egy datolyapálma erdőn ballagtam keresztül egy gyalogösvényen. Hajszál híján ráléptem, mert ott napozott karikába csavarodva az ösvény porában. Persze én nem a lábam elé néztem, hanem fel, a pálmafák tetejére, ahol a gerléket kerestem. Ettől ijedtem meg talán a legjobban, pedig ez csak egy közönséges, kissé vaskosnak mondható, kevésbé veszélyes vipera volt. A hossza majdnem elérte az egy métert, de a berber szakértők szerint ez a legkevésbé mérgező.
Mindvégig irtóztam és féltem a kígyóktól. Félelmemet csak némileg enyhítette, hogy Stumptól már a vadászataink kezdetén kaptam két bőr kamáslit. Ez tette lehetővé, hogy csizma, vagy magas szárú bakancs nélkül is mertem vadászni, mert a viperák sohasem haraptak bokán felül. Igaz, Midelt környékén állítólag voltak kobraféleségek is, melyek megemelkedve felülről csaptak le az áldozatukra, de szerencsémre ilyenekkel én nem találkoztam.
Herointől tanult kígyómarás elleni kezelés lényege abból állt, hogy bekötöttünk egy infúziót, melyet megtömtünk különböző gyógyszerekkel. A kezelést ő még Vietnamban tanulta. Legfontosabb hatóanyaga a B l vitamin volt, de ezen kívül raktunk bele C és P vitaminokat is, no meg a biztonság kedvéért a B vitamincsoport többi tagjából is, és szükség szerint szív és keringésre ható gyógyszereket, aszerint, hogy a beteg milyen állapotban érkezett. Mai eszemmel még egy csipetnyi Heparint is tennék.
Barátom eleinte mentegetődzött, mivel annak ellenére, hogy tudja, a B l vitamint nem szabad vénásan adni, mégis szükséges legalább ötven milligramm. Megnyugtattam, hogy én cselédkönyves koromban, a híres Sántha professzornál rendszeresen adtam, és többször száz milligrammot is, vénásan.
Így aztán mi rendszeresen ennyit tettünk az infúzióba. Emellett adtuk természetesen az előírásos, kombinált viperamarás elleni szérumot is, de máig is szilárdan meg vagyok győződve, hogy nem ez segített a sokszor már reménytelennek látszó állapotban érkezett betegeinknél.
Ha valakit a bokáján, vagy valamelyik lábujján mart meg a kígyó, az már rendszerint szederjes, hullafolthoz hasonlítható, márványszerű rajzolattal a lábfején, vagy a lábszárán, jelent meg. A legsúlyosabb esetekben ez felterjedhetett akár a köldök magasságáig is, így ez a bőrrajzolat meglehetősen jól jelezte az eset súlyosságát. A kezelésünk hatékonyságát is ezzel mértük. Ha az infúziós koktél még egy óra múlva sem fejtette ki a jó hatását, akkor azt megismételtük, akár emelt adaggal. Általában azonban már az első koktél hatására kezdett elszíntelenedni a hullafoltos bőr, és semmiképpen nem húzódott felfelé. A megmart lábujjat sem kellett minden alkalommal amputálnunk.
Az egyik kígyómarásos esetem különösen mély benyomást tett rám. Tíz-tizenkét éves fiút hozott messziről, szamárháton az apja, akit még előző napon mart meg egy vipera. A fiú igen rossz bőrben volt, még a mellkasa is szederjes hullafoltos rajzolatot mutatott. Ami még jobban nyugtalanított, hogy teljesen szabálytalanul, össze-vissza vert a szíve és valószínűleg ennek következtében kifejezett légszomja is volt. Reménytelen esetnek látszott, de azért számomra mégis csak adott némi esélyt, hogy már több mint huszonnégy órája képes volt ellenállni a halálnak.
Kisebb nagyobb ritmuszavart gyakran észleltünk a kígyómarásoknál, de azért ilyen nagyfokút nem. Azonnal bekötöttük a szokásos infúziónkat, dupla adag B l vitaminnal.
Mikor kb. két óra múlva, a műtétek után újra megnéztem, a szederjes bőrrajzolat mintha halványabb lett volna, de a ritmuszavar nem változott, és így egy-nyolcad milligramm Kombetint is tetettem a következő infúzióba. Ez utóbbi egy jól bevált szív-izomerősítő, német gyógyszer, amitől a francia orvosok kifejezetten féltek. Helyette mindig a szerintem gyengébb hatású Strophantint használták.
Az infúziót naponta ismételtük, míg a negyedik vagy ötödik napon határozott javulást nem észleltem a szív és keringés állapotában is. A bőr már előzőleg feltisztult, de most először nem fulladt és a szívritmusa is javult. Ettől kezdve már csak Strophantint kapott, fel is tudott kelni és az étvágya is megjött. Az apja végig mellette volt, kivételesen azt is megengedtem, hogy bent aludhasson az ágya mellett.
Hazaengedni csak mintegy három hét múlva mertük, amikorra teljesen rendeződött a szívritmusa. Szinte sajnáltam, hogy Heroin akkor már nem dolgozott mellettem, mert máig is meg vagyok győződve, hogy a sikeres kezelés az ő érdeme volt elsősorban.
Meglepően jó eredményeket értem el a kígyómarások gyógyításában. Ezt Heroin doktor barátomnak köszönhetem, aki indokínai működésénél tanulta meg ezt a kissé szokatlan és nem egészen szabályos kezelési módot. A marokkói mérges kígyókról tudni kell, hogy legkevesebb hetven féle viperájuk van, és ezen kívül akad még néhány kisebb kobraféleség is. Ezekkel azonban inkább csak északabbra lehetett találkozni. A különbség a kettő között leginkább a marás magasságában van, mivel a kobra mindig megemeli a fejét és úgy csap le, míg a szerényebb vipera csak alacsonyan, siklás közben harap. Rendszerint a boka magasságában, vagy a beteg ujjánál, ha például megmarkol egy fű csomót sarlóval való aratás közben.
A kórházba természetesen csak azok az esetek kerültek, akiket valamelyik jobb indulatú vipera mart meg. Volt ugyanis, például a két perces kígyó, egy rendkívül vékony és viszonylag hosszú, majd egy métert is elérő, kifejezetten ijesztő fajta, no meg a szarvas viperák.
illusztráció: szarvas vipera
Általában azt lehetett mondani, hogy mennél kisebb és satnyább volt egy vipera, a marása annál veszélyesebb. A mérgezés súlyosságát befolyásolta az időjárás, elsősorban a hőmérséklet is. Télen és kora tavasszal, amikor kissé hideg volt, koránt sem voltak olyan mérgezők, mint nyáron a nagy melegben.
Vadászat közben három viperát lőttem, és mind a három különböző volt. Ehhez tudni kell, hogy már gyerekkorom óta irtózom a kígyóktól. Talán hat-hét éves lehettem, amikor a kertünk mellett lévő, kissé vizenyős réten ráléptem egy siklóra. Rettenetesen megijedtem, mert rátekeredett a lábamra. Azt hiszem, hogy ezt a sokkot máig sem sikerült kihevernem és innen ered a kígyóktól való irtózásom.
Az elsővel Goulmima mellett találkoztam, foglyászás közben. Majdnem egy méter hosszú, vastagabb cukorspárga vékonyságú kígyó volt. Ezeket hívták az Afrikában élő franciák kétperces viperának. Ez azt jelentette, hogy a megmartnak legfeljebb csak ennyi ideje maradt az életéből.
A másodikkal ugyancsak foglyászás közben találkoztam, de Ksar es Souk mellett, egy pálmaerdőben. A pálmás szélén ballagtam, amikor közvetlenül az orrom előtt suhant el valami élénkzöldesen csillogó. Az első pillanatban kismadárnak gondoltam, mert közvetlenül az erdőszéli alacsony bokrok felső levelein láttam meg, mintha repülne. Mikor felismertem, kapásból ösztönösen rálőttem, de nem találtam telibe, egyetlen szem sörét érhette csak deréktájban, és így módomban volt közelebbről megnézni. Nagyon szép volt, két piciny szarvacskaszerű képződménnyel és mindössze másfél arasznyi lehetett. Ez a fajta sem igen ad a közgyógyellátásnak sok munkát, inkább csak a temetkezési vállalkozóknak.
A harmadikat gerlevadászat közben lőttem, amikor egy datolyapálma erdőn ballagtam keresztül egy gyalogösvényen. Hajszál híján ráléptem, mert ott napozott karikába csavarodva az ösvény porában. Persze én nem a lábam elé néztem, hanem fel, a pálmafák tetejére, ahol a gerléket kerestem. Ettől ijedtem meg talán a legjobban, pedig ez csak egy közönséges, kissé vaskosnak mondható, kevésbé veszélyes vipera volt. A hossza majdnem elérte az egy métert, de a berber szakértők szerint ez a legkevésbé mérgező.
Mindvégig irtóztam és féltem a kígyóktól. Félelmemet csak némileg enyhítette, hogy Stumptól már a vadászataink kezdetén kaptam két bőr kamáslit. Ez tette lehetővé, hogy csizma, vagy magas szárú bakancs nélkül is mertem vadászni, mert a viperák sohasem haraptak bokán felül. Igaz, Midelt környékén állítólag voltak kobraféleségek is, melyek megemelkedve felülről csaptak le az áldozatukra, de szerencsémre ilyenekkel én nem találkoztam.
Herointől tanult kígyómarás elleni kezelés lényege abból állt, hogy bekötöttünk egy infúziót, melyet megtömtünk különböző gyógyszerekkel. A kezelést ő még Vietnamban tanulta. Legfontosabb hatóanyaga a B l vitamin volt, de ezen kívül raktunk bele C és P vitaminokat is, no meg a biztonság kedvéért a B vitamincsoport többi tagjából is, és szükség szerint szív és keringésre ható gyógyszereket, aszerint, hogy a beteg milyen állapotban érkezett. Mai eszemmel még egy csipetnyi Heparint is tennék.
Barátom eleinte mentegetődzött, mivel annak ellenére, hogy tudja, a B l vitamint nem szabad vénásan adni, mégis szükséges legalább ötven milligramm. Megnyugtattam, hogy én cselédkönyves koromban, a híres Sántha professzornál rendszeresen adtam, és többször száz milligrammot is, vénásan.
illusztráció:Sántha professzor
Így aztán mi rendszeresen ennyit tettünk az infúzióba. Emellett adtuk természetesen az előírásos, kombinált viperamarás elleni szérumot is, de máig is szilárdan meg vagyok győződve, hogy nem ez segített a sokszor már reménytelennek látszó állapotban érkezett betegeinknél.
Ha valakit a bokáján, vagy valamelyik lábujján mart meg a kígyó, az már rendszerint szederjes, hullafolthoz hasonlítható, márványszerű rajzolattal a lábfején, vagy a lábszárán, jelent meg. A legsúlyosabb esetekben ez felterjedhetett akár a köldök magasságáig is, így ez a bőrrajzolat meglehetősen jól jelezte az eset súlyosságát. A kezelésünk hatékonyságát is ezzel mértük. Ha az infúziós koktél még egy óra múlva sem fejtette ki a jó hatását, akkor azt megismételtük, akár emelt adaggal. Általában azonban már az első koktél hatására kezdett elszíntelenedni a hullafoltos bőr, és semmiképpen nem húzódott felfelé. A megmart lábujjat sem kellett minden alkalommal amputálnunk.
Az egyik kígyómarásos esetem különösen mély benyomást tett rám. Tíz-tizenkét éves fiút hozott messziről, szamárháton az apja, akit még előző napon mart meg egy vipera. A fiú igen rossz bőrben volt, még a mellkasa is szederjes hullafoltos rajzolatot mutatott. Ami még jobban nyugtalanított, hogy teljesen szabálytalanul, össze-vissza vert a szíve és valószínűleg ennek következtében kifejezett légszomja is volt. Reménytelen esetnek látszott, de azért számomra mégis csak adott némi esélyt, hogy már több mint huszonnégy órája képes volt ellenállni a halálnak.
Kisebb nagyobb ritmuszavart gyakran észleltünk a kígyómarásoknál, de azért ilyen nagyfokút nem. Azonnal bekötöttük a szokásos infúziónkat, dupla adag B l vitaminnal.
Mikor kb. két óra múlva, a műtétek után újra megnéztem, a szederjes bőrrajzolat mintha halványabb lett volna, de a ritmuszavar nem változott, és így egy-nyolcad milligramm Kombetint is tetettem a következő infúzióba. Ez utóbbi egy jól bevált szív-izomerősítő, német gyógyszer, amitől a francia orvosok kifejezetten féltek. Helyette mindig a szerintem gyengébb hatású Strophantint használták.
Az infúziót naponta ismételtük, míg a negyedik vagy ötödik napon határozott javulást nem észleltem a szív és keringés állapotában is. A bőr már előzőleg feltisztult, de most először nem fulladt és a szívritmusa is javult. Ettől kezdve már csak Strophantint kapott, fel is tudott kelni és az étvágya is megjött. Az apja végig mellette volt, kivételesen azt is megengedtem, hogy bent aludhasson az ágya mellett.
Hazaengedni csak mintegy három hét múlva mertük, amikorra teljesen rendeződött a szívritmusa. Szinte sajnáltam, hogy Heroin akkor már nem dolgozott mellettem, mert máig is meg vagyok győződve, hogy a sikeres kezelés az ő érdeme volt elsősorban.
