Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.
Számomra igazi örömet azonban mindig a különleges esetek jelentették. Ilyen volt többek között az olyan eset is, amikor belekontárkodtam a traumatológusok és az ortopéd sebészek munkájába. A már előző életemre is jellemző, változatos pályafutásom révén, ez sem volt számomra igazán szűz terület. Magyarországon a kis kórházakban a legegyszerűbb ide tartozó műtéteket nemcsak látni lehetett, hanem csinálni is. Az ilyen irányú tapasztalataim még tovább szaporodtak a Milánóban eltöltött másfél éves traumatológiai klinikai működésem alatt, noha itt csak néztem a különböző műtéti megoldásokat.
Az első combcsonttörés utáni velőűr szögelést még Ksar es Soukban végeztem. A franciák nagyon ötletes módon nem a már Magyarországról is jól ismert U szöget használták, hanem egy tömör acél rudacskát. Ehhez nem kellett vezetőnyárs sem
Gerincérzéstelenítésben feltártam a törés helyét, a felső törtvégbe helyeztem a megfelelő hosszúságú és vastagságú szöget fejjel felfelé, majd alulról addig kalapáltam, amíg áttörte a combcsont felső végét és kidudorította a farpofán felette elhelyezkedő bőrt. Erre rámetszettem és alulról tovább kalapálva a szöget, feltoltam olyan magasra, hogy annak alsó hegye éppen csak, hogy kilátszott a felső törtvégből. Ezután hozzáillesztettem az alsó törtvéget és felülről kezdtem kalapálni a szöget, mely így belülről sínezte ki, rögzítette a törést.
A szöget három hónap múlva fölülről könnyedén ki lehetett húzni, és újra felhasználni. Harmadszorra sajnos nem, mert akkorra már korrodálták, kikezdték a szövetnedvek. Három hónap után már a szervezet is igyekezett feltolni, és gyakran közvetlenül a farpofa bőre alatt vált jól tapinthatóvá a szög feje. Sokszor elegendő volt egy piciny bőrmetszés, és a szöget két ujjal ki lehetett húzni.
Egy alkalommal azonban, már Mideltben, nagyon kínos, szó szerint szorult helyzetbe kerültem. Beszorult a szög, miközben felfele kalapáltam. Ráadásul én ostoba módon tovább erőltettem abba a reményben, hogy magától megoldódik a dolog, ha sikerül a szűkületen áterőltetnem. Nem sikerült, és így még jobban beszorult. Legalább akkora pánikba estem, mint amikor dróttal kellett összevarrnom a hasat. Szerény és kevéske szerszámommal hiába próbálkoztam, se föl, se le, nem ment. Végül hívattam Stumpot és megbíztam, hogy keressen a kórházi lakatosnál két –három erős fogót. Ez a disznó jót röhögött, és sajnálatos módon még a jelenlévő ápolóim is alig tudták visszafojtani a nevetést, de legalább diszkréten félrefordultak. Különösen akkor derültek, amikor kissé később, még egy nagykalapácsot is hozattam.
Egyik ápolóm a két hónaljánál tartotta a beteget, nehogy lehúzzuk az asztalról. Én és az asszisztensem fogóval rögzítettük a felső törtvéget. Stump, aki talán a legerősebb markú volt, egy a vízvezeték szerelőknél használatos, hosszúnyelű csőfogóval rögzítette a lefele kilógó acélszöget, Aszú a lakatos pedig bíztatásomra mind erősebb, egyenletes, szakszerű ütésekkel a csőfogó szög előtti részére ütögetve a nagykalapáccsal, végül is kiverte a szöget. Nem tapsolt senki, vagy legalább is nem hallottam, mert akkorát sóhajtottam. Az időközben kifőzött vékonyabb szöggel, aztán befejeztem a műtétet. Talán felesleges mondanom, sebgennyedés nélkül, zavartalanul gyógyult, de azért ezzel az esettel csak ritkán és olyankor dicsekedtem, amikor már megfelelő mennyiségű bort fogyasztottam.
A beteg műtét közben végig fent volt, mert mint minden hasonló esetet, ezt is gerincérzéstelenítésben végeztem. Ali persze beszélgetett vele, és megmagyarázta, hogy egy ritka nehéz műtétje van, de semmi oka a nyugtalanságra. A végén megmutatta neki a műtét előtti törés és a végleges röntgen képet is, ahol jól látható volt a combcsont és benne a szög, de szerencsére újabb törés, vagy repedés nem. A beteg szemlátomást el volt ragadtatva.
Számomra igazi örömet azonban mindig a különleges esetek jelentették. Ilyen volt többek között az olyan eset is, amikor belekontárkodtam a traumatológusok és az ortopéd sebészek munkájába. A már előző életemre is jellemző, változatos pályafutásom révén, ez sem volt számomra igazán szűz terület. Magyarországon a kis kórházakban a legegyszerűbb ide tartozó műtéteket nemcsak látni lehetett, hanem csinálni is. Az ilyen irányú tapasztalataim még tovább szaporodtak a Milánóban eltöltött másfél éves traumatológiai klinikai működésem alatt, noha itt csak néztem a különböző műtéti megoldásokat.
Az első combcsonttörés utáni velőűr szögelést még Ksar es Soukban végeztem. A franciák nagyon ötletes módon nem a már Magyarországról is jól ismert U szöget használták, hanem egy tömör acél rudacskát. Ehhez nem kellett vezetőnyárs sem
I
illusztráció: velőűrszeg
Gerincérzéstelenítésben feltártam a törés helyét, a felső törtvégbe helyeztem a megfelelő hosszúságú és vastagságú szöget fejjel felfelé, majd alulról addig kalapáltam, amíg áttörte a combcsont felső végét és kidudorította a farpofán felette elhelyezkedő bőrt. Erre rámetszettem és alulról tovább kalapálva a szöget, feltoltam olyan magasra, hogy annak alsó hegye éppen csak, hogy kilátszott a felső törtvégből. Ezután hozzáillesztettem az alsó törtvéget és felülről kezdtem kalapálni a szöget, mely így belülről sínezte ki, rögzítette a törést.
A szöget három hónap múlva fölülről könnyedén ki lehetett húzni, és újra felhasználni. Harmadszorra sajnos nem, mert akkorra már korrodálták, kikezdték a szövetnedvek. Három hónap után már a szervezet is igyekezett feltolni, és gyakran közvetlenül a farpofa bőre alatt vált jól tapinthatóvá a szög feje. Sokszor elegendő volt egy piciny bőrmetszés, és a szöget két ujjal ki lehetett húzni.
Egy alkalommal azonban, már Mideltben, nagyon kínos, szó szerint szorult helyzetbe kerültem. Beszorult a szög, miközben felfele kalapáltam. Ráadásul én ostoba módon tovább erőltettem abba a reményben, hogy magától megoldódik a dolog, ha sikerül a szűkületen áterőltetnem. Nem sikerült, és így még jobban beszorult. Legalább akkora pánikba estem, mint amikor dróttal kellett összevarrnom a hasat. Szerény és kevéske szerszámommal hiába próbálkoztam, se föl, se le, nem ment. Végül hívattam Stumpot és megbíztam, hogy keressen a kórházi lakatosnál két –három erős fogót. Ez a disznó jót röhögött, és sajnálatos módon még a jelenlévő ápolóim is alig tudták visszafojtani a nevetést, de legalább diszkréten félrefordultak. Különösen akkor derültek, amikor kissé később, még egy nagykalapácsot is hozattam.
Egyik ápolóm a két hónaljánál tartotta a beteget, nehogy lehúzzuk az asztalról. Én és az asszisztensem fogóval rögzítettük a felső törtvéget. Stump, aki talán a legerősebb markú volt, egy a vízvezeték szerelőknél használatos, hosszúnyelű csőfogóval rögzítette a lefele kilógó acélszöget, Aszú a lakatos pedig bíztatásomra mind erősebb, egyenletes, szakszerű ütésekkel a csőfogó szög előtti részére ütögetve a nagykalapáccsal, végül is kiverte a szöget. Nem tapsolt senki, vagy legalább is nem hallottam, mert akkorát sóhajtottam. Az időközben kifőzött vékonyabb szöggel, aztán befejeztem a műtétet. Talán felesleges mondanom, sebgennyedés nélkül, zavartalanul gyógyult, de azért ezzel az esettel csak ritkán és olyankor dicsekedtem, amikor már megfelelő mennyiségű bort fogyasztottam.
A beteg műtét közben végig fent volt, mert mint minden hasonló esetet, ezt is gerincérzéstelenítésben végeztem. Ali persze beszélgetett vele, és megmagyarázta, hogy egy ritka nehéz műtétje van, de semmi oka a nyugtalanságra. A végén megmutatta neki a műtét előtti törés és a végleges röntgen képet is, ahol jól látható volt a combcsont és benne a szög, de szerencsére újabb törés, vagy repedés nem. A beteg szemlátomást el volt ragadtatva.
