3. Fejezet: Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

A legnagyobb szenzációt kiváltó betegemet is Goulmimáról kaptam. Egy heveny bélelzáródásos, idősebb férfibeteg volt, akinél a has megnyitása után azt láttam, hogy szinte az összes vékonybele elhalt. Gondosan végig vizsgálva, csak a legfelső szakaszán találtam egy kb. tíz-tizenöt centiméternyi szakaszt, ami épnek volt mondható. Tipikus bélfodor thrombozisról volt tehát szó.
Tanulmányaimból tudtam, hogy már több olyan esetet leírtak, akik a vékonybél teljes eltávolítása után életben maradtak. Mivel akkoriban már jól megalapozott tekintélynek örvendtem, habozás nélkül belevágtam, annak ellenére, hogy már inkább éjszaka volt, mint este. Az asszisztensemen láttam, hogy elcsodálkozott, de tiltakozni persze nem mert. A műtét meglepően gyorsan ment, mert az elhalt bélfodrot nem a bélhez közeli, apránkénti lefogásokkal vagdaltam át, hanem lent, közvetlenül az alapjánál, néhány lefogás után. Arra természetesen ügyeltem, hogy mindig az elhalt részen belül maradjak Az anasztomózist a megmaradt ép szakasz és a vakbél között csináltam, end to side (vég az oldalhoz) megoldással. A hasat természetesen prímára zártam, drain nélkül. Simán gyógyult.
Ugyancsak Zoltán hozta, de már a második vagy harmadik évben, a második gyomor perforációs betegemet. Akkorra már egyet operáltunk, de az a szokásos lyuk elvarrásos, egyszerű műtét volt. A mostani betegem azonban hamar, pár órával a kilukadás után érkezett, és így alkalmas volt az úgynevezett elsődleges, részleges gyomor eltávolításra, amit akkoriban nagyon ajánlottak, mint a fekélybetegség végleges megoldását. Így aztán úgy döntöttem, hogy Bilroth I műtétet fogok nála végezni, vagyis a fél gyomor eltávolítása után a megmaradt gyomorcsonkot a nyombéllel kapcsolom össze. Ezt a megoldást kedvelte az utolsó főnököm is, és számomra is ez volt szimpatikusabb és nem utolsó sorban rövidebb. Ilyen műtétet egyébként már Magyarországon is végeztem. Minden simán ment, és a beteg két hét múlva távozott. 

 illusztráció: a Bilroth I és II műtétek közti különbség

Egy évre rá találkoztam vele Goulmimától nem messze, egy kisebb oázisban, foglyászás közben. Itt egyedül vadásztam, illetve csak Asszú, Zoltán mentőautós sofőrje kísért el. Már egy órája hiába kerestük a foglyokat, amikor egy hatalmas berber odajött hozzánk, és nagyon udvariasan üdvözölt. Asszú elmondta, hogy neki vágtam ki félig a gyomrát, és azóta kutya baja. Megígérte, hogy szívesen megmutatja, merre találhatunk foglyokat.
Míg ballagtunk az ajánlott hely felé, többször is elrepült a fejünk felett néhány galamb. Kísérőnk érdeklődött, hogy azokat miért nem lőjük. Annak nem jó a húsa, feleltem. Nagyon rágós. Ez ellen határozottan tiltakozott, mire én fölajánlottam, hogy az ő részére szívesen lövök néhányat.
Nagy vitába bonyolódott Asszúval, aki azután a végén elmagyarázta, hogy miről is van szó. Nem szabad megennie, csak az olyan vadat, amelyiknek át van vágva a nyaka, és így ki van véreztetve a próféta előírása szerint. Ezt már láttam többször is, ha muzulmánnal vadásztunk együtt, hogy a lelőtt vadnak mindig elvágta a nyakát, még akkor is, ha dögre esett, vagyis már nem élt. Ajánlottam neki is ezt a módszert, de kiderült, hogy ez csak akkor lehetséges, ha hithű muzulmán lövi le a vadat. Végül Asszú találta meg a megoldást, amikor elmagyarázta, hogy érvényes ez a szabály hitetlen esetén is, de csak akkor, ha a lövés előtt elkiáltja magát „biszm Allah”. Ez valami olyasmit jelent, hogy isten nevében, akarata szerint.

illusztráció: Bismallah kalligrafikus írásmóddal

Így aztán szorgalmasan kiáltoztam és lőttem legalább fél tucat galambot, ő pedig szorgalmasan vagdalta a nyakukat. Megtaláltuk később a foglyokat is, így számomra is jutott valami. Nagyon invitált bennünket egy teára azzal, hogy nem lakik túl messze, de Asszúnak sikerült meggyőznie, hogy a kórházban már várnak és már most is késésben vagyunk. Később volt alkalmam megkóstolni az általuk készített galambpörköltet, és el kell ismernem, hogy nagyon ízletesre el tudták készíteni.
Ritkán előfordult, hogy kifejezetten galambokra vadásztunk. Ezt főleg késődélután inkább már estefelé lehetett űzni és olyan helyeken, ahol úgynevezett földalatti vízelvezetés volt. Ez ott fordult elő, ahol az öntöző vizet egy lapos dombon kellett keresztül vezetni. Ilyenkor egy mély árok kiásása helyett azt csinálták, hogy nyolc tíz méterenként ástak egy-egy kutat, majd a kutakat a vízfolyásnak megfelelő mélységben kivájt alagutakkal összekötötték és így biztosították a víz elfolyását.
Estefelé elég volt végigsétálni a kutak mellett és azokba egy-két követ dobni. Ha nem is mindig, de elég gyakran sikerült így kiröppentetni egy-két galambot valamelyik közeli kútból, ahol fészkeltek, vagy éppenséggel csak ittak. Ez valóban sportvadászat volt, kissé olyan, mint az élő galamblövészet, ahol kalitkákból kiröppentett galambra kellett a versenyzőknek lőni.

3. Fejezet: Vadászat fürjre és másra

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

Különleges élmény volt a fürj vadászat, amit Stump társaságában műveltem leginkább, Midelt környékén, június legvégén és július elején. Annyi volt a fürj, hogy kutyát nem mertünk kivinni, mivel valósággal megbolondultak a sok szagtól és nyomtól, így használhatatlanok voltak. A már learatott gabonatáblákon vadásztuk, ami tele volt alacsony zöld gyommal és így a legnagyobb gondot a lelőtt madarak megtalálása jelentette. Egyetlen mód volt, hogy ne veszítsük el, hogy a leesése helyéről egy pillanatra sem vettük le a szemünket. Mereven csak arra a pontra nézve oda sétáltunk, és azzal sem volt szabad törődni, ha menet közben két másik fürj is kiröpült a lábunk alól.

 illusztráció: fürj

Csak akkor keltek föl ugyanis, ha majdnem ráléptünk. Ilyenkor először jobbra kanyarodva majd bal irányba enyhe ívben kanyarodva röpültek el. Csak a harmadik kanyar ívben volt szabad rájuk lőni, helyesebben akkor, amikor gyakorlatilag már egyenesen repültek, mert ha valaki előbb lőtt, az vagy hibázott, vagy fasírttá lőtte, mivel túl közel, húsz méteren belül volt ilyenkor. Eleinte én többször is így jártam, míg végül megfogadtam Stump tanácsát, és amikor felröppent hangosan azt mondtam, ej-ha, és csak utána emeltem fel a puskám és lőttem kapásból. Némi gyakorlat után nagyon belejöttem.
Megegyeztünk abba is, hogy csak huszonöt töltényt szabad fürjezéshez kivinnünk, hogy a mészárlást elkerüljük. A rekordom az volt, amikor egy alkalommal huszonhármat vittem haza. Ha velem volt egy jól betanított ápolóm, akkor duplázni is mertem. Ilyenkor ugyanis az ápoló kötelessége volt, hogy az első fürj leesési helyéről ne vegye le a szemét, és még véletlenül se pillantson föl az esetleges második lövésre. Egyáltalán nem volt könnyű betanítani, de mit meg nem tesz az ember a kedvelt hobbijáért.
A fürjeket Stump készítette el görög módon, kissé magyarosítva. A fürjek hasába tett egy kevéske füstölt szalonnát, az egész köré tekert ugyancsak egy füstölt, vékony szalonnát, majd az egészet becsomagolta szőlőlevélbe, és keresztbe, hosszába átkötötte cérnával, mint egy piciny csomagot. Tepsibe rakta és háromnegyed óra alatt, kisütötte, úgy, hogy félidőben megfordította az így becsomagolt fürjeket, hogy mindkét oldaluk jól átsüljön. Onnan lehetett tudni, hogy a sütést abba lehet hagyni, hogy a szőlőlevél ilyenkor már megbarnult, mintha dohánylevél lenne. Ha jól emlékszem, még sót sem igen adott hozzá, ha elég sós volt a füstölt szalonna. Isteni eledel volt, és én általában négyet-ötöt tudtam elfogyasztani, szalonna nélkül, amit a kutyák kaptak meg.

illusztráció: fürj megsütve

Stump egyébként kiváló szakács volt, mert három hónapig büntetésből, amikor lefokozták őrmesterré, a légió tiszti konyháján kellett dolgoznia. Őrmesteri rangnál lejjebb nem lehetett lefokozni, mert azt a vietnami háborúban tanúsított hősiességéért, kitüntetésként kapta. De ez túl hosszú történet. 
A negyedik apróvadat úgyszólván magam fedeztem fel. Észrevettem, hogy rengeteg sárszalonka van a Midelt környéki, kissé mocsaras területeken. Ide még talán tíz kilométernél is kevesebbet kellett kocsikáznom. Azt hiszem a közelben lakó berberek komplett bolondnak, néztek, amikor el kezdtem lövöldözni őket, és sehogy sem értették, hogyan tudok drága lőszert pazarolni, ilyen hitvány, semmicske madarakra. Ezeket is szőlőlevélbe csomagolva fogyasztottuk, de nekem azért nem ízlettek úgy, mint a fürjek. Annak ellenére sem, hogy az elejtésük még a fürjekénél is nehezebb volt. Két, sőt három töltényt is elpazaroltam egyre, különösen az elején.

illusztráció: sárszalonka

Ha már belekaptam az ottani vadászat ismertetésébe, kitérek a robogó autóból történő gazella vadászatra is. Ezt még Ksar es Soukban, illetve Goulmima területén űztük, mint Zoltán vendégei. Ma már csak sajnálni tudom, hogy jó néhány ritka állatfajt is kilőttem. Ma már nem értem azt a gyilkolási megszállottságot, ami vadászat közben hajtott.
Erre a vadászatra igen korán, már öt óra előtt el kellett indulnunk, vagy egy dzsippel, vagy Zoltán nyitott Chevroletjével, amit Casablancában vásárolt egy Amerikába hazatérő katonától, aki egy közeli támaszponton dolgozott. Akkoriban kezdték felszámolni ezeket és így bagóért, egy új bogárhátú Volkswagen árának mintegy húsz százalékáért jutott hozzá. Természetesen már több éves kocsi volt, de egész jó állapotban, amíg Lalla egy nagyon helyes olasz kislány, a feleségem barátnője, egy évvel később össze nem törte, és megjavíttatni már nem volt érdemes, mert jóval többe került volna, mint az eredeti ára.
A terep, ahol vadásztunk, olyan sima volt, hogy ugyan úgy használhattuk, mint egy dzsipet. Hajtás közben hetven vagy akár nyolcvan kilométeres sebességgel is tudtunk gurulni. Egyedüli veszélyt csak a száraz, vízmosás okozta árkok jelentették és ezeket bizony illő volt időben észrevenni, mert komoly sérüléseket okoztak, szerencsére nem nekünk, hanem más vadászoknak, elsősorban katonatiszteknek és egyéb előkelőségeknek.
A féltucatnyi, de néha akár harminc tagból álló csordát lassan járó motorral megközelítettük, mintha mellettük akartunk volna elmenni. Általában már száz-kétszáz méterről megindultak, de csak akkor gyorsítottak fel, amikor még közelebb értünk.

illusztráció: gazellák

Rövid hajsza után egy kisebb csoport, a legszebb hímek lemaradtak kissé, mintegy magukra húzták az üldözőiket, és fokozatosan oldalazva eltávolodtak a nőstényektől és a gidáktól. Csak ezután indultak meg igazán, de ez rövidtávon nyolcvan kilométer per órát is jelenthetett. Annyi becsület azért volt bennünk, hogy mi mindig a hímeket választottuk, bár jól tudtuk, hogy a nőstények sokkal könnyebben utolérhetők, elsősorban azért, mert nem olyan kitartóak. A lövést a nyitott kocsi elejére támaszkodva kellett leadni, harminc-negyven méterről, persze száguldás közben. Egyáltalán nem volt könnyű, és az a vadász, aki elsősorban a saját biztonságára, kényelmes és stabil helyzetére ügyelt, az szinte mindig hibázott. A húsa meglehetősen édeskés ízű volt, nem olyan jó, mint a mi őzikénké, de ahhoz hasonlítható leginkább. Túzokot csak kettőt lőttem. A látszólag lomhán repülő madár gyorsabb, mint a gazella. A húsa sem volt igazán finom. Száraznak és meglehetősen rágósnak találtuk mind a kettőt.

3. Fejezet: Vadászat fogolyra

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

Az igazi szenvedélyem, a hobbim azonban a vadászat volt, szinte az első pillanattól fogva. Egy éven belül meg lett az engedélyem és a puskám is, egy használt, tizenhatos kaliberű, jó márkájú francia sörétes puska. Ezt később lecseréltem és a legutolsó puskám, amit haza is hoztam, a legjobb márkájú Merkel puska volt (12-es kaliberű Bock puska).

 illusztráció: Merkel vadászpuska

A vadászat mesterségébe Stump vezetett be, aki már egészen fiatalon, mondhatnám gyerekkora óta vadászott. Erre bőven volt alkalma, mert mint később megtudtam, egy igen jó nevű, bár kissé leszegényedett hercegi családból származott. Mindkét vállról, jobb és bal kézzel egyaránt jól lőtt, nem egyszer láttam őt így duplázni, mikor az egyik fogoly jobbra a másik meg balra röpült. Ez Zoltán szerint főleg azért volt, mert arra is lusta, hogy megforduljon. Ő szintén a kompániához tartozott bár őt a vadászat, és ezen belül az apróvad nem érdekelte annyira, mint minket.
Mindkettőnknek a foglyászás volt az igazi szenvedélye. Sokszor ötven kilométer távolságba is elmentünk, hogy biztosan felleljük őket. Mindig hajnalban indultunk, és legkésőbb két-három órára már otthon is voltunk, általában nyolc-tíz fogollyal. Egyik alkalommal, kb. harminc kilométernyire Midelttől, már vagy három órán keresztül hiába kerestük kedvenceinket, pedig a kutyáink is velünk voltak.

illusztráció: vörös fogoly

Ekkor találkoztunk a beduin barátommal. Ő már jól ismert a kórházból, mert amikor rövid időn belül már a második alkalommal hozta be a feleségét tripperrel, nem voltam hajlandó kezelni csak akkor, ha ő is aláveti magát a vizsgálatnak és kezelésnek. Ez természetesen komoly vitával járt, de végül engedett. Az elvégzett prosztata masszázs azután engem igazolt.
Most ő akart nekünk segíteni, megmutatni, hogy merre találjuk meg a foglyokat. Velünk jött, és szinte megmerevedett a döbbenettől, amikor azt látta, hogy az előttünk futó és végre felfedezett fogolycsapatba nem voltunk hajlandók belelőni, noha nem voltak messzebb, mint harminc méter, vagyis a legjobb távolság. Megfigyeltük persze, hogy hova röpültek, és meg is találtuk őket vagy háromszáz méternyire, szétszóródva a kicsiny afrik fűcsomókban. Nagyon imponált neki, ahogyan a kutyák állták az egyenként szétszóródott foglyokat, és ahogyan mi a lábunkkal felröppentve harminc méterről lelőttük. No, és ahogyan a kutyák hozták őket és átadták, némelyiket még élve.
Mikor nyolc darab foglyunk volt már, nem folytattuk a csapat üldözését, hanem elfogadtuk a barátunk meghívását egy teára a sátrában, amelyik ott volt vagy egy kilométernyi távolságban. A fiatalasszony is megörült, amikor a férje hívására megjelent egy öregasszony kíséretében. Gyorsan előkészítettek mindent, és kezdték forralni a vizet a teához. A fiatalasszony erélyesen kizavart néhány a sátor előterében lábatlankodó tyúkot, csak egy nemrégen született és kissé beteg bárány maradhatott az anyjával az egyik sarokban, de ők egyáltalán nem zavartak bennünket, nagyon illedelmesen viselkedtek és csöndben voltak. Nagyon unszoltak bennünket, hogy maradjunk ott ebédre és levágnak nekünk két tyúkot. Ezt már sehogy sem fogadhattuk el, és végül átadtunk hat fiatal foglyot, hogy azokat készítse el, mert mi eleve úgy terveztük, hogy frissiben megkóstoljuk, mert akkor a legfinomabb. Ez nem egészen igaz ugyan, de hát ő nem ismerhette a francia konyha specialitásait. Azt, hogy melyik fogoly a fiatal, azt könnyű volt megállapítani, még akkor is, ha már felnőttek és az anyjukkal egyenlő nagyságúak lettek. Elég volt a csőrük tövét megnyomnunk. A fiatalé még kifejezetten puha volt.
Nem is értünk haza, csak késő délután, de valóban finomat ettünk ebédre. Híg lére eresztett pörköltféleség volt, együtt készítve számunkra meghatározhatatlan zöldségfélékkel. A férj később megajándékozott egy birkával, amit Szlavko, a szerb állatorvos vágott le, és Stump készített el magyar birkapörköltnek. Ebből is nagy zabálást, vacsorát rendeztünk, de meg kell mondjam, hogy a rendőrtiszt barátunk később rajtunk keresett egy lopott birkát, mert a gondos nyomozás egészen a házamig elvezette.
- Tréfásan csak annyit jegyzett meg, hogy ne aggódjunk, orgazdaságért semmiképpen nem fog bíróság elé vinni. - Erre aztán nagyot ittunk, és elmesélte, hogy az itteni beduinok szinte soha nem ajándékoznak a saját nyájukból, hanem az ajándékot mindig lopják. - Takarékos emberek feleltem,- mire nagyot nevetett. Szerinte inkább igaz az a monda, hogy Mohamed próféta ide, Marokkóba telepítette a két leggonoszabb és tolvaj beduin törzset. A berbereim, valahogy nem kedvelték őket, de egyúttal tartottak is tőlük.
A vörös foglyok mellé igyekeztünk mindig legalább egy nyulat is lőni. Ezek jóval kisebbek voltak, mint a magyar nyulak, fele olyan súlyúak Ezek közül azokat, melyeket arab temető mellett lőttünk, mindig elajándékoztuk. Ennek egyszerű magyarázata, hogy a nyúl mindenevő és bizony nagyon könnyen bejuthatott egy lapos kővel, vagy palával fedett sírba, ahol a lepedőbe való csavarás helyettesítette a koporsót.
Ugyancsak kínban voltam, amikor egy kedves fiatal francia pár meghívott a nejemmel együtt vacsorára, és az általunk ajándékozott nyulat tálalta. Nejem sehogy sem értette, hogy miért nincs étvágyam, mert csak ímmel-ámmal kóstolgattam az amúgy valóban nagyszerűen elkészített nyulat. Pár nap múlva, amikor az álnok Stump megmagyarázta neki az okot, akkor meg hisztizni kezdett és nő létére meglepően csúnya szavakkal illetett bennünket, hogy kénytelenek voltunk otthonról elmenekülni.