A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Stump. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Stump. Összes bejegyzés megjelenítése

2012/07/22

3. Fejezet: Vadászat fogolyra

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

Az igazi szenvedélyem, a hobbim azonban a vadászat volt, szinte az első pillanattól fogva. Egy éven belül meg lett az engedélyem és a puskám is, egy használt, tizenhatos kaliberű, jó márkájú francia sörétes puska. Ezt később lecseréltem és a legutolsó puskám, amit haza is hoztam, a legjobb márkájú Merkel puska volt (12-es kaliberű Bock puska).

 illusztráció: Merkel vadászpuska

A vadászat mesterségébe Stump vezetett be, aki már egészen fiatalon, mondhatnám gyerekkora óta vadászott. Erre bőven volt alkalma, mert mint később megtudtam, egy igen jó nevű, bár kissé leszegényedett hercegi családból származott. Mindkét vállról, jobb és bal kézzel egyaránt jól lőtt, nem egyszer láttam őt így duplázni, mikor az egyik fogoly jobbra a másik meg balra röpült. Ez Zoltán szerint főleg azért volt, mert arra is lusta, hogy megforduljon. Ő szintén a kompániához tartozott bár őt a vadászat, és ezen belül az apróvad nem érdekelte annyira, mint minket.
Mindkettőnknek a foglyászás volt az igazi szenvedélye. Sokszor ötven kilométer távolságba is elmentünk, hogy biztosan felleljük őket. Mindig hajnalban indultunk, és legkésőbb két-három órára már otthon is voltunk, általában nyolc-tíz fogollyal. Egyik alkalommal, kb. harminc kilométernyire Midelttől, már vagy három órán keresztül hiába kerestük kedvenceinket, pedig a kutyáink is velünk voltak.


illusztráció: vörös fogoly

Ekkor találkoztunk a beduin barátommal. Ő már jól ismert a kórházból, mert amikor rövid időn belül már a második alkalommal hozta be a feleségét tripperrel, nem voltam hajlandó kezelni csak akkor, ha ő is aláveti magát a vizsgálatnak és kezelésnek. Ez természetesen komoly vitával járt, de végül engedett. Az elvégzett prosztata masszázs azután engem igazolt.
Most ő akart nekünk segíteni, megmutatni, hogy merre találjuk meg a foglyokat. Velünk jött, és szinte megmerevedett a döbbenettől, amikor azt látta, hogy az előttünk futó és végre felfedezett fogolycsapatba nem voltunk hajlandók belelőni, noha nem voltak messzebb, mint harminc méter, vagyis a legjobb távolság. Megfigyeltük persze, hogy hova röpültek, és meg is találtuk őket vagy háromszáz méternyire, szétszóródva a kicsiny afrik fűcsomókban. Nagyon imponált neki, ahogyan a kutyák állták az egyenként szétszóródott foglyokat, és ahogyan mi a lábunkkal felröppentve harminc méterről lelőttük. No, és ahogyan a kutyák hozták őket és átadták, némelyiket még élve.
Mikor nyolc darab foglyunk volt már, nem folytattuk a csapat üldözését, hanem elfogadtuk a barátunk meghívását egy teára a sátrában, amelyik ott volt vagy egy kilométernyi távolságban. A fiatalasszony is megörült, amikor a férje hívására megjelent egy öregasszony kíséretében. Gyorsan előkészítettek mindent, és kezdték forralni a vizet a teához. A fiatalasszony erélyesen kizavart néhány a sátor előterében lábatlankodó tyúkot, csak egy nemrégen született és kissé beteg bárány maradhatott az anyjával az egyik sarokban, de ők egyáltalán nem zavartak bennünket, nagyon illedelmesen viselkedtek és csöndben voltak. Nagyon unszoltak bennünket, hogy maradjunk ott ebédre és levágnak nekünk két tyúkot. Ezt már sehogy sem fogadhattuk el, és végül átadtunk hat fiatal foglyot, hogy azokat készítse el, mert mi eleve úgy terveztük, hogy frissiben megkóstoljuk, mert akkor a legfinomabb. Ez nem egészen igaz ugyan, de hát ő nem ismerhette a francia konyha specialitásait. Azt, hogy melyik fogoly a fiatal, azt könnyű volt megállapítani, még akkor is, ha már felnőttek és az anyjukkal egyenlő nagyságúak lettek. Elég volt a csőrük tövét megnyomnunk. A fiatalé még kifejezetten puha volt.
Nem is értünk haza, csak késő délután, de valóban finomat ettünk ebédre. Híg lére eresztett pörköltféleség volt, együtt készítve számunkra meghatározhatatlan zöldségfélékkel. A férj később megajándékozott egy birkával, amit Szlavko, a szerb állatorvos vágott le, és Stump készített el magyar birkapörköltnek. Ebből is nagy zabálást, vacsorát rendeztünk, de meg kell mondjam, hogy a rendőrtiszt barátunk később rajtunk keresett egy lopott birkát, mert a gondos nyomozás egészen a házamig elvezette.
- Tréfásan csak annyit jegyzett meg, hogy ne aggódjunk, orgazdaságért semmiképpen nem fog bíróság elé vinni. - Erre aztán nagyot ittunk, és elmesélte, hogy az itteni beduinok szinte soha nem ajándékoznak a saját nyájukból, hanem az ajándékot mindig lopják. - Takarékos emberek feleltem,- mire nagyot nevetett. Szerinte inkább igaz az a monda, hogy Mohamed próféta ide, Marokkóba telepítette a két leggonoszabb és tolvaj beduin törzset. A berbereim, valahogy nem kedvelték őket, de egyúttal tartottak is tőlük.
A vörös foglyok mellé igyekeztünk mindig legalább egy nyulat is lőni. Ezek jóval kisebbek voltak, mint a magyar nyulak, fele olyan súlyúak Ezek közül azokat, melyeket arab temető mellett lőttünk, mindig elajándékoztuk. Ennek egyszerű magyarázata, hogy a nyúl mindenevő és bizony nagyon könnyen bejuthatott egy lapos kővel, vagy palával fedett sírba, ahol a lepedőbe való csavarás helyettesítette a koporsót.
Ugyancsak kínban voltam, amikor egy kedves fiatal francia pár meghívott a nejemmel együtt vacsorára, és az általunk ajándékozott nyulat tálalta. Nejem sehogy sem értette, hogy miért nincs étvágyam, mert csak ímmel-ámmal kóstolgattam az amúgy valóban nagyszerűen elkészített nyulat. Pár nap múlva, amikor az álnok Stump megmagyarázta neki az okot, akkor meg hisztizni kezdett és nő létére meglepően csúnya szavakkal illetett bennünket, hogy kénytelenek voltunk otthonról elmenekülni.

2012/07/12

3. Fejezet: Házasság-fesztivál és kurvák

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

Az urológia szakterületén való kontárkodásom jelentősen kibővült a második helyemen, Mideltben. Ez is berberek lakta vidék volt, de a hegyekben, mintegy ezerhatszáz méter magas fennsíkon. A klímája sokkal jobb volt, mint Ksar es Souké. Nem volt olyan meleg, nyáron is csak alig negyven fok fölé emelkedett a hőmérő, többször volt eső, és télen még havazott is keveset, bár hamar elolvadt, esetleg néhány napig maradt. Egyszóval egészséges hegyi klímája volt és így remélhettem, hogy a nejem is megnyugszik és elégedett lesz, annál is inkább, mert elsősorban az ő rábeszélésére vállaltam az ideköltözést. Vonzott természetesen a jobb vadászati lehetőség és Stumpal való barátságunk is.
A második télen, amikor egy reggel friss havat láttam az ablakból, úgy ahogyan aludtam az éjjel, vagyis egy könnyű szlipben, félmeztelenül kimentem az udvarunkra illetve a kertünkbe, és meghemperegtem a frissen hullott hóban. Előtte való este is iszogattunk és úgy gondoltam jót fog tenni munka előtt egy hideg zuhany. Csak azzal nem számoltam, hogy mindezt az ambulancia előtt várakozó betegek jól láthatják. Mivel a legtöbbjük már ismert és megszeretett, nagyon sajnáltak, mert biztosra vették, hogy ebbe belepusztulok. Ilyesmi ugyanis ott elképzelhetetlen volt és sokan úgy ítélték meg, hogy szegény sebész öngyilkos akar lenni, pedig milyen jó dolga van. Mindezt csak később tudtam meg az ápolóimtól, akik szintén szörnyülködtek és csak akkor nyugodtak meg, amikor elmagyaráztam, hogy nálunk Magyarországon ez szokás és állítólag megszépül tőle az ember, aki megfürdik az első friss hóban.
A nejem mindhárom lányunkat itt, Mideltben szülte, pedig csak a legkisebb születése idején dolgoztam már itt. Az első kettőnél, akik a nyári hónapok alatt születtek, csak a klíma miatt jöttünk fel. A környék arról is híres volt, hogy innét származott a marokkói táncosnők többsége. Sokan durván kurváknak nevezték őket, de ez azért nem felelt meg a valóságnak, legalább is nem európai értelemben. A nagyobb esküvőkön valóban csak, mint táncosnők dolgoztak, de munkájuk befejezése után, nyilván elvállaltak egy-egy erkölcsileg kifogásolható, de jól fizető munkát is, ehhez azonban semmi közünk.
Igazi kurvákkal Ksar es Soukban találkoztam hatvanban, vagy hatvanegyben, amikor kisebb háború volt Algír és Marokkó közt. A déli határra lejött nagyszámú katonasággal együtt érkeztek, később kiegészülve a helyiekkel. A munkájukat csak mint távoli szemlélő tudom megítélni, főleg azután, hogy később, a nagy imilchili berber ünnepségen messziről és kívülről megnéztem egy igazi kuplerájt.

 Illusztráció: imilchili menyasszonyok

Alacsony, négyszer négy méteres vályog épület volt, egyetlen alacsony ajtóval és egy kis ablakkal. Arra figyeltem fel, hogy előtte hosszú, kígyózó kettes sorban türelmetlenül toporgott negyven-ötven fiatal berber legény. Az engem kísérő ápolómhoz fordultam. Ő magyarázta el, hogy ketten is dolgoznak odabent, de vigyáznak a higiéniára, mert minden aktus után mosakodnak. Azt viszont már nem tudta megmondani, hogy egy lavór van-e, vagy kettő, és kiöntik-e a vizet használat után, így, nem nyugtatott meg teljesen. Félrehúzódtunk, nehogy egy arra tévedő ismerős félremagyarázza az ott tartózkodásunkat, és nehogy a jelenlétünkkel pszichés impotencia zavart okozzunk valamelyik szégyenlősebb fiúnak a várakozók közül. Öt perc alatt, amíg ott voltunk, egy kliens jött ki, és egy másik ment be, szinte azonnal.
Hogy mennyi férfit tud fogadni egy szorgalmas lány, azon sokat vitatkoztunk. Minden esetre, nekem még Ksar es Soukban mutattak az ápolóim egy félnéger, jól megtermett, kissé molett de izmos lányt, aki több alkalommal nyolcvan, de néha akár száz vendéget is képes volt boldoggá tenni egy nap alatt. Én hittem nekik, mert később vásárolt egy nagyobbacska házat a város központjában, és férjhez is ment.
A táncosnők és a közönséges kurvák, hozzám általában kaparás miatt jöttek és néha pénzt dugtak a zsebembe, vagy csempésztek az íróasztalomra, mivel tudták, hogy nyíltan nem fogadom el, tőlük legalább is nem. Azt is nagyon jól tudták, hogy csak vérző méhet vagyok hajlandó kikaparni, ezért előzőleg, mielőtt hozzám jöttek volna, megpiszkálták magukat. Ilyenkor már teljesen szabályos, törvényes volt a sebészi beavatkozás, a kaparás előzetes tágítással, amennyiben az egyáltalán szükséges volt Eleinte az is előfordult, hogy kifejezett mérgezéses tünetekkel, láz, fejfájás és zavart tudattal érkeztek, aminek a magyarázatát csak később tudtam meg. Leander bokor levélből főzött teát fogyasztottak. Ilyenkor még jobban megszidtam őket, mint amikor a felpiszkálást túl durván végezték.
A néha magyar káromkodással is fűszerezett szidást tőlem elfogadták, sőt néha az volt az érzésem, hogy szinte élvezték is. Nagyon megkedveltek, mert nem tűrtem, hogy az ápolóim durván beszéljenek velük. Az öntudatosabbak gyakran még ahhoz is ragaszkodtak, hogy semmiféle ápoló ne lehessen jelen a vizsgálatuknál, különösen nem az idős, nagyothalló szülésznőm. Őt, valami oknál fogva nem szerették. Franciául is beszéltek, némelyik jobban, mint én, főleg azok, akik már külföldi kikötőkben is dolgoztak. Ki tudja, talán néhány zaftosabb magyar szót is elsajátítottak.

2012/05/05

1. Fejezet: Első napjaim Ksar es-Soukban

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

A helyettesített sebész kollégám visszatérte után, szinte azonnal indultunk Ksar es Souk-ba, ami innét mintegy 145 kilométerre délre, az Atlasz hegységen túl volt. Ez már igazi bled /sivatag/ a Szahara előszobája. Stump vitt le, és tanácsára megálltunk fél úton, mert meg akarta látogatni egy régi légiós barátját, akinek ott volt a vendéglője és ebédre várt bennünket. Bemutatta a felségét is, aki viszont a vendéglő melletti, - Stump szerint - a környék legjobb, minőségi kupleráját vezette, de ennek leellenőrzésétől eltekintettem, és ezt a mulasztásomat később sem pótoltam, bár a kapcsolatot végig fenntartottuk és hébe-hóba találkoztunk is.
Az ebéd nagyon finom és ízletes volt, az elengedhetetlen beefsteakkel francia módra és arab konyha szerint készített pörkölt féleséggel, amit a későbbiek folyamán számtalanszor volt alkalmam megízlelni. Négyen ültünk az asztalnál, és én a középkorú, de még mindig csinos, kissé az átlagnál sötétebb bőrű háziasszony mellett ültem. Jóízűen eszegettem addig, amíg az asszonyka a térdét nem feszítette az enyémhez olyan erővel, amit nem lehetett véletlennek tekinteni. Ráadásul Stump is észrevette, és alig tudta visszafojtani a röhögést. Bár úgy tettem, mint aki semmit sem vett észre, igen kínosan éreztem magam. Ehhez hozzájárult az is, hogy idejövet elmesélte, hogy a vendéglátónk nem akárki, mert a légióban mindenki csak mint a düsseldorfi kéjgyilkost emlegette. Ez talán nem volt igaz, de azt állíthatom, hogy ritka könyörtelen, világoskék szemei voltak. Az út hátralévő szakaszán aztán igyekezett megnyugtatni, hogy szerinte csak arról volt szó, hogy Malika /királynő/ igyekezett egy új klienst szerezni, ami már sokkal erkölcsösebbnek tűnik, mint egy közönséges házasságtörés.

(a kép csak illusztráció Pista bácsi gyűjteményéből)

Ksar es Soukba kora délután érkeztünk Stumpal, aki az ottani fiatal, nálam alig idősebb francia belgyógyász gondjaira bízott, és akivel németül beszélgetett. Ezen csak akkor csodálkoztam, amíg meg nem tudtam, hogy mindketten félig német származásúak voltak. Doctor Heroin édesanyja egy elzászi, francia zsidó lány, az apja viszont a Rajna túlsó feléről egy igazi német. Ráadásul már az első világháború után néhány évvel belépett a fasiszta pártba, és ezután rövidesen elváltak, ami némileg érthető. Így azután Heroin csak az első négy osztályt járta Németországban, mert a válás után édesanyjával áttelepedett a francia oldalra. Heroin sohasem tudta igazán eldönteni, hogy melyik is az anyanyelve, mert mindkettőt perfekt beszélte.
Elmesélte, hogy mikor Párizsban dolgozott, a francia-német társaság gyakran felkérte, hogy mint szinkron tolmács, segítse ki őket, főleg ha a filozófusok és a szociológusok tartottak közös konferenciát. Mint az átlagnál jóval műveltebb és olvasott ember, még ezekben a valóban nehéz témákban is profi volt. Az első vietnami háborút és azt közvetlenül megelőző időszakot, mint ottani cselédkönyves-orvos élte át. Még japán fogságba is került, nem túl jó véleménnyel volt róluk, ellenben nagyon becsülte a kínaiakat. Hallatlanul szorgalmas és takarékos embereknek tartotta őket. Meggyőződése volt, hogy a világ legjobb és egyúttal legmegbízhatóbb kereskedői. Bármit be tudtak szerezni, és megelégedtek a tisztességes haszonnal.
Többször is elmesélte, mikor egy kínai puskát gyártott, de nem volt megfelelő kaliberű, tágasságú acélcsöve. Több napon keresztül is látta, amint a megfelelő hosszúságúra fűrészelt csövet a két térde közé szorítva tágította. Smirgli papírt tekert egy fapálca köré, és azt ide-oda pörgetve a tenyerei között, csiszolta türelmesen belülről. Ilyen nép nem veszhet el és rövidesen még sokat fogunk hallani róluk, szokta mondogatni. Azt hiszem, igaza lett.

Az idegen nyelvekkel kapcsolatban rengeteg téveszme terjedt el az emberek között, főleg azok között, akik csak az anyanyelvüket beszélik. Általánosan ismert és elfogadott minden kétely nélkül például, hogy Svájcban az emberek általában három nyelven is beszélnek. Aki viszont már járt arra és ott eltöltött egy kis időt, az tudja, hogy ez nem így van. Való igaz, hogy három fő nyelvet használnak, de nem egyszerre és nem mindenütt, hanem minden tartománynak meg van a maga nyelve. A lakosság túlnyomó többsége például csak németül beszél, mert ez a legnagyobb nyelvterület. Persze azért mindig lehet találni valakit, aki ért franciául is például egy nagyáruházban, de azért ez nem általános, és az így fellelt svájci sem beszél tökéletes franciát, inkább csak megérteti magát. Ugyanezt tapasztalhatjuk a vendéglőkben, azzal a különbséggel, hogy az olaszul tudó pincér rendszerint egy olasz bevándorolt és így inkább csak töri a németet vagy a franciát, aszerint, hogy melyik kantonban van.
Nagyon elterjedt téves nézet az is, sajnos főként pedagógus körökben, hogy egyszerre lehet tanulni két, vagy akár több idegen nyelvet is. Ostobaság, mert így egyikből sem lesz semmi. Még vén fejjel is dührohamot kapok, ha hallom, hogy a helyi gimnáziumunk változatlanul ragaszkodik az egyszerre kettő idegen nyelv tanításához. Ezt szerintem egy határozott miniszteri rendelettel meg kellene tiltani, és átállítani minden iskolát, az egy diák, egy idegen nyelvre, végig és heti öt órában. Az a szülő pedig, aki ragaszkodik ahhoz, hogy az ő fiacskája egyszerre két idegen nyelvet tanuljon, az járassa a porontyát magán tanárhoz a második kedvéért. Ennek valóban lenne eredménye, még akkor is, ha tudjuk, hogy két nyelven beszélni tökéletesen, anyanyelvi szinten, a legnagyobb ritkaság és csak kevés embernek adatik meg.

Heroinnél becsületesebb és lelkiismeretesebb kollégával soha nem találkoztam. Nagyon megkedveltük egymást és végtelenül sajnáltam, amikor másfél év múlva elment. Bőrgyógyász szakorvos volt, de kiválóan értett a belgyógyászathoz is. Az Észak Afrikában előforduló, számomra gyakorlatilag ismeretlen betegségek felismerésére és kezelésére ő tanított meg. Ez néha meglepően furcsa körülmények között történt. Nem sokkal megérkezésem után, egy reggel, amikor bementem a kórházba, az udvaron találkoztam vele, amint éppen egy beteg kezét vizsgálgatta. Odahívott és megkért, hogy nézzem meg én is, és mondjak véleményt.
Csak egy jelentéktelennek látszó, kissé pikkelyes bőr elváltozást láttam, ami számomra nem mondott semmit. Utánam ő ismét megvizsgálta, ráadásul a körmével megkapirgálta a jelentéktelennek látszó elváltozást a kézháton. Nézd meg még egyszer, mondta, és adott egy a bélyeggyűjtők által előszeretettel használt nagyítóüveget. Miután látta, hogy így sem jutottam előbbre elárulta, hogy ez lepra, annak egyik kezdeti formája. Hangosan nevetett mikor látta, hogy mennyire megijedtem és szinte futva indultam kezet mosni. Utánam jött és elmagyarázta, hogy a lepra egyáltalán nem olyan fertőző, mint ahogyan azt sokan gondolják, és tulajdonképpen ma sem tudják biztosan, hogyan terjed. Én persze a jövőben sem kapirgáltam és tapogattam szívesen a leprás betegeket, de kétségtelenül már nem féltem tőlük annyira, mint az első esetben.

2012/03/01

1. Fejezet: Érkezésem Mideltbe

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar-es Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Életem folyamán gyakran kerültem nehéz, váratlan és sokszor szinte megoldhatatlannak tűnő helyzetbe. Ilyen volt, amikor két-háromheti a marokkói főváros kórházában eltöltött próbaidő után leküldtek, a Szaharába. Nem a végleges munkahelyemre, hanem attól mintegy 140 km-nyire északra, az Atlasz hegységben lévő kis, néhány ezer főnyi lakosú Mideltbe. Innét két hét szabadságra ment az ott dolgozó magyar sebész K. Péter, aki ugyancsak az 56-os forradalom után menekült nyugatra, akárcsak jómagam. Megörültem, hogy egy magyar kollégával találkozhatok, akitől sok hasznos tanácsot, felvilágosítást reméltem.
A találkozásunkból azonban nem lett semmi, csak két héttel később, miután visszatért a szabadságáról. Érkezésem napján, rögtön a reggeli órákban telefonált neki valaki a minisztériumból, hogy elindult a váltás és délutánra már meg is érkezem. Péter hitt a minisztériumának és azonnal, már a reggeli órákban útnak indult.
(a kép csak illusztráció Pista bácsi gyűjteményéből)

Mindezt persze csak akkor tudtam meg, amikor tíz perces gyaloglás után a buszmegállótól, a koradélutáni órákban, szép napsütéses melegben, legalább harminchat fok volt, annak ellenére, hogy már jócskán benne jártunk az őszben, hiszen október elején voltunk, megérkeztem a kórházhoz. Kerítés és kapu nem volt, de a két, nyilvánvalóan együvé tartozó, európai stílusban épült, a közönséges házaknál jóval nagyobb épület különösebb vöröskereszt, vagy más jelzés nélkül is, csak a kórház lehetett. Néhány ácsorgó, tétlenül várakozó nőt és gyereket is láttam, a másiknál valamivel magasabban fekvő és kisebb épület előtt. Mint később megtudtam, ez volt az ambulancia, vagyis a szakrendelő. Kellett is, hiszen nem egy, hanem két orvos is dolgozott a kórházban és a rendelőben. Nem kettő-kettő, hanem összesen kettő. Arról nem is beszélve, hogy a kórház majdnem száz ágyas volt.
Az ácsorgók között, a kórház főbejárata mellett láttam egy európait. Egy zömök, negyvenöt év körüli közép magas férfit. Felé közeledve, az volt a benyomásom, hogy valami meghatározhatatlan, de kétségtelenül enyhén gúnyos vagy még inkább kaján vigyorral figyelte a közeledésemet. Az efféle fogadáshoz azonban az utóbbi hónapokban annyira hozzászoktam, hogy egy csöppet sem zavart. Franciául köszöntöttem és az után érdeklődtem, hogy hol találhatom az igazgatót. A kaján vigyor még jobban szétterült az arcán.
– Most félreteheti a zamatos Debrecen környéki kiejtését. Beszélhetünk magyarul is. – Ennek igen megörültem, mert franciául csak mintegy fél év óta tanultam, és ráadásul nem egy született franciától, hanem egy kedves, engem önzetlenül támogató olasz hölgytől.