Életem folyamán gyakran kerültem nehéz, váratlan és sokszor szinte megoldhatatlannak tűnő helyzetbe. Ilyen volt, amikor két-háromheti a marokkói főváros kórházában eltöltött próbaidő után leküldtek, a Szaharába. Nem a végleges munkahelyemre, hanem attól mintegy 140 km-nyire északra, az Atlasz hegységben lévő kis, néhány ezer főnyi lakosú Mideltbe. Innét két hét szabadságra ment az ott dolgozó magyar sebész K. Péter, aki ugyancsak az 56-os forradalom után menekült nyugatra, akárcsak jómagam. Megörültem, hogy egy magyar kollégával találkozhatok, akitől sok hasznos tanácsot, felvilágosítást reméltem.
A találkozásunkból azonban nem lett semmi, csak két héttel később, miután visszatért a szabadságáról. Érkezésem napján, rögtön a reggeli órákban telefonált neki valaki a minisztériumból, hogy elindult a váltás és délutánra már meg is érkezem. Péter hitt a minisztériumának és azonnal, már a reggeli órákban útnak indult.
(a kép csak illusztráció Pista bácsi gyűjteményéből)
Mindezt persze csak akkor tudtam meg, amikor tíz perces gyaloglás után a buszmegállótól, a koradélutáni órákban, szép napsütéses melegben, legalább harminchat fok volt, annak ellenére, hogy már jócskán benne jártunk az őszben, hiszen október elején voltunk, megérkeztem a kórházhoz. Kerítés és kapu nem volt, de a két, nyilvánvalóan együvé tartozó, európai stílusban épült, a közönséges házaknál jóval nagyobb épület különösebb vöröskereszt, vagy más jelzés nélkül is, csak a kórház lehetett. Néhány ácsorgó, tétlenül várakozó nőt és gyereket is láttam, a másiknál valamivel magasabban fekvő és kisebb épület előtt. Mint később megtudtam, ez volt az ambulancia, vagyis a szakrendelő. Kellett is, hiszen nem egy, hanem két orvos is dolgozott a kórházban és a rendelőben. Nem kettő-kettő, hanem összesen kettő. Arról nem is beszélve, hogy a kórház majdnem száz ágyas volt.
Az ácsorgók között, a kórház főbejárata mellett láttam egy európait. Egy zömök, negyvenöt év körüli közép magas férfit. Felé közeledve, az volt a benyomásom, hogy valami meghatározhatatlan, de kétségtelenül enyhén gúnyos vagy még inkább kaján vigyorral figyelte a közeledésemet. Az efféle fogadáshoz azonban az utóbbi hónapokban annyira hozzászoktam, hogy egy csöppet sem zavart. Franciául köszöntöttem és az után érdeklődtem, hogy hol találhatom az igazgatót. A kaján vigyor még jobban szétterült az arcán.
– Most félreteheti a zamatos Debrecen környéki kiejtését. Beszélhetünk magyarul is. – Ennek igen megörültem, mert franciául csak mintegy fél év óta tanultam, és ráadásul nem egy született franciától, hanem egy kedves, engem önzetlenül támogató olasz hölgytől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése