2012/05/07

1. Fejezet: Drótokkal összevarrt has

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Már egy hete dolgozgattam az új helyemen, amikor egy beteg nagyon kemény próbatétel elé állított. Egy húsz-huszonkét éves, az átlagnál is izmosabb berber fiút hoztak, erősen felpuffadt, dobszerű hassal. Három napja volt beteg, hányt, annak ellenére, hogy az utóbbi két napban semmit sem evett, és néha csuklott is. Csak rá kellett nézni az arcára és rögtön láttam, hogy egy bélelzáródás, bélcsavarodás végső stádiumával állok szemben. Bélhangokat már nem lehetett hallani, de az egész képből nyilvánvaló volt, hogy valami nagy baj lehet, hasi katasztrófa. Az ápolóim arcáról is leolvasható volt, hogy mennyire reménytelen esetnek tartják.
Addigra már túl voltam három sikeres műtéten, és szemmel láthatólag némi tekintélyt sikerült szereznem. Megmutattam a belgyógyász kollégámnak is, ő is reménytelen esetnek tartotta és kissé meg is lepődött, mikor úgy döntöttem, hogy mégis belevágok. Úgy éreztem, hogy kötelességem vállalni még azt a kockázatot is, hogy a műtőasztalon hal meg, ami a világon mindenütt kellemetlen következményekkel jár, ha másra nem is, de a sebész tekintélyére mindenképpen.
Éter narcozisra gondolni sem mertem, hiszen állandóan ki kell törölni, leszívni a száját, az ismétlődő hányások miatt.

(Farkas fecskendő - a kép csak illusztráció)

A leszívást egy nagy Farkas fecskendőre szerelt katéterrel oldottam meg és ezzel a fontos munkával a főápolómat bíztam meg. Spinális érzéstelenítést addig ott még nem csináltam, de megítélésem szerint ez szinte azonnali halálához vezetett volna. Különben is túl hosszú lenne, amíg a hozzávaló tűt és a megfelelő koncentrációjú novocaint beszerezném. Maradt a jó öreg Pentothal. Infúziót mindenképpen be kellett kössünk, így az adagolást tetszés szerint el lehetett aprózni. Szigorú utasításba adtam, hogy csak annyit és akkor szabad adni, amikor én mondom Legnagyobb örömömre a műtéthez lejött a belgyógyász kollégám is, és segített némileg jobb állapotba hozni a beteget.
Adott szíverősítőt és az akkoriban még divatban volt állítólagos keringést javító és vérnyomást emelő szereket. Még két ampulla muskuláris Terramycint is tett az injekcióba, ami akkor a legerősebb antibiotikus kezelésnek számított. Ezt a saját, féltve őrzött végső tartalékából adta, mert a kórház meglehetősen szűkében volt a komolyabb, drágább gyógyszereknek, de csak akkor adta, amikor a felvágott hasban már látszott a többliternyi gennyes folyadék.
A betegnek közönséges, de már vagy két napja perforált vakbél gyulladása volt, általános gennyes hashártyagyulladással.
Magyarországon már volt szerencsém hasonlót látni, bár nem ilyen súlyos elhanyagolt esetet. Arra is felhívta a legutolsó főnököm a figyelmemet, hogy az ilyen betegek is meggyógyulhatnak, de csak abban az esetben, ha a perforált féregnyúlványt eltávolítjuk és a hasat prímára zárjuk, vagyis drain nélkül összevarrjuk. Ezzel az eljárással a magyar kollégáim sehogy sem tudtak egyetérteni. Szerintük kötelezően drainálni kell és plusz még egy draint kell elhelyezni a Douglas üregbe is. Feltehetően annak reményében, hogy az ott felgyülemlő váladék majd felfele kifolyik. Sajnálatos módon azonban ritka az olyan folyadék, mely képes felfele is csorogni, fordítva, mint a kis hegyi patakok. A hasprés kinyom ugyan valamelyest, de ellazulás után ezt vissza is szívja. Így csak néhány cuppogó hangot tudunk kihúzni a beteg hasából, ami inkább zavarja, mint segíti a beteget.
A francia sebésziskola egyébként ugyanazt a felfogást vallja, mint én. Ami még érdekesebb, ez volt a felfogásuk már az antibiotikus éra előtt is, és ha jól emlékszem körülbelül ötven százalékra becsülték, már akkor is a gyógyulást. A pár nap múlva kialakuló Douglas tályogot a gyógyulás jelének tekintették, és egy hét után megnyitották alulról, még a nőknél is a végbélen keresztül. Bárcsak már itt tartanánk, gondoltam én is, már a műtét alatt

(a Wikipedia képén a Douglas üreg Recto-uterine excavation felirattal)

A műtét maga simán zajlott. Mivel műtét előtt fogalmam sem volt, hogy mi baja lehet, így alsó, középső has metszésből mentem be a hasba, melyből bármilyen műtét elvégezhető. A letapadt, vagy felcsapott féregnyúlványt ugyan igen nehéz ilyen metszésből eltávolítani, de szerencsémre itt ilyesmiről nem volt szó. Közönséges, de már vagy két napja kilyukadt vakbél gyulladás volt, több liter gennyel a hasban. A perforált féregnyúlvány eltávolítása után a csonkot, úgy ahogy, néhány haránt öltéssel befedtem hashártyával, és még egy darabka csepleszt is húztam rá a nagyobb biztonság reményében.
Eszem ágába sem jutott elbuktatni, és különösen nem dohányzacskó varrattal, ahogyan azt Magyarországon előszeretettel csinálják. Gyulladt, törékeny bélfalnál ez istenkísértés, mert a legóvatosabb öltésnél és csomózásnál is óhatatlanul átvág a fonal a gyulladt, törékeny szövetekben. Most már, csak a hasfalat kellett bezárni, és tudtam, hogy a nagy puffadás és feszülés miatt ez nem lesz könnyű. Arra azonban, ami következett, legrosszabb álmaimban sem számíthattam.
A legerősebb selyemmel csináltam az első öltést, közvetlenül a köldök alatt. Jól meghúztam a fonalat, hogy a sebszélek összeérjenek, de még mielőtt ezt sikerült volna elérnem, a fonal elszakadt. Még ez sem idegesített túlságosan. Duplán tetettem a fonalat a Reverdin tűbe, miután újra öltöttem. Mikor ez is elszakadt, némi pánik hangulat fogott el, de még mindig reméltem. Kértem a legerősebb, legvastagabb fonalat.
- Ennél erősebb nincsen, sebész úr, jött az udvarias válasz a műtő traktus ápolójától.
- Keressenek, parancsoltam. Adjanak len fonalat, ha más nincs. Mutattak belőle mintát, de csak ugyanolyan vékony volt, mint amilyen az asztalkámra ki volt készítve. Vékony, esetleg ér lekötésre, vagy még serosa öltésre is jó, de ide semmiképpen. Nagyot káromkodtam magyarul. Ehhez már gyerekkoromtól jól értettem, hiszen a Kisalföldön nevelkedtem. Később az ápolószemélyzetem is megtanult néhány rövid, magyar káromkodást, amivel nagy sikert arattak az engem látogató, néhány a fővárosban és Casablancában lakó magyar előtt. Még a hölgyeknek is tetszett.
Közben törtem a fejem, hogy mi tévő lehetnék. Pont azon gondolkodtam, hogy négyesével fűzöm be a len fonalat, ha másképp nem megy, de túlságosan nem tetszett a saját ötletem, mert jól tudtam, hogy a túl vékony fonal óhatatlanul átvágja a gyulladt, duzzadt szöveteket és így csak további komplikációknak teszem ki magam. A fene sem tudja miért, de akkor már bíztam a beteg életbemaradásában. Ekkor szólalt meg a főnővérem, illetve a főápolóm.
- Van erős drótunk. Még a háborúból maradt. Csontot varrtak vele.- Először meg sem értettem, hogy mit mond. Szerencsére dr. Heroin. megmagyarázta, hogy vasdrótról van szó, ami még a háborús készletből maradt itt, ugyanúgy, mint a többi fonal. Így legalább segített megértenem, hogy miért szakad a jó erős, megbízható selyem.
Kérésemre megmutatta. Hosszú, vagy harminc centiméteres beforrasztott üvegcsőben volt, finom ívekkel meghajtogatva. Inkább másfél, mint egy milliméter vastag. No, ez biztosan tartani fog, gondoltam, amikor az asztalkámra kiöntötte az üvegcső kettéreszelése után. Mivel más választásom nem volt, a hasfalat egy rétegben varrtam össze. Közvetlen a köldök alá, első öltésként betettem egy bőr, zsír, fascia, izom, hashártyát egyszerre, egy öltésben felvevő drót varratot, és a seb túlsó felén ugyanezt fordított sorrendben. Ez alatt két selyemöltést helyeztem el, de az öltéseket csak az újabb drót öltés meghúzása után csomóztam meg. Így már tartott a selyem fonal is. Összesen öt-hat drótöltést helyeztem el, és minden közbe két-három selyemöltést, ahogyan a helyzet megkívánta. A selyemöltéseimbe már nem vettem fel a bőrt. Így azután a drótok közé még egy-két bőröltést is el kellett helyeznem.
A megoldás általános tetszést aratott, és szerintem is igen jól mutatott. Másnap reggel izgatottan siettem a kórház felé. Igen rossz hírre nem számítottam, mert este, mikor utoljára megnéztem a beteget, kiadtam az utasítást, hogy amennyiben feltűnően romlana az állapota, rögtön értesítsenek, nem számít mikor, de keltsenek fel. Aránylag nyugodtan aludtam és nagy örömömre másnap reggel, mikor bementem a kórházba, egy valóssággal kivirult beteget találtam. Az éjszakás boldogan jelentette, hogy széklete volt és a hasa sem annyira puffadt. Azt hiszem ettől a pillanattól kezdve, már másképpen néztek rám. Ekkor kezdtem megalapozni a csodatévő szent ember híremet. Legalább is az ápolóim előtt. A gyógyulás sima eseménytelen volt.
Még Douglas tályog sem alakult ki. Ettől egyébként csak Magyarországon és általában Európában félnek annyira a sebészek. A kinti szakkönyveim szerint ennek kialakulása jó jelnek tekinthető, a végleges gyógyulás egy fázisának. A megoldása végtelenül egyszerű, csak nem szabad türelmetlenkedni, legalább egy hetet kell várni a műtét után. Ilyenkor már minden jól összetapadt, letokolódott, ahogyan régebben mondták, és mint egy jól lokalizált folyamat, veszély nélkül megnyitható. De csak végbélen keresztül, még női beteg esetén is! Másik szabály, hogy teljesen felesleges a gyógyulást zavaró drain behelyezése. A hasprés e nélkül is kinyom minden folyadékot, és annak a gyógyulásig szinte megállás nélküli csurgása megakadályozza a feltárás elzáródását, összenövését.
Legnagyobb meglepetésemre a műtéti seb is gennyedés nélkül, per prímám gyógyult. A szinte hihetetlen jó eredményt elsősorban annak tulajdonítom, hogy kivételesen szívós, ereje teljében lévő berber fiú volt, de fontos szerepet játszott a lórúgásszerűen alkalmazott nagy mennyiségű antibioticum is. No, meg a szerencsém.
Én azonban ismét gondban voltam. Nem tudtam, hogyan vegyem ki az átöltő drótvarratokat. Attól féltem ugyanis, hogy kihúzás közben megsérthetek egy oda tapadt belet. Még ma is hiszem, hogy erre komoly esély volt. Ha jól emlékszem, tíz nap múlva mertem eltávolítani a drótokat. A selyem bőröltéseket a biztonság kedvéért még hagytam három napig. Drótvágó ollónk volt, de reszelőnk nem. Így azután kértem egy finom reszelőt a kórházi lakatostól, ezt nagyon alaposan lemosogattuk szappannal, kefével és alkohollal. Kifőzetni nem mertem, mert attól tartottam, hogy elveszti az élét. A drót elcsípése után ezzel a reszelővel személyesen gömbölyítettem le a kihúzandó drótvéget, majd lejódoztam, és igyekeztem minden erőltetés nélkül kicsúsztatni. Nem okozott ez sem problémát, és másnap a beteget változatlanul, jó erőben, panaszmentesen és éhesen találtuk. Két hét múlva gyógyultan távozott.

2012/05/06

1. Fejezet: Hogyan lettem sebész

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

A túl gyors műtét persze nem lehet cél. Főleg fiatal sebész korunkban figyeltük mindig az órát, amit én már akkor is helytelennek tartottam. Az én példaképem mindig az olyan öreg sebész volt, aki lassan, nyugodtan, biztos, remegő kéz nélkül dolgozott, és csodálatos módon, mégis gyorsan végzett a műtéttel. Mindig gyűlöltem a hirtelen, kapkodó mozdulatokat. Ezek igen gyakran azt leplezték, hogy az illető elvesztette a fonalat, és nem tudja, hogyan is folytassa.
Azt hiszem, itt a helye, hogy megemlítsem, hogyan is lettem az átlagnál jobb sebész. Milyen szerencsés véletleneknek köszönhetem?
1943-ban a nevelő apámat behívták katonának. Ő hentes és mészáros volt és egy kis üzletet vezetett, ahol anyámmal kettesben dolgozott Budapesten. Szerencsére a bevonulása előtt két napig még otthon volt, és így módja volt megmutatnia, hogyan kell szétbontani egy félbevágott sertést vagy négyfelé vágott marhát. Tizenhét éves voltam, és jó erőben lévő, falun nevelkedett gyerek. Ez szerintem nagyon fontos, mert a falun nevelkedett gyerek a saját bicskával együtt nő fel, és így nem olyan béna, mint egy pesti. A bontást, ahogyan nevezték, meglepően gyorsan megtanultam. Ugyanígy, megtanultam azt is, mi a különbség a metsző, vágó és a bontó kés között. És ami talán a legfontosabb: megtanultam becsülni az éles kést, és persze megfenni.
Légvédelmi tüzérekhez osztották be, és innen később alkalma volt egy-egy napra hazajönni, annál is inkább, mert a kis létszámú alakulatánál rövidesen ő lett a szakács, és mint minden hentes, remekül készítette a különböző húsételeket.
Ráadásul, ami szerintem döntő volt, nem lopta el az alapanyagot és így igen népszerű, parancsnokai által is kedvelt lett, mivel nekik viszont juttatott egy-egy darab megspórolt nyers húst. Volt ideje tehát alaposan betanítani. Még a borjú nyúzását is megtanultam, pedig az kényes munka volt, hiszen egy rossz metszés kilukaszthatta és jelentősen csökkentette a visszavásárolt bőr árát.
Az anatómiai gyakorlatokon soha nem dolgoztam. A rám kiosztott preparálási feladatot mindig átengedtem valamelyik kollégámnak, elsősorban valamelyik csinosabb lánynak. Ennek a fő oka azonban az volt, hogy viszolyogtam hullához nyúlni. A szigorlaton persze gyakorlatból is kellett vizsgáznunk. Én egy könyökrégió kipreparálását kaptam. Legelsőnek lettem kész, és a professzor ugyancsak megnézett, amikor leellenőrizte a munkámat. Kipreparáltam a vénákat és egy bőrideget is, nem beszélve a mélyebben fekvő képletekről.
Még nagyobb feltűnést keltettem az év végi kórbonctani gyakorlaton, amikor a gyakorlatvezető tanársegéd vizsgáztatott bennünket. Vagy húszan voltunk a csoportjában. Én, miután irtóztam a hulláktól, csak ritkán jártam el a gyakorlatra és sohasem boncoltam. Az év végén azonban abszolúte kötelező volt. Szokásom szerint elbújtam a háttérben, de a tanársegéd úr kiszúrt. Elsőnek engem választott és a nyelv garatívekkel együtt történő kimetszését bízta rám, alulról, a már nyitott mellkas felől. Technikailag ez az egyik legnehezebb feladat volt.

- Nos, lássuk kolléga úr, mondta, hiszen az eddigi gyakorlatok alatt nem nagyon buzgólkodott.
Néhány csoporttársam hangosan felröhögött, várva a nagy leégést. Tudni kell, hogy a kórboncnokok majdnem pontosan olyan késekkel dolgoznak, mint a hentesek. Kiválasztottam hát egy rövid, hegyes bontó kést, megpróbáltam az élét a hüvelykujjamon - akkoriban a gumikesztyű használata még tilos volt, és nagy sóhajjal hozzáláttam a munkához. Megragadtam a nyelőcsövet és a garat képleteket, jól kihúztam, majd alul néhány metszéssel felszabadítottam. Utána egy kanyarítás jobbra, egy másik balra és már a kezemben is volt a kért nyelv a garatívekkel és a mandulákkal.
- Miért nem mondta eddig a kolléga úr, hogy maga is kórboncnoknak készül, és hogy másutt gyakorol. Én bátortalanul tiltakoztam, de ő csak egy gúnyos mosollyal válaszolt, és hívta a következő áldozatot.
Szigorló orvosként mindig vidéki kiskórházakban dolgoztam, mert ott biztosítva volt az ingyen koszt és szállás. A sebészeti osztályra gyakran hívtak asszisztálni, sőt még ügyeletet is átadtak, és így némi pénzhez is juthattam. Lehetőséget kaptam néhány kisebb beavatkozás elvégzésére is. A legalapvetőbb technikai dolgokat én már ekkor elsajátítottam. Műtéti vérzéscsillapítás, érlefogás, lekötés, csomózás és a fonál gyors és pontos lemetszése egy mozdulattal. A varrás és bélanasztomózist is begyakoroltam, a műtétnél kivágott gyomor és bél darabokon. Egy szóval, én már a diploma megszerzése előtt tudtam annyit, amit sok lusta és béna sebész még egyévi sebészeti osztályon való munka után sem tud. Különösen vonatkozik ez a budapesti klinikákon dolgozó kollégákra.
Már a szigorlóévemben négy különböző sebészeti osztályon segédkeztem, majd a diploma megszerzése után, három kiskórházban is dolgoztam, mint beosztott segédorvos. Sok, egymástól technikájukban különböző sebészt tudtam megfigyelni, és tőlük tanulni, ellesni, amit lehet. A néha egymásnak ellentmondó megoldások és magyarázatok közül igyekeztem kiválasztani a számomra legjobban megfelelő módszert. Ha később ennél is jobbat láttam, habozás nélkül lecseréltem. Mindig is lenéztem az olyan fiatal sebészeket, akik hajszálpontosan úgy dolgoznak, mint a főnökük.
Még az is előfordult, hogy lemondtam a műtétről, ha az aktuális főnököm mereven ragaszkodott hozzá, hogy azt úgy csináljam pontosan, ahogyan ő megköveteli. Ennek azután többször is éreztem a káros következményét, amikor nehezen kezelhetőnek, összeférhetetlennek minősítettek. Szerencsémre itt Marokkóban senkihez nem kellett alkalmazkodnom, vagy vele rivalizálnom. Nekem való hely volt.