5. Fejezet: Berberek és az Idegenlégió

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

A berberekről általában nem túl jó véleménnyel vannak Európában. Sokan még mindig, a régi rómaiak mintájára, egyszerűen barbároknak tekintik őket. Igaz, cserébe maguk a berberek is minden európait ruminak neveznek, vagyis rómainak. Kölcsönösen rossz véleményt alakítottak ki egymásról főleg az első világháború utáni francia, úgy nevezett pacifikációs háború alatt. Itt nagy számban fordult elő a megengedhető határokon való túllépés. De hát, végül is a berberek a saját otthonukat, családjukat védték, hiszen igazi hazájuk, országuk nem volt. Francia részről pedig elsősorban a hírhedt Idegen Légió harcolt, melyben azért szép számmal akadtak bűnözők is. Az, hogy ki kezdte a visszaéléseket, talán sohasem derül ki. Az ilyenkor világszerte alkalmazott szokás szerint, mindegyik a másik félre fogja.
Goulmimán, kedvenc vadászterületemen még ma is emlegetik, hogy mi történt egy, a franciák által bekerített csapatukkal. A falu magas és a körülötte lévő, öntözéssel művelt terület egy mély völgyben fekszik. Közvetlen előtte, észak és keleti irányban a kősivatag majdnem meredeken végződik és határolódik el a körül belül száz méterrel alatta fekvő völgytől. Ide, a meredek szélre szorították a berber csapatot, majd miután azok megadták magukat, a foglyokat a meredély szélére terelték és lerugdosták, lelökték őket a mélybe. Mivel a legtöbben nem zuhantak, hanem inkább csak nagy sebességgel gurultak lefelé, sokan életbe maradtak, persze különböző törésekkel és külső, belső sérülésekkel. Ezek még két-három napig jajgattak és kértek segítséget, de a légionárusok senkit sem engedtek a közelükbe. Aki megpróbálta, azt lelőtték, akár öreg, akár asszony vagy gyerek volt. No comment.

 illusztráció: idegen légiós plakát

A légiósok emlékezetében viszont az él, hogyan adták vissza az elfogott társaikat. Keresztbe a hasán, a köldök alatt csináltak egy arasznyi bőrmetszést. Ezt lefele szépen felpreparálták és csináltak belőle egy szabályos zsebet. Körülbelül olyat, mint ami a háziasszonyok kötényén van. Utána levágták a fogoly külső nemi szerveit, és betették az előre elkészített hasi zsebbe. Mindezt a francia katonai tábortól nem túl messze végezték el, mert a művelet után a megcsonkított férfiakat vissza küldték a társaihoz, hogy elmondhassa, így jár minden légiós akit elkapunk. Katonailag nézve nagy ostobaság volt, mert végsőkig fokozta a légiósok dühét és harci kedvét.

illusztráció: berber harcosok




Még egy rövid történetet el kell meséljek, mert ez imponált nekem legjobban, sőt, ezen mindig elérzékenyülök. Egy híres hegyi berber, akit a franciák halálra kerestek éveken keresztül és díjat is tűztek ki a fejére, végső elkeseredésében, mikor a hívei már nem követték, egyedül harcolt tovább. Valahol Khenifra környékén egy szűk hegyi ösvényen a környező sziklákon keresett magának egy jó lőállást, és onnan lőtte ki sorjában a katonákat. Mindaddig, amíg őt magát is ki nem lőtték. Amikor a katonák már fel tudtak hozzá mászni, mert nem lőtt többé, ott találták fejbe lőve, de legnagyobb csodálkozásukra puska nélkül. Egy öreg légiós, aki már jól ismerte a berber szokásokat, oldotta meg a rejtélyt. Meg akart halni harc közben, de erre a küzdelemre magával vitte a fiát, aki kissé hátrább bújt el. A fiú parancsot kapott az apjától, hogy halála után vegye magához a fegyvert, azonnal meneküljön és rejtőzzön el. Alkalom adtán pedig bosszulja meg az apját. No comment, de szeretném, ha ilyen fiam lenne.
Az itt kifejtett véleményemet nem tudományos könyvekből merítettem, hanem legfőképpen saját tapasztalatból, a barátaim, ismerőseim által elejtett morzsákból raktam össze. Szerintem közelebb áll az igazsághoz, mint néhány hivatalosan elfogadott tankönyv. Én mindenképpen rendkívül szimpatikus és becsületes népnek tartom őket. Néha sajnálom például, hogy meggondolatlanul elmentem egy berber táncosnő mellett, /csak plátói szerelem volt/, pedig talán életem legmélyebb lelki kötődése.

5. Fejezet: Koponyaműtét

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Néha, még koponya műtétet is kellett végezzek. Egyik este érkezett egy koponya sérült, kb. tizenkét éves kisfiú az apjával. Jókora, hat-nyolccentis zúzott, repesztett seb volt a feje tetején. Az apa elmondása szerint megcsúszott és elesett, úgy ütötte meg magát. Vizsgálatkor rögtön kiderült, hogy beszakadt a koponyacsont is. Ráadásul egy csontszilánk becsúszott a koponya ép csontszéle alá. Azonnal átvitettem a steril nagy műtőbe mikor láttam, hogy nem egészen egyszerű fejsérüléssel állok szemben. Egy százalékos lidocainnal érzéstelenítettem az egész sebkörnyéket. Borotválni nem kellett, mert a haja egészen rövidre volt nyírva.
A berber kisgyerekeket általában kopaszra nyírják, ami szerintem igen egészséges, de mindig meghagynak egy tincset, hol elöl, hol hátul és vagy a jobb, vagy a baloldalon. Mikor ezen a változékonyan divatos frizurán legelőször csodálkoztam, elmagyarázták, hogy így különböztetik meg egymástól a különböző törzsek a gyermekeiket. Valahogyan úgy, mint ahogyan arra is törekednek, hogy a törzsnél tartott birkák lehetőleg egyszínűek legyenek, és ily módon könnyen felismerhetők lopás, vagy véletlen keveredés esetén.
Miközben bemosakodtam, kikérdeztem újra az apját, hogy mi is történt valójában. Őszintén elmondta, hogy a fiát valaki kővel fejbe vágta, de fogalma sincs, hogy ki lehetett. A fiú az eszméletét elvesztette, később magához tért, de ő sem emlékszik semmire. Ez utóbbit el is hittem, mert a koponyasérüléseknél, komolyabb agyrázkódáskor ez mindig így van, de azt, hogy az apjának sincs halvány fogalma sem, hogy ki lehetett a tettes, azt nem, de nem firtattam, mert jól tudtam, hogy úgy sem kapok rá választ, és különben is, ez magánügy. Ránézve a nyugodt, de határozott apára, egy pillanatig sem kételkedtem, hogy ne rendezné el a kérdést, a saját törvényeik szerint. Nem szeretnék az illető bőrében lenni gondoltam, de reméltem, hogy csak egy másik fiúról van szó, aki kissé nagyobbat ütött a kelleténél. Ilyenkor azért ők sem olyan szigorúak.
A csontszilánkot sikerült kihúznom, de közben észrevettem, hogy egy piciny kődarab is becsúszott az ép csont alá, amit nagyon nehéz lesz úgy megragadni és kihúzni, hogy ne sértsem meg az agyburkot. Csendesen káromkodtam, mert az segít és megnyugtat ilyenkor, és eszembe juttatta, hogy a tartalékba félretett, nem használatos műszereink között volt egy kézzel hajtható trepanáló, fúró. Olyasmi, amit az asztalosok használnak.

illusztráció: már a vaskorban is megfúrták a koponyát

Hetmen hamar megtalálta, és amikor megmutatta nekem is a fellelt műszereket, örömmel fedeztem fel, hogy van néhány csontcsípőm is. Szerencsére forró vizünk volt még a sterilizálóban, és így mindet hamar kifőztük, nem várva meg, még a kötelező húsz percet sem.
A fúróval ráfúrtam a csontra, de azon teljesen áthatolni nem mertem, mert ilyet addig még sohasem csináltam, nem is láttam, és ráadásul még a kedvelt szakkönyveimet sem volt módom elolvasni. Az elvékonyodott csontot aztán könnyen lecsipkedtem, és az apró, mintegy két-három milliméter átmérőjű kő darabkát sikerült eltávolítanom. Vérzés sehonnan nem volt, legnagyobb szerencsémre, és némi habozás után a sebet teljesen bevarrtam. Nagyon helyesen itt sem drenáltam. A fiú végig öntudatnál volt és válaszolt, ha kérdeztük. Én igazán csak ez után hittem el, hogy az agy, a fájdalom érzet központja maga, nem fáj. Addig ez nekem magas volt és logikátlan.
A kisfiú teljesen meggyógyult, utókövetkezmények nélkül. Később nem láttam, és azt sem tudom, hogy az apa hogyan rendezte a számlát.
Ugyancsak Ksar es Soukban véstem először koponyát, gennyes középfülgyulladás miatt. Nem túl sokat, de ilyesmit is hoztak időnként. Természetesen európai szemmel nézve, rendkívül elhanyagolt esetek voltak. Ilyen műtétet sem láttam soha, de rendkívül egyszerű volt. Sebmetszés után csináltam egy elég nagy lyukat vésővel a fül mögötti csontdudoron, majd azt Volkmann kanállal alaposan kitakarítottam, eltávolítva a csonttörmeléket is.

illusztráció: a középfül elhelyezkedése

A kaparást persze finom kézzel, könnyedén kellett kivitelezni, mivel közvetlenül a csont mögött futott néhány fontos ér és ideg. A nevükre már nem emlékszem, és különben is sohasem tanultam meg tisztességesen sem az agyat, sem a koponyát, mivel mindkettő túl komplikáltnak és felesleges fáradtságnak tűnt az anatómiai tanulmányaim idején.
Ma már nem divat, sőt egyenesen kontraindikált, de penicillin és streptomycin por keveréket is tettem az így kialakított üregbe. Ma is meg vagyok győződve, hogy jó hatású volt és soha nem láttam semmiféle allergiás tünetet, bár elismerem, ez utóbbi valóban tudományosan hangzik. A hálás anya könnyes szemmel köszönte meg, mert mint utólag megtudtam, az ilyen betegek azelőtt, általában halálra voltak ítélve, és ezt az anyák is tudták.

4. Fejezet: Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

A hazatérésem legfőbb okát még ma is, utólag hosszú évek múlva is abban látom, hogy az akkori feleségem képtelen volt az ottani életformába beilleszkedni. Az amőbiázisra való hivatkozás, így utólag, inkább csak egy jó ürügynek tűnik a benső, személyes problémáim kiteregetésének elkerülésére. Ezen kívül egyszerűen azt is mondhatjuk, hogy hülye voltam, mint már sokszor az életemben. Még talán azt is, hogy gyáva voltam, hogy berber módra intézzem el a megromlott családi életemet.
A berberek ugyanis meglehetősen primitív, de mindenképpen végleges megoldást jelentő módon intézik el a megromlott házasságból való menekülést. A nagyon kellemetlenné vált asszonyt felszólítják, hogy kísérje el őket a hegyekbe mikor visszatérnek a birkáikhoz és a kecskéikhez. A vétkes asszony ilyenkor elbúcsúzik a rokonaitól, barátaitól, és könnyes szemmel félve ugyan, de követi az urát. Mikor a férj egy hónap múlva ismét hazatér, hogy élelmet és tiszta ruhát vegyen magához, közli, hogy az asszony megcsúszott, vagy megbotlott egy hegyi ösvényen és szörnyethalt a szakadékban. Tisztességesen eltemette természetesen. Ennyi. Senki nem kérdez semmit, bár mindenki tud mindent. Természetesen ezt a megoldást csak akkor fogadja el a falu, a törzs, ha a férjnek súlyos, megbocsájthatatlan indoka volt. Például házasságtörés, amivel szégyenbe hozta. Enyhébb esetekben egyszerűen elmehet a kádihoz, és kérheti a házassági kártya kettészakítását.

illusztráció: Szahara, Algír

Amennyiben nem lehet eldönteni egyértelműen, hogy a házasság megromlásáért ki a felelős elsősorban, a kádi jelképesen eltépi a házasságot igazoló okmányt és mindkét fél szabad lesz, bármilyen más kötelezettség nélkül, vagyis az asszony családjánál marad az esküvő előtt adott ajándék, a feleség ára. Ugyanez a helyzet olyankor is, ha a férj hibájából mondják ki a válást. Abban az esetben azonban, ha az asszonyka a hibás, a férj visszakapja az esküvő előtt adott értékeket, vagy legalább is annak egy részét, például egy fél tucat birkából hármat. Az eljárást vizsgálva én még európai szemmel  is, abban egy ősi, a történelem előtti időkből származó igazságot vélek felfedezni, amin lehet talán vitatkozni, de az őszinteségében nem kételkedhetünk.
Bevallom, hogy az én fejemben is megfordult a gondolat, hogy berber módon rendezzem a családi feszültségünket, sőt még helyet is nézegettem vadászat közben, de az asszony a harmadik vadászatra már nem jött el sőt, utána soha többé nem jött velem vadászni és persze egyedül se ment. Lehet, hogy megsejtett valamit? Pedig előtte pár hónappal vettem neki egy olcsó spanyol puskát Tangerban.

illusztráció: Tanger ma

Még megdöbbentőbb volt számomra, mikor közvetlen a hazajövetelünk előtt kijelentette, hogy ő is haza akarja hozni a vadászpuskáját és idehaza is vadászni akar, mint én. A szokottnál hangosabban és durvábban magyaráztam meg neki, ha nem vadászott ott, ahol lehetősége volt, akkor ne akarjon Magyarországon villogni, ahol még nekem is nehéz lesz elintézni, hogy a külön engedéllyel hazahozott vadászpuskámat használhassam. Ennyit a fura, és számomra követhetetlenül logikátlan gondolkodásáról. Nehogy félreértés legyen, én mindig a nyitott házasságnak voltam a híve, azzal a kikötéssel, hogy a megfelelő diszkrécióra mindkettőnk vigyázz. Abban sem vagyok biztos, hogy az asszony megcsalt, de szégyenbe semmiképpen nem hozott.

3. Fejezet: Vesico-vaginális sipoly

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

Még büszkébb lettem magamra, amikor sikerült megoldanom egy húgyhólyag és hüvely közti, nehéz szülés után keletkezett sipolyt. Ezt először egy kb. két centis haránt metszésből körbe preparáltam. A hólyagfalba elhelyeztem egy finom catgut Z öltést, úgy, hogy a sipolyt és a közvetlen mellette lévő hólyagfalat befele gyűrve zárja. A hüvelyfalat pedig kifele fordítva két nylon fonallal zártam, olyan U öltésekkel, melyekbe két-két inggombot is belevettem. Ezek segítségével lapszerinti tapadást sikerült produkálnom, ami hermetikusan zárt, de azért a nagyobb biztonság kedvéért, pár napig itt is bent hagytuk a katétert. A varratkiszedés után persze gondosan félretettük az inggombokat a következő, hasonló beteg számára.

Illusztráció: vesico-vaginális sipoly

Ugyancsak nagy sikert arattam a hüvelyplasztikai műtéteimmel, a nehéz szülések utáni kisebb repedések rendbehozatalával. Itt nagyon vigyáztam arra, nehogy túl szűkre szabjam, mert a berber fiúknak komoly szerszámjuk volt általában. Ráadásul, mivel körülmetéltek voltak, meglehetősen szárazon dolgoztak. Ennek ránk nézve hasznos következménye volt, hogy a nők kedvelték a fehér férfiakat, mert kezdetben sem okoztak fájdalmat. A szegény zsidók persze nem részesültek ugyanolyan fogadtatásba, de ezúttal nem a rasszizmusnak volt betudható.
Ide kívánkozik az alábbi történet is. Egy nőgyógyászati vizsgálathoz hívott a szülésznő, mert a pár hetes asszonyka nagy fájdalomról panaszkodott a házastársi kötelességeinek teljesítésekor. Ő már megvizsgálta a fiatalasszonyt, de az égvilágon semmi rendellenességet nem talált. A jelenlétében megismételtem a vizsgálatot, de én magam sem találtam semmit, ami magyarázhatta volna a fájdalmat. Hirtelen ötlettől vezérelve behivattam az ifjú férjet, egy húsz év körüli, az átlagnál kisebb és vékonyabb férfit. A szülésznőt addig az ifjú arával kiküldtem és a férj mellé Alit, a főnővéremet illetve ápolómat rendeltem be. Ilyen apróságokra én nagyon vigyáztam. Nőbeteget csak női tolmács jelenlétében, férfibeteget pedig csak férfi jelenlétében vizsgáltam és kérdeztem ki.
A fiatal férjtől Ali legnagyobb megdöbbenésére azt kértem, hogy mutassa meg a szerszámát. Ehhez tudni kell, hogy a berberek- ugyanígy az arabok is, rendkívül szégyenlősek. Egymás előtt még pisilni sem mernek, és mindig letérdelnek, vagy leguggolnak. A látvány meghökkentő volt, még egy jól fejlett szamárcsődört is megszégyenített volna. Meg volt tehát a fájdalom oka, de mit tehetnék. Hirtelen ötlettel hozattam Alival egy fél literes paraffinolajat és a férjnek átadva, elmagyaráztattam, hogy használat előtt azzal kenje be a szerszámját. Azt is megígértem, ha elfogy jöjjön egyenesen ide és újra adunk. Ali ezt azonnal megkontrázta és elmagyarázta nekem is és a betegnek is, hogy a közönséges olívaolaj ugyanazt megteszi, tehát felesleges a kórház büdzséjét terhelni. Meg kellett hajoljak ilyen súlyos érv előtt, mert bizony az itteni költségvetésünk is meglehetősen alacsony volt.

3. Fejezet: Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

Ugyancsak ilyen távolságból, a messzi hegyekből érkezett egy hatalmas, legalább százkilencven centiméteres, erős fizikumú berber pásztor. A bal kulcscsontján szenvedett nyílt törést, egy baltacsapás következtében. Elmondta, hogy egy tolvaj megtámadta a birkanyáját, és azt védelmezve sérült meg. Nem egészen értettem, hogy egy ilyen ritka erős ember, hogyan maradhatott alul a küzdelemben, de nem firtattam a dolgot. Megoperáltam, és kivételesen még drótoztam is, mert a kulcscsontjából kitört elég nagydarab csontszilánkot másképpen nem tudtam helyben tartani. Három-négy hét alatt, eltekintve egy kis fájdalomtól a kar mozgatásakor, tökéletesen gyógyult, és így el akartam bocsátani.

Illusztráció: berber pásztor

Hetmen megkért, hogy maradhasson még egy darabig, mivel nincs hova mennie, és nagy hasznát veszik, mert besegít a takarításnál. Rendben, feleltem. Helyünk van, had maradjon az ingyen segítség. Később, mikor a törése már nem fájt, egy alkalommal a kertünkben találtam, amint a kertészünknek segédkezett. Még némi pénzt is akartam neki adni, de öntudatosan visszautasította. Mindenki nagyon kedvelte, így az akkoriban pár hónapos legidősebb lányom is a kint születettek közül.
A cselédlányom Hanna volt, egy kedves, fiatal zsidó lány, akit az apja csak azért engedett dolgozni az asszony mellett, hogy attól ellesse az úri modort és szokásokat.
Noha az ottani zsidók, ugyanúgy, mint az itthoniak jóval intelligensebbek voltak az átlagnál, azért néha ők is csúnyán melléfogtak. A nejem és ő gyakran rábízták Orsika felügyeletét, ha kitették a teraszra. Megható volt nézni és hallgatni, ahogyan az a nagydarab ember gügyögött a kislánynak.
Jó három hónap múlva azonban, egy reggel elbúcsúzott tőlünk. Hiába kérleltem, sőt még azt is ígértem, hogy felvesszük kórházi alkalmazottnak, rendes fizetéssel, nem maradt. Mi történt kérdeztem a főápolómat. Azt hittem jól érzi itt magát.
– Muszáj mennie, mert megtalálta a csendőrség. A továbbiakból aztán kiderült, hogy nem ő tőle loptak birkát, hanem ő lopott, és ráadásul úgy vágta fejbe a pásztort, hogy az azonnal szörnyethalt.
Körülbelül három év múlva találkoztam vele az imilchili nagy berber ünnepségen, a piacon. Ez afféle leányvásár, de hozzák a megözvegyült asszonyokat is. A kelendő fiatalok itt ismerkedhetnek meg egymással, és itt választ számukra megfelelő párt az apjuk. Feltehetően ebbe a választásba azért a fiatalok is beleszólnak, mivel fátyol nélkül láthatják egymást, nem úgy, mint az arabok.
A számomra mindig is szimpatikus rablógyilkos határozottan rosszabbul nézett ki, mint amikor még kórházi koszton tartottuk. Lefogyva és kissé görbén ácsorgott a piacon. Pirított mandulát árult egy kis vászonzacskóból. Zavarba jött mikor üdvözöltem, de aztán felengedett. Mivel mindenképpen segíteni akartam rajta, megvásároltam tőle az egész zacskót. Természetesen nem alkudtam, bár elég magas árat mondott. Mintegy fél órával később lepődtem meg igazán, amikor visszakérte a zacskó mandulát és hiánytalanul visszaadta az árát is. Csak később értettem meg, amikor az engem kísérő ápolóm elmagyarázta, hogy ez egy tolvaj volt és nagy szüksége van a zacskóra és a mandula árulására, hogy elvegyülhessen a tömegben. Bizonyára így volt, de bevallom, hogy inkább sajnáltam, mint féltem tőle.

2. Fejezet: Áramkimaradás éjszakai műtétnél

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

Már említettem az időnkénti áramkimaradást. Nos, ez egy éjszakai műtét alkalmával ugyancsak megtréfált. Éppen egy sürgős császármetszés kezdetén tartottam. A magzatot és a lepényt már eltávolítottam és éppen hozzá akartam kezdeni a méh összevarrásához, amikor kialudt a műtőlámpa. Nagyot káromkodtam, de a műtőben tartózkodó, kiszolgáló ápolóm igyekezett megnyugtatni azzal, hogy mindjárt hoz egy petróleumlámpát. Gyorsan kitapogattam a sötétben egy nagy törlőt, és azt a méhsebre szorítottam, remélve, hogy csillapítja addig is a vérzést. A lámpa valóban megérkezett három-négy perc múlva, és annak bágyadt fényénél folytatni tudtam a műtétet. Szerencsére a méh közben összehúzódott és így a vérzés gyakorlatilag megszűnt, varratok nélkül is. és így baj nélkül megúsztuk az áramszünetet.

Illusztráció: műtőlámpa

Másnap reggel intézkedtem, hogy azonnal vásároljanak két erős fényű elemlámpát, amit azután a szekrény tetején helyeztünk el, bent a műtőben. Az egyik lámpa már másnapra eltűnt. Rettenetes káromkodás és erkölcsi prédikáció után vetettem egy újat, de ezt már elzárattam aranytartaléknak.
- No, látod, mondtam a főápolómnak egy hét múlva, ezt már nem merték ellopni. - Ő nyugodtan ránézett a szekrény tetejére, majd így folytatta:
- Ez már a tartalék lámpa uram. Az eredetit két nap múlva ismét ellopták.
- Miért nem szólt? Kérdeztem kissé sértődötten.
- Mert amíg kettő lesz, az egyiket mindig el fogják lopni. Az egyetlen megmaradt lámpához azonban nem mernek hozzányúlni, mert tudják, hogy az nagyon fontos és nagy bajt okoznának. Mi berberek becsületesek vagyunk. - Miután az egyetlen lámpa évekig a helyén maradt, igazat kellett adjak neki. A végén még a becsületességnek ilyen értelmezését is elfogadtam.
Csak később tűnt fel nekem is, hogy a sebészeten, körülöttem csak és kizárólag berberek dolgoztak. Nem azért, mintha én rasszista lettem volna, hanem azért, mert a kialakult ápolói gárdám nem tűrte el, hogy arab keveredjen közéjük. Ha ilyet küldött a kerületi főorvosunk, azt rövidesen kiutálták maguk közül.

Illusztráció: Zinedine Zidane, egy híres mai berber

Az is előfordult, hogy a főápolóm előre szólt, hogy fogok kapni egy új ápolót, de kér, hogy ne fogadjam el.
- De miért ne, hiszen jól jönne még egy ember, kevesen vagyunk?
- Mert arab és mi ezt nem szeretnénk, jött a válasz. A hatodik érzékem azonnal megsúgta, hogy engednem kell, és további kérdéseket sem szabad feltennem.
A műtőlámpám régi volt, középen egyetlen nagy égővel, és csak úgy ontotta a meleget.
Kicserélésére nem nagyon gondolhattam, így aztán megtanultam lámpa nélkül dolgozni.
Elég világos volt a műtőben. Természetesen, ha mélyebb területen, például a kismedencében kellett elhelyeznem egy kényes öltést, akkor egy-két percre felgyújtattam. A hasfal megnyitásához és összevarrásához viszont teljesen felesleges lett volna.
A műtőlámpát ottlétem alatt nem cserélték ki, az utolsó évemben azonban kaptam egy klimatizáló berendezést az egyik műtőablakba. Szerencsére a már régebben ott lévő francia barátok időben figyelmeztettek és megtanítottak a helyes használatára. Mindig csak éjszaka volt szabad működtetni, ha nem volt műtét. Így jól lehűtötte a helységet, anélkül, hogy rekedtséget, megfázást vagy reumát okozott volna. Persze az ápolóim rendkívül élvezték és napközben is működtették, amikor nem volt műtét. Ez már nem rám tartozott, és a villanyszámlát sem én fizettem.

1. Fejezet: Drótokkal összevarrt has

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Már egy hete dolgozgattam az új helyemen, amikor egy beteg nagyon kemény próbatétel elé állított. Egy húsz-huszonkét éves, az átlagnál is izmosabb berber fiút hoztak, erősen felpuffadt, dobszerű hassal. Három napja volt beteg, hányt, annak ellenére, hogy az utóbbi két napban semmit sem evett, és néha csuklott is. Csak rá kellett nézni az arcára és rögtön láttam, hogy egy bélelzáródás, bélcsavarodás végső stádiumával állok szemben. Bélhangokat már nem lehetett hallani, de az egész képből nyilvánvaló volt, hogy valami nagy baj lehet, hasi katasztrófa. Az ápolóim arcáról is leolvasható volt, hogy mennyire reménytelen esetnek tartják.
Addigra már túl voltam három sikeres műtéten, és szemmel láthatólag némi tekintélyt sikerült szereznem. Megmutattam a belgyógyász kollégámnak is, ő is reménytelen esetnek tartotta és kissé meg is lepődött, mikor úgy döntöttem, hogy mégis belevágok. Úgy éreztem, hogy kötelességem vállalni még azt a kockázatot is, hogy a műtőasztalon hal meg, ami a világon mindenütt kellemetlen következményekkel jár, ha másra nem is, de a sebész tekintélyére mindenképpen.
Éter narcozisra gondolni sem mertem, hiszen állandóan ki kell törölni, leszívni a száját, az ismétlődő hányások miatt.

(Farkas fecskendő - a kép csak illusztráció)

A leszívást egy nagy Farkas fecskendőre szerelt katéterrel oldottam meg és ezzel a fontos munkával a főápolómat bíztam meg. Spinális érzéstelenítést addig ott még nem csináltam, de megítélésem szerint ez szinte azonnali halálához vezetett volna. Különben is túl hosszú lenne, amíg a hozzávaló tűt és a megfelelő koncentrációjú novocaint beszerezném. Maradt a jó öreg Pentothal. Infúziót mindenképpen be kellett kössünk, így az adagolást tetszés szerint el lehetett aprózni. Szigorú utasításba adtam, hogy csak annyit és akkor szabad adni, amikor én mondom Legnagyobb örömömre a műtéthez lejött a belgyógyász kollégám is, és segített némileg jobb állapotba hozni a beteget.
Adott szíverősítőt és az akkoriban még divatban volt állítólagos keringést javító és vérnyomást emelő szereket. Még két ampulla muskuláris Terramycint is tett az injekcióba, ami akkor a legerősebb antibiotikus kezelésnek számított. Ezt a saját, féltve őrzött végső tartalékából adta, mert a kórház meglehetősen szűkében volt a komolyabb, drágább gyógyszereknek, de csak akkor adta, amikor a felvágott hasban már látszott a többliternyi gennyes folyadék.
A betegnek közönséges, de már vagy két napja perforált vakbél gyulladása volt, általános gennyes hashártyagyulladással.
Magyarországon már volt szerencsém hasonlót látni, bár nem ilyen súlyos elhanyagolt esetet. Arra is felhívta a legutolsó főnököm a figyelmemet, hogy az ilyen betegek is meggyógyulhatnak, de csak abban az esetben, ha a perforált féregnyúlványt eltávolítjuk és a hasat prímára zárjuk, vagyis drain nélkül összevarrjuk. Ezzel az eljárással a magyar kollégáim sehogy sem tudtak egyetérteni. Szerintük kötelezően drainálni kell és plusz még egy draint kell elhelyezni a Douglas üregbe is. Feltehetően annak reményében, hogy az ott felgyülemlő váladék majd felfele kifolyik. Sajnálatos módon azonban ritka az olyan folyadék, mely képes felfele is csorogni, fordítva, mint a kis hegyi patakok. A hasprés kinyom ugyan valamelyest, de ellazulás után ezt vissza is szívja. Így csak néhány cuppogó hangot tudunk kihúzni a beteg hasából, ami inkább zavarja, mint segíti a beteget.
A francia sebésziskola egyébként ugyanazt a felfogást vallja, mint én. Ami még érdekesebb, ez volt a felfogásuk már az antibiotikus éra előtt is, és ha jól emlékszem körülbelül ötven százalékra becsülték, már akkor is a gyógyulást. A pár nap múlva kialakuló Douglas tályogot a gyógyulás jelének tekintették, és egy hét után megnyitották alulról, még a nőknél is a végbélen keresztül. Bárcsak már itt tartanánk, gondoltam én is, már a műtét alatt

(a Wikipedia képén a Douglas üreg Recto-uterine excavation felirattal)

A műtét maga simán zajlott. Mivel műtét előtt fogalmam sem volt, hogy mi baja lehet, így alsó, középső has metszésből mentem be a hasba, melyből bármilyen műtét elvégezhető. A letapadt, vagy felcsapott féregnyúlványt ugyan igen nehéz ilyen metszésből eltávolítani, de szerencsémre itt ilyesmiről nem volt szó. Közönséges, de már vagy két napja kilyukadt vakbél gyulladás volt, több liter gennyel a hasban. A perforált féregnyúlvány eltávolítása után a csonkot, úgy ahogy, néhány haránt öltéssel befedtem hashártyával, és még egy darabka csepleszt is húztam rá a nagyobb biztonság reményében.
Eszem ágába sem jutott elbuktatni, és különösen nem dohányzacskó varrattal, ahogyan azt Magyarországon előszeretettel csinálják. Gyulladt, törékeny bélfalnál ez istenkísértés, mert a legóvatosabb öltésnél és csomózásnál is óhatatlanul átvág a fonal a gyulladt, törékeny szövetekben. Most már, csak a hasfalat kellett bezárni, és tudtam, hogy a nagy puffadás és feszülés miatt ez nem lesz könnyű. Arra azonban, ami következett, legrosszabb álmaimban sem számíthattam.
A legerősebb selyemmel csináltam az első öltést, közvetlenül a köldök alatt. Jól meghúztam a fonalat, hogy a sebszélek összeérjenek, de még mielőtt ezt sikerült volna elérnem, a fonal elszakadt. Még ez sem idegesített túlságosan. Duplán tetettem a fonalat a Reverdin tűbe, miután újra öltöttem. Mikor ez is elszakadt, némi pánik hangulat fogott el, de még mindig reméltem. Kértem a legerősebb, legvastagabb fonalat.
- Ennél erősebb nincsen, sebész úr, jött az udvarias válasz a műtő traktus ápolójától.
- Keressenek, parancsoltam. Adjanak len fonalat, ha más nincs. Mutattak belőle mintát, de csak ugyanolyan vékony volt, mint amilyen az asztalkámra ki volt készítve. Vékony, esetleg ér lekötésre, vagy még serosa öltésre is jó, de ide semmiképpen. Nagyot káromkodtam magyarul. Ehhez már gyerekkoromtól jól értettem, hiszen a Kisalföldön nevelkedtem. Később az ápolószemélyzetem is megtanult néhány rövid, magyar káromkodást, amivel nagy sikert arattak az engem látogató, néhány a fővárosban és Casablancában lakó magyar előtt. Még a hölgyeknek is tetszett.
Közben törtem a fejem, hogy mi tévő lehetnék. Pont azon gondolkodtam, hogy négyesével fűzöm be a len fonalat, ha másképp nem megy, de túlságosan nem tetszett a saját ötletem, mert jól tudtam, hogy a túl vékony fonal óhatatlanul átvágja a gyulladt, duzzadt szöveteket és így csak további komplikációknak teszem ki magam. A fene sem tudja miért, de akkor már bíztam a beteg életbemaradásában. Ekkor szólalt meg a főnővérem, illetve a főápolóm.
- Van erős drótunk. Még a háborúból maradt. Csontot varrtak vele.- Először meg sem értettem, hogy mit mond. Szerencsére dr. Heroin. megmagyarázta, hogy vasdrótról van szó, ami még a háborús készletből maradt itt, ugyanúgy, mint a többi fonal. Így legalább segített megértenem, hogy miért szakad a jó erős, megbízható selyem.
Kérésemre megmutatta. Hosszú, vagy harminc centiméteres beforrasztott üvegcsőben volt, finom ívekkel meghajtogatva. Inkább másfél, mint egy milliméter vastag. No, ez biztosan tartani fog, gondoltam, amikor az asztalkámra kiöntötte az üvegcső kettéreszelése után. Mivel más választásom nem volt, a hasfalat egy rétegben varrtam össze. Közvetlen a köldök alá, első öltésként betettem egy bőr, zsír, fascia, izom, hashártyát egyszerre, egy öltésben felvevő drót varratot, és a seb túlsó felén ugyanezt fordított sorrendben. Ez alatt két selyemöltést helyeztem el, de az öltéseket csak az újabb drót öltés meghúzása után csomóztam meg. Így már tartott a selyem fonal is. Összesen öt-hat drótöltést helyeztem el, és minden közbe két-három selyemöltést, ahogyan a helyzet megkívánta. A selyemöltéseimbe már nem vettem fel a bőrt. Így azután a drótok közé még egy-két bőröltést is el kellett helyeznem.
A megoldás általános tetszést aratott, és szerintem is igen jól mutatott. Másnap reggel izgatottan siettem a kórház felé. Igen rossz hírre nem számítottam, mert este, mikor utoljára megnéztem a beteget, kiadtam az utasítást, hogy amennyiben feltűnően romlana az állapota, rögtön értesítsenek, nem számít mikor, de keltsenek fel. Aránylag nyugodtan aludtam és nagy örömömre másnap reggel, mikor bementem a kórházba, egy valóssággal kivirult beteget találtam. Az éjszakás boldogan jelentette, hogy széklete volt és a hasa sem annyira puffadt. Azt hiszem ettől a pillanattól kezdve, már másképpen néztek rám. Ekkor kezdtem megalapozni a csodatévő szent ember híremet. Legalább is az ápolóim előtt. A gyógyulás sima eseménytelen volt.
Még Douglas tályog sem alakult ki. Ettől egyébként csak Magyarországon és általában Európában félnek annyira a sebészek. A kinti szakkönyveim szerint ennek kialakulása jó jelnek tekinthető, a végleges gyógyulás egy fázisának. A megoldása végtelenül egyszerű, csak nem szabad türelmetlenkedni, legalább egy hetet kell várni a műtét után. Ilyenkor már minden jól összetapadt, letokolódott, ahogyan régebben mondták, és mint egy jól lokalizált folyamat, veszély nélkül megnyitható. De csak végbélen keresztül, még női beteg esetén is! Másik szabály, hogy teljesen felesleges a gyógyulást zavaró drain behelyezése. A hasprés e nélkül is kinyom minden folyadékot, és annak a gyógyulásig szinte megállás nélküli csurgása megakadályozza a feltárás elzáródását, összenövését.
Legnagyobb meglepetésemre a műtéti seb is gennyedés nélkül, per prímám gyógyult. A szinte hihetetlen jó eredményt elsősorban annak tulajdonítom, hogy kivételesen szívós, ereje teljében lévő berber fiú volt, de fontos szerepet játszott a lórúgásszerűen alkalmazott nagy mennyiségű antibioticum is. No, meg a szerencsém.
Én azonban ismét gondban voltam. Nem tudtam, hogyan vegyem ki az átöltő drótvarratokat. Attól féltem ugyanis, hogy kihúzás közben megsérthetek egy oda tapadt belet. Még ma is hiszem, hogy erre komoly esély volt. Ha jól emlékszem, tíz nap múlva mertem eltávolítani a drótokat. A selyem bőröltéseket a biztonság kedvéért még hagytam három napig. Drótvágó ollónk volt, de reszelőnk nem. Így azután kértem egy finom reszelőt a kórházi lakatostól, ezt nagyon alaposan lemosogattuk szappannal, kefével és alkohollal. Kifőzetni nem mertem, mert attól tartottam, hogy elveszti az élét. A drót elcsípése után ezzel a reszelővel személyesen gömbölyítettem le a kihúzandó drótvéget, majd lejódoztam, és igyekeztem minden erőltetés nélkül kicsúsztatni. Nem okozott ez sem problémát, és másnap a beteget változatlanul, jó erőben, panaszmentesen és éhesen találtuk. Két hét múlva gyógyultan távozott.