Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.
Néha, még koponya műtétet is kellett végezzek. Egyik este érkezett egy koponya sérült, kb. tizenkét éves kisfiú az apjával. Jókora, hat-nyolccentis zúzott, repesztett seb volt a feje tetején. Az apa elmondása szerint megcsúszott és elesett, úgy ütötte meg magát. Vizsgálatkor rögtön kiderült, hogy beszakadt a koponyacsont is. Ráadásul egy csontszilánk becsúszott a koponya ép csontszéle alá. Azonnal átvitettem a steril nagy műtőbe mikor láttam, hogy nem egészen egyszerű fejsérüléssel állok szemben. Egy százalékos lidocainnal érzéstelenítettem az egész sebkörnyéket. Borotválni nem kellett, mert a haja egészen rövidre volt nyírva.
A berber kisgyerekeket általában kopaszra nyírják, ami szerintem igen egészséges, de mindig meghagynak egy tincset, hol elöl, hol hátul és vagy a jobb, vagy a baloldalon. Mikor ezen a változékonyan divatos frizurán legelőször csodálkoztam, elmagyarázták, hogy így különböztetik meg egymástól a különböző törzsek a gyermekeiket. Valahogyan úgy, mint ahogyan arra is törekednek, hogy a törzsnél tartott birkák lehetőleg egyszínűek legyenek, és ily módon könnyen felismerhetők lopás, vagy véletlen keveredés esetén.
Miközben bemosakodtam, kikérdeztem újra az apját, hogy mi is történt valójában. Őszintén elmondta, hogy a fiát valaki kővel fejbe vágta, de fogalma sincs, hogy ki lehetett. A fiú az eszméletét elvesztette, később magához tért, de ő sem emlékszik semmire. Ez utóbbit el is hittem, mert a koponyasérüléseknél, komolyabb agyrázkódáskor ez mindig így van, de azt, hogy az apjának sincs halvány fogalma sem, hogy ki lehetett a tettes, azt nem, de nem firtattam, mert jól tudtam, hogy úgy sem kapok rá választ, és különben is, ez magánügy. Ránézve a nyugodt, de határozott apára, egy pillanatig sem kételkedtem, hogy ne rendezné el a kérdést, a saját törvényeik szerint. Nem szeretnék az illető bőrében lenni gondoltam, de reméltem, hogy csak egy másik fiúról van szó, aki kissé nagyobbat ütött a kelleténél. Ilyenkor azért ők sem olyan szigorúak.
A csontszilánkot sikerült kihúznom, de közben észrevettem, hogy egy piciny kődarab is becsúszott az ép csont alá, amit nagyon nehéz lesz úgy megragadni és kihúzni, hogy ne sértsem meg az agyburkot. Csendesen káromkodtam, mert az segít és megnyugtat ilyenkor, és eszembe juttatta, hogy a tartalékba félretett, nem használatos műszereink között volt egy kézzel hajtható trepanáló, fúró. Olyasmi, amit az asztalosok használnak.
Hetmen hamar megtalálta, és amikor megmutatta nekem is a fellelt műszereket, örömmel fedeztem fel, hogy van néhány csontcsípőm is. Szerencsére forró vizünk volt még a sterilizálóban, és így mindet hamar kifőztük, nem várva meg, még a kötelező húsz percet sem.
A fúróval ráfúrtam a csontra, de azon teljesen áthatolni nem mertem, mert ilyet addig még sohasem csináltam, nem is láttam, és ráadásul még a kedvelt szakkönyveimet sem volt módom elolvasni. Az elvékonyodott csontot aztán könnyen lecsipkedtem, és az apró, mintegy két-három milliméter átmérőjű kő darabkát sikerült eltávolítanom. Vérzés sehonnan nem volt, legnagyobb szerencsémre, és némi habozás után a sebet teljesen bevarrtam. Nagyon helyesen itt sem drenáltam. A fiú végig öntudatnál volt és válaszolt, ha kérdeztük. Én igazán csak ez után hittem el, hogy az agy, a fájdalom érzet központja maga, nem fáj. Addig ez nekem magas volt és logikátlan.
A kisfiú teljesen meggyógyult, utókövetkezmények nélkül. Később nem láttam, és azt sem tudom, hogy az apa hogyan rendezte a számlát.
Ugyancsak Ksar es Soukban véstem először koponyát, gennyes középfülgyulladás miatt. Nem túl sokat, de ilyesmit is hoztak időnként. Természetesen európai szemmel nézve, rendkívül elhanyagolt esetek voltak. Ilyen műtétet sem láttam soha, de rendkívül egyszerű volt. Sebmetszés után csináltam egy elég nagy lyukat vésővel a fül mögötti csontdudoron, majd azt Volkmann kanállal alaposan kitakarítottam, eltávolítva a csonttörmeléket is.
A kaparást persze finom kézzel, könnyedén kellett kivitelezni, mivel közvetlenül a csont mögött futott néhány fontos ér és ideg. A nevükre már nem emlékszem, és különben is sohasem tanultam meg tisztességesen sem az agyat, sem a koponyát, mivel mindkettő túl komplikáltnak és felesleges fáradtságnak tűnt az anatómiai tanulmányaim idején.
Ma már nem divat, sőt egyenesen kontraindikált, de penicillin és streptomycin por keveréket is tettem az így kialakított üregbe. Ma is meg vagyok győződve, hogy jó hatású volt és soha nem láttam semmiféle allergiás tünetet, bár elismerem, ez utóbbi valóban tudományosan hangzik. A hálás anya könnyes szemmel köszönte meg, mert mint utólag megtudtam, az ilyen betegek azelőtt, általában halálra voltak ítélve, és ezt az anyák is tudták.
Néha, még koponya műtétet is kellett végezzek. Egyik este érkezett egy koponya sérült, kb. tizenkét éves kisfiú az apjával. Jókora, hat-nyolccentis zúzott, repesztett seb volt a feje tetején. Az apa elmondása szerint megcsúszott és elesett, úgy ütötte meg magát. Vizsgálatkor rögtön kiderült, hogy beszakadt a koponyacsont is. Ráadásul egy csontszilánk becsúszott a koponya ép csontszéle alá. Azonnal átvitettem a steril nagy műtőbe mikor láttam, hogy nem egészen egyszerű fejsérüléssel állok szemben. Egy százalékos lidocainnal érzéstelenítettem az egész sebkörnyéket. Borotválni nem kellett, mert a haja egészen rövidre volt nyírva.
A berber kisgyerekeket általában kopaszra nyírják, ami szerintem igen egészséges, de mindig meghagynak egy tincset, hol elöl, hol hátul és vagy a jobb, vagy a baloldalon. Mikor ezen a változékonyan divatos frizurán legelőször csodálkoztam, elmagyarázták, hogy így különböztetik meg egymástól a különböző törzsek a gyermekeiket. Valahogyan úgy, mint ahogyan arra is törekednek, hogy a törzsnél tartott birkák lehetőleg egyszínűek legyenek, és ily módon könnyen felismerhetők lopás, vagy véletlen keveredés esetén.
Miközben bemosakodtam, kikérdeztem újra az apját, hogy mi is történt valójában. Őszintén elmondta, hogy a fiát valaki kővel fejbe vágta, de fogalma sincs, hogy ki lehetett. A fiú az eszméletét elvesztette, később magához tért, de ő sem emlékszik semmire. Ez utóbbit el is hittem, mert a koponyasérüléseknél, komolyabb agyrázkódáskor ez mindig így van, de azt, hogy az apjának sincs halvány fogalma sem, hogy ki lehetett a tettes, azt nem, de nem firtattam, mert jól tudtam, hogy úgy sem kapok rá választ, és különben is, ez magánügy. Ránézve a nyugodt, de határozott apára, egy pillanatig sem kételkedtem, hogy ne rendezné el a kérdést, a saját törvényeik szerint. Nem szeretnék az illető bőrében lenni gondoltam, de reméltem, hogy csak egy másik fiúról van szó, aki kissé nagyobbat ütött a kelleténél. Ilyenkor azért ők sem olyan szigorúak.
A csontszilánkot sikerült kihúznom, de közben észrevettem, hogy egy piciny kődarab is becsúszott az ép csont alá, amit nagyon nehéz lesz úgy megragadni és kihúzni, hogy ne sértsem meg az agyburkot. Csendesen káromkodtam, mert az segít és megnyugtat ilyenkor, és eszembe juttatta, hogy a tartalékba félretett, nem használatos műszereink között volt egy kézzel hajtható trepanáló, fúró. Olyasmi, amit az asztalosok használnak.
illusztráció: már a vaskorban is megfúrták a koponyát
Hetmen hamar megtalálta, és amikor megmutatta nekem is a fellelt műszereket, örömmel fedeztem fel, hogy van néhány csontcsípőm is. Szerencsére forró vizünk volt még a sterilizálóban, és így mindet hamar kifőztük, nem várva meg, még a kötelező húsz percet sem.
A fúróval ráfúrtam a csontra, de azon teljesen áthatolni nem mertem, mert ilyet addig még sohasem csináltam, nem is láttam, és ráadásul még a kedvelt szakkönyveimet sem volt módom elolvasni. Az elvékonyodott csontot aztán könnyen lecsipkedtem, és az apró, mintegy két-három milliméter átmérőjű kő darabkát sikerült eltávolítanom. Vérzés sehonnan nem volt, legnagyobb szerencsémre, és némi habozás után a sebet teljesen bevarrtam. Nagyon helyesen itt sem drenáltam. A fiú végig öntudatnál volt és válaszolt, ha kérdeztük. Én igazán csak ez után hittem el, hogy az agy, a fájdalom érzet központja maga, nem fáj. Addig ez nekem magas volt és logikátlan.
A kisfiú teljesen meggyógyult, utókövetkezmények nélkül. Később nem láttam, és azt sem tudom, hogy az apa hogyan rendezte a számlát.
Ugyancsak Ksar es Soukban véstem először koponyát, gennyes középfülgyulladás miatt. Nem túl sokat, de ilyesmit is hoztak időnként. Természetesen európai szemmel nézve, rendkívül elhanyagolt esetek voltak. Ilyen műtétet sem láttam soha, de rendkívül egyszerű volt. Sebmetszés után csináltam egy elég nagy lyukat vésővel a fül mögötti csontdudoron, majd azt Volkmann kanállal alaposan kitakarítottam, eltávolítva a csonttörmeléket is.
illusztráció: a középfül elhelyezkedése
A kaparást persze finom kézzel, könnyedén kellett kivitelezni, mivel közvetlenül a csont mögött futott néhány fontos ér és ideg. A nevükre már nem emlékszem, és különben is sohasem tanultam meg tisztességesen sem az agyat, sem a koponyát, mivel mindkettő túl komplikáltnak és felesleges fáradtságnak tűnt az anatómiai tanulmányaim idején.
Ma már nem divat, sőt egyenesen kontraindikált, de penicillin és streptomycin por keveréket is tettem az így kialakított üregbe. Ma is meg vagyok győződve, hogy jó hatású volt és soha nem láttam semmiféle allergiás tünetet, bár elismerem, ez utóbbi valóban tudományosan hangzik. A hálás anya könnyes szemmel köszönte meg, mert mint utólag megtudtam, az ilyen betegek azelőtt, általában halálra voltak ítélve, és ezt az anyák is tudták.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése