6. Fejezet: Szemészeti műtétek

Szemészeti műtétek. Ben Haddou. Elhanyagolt szülések és megoldásuk. Afférom a fővárosi gyógyszerésszel. Daraboló műtétek. Két 9 hónapos terhesség a hasban. Veszettségi járvány.

A ksar-es souki tartózkodásom elején, mintegy félévenként meglátogatott bennünket egy szemész is, akinek Heroin összegyűjtötte a szem betegeket, elsősorban a súlyos trachomásokat. Abban az időben azt hittük még, hogy a Szaharában nagyon sok trachomás beteg van. Egy későbben jött jugoszláv szemorvos aztán bebizonyította, hogy ez tévedés. A legtöbb trachomásnak vélt eset ugyanis közönséges, bár súlyos és igen hosszú ideig tartó kötőhártya gyulladás volt, ami azonban ugyan úgy a felső szempillák befele fordulásához és így hosszú távon vaksághoz vezetett, mint a klasszikus trachoma.

Illusztráció: a trachoma előrehaladása

A műtéti beavatkozás természetesen indikált volt, bármi okozta is a szempillák befelé fordulását. Jöttek is a betegek, mert az már a megvakulás előtt is idegesítette őket, ami részben szerencse, mert így sokszor még időben érkeztek.
 A műtét hosszadalmas és rendkívül babra munka volt. Aznap csak a szemész dolgozott és Ben Haddout is odaadtam asszisztálni. Nagyon élvezte és szerintem már akkor kitanulta a módját, a technikáját a műtétnek. A szemész nemsokára végleg hazatért Franciaországba, de a betegek csak jöttek és jelentkeztek. Hiába utaltuk be őket Casablancába, oda csak kevesen voltak hajlandók elmenni. Ben Haddou rábeszélt, hogy műtsük meg őket mi.
Átbogarászva a hiányos szakkönyvtáramat, semmi használható útmutatást nem találtam. Igaz, hogy néhány alkalommal pár percig figyeltem a szemész kollégát műtét közben, de őszintén bevallom, hogy inkább az asszisztensem útmutatásai, magyarázatai alapján kezdtem hozzá.
Helyi érzéstelenítésben csináltuk mi is, ez nem volt probléma. Szétválasztottam a felső szemhéjat és a kötőhártyát. Utána egyenként megkerestünk minden heget, mely befele húzta a hozzá tartozó szempillákat, és igyekeztünk minden ilyen hegecskét kimetszeni. Mikor a pillák már szabadon lötyögtek minden irányba, akkor apró U öltésekkel oda varrtuk a belső, szemhéj alatti finom kötőhártyát a felső szemhéj bőréhez úgy, hogy a szempillák inkább felfele, mint előre álljanak. Valahogyan úgy, mint az éjszakai pillangóké, amikor szempillafestést alkalmaznak.

A legelsőt én csináltam. Sokat dühöngtem és káromkodtam, mert világ életemben utáltam az ilyen aprólékos munkát. Ehhez talán legjobb lett volna órás szemüveget a jobbik szemembe csippenteni, mert alig lehetett a picinyke hegeket észrevenni, pedig még a nagy lámpát is felgyújtottuk. Melegem is lett, már ettől is. A tisztábban látás érdekében kihasználtam azt a „szerencsémet”, hogy rövidlátó vagyok Levetettem a szemüvegemet, és így harminc-negyven centiméter távolságból, anélkül dolgoztam. Ily módon kissé nagyobbított képet láttam és tisztábban. Ezt a trükköt alkalmaztam már előtte is egy-egy zavarosabb, mélyebben végzett műtétnél.

 Illusztráció: láthatóan a műtétet manapság valóban nagyítóval végzik

A második műtétnél már én asszisztáltam és Ben Haddou végezte a műtétet. Meglepően ügyes volt, és talán jobban is látott, mint én. Ettől kezdve ez lett a kedvenc műtéte, és óriási tekintélyt biztosított számára, a többi ápoló előtt.
Én a továbbiakban már csak az érzéstelenítést csináltam, és csak a műtét kezdetén, a felső szemhéj hosszanti bemetszéséig a bőr és a kötőhártya között, maradtam. A műtét pepecselő, aprólékos részét nyugodt lelkiismerettel rá mertem bízni, és soha nem csalódtam.

A másik állandó munkája a lepra gyanús betegek alkarjából való próba kimetszése volt. Ezt is levette a vállamról, nagy megkönnyebbülésemre, mert hiába tudtam, hogy a lepra nem fertőz, valahogy mégis irtóztam hozzányúlni. A kimetszett csomócskát azután Heroin formalinba tette, és felküldte Casablancába, szövettani vizsgálatra. Bizony, ilyen modernek voltunk.

5. Fejezet: Koponyaműtét

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Néha, még koponya műtétet is kellett végezzek. Egyik este érkezett egy koponya sérült, kb. tizenkét éves kisfiú az apjával. Jókora, hat-nyolccentis zúzott, repesztett seb volt a feje tetején. Az apa elmondása szerint megcsúszott és elesett, úgy ütötte meg magát. Vizsgálatkor rögtön kiderült, hogy beszakadt a koponyacsont is. Ráadásul egy csontszilánk becsúszott a koponya ép csontszéle alá. Azonnal átvitettem a steril nagy műtőbe mikor láttam, hogy nem egészen egyszerű fejsérüléssel állok szemben. Egy százalékos lidocainnal érzéstelenítettem az egész sebkörnyéket. Borotválni nem kellett, mert a haja egészen rövidre volt nyírva.
A berber kisgyerekeket általában kopaszra nyírják, ami szerintem igen egészséges, de mindig meghagynak egy tincset, hol elöl, hol hátul és vagy a jobb, vagy a baloldalon. Mikor ezen a változékonyan divatos frizurán legelőször csodálkoztam, elmagyarázták, hogy így különböztetik meg egymástól a különböző törzsek a gyermekeiket. Valahogyan úgy, mint ahogyan arra is törekednek, hogy a törzsnél tartott birkák lehetőleg egyszínűek legyenek, és ily módon könnyen felismerhetők lopás, vagy véletlen keveredés esetén.
Miközben bemosakodtam, kikérdeztem újra az apját, hogy mi is történt valójában. Őszintén elmondta, hogy a fiát valaki kővel fejbe vágta, de fogalma sincs, hogy ki lehetett. A fiú az eszméletét elvesztette, később magához tért, de ő sem emlékszik semmire. Ez utóbbit el is hittem, mert a koponyasérüléseknél, komolyabb agyrázkódáskor ez mindig így van, de azt, hogy az apjának sincs halvány fogalma sem, hogy ki lehetett a tettes, azt nem, de nem firtattam, mert jól tudtam, hogy úgy sem kapok rá választ, és különben is, ez magánügy. Ránézve a nyugodt, de határozott apára, egy pillanatig sem kételkedtem, hogy ne rendezné el a kérdést, a saját törvényeik szerint. Nem szeretnék az illető bőrében lenni gondoltam, de reméltem, hogy csak egy másik fiúról van szó, aki kissé nagyobbat ütött a kelleténél. Ilyenkor azért ők sem olyan szigorúak.
A csontszilánkot sikerült kihúznom, de közben észrevettem, hogy egy piciny kődarab is becsúszott az ép csont alá, amit nagyon nehéz lesz úgy megragadni és kihúzni, hogy ne sértsem meg az agyburkot. Csendesen káromkodtam, mert az segít és megnyugtat ilyenkor, és eszembe juttatta, hogy a tartalékba félretett, nem használatos műszereink között volt egy kézzel hajtható trepanáló, fúró. Olyasmi, amit az asztalosok használnak.

illusztráció: már a vaskorban is megfúrták a koponyát

Hetmen hamar megtalálta, és amikor megmutatta nekem is a fellelt műszereket, örömmel fedeztem fel, hogy van néhány csontcsípőm is. Szerencsére forró vizünk volt még a sterilizálóban, és így mindet hamar kifőztük, nem várva meg, még a kötelező húsz percet sem.
A fúróval ráfúrtam a csontra, de azon teljesen áthatolni nem mertem, mert ilyet addig még sohasem csináltam, nem is láttam, és ráadásul még a kedvelt szakkönyveimet sem volt módom elolvasni. Az elvékonyodott csontot aztán könnyen lecsipkedtem, és az apró, mintegy két-három milliméter átmérőjű kő darabkát sikerült eltávolítanom. Vérzés sehonnan nem volt, legnagyobb szerencsémre, és némi habozás után a sebet teljesen bevarrtam. Nagyon helyesen itt sem drenáltam. A fiú végig öntudatnál volt és válaszolt, ha kérdeztük. Én igazán csak ez után hittem el, hogy az agy, a fájdalom érzet központja maga, nem fáj. Addig ez nekem magas volt és logikátlan.
A kisfiú teljesen meggyógyult, utókövetkezmények nélkül. Később nem láttam, és azt sem tudom, hogy az apa hogyan rendezte a számlát.
Ugyancsak Ksar es Soukban véstem először koponyát, gennyes középfülgyulladás miatt. Nem túl sokat, de ilyesmit is hoztak időnként. Természetesen európai szemmel nézve, rendkívül elhanyagolt esetek voltak. Ilyen műtétet sem láttam soha, de rendkívül egyszerű volt. Sebmetszés után csináltam egy elég nagy lyukat vésővel a fül mögötti csontdudoron, majd azt Volkmann kanállal alaposan kitakarítottam, eltávolítva a csonttörmeléket is.

illusztráció: a középfül elhelyezkedése

A kaparást persze finom kézzel, könnyedén kellett kivitelezni, mivel közvetlenül a csont mögött futott néhány fontos ér és ideg. A nevükre már nem emlékszem, és különben is sohasem tanultam meg tisztességesen sem az agyat, sem a koponyát, mivel mindkettő túl komplikáltnak és felesleges fáradtságnak tűnt az anatómiai tanulmányaim idején.
Ma már nem divat, sőt egyenesen kontraindikált, de penicillin és streptomycin por keveréket is tettem az így kialakított üregbe. Ma is meg vagyok győződve, hogy jó hatású volt és soha nem láttam semmiféle allergiás tünetet, bár elismerem, ez utóbbi valóban tudományosan hangzik. A hálás anya könnyes szemmel köszönte meg, mert mint utólag megtudtam, az ilyen betegek azelőtt, általában halálra voltak ítélve, és ezt az anyák is tudták.

1. Fejezet: Életem első császármetszése (műtéti gyakorlatról)

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

A midelti helyettesítésem alatt végeztem még néhány vakbél, sérv és több kisebb műtétet, sebellátást és gipszelést kisebb törések miatt. Erre szükségem is volt, mivel lassan két éve, hogy elhagytam Magyarországot az 56-os októberi forradalom után, és azóta alig-alig dolgoztam, mint sebész. Ahogyan jobb körökben mondani szokás, kissé kiestem a gyakorlatból. A tűzkeresztségen átestem ugyan a fővárosban töltött próbaidőm alatt, de erről majd máskor számolok be.
Egy jól megtanult és begyakorolt mesterséget azonban egyszerűen nem lehet elfelejteni. Valahogyan úgy, mint ahogy a biciklizést sem felejti el senki. Persze több éves kiesés után még meglehetősen kacskaringózva, bizonytalanul és lassabban fog haladni, de le nem esik a kerékpárról. Ugyan így vagyunk a sebészettel is.
Mielőtt elindultam volna Marokkóba, megkértem a milánói kollégákat, hogy adjanak valami kis műtétet, hogy visszazökkenjek a gyakorlatba, mert majdnem két év óta nem operáltam. Jellemző módon megengedték, hogy három bőröltést én helyezhessek el egy láb műtét végén. Meglepően nagylelkűek voltak. Amit akartam, azonban így is elértem. Megnyugodtam, mert nem remegett a kezem, és ugyanolyan pontosan és gyorsan öltöttem, mint két évvel azelőtt.
Ugyanezt tapasztaltam Magyarországon is a hazatérésem után, amikor mintegy másfél éves kiesés után, ismét sebészetre kerültem, ahol már egy teljes vakbélműtétet mertek rám bízni. Az asszisztáló kolléga csodálkozott is, mert szerinte még egy hónapos vakáció után is észre lehet venni az operatőrön, hogy bizonytalanná vált. Nem változott a helyzetem, nyolcévi kiesés után sem, ahogyan az a legutolsó munkahelyemen történt, a nyolcvanas évek elején, amikor arra készültem, hogy esetleg visszamegyek Marokkóba, vagy Algériába. Ráadásul ekkor szándékosan egy nőgyógyászati munkát, egy teljes méheltávolítást kaptam, mint kezdő, gyakorló műtétet. A sebész főorvos nem tudhatta persze, hogy munkám jelentős részét mindig is a nőgyógyászati műtétek képezték. Így próbált meg leégetni, de nem sikerült.
A marokkói fővárosban, rögtön a megérkezésem után, egy hónapos próbaidőre beosztottak a sebészetre, azzal a nyilvánvalóan érthető szándékkal, hogy megbizonyosodjanak arról, sebész vagyok-e egyáltalán, és mennyire használható. Hiányos francia tudásommal is sikerült nekik elmagyaráznom, hogy bármilyen műtétet vállalok, de csak úgy, ha én is kezdem. Az asszisztálásba minden nap bevontak és a második vagy harmadik napon, amikor a has már nyitva volt, át akartak passzolni egy méh melletti daganatot, ami a széles méhszalag rétegeiben helyezkedett el. Nem ettem kefét, és jól tudtam, hogy az ilyen típusú daganatokat milyen nehéz szépen kifejteni, így aztán elutasítottam azzal, hogy csak elejétől fogva vállalok műtétet. Az érvemet látszólag vita nélkül elfogadták, és az operatőr maga volt kénytelen kikínlódni a daganatot, pontosan úgy, ahogyan azt előre gondoltam.
Kb. nyolc-tíz nap telt el várakozással, amikor egy jóval száz kilón felüli, vastag zsíros hasfalú nőbeteget operáltunk epekővel. Már maga a has megnyitása is nehéz volt, és a műtéti terület látótérbe való hozatala, a feltárás ugyancsak.
Legnagyobb megdöbbenésemre ismét megkért az operatőr, hogy folytassam a műtétet. Azonnal tisztában voltam vele, hogy ezt már nem szabad elutasítanom, semmiféle elv, vagy előzetes megállapodásra hivatkozva. Átvettem a helyét.
Azt hiszem, hogy rögtön hosszabbítottam a metszést, és ez által sikerült a májat jobban feltárni, és enyhén kifordítani. Az epehólyag kifejtését szándékosan szikével csináltam, ami elegáns megoldás, de jóval nehezebb is. Csak a legutolsó szakasznál használtam ollót. A hólyag eltávolítása és lekötése simán ment, mikor az epehólyag ágyának elvarrására, hashártyával való fedésére került a sor.
Ekkor a műtősnő legnagyobb megdöbbenésére, még mutattam is a kezemet nyújtva, bal kézre kértem a tűfogót és az öltést.
Tapasztalatból tudtam ugyanis, hogy így varrva a tű nem szakít, jobban, finomabban gördíthető ki, ha a májágyat varrjuk. Ehhez a mutatványhoz viszont elengedhetetlen, hogy az illető bal kézzel is tudjon varrni, ami meglehetősen ritka.
Nekem szerencsém, hogy kétkezes vagyok és még ma is két kézzel borotválkozom és ráadásul késsel. Bal oldalt bal kézzel, jobb oldalt jobbal. Másképpen nem is tudom csinálni. A késsel való borotválkozásra a háború után szoktam rá, amikor lehetetlen volt tisztességes pengét kapni. Nem bántam meg, még akkor sem, ha így valamivel több időt igényel, mert szerintem fölér egy meditációval és a rákényszerített fokozott figyelem, biztosan felébreszti az embert, vagy bevágja a pofáját. Azon is már többször elgondolkodtam, hogy egyáltalán nem volt véletlen, amikor a középkorban általában a borbélyok végezték a kisebb sebészi beavatkozásokat, mint például egy tályog felnyitását.
Szépen sikerült hashártyával fednem a májágyat. Megkérdeztem, hogy milyen draint használnak, és hol szokták kivezetni, majd hozzákezdtem a has bezárásához. A fő problémát a vastag zsírréteg jelentette. Ezt úgy oldottam meg, hogy zsírvarratot egyáltalán nem alkalmaztam, helyette betettem négy úgynevezett Donathi öltést, ami teljes szélességében felvette a zsírt és a bőrt is, sőt egy picinyt az alaphoz is leöltöttem, felcsippentve egy kis bőnye réteget. Betetőztem mindezt azzal, hogy a fonalak megcsomózása előtt, mindkét oldalon, kívül a bőrre elhelyeztem a fonalak alá egy-egy keményre gyúrt géz bucit, hogy az öltés ne vágjon be. Nagyon jól mutatott.

 (A Donathi öltés egy malaclábon, illusztráció)

Másnap egy fiatal, kezdő arab sebész elárulta, hogy mindenki meg volt elégedve a munkámmal, és azonnal telefonáltak a minisztériumba, hogy valóban sebész vagyok és egyedül is megállom a helyemet. Most már indulhattam az új munkahelyemre.
Mideltben azonban megtanultam még egy, számomra teljesen ismeretlen dolgot. Azt, hogyan lehet segíteni egy olyan betegen, akinek pióca tapadt a torkába. Itt a környéken ugyanis sok öntözőárok van, és mind tele piócával. Mivel a földeken dolgozók általában ebből isznak nekihasalva, ha megszomjaznak, így igen gyakran előfordul, hogy lenyelnek egy piócát is. Szerencsére ez legtöbbször megakad a torkukon és általában jól látható, rendszerint a garatív mögött. Persze csak az után, hogy a pióca jól teleszívta magát vérrel, és ez által a többszörösére hízott. Ha nem látható, de a beteg biztosan állítja, hogy piócát nyelt, hinni kell neki és a jégszekrényből szerzett apró jégdarabka szopogattatásával, fel kell csalogatni. A berber ápolóim szerint nagyon szereti a friss vizet, és így ez a csel mindig beválik.
Ennél az első esetemnél nem kellett semmiféle trükköt alkalmaznom. A piócának vagy két centi hosszú része jól látható volt az egyik garatíven. A kapott szaktanács szerint óvatosan megfogtam egy ércsipesszel. Persze a csipeszt nem szorítottam össze, nehogy elvágjam a puha testecskéjét. A csipesz idegesíthette és néhány másodperc múlva rátekeredett.
Kivettem és az egyik öreg ápolóm kérésére betettem az általa hozott dobozba. Megköszönte és elmagyarázta, hogy kiválóan felhasználható dagadt, gyulladásos lábszár kezelésére. Igazat adtam neki, hiszen én is tanultam, hogy nem olyan régen még Magyarországon is használták thrombozis kezelésére. Azóta valószínűleg újra divatba jött, hála a feltűnően megszaporodott természetgyógyászoknak.