A midelti helyettesítésem alatt végeztem még néhány vakbél, sérv és több kisebb műtétet, sebellátást és gipszelést kisebb törések miatt. Erre szükségem is volt, mivel lassan két éve, hogy elhagytam Magyarországot az 56-os októberi forradalom után, és azóta alig-alig dolgoztam, mint sebész. Ahogyan jobb körökben mondani szokás, kissé kiestem a gyakorlatból. A tűzkeresztségen átestem ugyan a fővárosban töltött próbaidőm alatt, de erről majd máskor számolok be.
Egy jól megtanult és begyakorolt mesterséget azonban egyszerűen nem lehet elfelejteni. Valahogyan úgy, mint ahogy a biciklizést sem felejti el senki. Persze több éves kiesés után még meglehetősen kacskaringózva, bizonytalanul és lassabban fog haladni, de le nem esik a kerékpárról. Ugyan így vagyunk a sebészettel is.
Mielőtt elindultam volna Marokkóba, megkértem a milánói kollégákat, hogy adjanak valami kis műtétet, hogy visszazökkenjek a gyakorlatba, mert majdnem két év óta nem operáltam. Jellemző módon megengedték, hogy három bőröltést én helyezhessek el egy láb műtét végén. Meglepően nagylelkűek voltak. Amit akartam, azonban így is elértem. Megnyugodtam, mert nem remegett a kezem, és ugyanolyan pontosan és gyorsan öltöttem, mint két évvel azelőtt.
Ugyanezt tapasztaltam Magyarországon is a hazatérésem után, amikor mintegy másfél éves kiesés után, ismét sebészetre kerültem, ahol már egy teljes vakbélműtétet mertek rám bízni. Az asszisztáló kolléga csodálkozott is, mert szerinte még egy hónapos vakáció után is észre lehet venni az operatőrön, hogy bizonytalanná vált. Nem változott a helyzetem, nyolcévi kiesés után sem, ahogyan az a legutolsó munkahelyemen történt, a nyolcvanas évek elején, amikor arra készültem, hogy esetleg visszamegyek Marokkóba, vagy Algériába. Ráadásul ekkor szándékosan egy nőgyógyászati munkát, egy teljes méheltávolítást kaptam, mint kezdő, gyakorló műtétet. A sebész főorvos nem tudhatta persze, hogy munkám jelentős részét mindig is a nőgyógyászati műtétek képezték. Így próbált meg leégetni, de nem sikerült.
A marokkói fővárosban, rögtön a megérkezésem után, egy hónapos próbaidőre beosztottak a sebészetre, azzal a nyilvánvalóan érthető szándékkal, hogy megbizonyosodjanak arról, sebész vagyok-e egyáltalán, és mennyire használható. Hiányos francia tudásommal is sikerült nekik elmagyaráznom, hogy bármilyen műtétet vállalok, de csak úgy, ha én is kezdem. Az asszisztálásba minden nap bevontak és a második vagy harmadik napon, amikor a has már nyitva volt, át akartak passzolni egy méh melletti daganatot, ami a széles méhszalag rétegeiben helyezkedett el. Nem ettem kefét, és jól tudtam, hogy az ilyen típusú daganatokat milyen nehéz szépen kifejteni, így aztán elutasítottam azzal, hogy csak elejétől fogva vállalok műtétet. Az érvemet látszólag vita nélkül elfogadták, és az operatőr maga volt kénytelen kikínlódni a daganatot, pontosan úgy, ahogyan azt előre gondoltam.
Kb. nyolc-tíz nap telt el várakozással, amikor egy jóval száz kilón felüli, vastag zsíros hasfalú nőbeteget operáltunk epekővel. Már maga a has megnyitása is nehéz volt, és a műtéti terület látótérbe való hozatala, a feltárás ugyancsak.
Legnagyobb megdöbbenésemre ismét megkért az operatőr, hogy folytassam a műtétet. Azonnal tisztában voltam vele, hogy ezt már nem szabad elutasítanom, semmiféle elv, vagy előzetes megállapodásra hivatkozva. Átvettem a helyét.
Azt hiszem, hogy rögtön hosszabbítottam a metszést, és ez által sikerült a májat jobban feltárni, és enyhén kifordítani. Az epehólyag kifejtését szándékosan szikével csináltam, ami elegáns megoldás, de jóval nehezebb is. Csak a legutolsó szakasznál használtam ollót. A hólyag eltávolítása és lekötése simán ment, mikor az epehólyag ágyának elvarrására, hashártyával való fedésére került a sor.
Ekkor a műtősnő legnagyobb megdöbbenésére, még mutattam is a kezemet nyújtva, bal kézre kértem a tűfogót és az öltést.
Tapasztalatból tudtam ugyanis, hogy így varrva a tű nem szakít, jobban, finomabban gördíthető ki, ha a májágyat varrjuk. Ehhez a mutatványhoz viszont elengedhetetlen, hogy az illető bal kézzel is tudjon varrni, ami meglehetősen ritka.
Nekem szerencsém, hogy kétkezes vagyok és még ma is két kézzel borotválkozom és ráadásul késsel. Bal oldalt bal kézzel, jobb oldalt jobbal. Másképpen nem is tudom csinálni. A késsel való borotválkozásra a háború után szoktam rá, amikor lehetetlen volt tisztességes pengét kapni. Nem bántam meg, még akkor sem, ha így valamivel több időt igényel, mert szerintem fölér egy meditációval és a rákényszerített fokozott figyelem, biztosan felébreszti az embert, vagy bevágja a pofáját. Azon is már többször elgondolkodtam, hogy egyáltalán nem volt véletlen, amikor a középkorban általában a borbélyok végezték a kisebb sebészi beavatkozásokat, mint például egy tályog felnyitását.
Szépen sikerült hashártyával fednem a májágyat. Megkérdeztem, hogy milyen draint használnak, és hol szokták kivezetni, majd hozzákezdtem a has bezárásához. A fő problémát a vastag zsírréteg jelentette. Ezt úgy oldottam meg, hogy zsírvarratot egyáltalán nem alkalmaztam, helyette betettem négy úgynevezett Donathi öltést, ami teljes szélességében felvette a zsírt és a bőrt is, sőt egy picinyt az alaphoz is leöltöttem, felcsippentve egy kis bőnye réteget. Betetőztem mindezt azzal, hogy a fonalak megcsomózása előtt, mindkét oldalon, kívül a bőrre elhelyeztem a fonalak alá egy-egy keményre gyúrt géz bucit, hogy az öltés ne vágjon be. Nagyon jól mutatott.
(A Donathi öltés egy malaclábon, illusztráció)
Másnap egy fiatal, kezdő arab sebész elárulta, hogy mindenki meg volt elégedve a munkámmal, és azonnal telefonáltak a minisztériumba, hogy valóban sebész vagyok és egyedül is megállom a helyemet. Most már indulhattam az új munkahelyemre.
Mideltben azonban megtanultam még egy, számomra teljesen ismeretlen dolgot. Azt, hogyan lehet segíteni egy olyan betegen, akinek pióca tapadt a torkába. Itt a környéken ugyanis sok öntözőárok van, és mind tele piócával. Mivel a földeken dolgozók általában ebből isznak nekihasalva, ha megszomjaznak, így igen gyakran előfordul, hogy lenyelnek egy piócát is. Szerencsére ez legtöbbször megakad a torkukon és általában jól látható, rendszerint a garatív mögött. Persze csak az után, hogy a pióca jól teleszívta magát vérrel, és ez által a többszörösére hízott. Ha nem látható, de a beteg biztosan állítja, hogy piócát nyelt, hinni kell neki és a jégszekrényből szerzett apró jégdarabka szopogattatásával, fel kell csalogatni. A berber ápolóim szerint nagyon szereti a friss vizet, és így ez a csel mindig beválik.
Ennél az első esetemnél nem kellett semmiféle trükköt alkalmaznom. A piócának vagy két centi hosszú része jól látható volt az egyik garatíven. A kapott szaktanács szerint óvatosan megfogtam egy ércsipesszel. Persze a csipeszt nem szorítottam össze, nehogy elvágjam a puha testecskéjét. A csipesz idegesíthette és néhány másodperc múlva rátekeredett.
Kivettem és az egyik öreg ápolóm kérésére betettem az általa hozott dobozba. Megköszönte és elmagyarázta, hogy kiválóan felhasználható dagadt, gyulladásos lábszár kezelésére. Igazat adtam neki, hiszen én is tanultam, hogy nem olyan régen még Magyarországon is használták thrombozis kezelésére. Azóta valószínűleg újra divatba jött, hála a feltűnően megszaporodott természetgyógyászoknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése