Sokszor még erre sem volt szükség, illetve maga a beteg utasította el, és kérte, hogy nélküle végezzem el a kisebb beavatkozást, például foghúzást. Így volt ez, az éjjeliőröm esetében is, akit a midelti főápolóm javaslatára vettem föl, amikor négy év múlva, az első, hosszabb nyári szabadságra elutaztunk Spanyolországba. Az éjjeliőrködése abból állt, hogy családjával együtt beköltözött a fáskamrába. A puszta jelenlétével elriasztotta az esetleges tolvajokat, mert azért akadt ilyen is. Mivel fájt a foga, arra kért, hogy mielőtt elutazom, húzzam ki, de injekció nélkül. Miután kihúztam a fájós fogát, kiköpte a vért, majd ismét megkért, hogy a mögötte lévőt is húzzam ki, mert az is szokott fájni. Kirántottam azt is.
A fájdalomtűrő képességük már lent a Szaharában is elborzasztott néha. Hetmen, az ottani főápolóm egyik alkalommal például a jelenlétembe nyitott meg egy végbél körüli tályogot. A kérésemre, hogy had adjak előtte valami érzéstelenítést, egy rövid altatást, csodálkozva nézett rám, és azt felelte, hogy felesleges, mert midig így szokta. Meghátráltam, mert végül is szabad kezet adtam neki már jóval előbb az ilyen apró műtétek elvégzésére, és hiba lett volna, ha ebbe utólag belepofázok.
Ide kívánkozik még egy foghúzás, amit vadászat közben követtem el a korzikai barátom és vadásztársam kérésére, mintegy húsz-harminc kilométernyire a kórházamtól.
(a kép csak illusztráció Pista bácsi gyűjteményéből)
A szakácsának rettenetesen fájt az egyik bal felső rágófoga, és nagyon kért, hogy húzzam ki. Rendben van, feleltem, majd bejön velünk a kórházba és ott megcsinálom. Nem lehet válaszolta, mert nincs mivel visszajöjjön. Majd haza gyalogol, hiszen nincs olyan messze, csak húsz kilométer. De ma estére feltétlenül szükségem van rá, mert vendéget várok, jött a válasz. Sehogy sem tudtam kibújni a feladat alól, pedig tudtam, hogy nehéz lesz, mivel egyetlen foga sem hiányzott, és az ilyen zárt fogsort nem könnyű megbontani.
Az érzéstelenítés hiánya is izgatott egy kissé, de elsősorban az, hogy nincs fogóm. A barátom biztosított, hogy neki rengeteg szerszáma van és azok közül bármelyiket kiválaszthatom. Találtam is egy megfelelőnek látszót, bár az nem volt egyenes, hanem derékszögben megtört kombinált fogó, de ennek volt a legmegfelelőbb pofa szélessége, és főként recézett volt belül a pofák kiképzése. Így azután alsó fogsorhoz való fogóval voltam kénytelen kihúzni egy többgyökerű felső fogat. Technikailag természetesen ez is nehezítette a munkámat. Ilyen apróság azonban Afrikában nem jelenthet komoly problémát.
Érdeklődésemre megtudtam, hogy a szakács nem veti meg az alkoholt, így adattam neki két pohárka viskit*. Én is ittam persze a műtét előtt, de ez nem zavart. A fog alig akart megmozdulni, és főleg nem kijönni. Még számomra is túl hosszú ideig, talán öt percig is mozgattam jobbra, balra, előre, hátra, amíg ki mertem húzni, helyesebben dönteni. Egy szót sem szólt, csak én mormoltam el néhány tömör magyar káromkodást. A végén még egy pohárka viskit kapott jutalmul a gazdájától, nekem pedig hálás tekintettel megköszönte. Szép munka volt, és örültem, hogy nem vesztettem el a türelmemet, mert egy gyökér beletörése igen kellemetlen lett volna, nemcsak a beteg, hanem az én számomra is.
Törtek viszont az ottani fogászok, még a jó barátom és állandó bridzs-partnerem, a görög fogász is. Hiába próbáltam rábeszélni, hogy megtanítom kivésni a betört gyökeret, kényelmesebbnek találta beküldeni hozzám, hogy a még bennmaradt kis darabot vegyem ki én. Mondanom sem kell, addig még soha nem véstem fogat és nem is nagyon láttam, de meglehetősen jól emlékeztem az ezzel kapcsolatos egyetemi előadásra.
Az első esetet nem sokkal érkezésem után Ksar es Soukban kaptam, ahol a heti vásári napon mindig ügyködött egy-két arab fogász is. A berbereknek általában jó fogaik voltak, de ha szuvas lett, akkor épp úgy fájt, mint nekünk, ezért is húzatták ki a vásárban.
Egy erős, középkorú férfi volt, akinél az egyik alsó rágófog mindkét gyökere beletört. Van-e fogónk, kérdeztem a műtő asszisztensemet. Nem is egy, felelte boldogan. Valóban egész szép készletünk volt, és benne vésők, kalapács, és gyökérfogók is, no meg egy-két emelő melyek használatára csak később jöttem rá.
A beteg érzéstelenítés nélkül akarta, hiszen a piacon is úgy csinálták. Csak akkor engedett, amikor azzal fenyegettem, hogy nélküle egyszerűen nem csinálok semmit, és mehet haza, de azonnal. „L” alakban felvágtam a külső ínyt, majd részben véstem, de inkább lecsipkedtem a külső csontfalat, hogy a betört gyökerekből kilátszott vagy két milliméternyi szegély. E mellé beerőszakoltam a gyökérfogót, hogy kissé mélyebben és biztosabban fogjon, majd könnyedén kihúztam az egyik, majd a másik gyökeret is ugyanígy. Máig is úgy érzem, hogy a beteg elsősorban az érzéstelenítéstől volt elragadtatva, sehogy sem értette. Ez után érdeklődött az ápolóimtól is, de azt már nem tudom, hogy milyen választ kapott.
Az eset után a piaci fogászok minden gátlás nélkül törték be a fogakat. Nem sokáig, mert Ben Haddout az asszisztensemet hamarosan megtanítottam fogat húzni, és rövidesen átvette a szerepüket. Így nekem is könnyebb dolgom lett, mert amit betört, azt saját maga ki is véste a jelenlétemben. Néha rajtakaptam egy-egy önálló foghúzáson és vésésen. Ilyenkor azzal védekezett, hogy kivételesen, csak ennek a rokonának csinálja meg, és főleg, mert engem nem akart zavarni. Ezzel a megjegyzésével teljesen lefegyverzett.
*: (szerk.) Pista bácsi konzekvensen franciásan, viskinek hívja a whiskyt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése