Miután elkészültünk a tálca összeállításával, elvonultam a szülőszobával szemben kijelölt ideiglenes szállásomra. Végig heveredtem egy kényelmesnek látszó kórház ágyon, majd rágyújtottam a pipámra. Még Olaszországban szoktam rá, mert így jóval kevesebbe került a dohányzás. Meglehetősen szarul éreztem magam és ugyancsak szükségem volt némi emlék felidézésére, mert mint általános hasi sebész, nem igazán tudtam és gyakoroltam a császármetszést.
Nem volt azonban számomra teljesen ismeretlen, mert Magyarországon mindig vidéken és kis kórházakban dolgoztam, ahol igen gyakran asszisztensként segítenem kellett a szülészeknek. Ráadásul a legutolsó helyemen, Kisvárdán még egy császármetszést is kaptam jutalmul az akkori szülész főorvostól, aki kaparás közben véletlenül, három-négy centiméteres szakaszon feltépte, szakította a húgyhólyagot. Szerencsémre a főnököm éppen akkor utazott el egy napra, és így rákényszerült, hogy velem stoppoltassa be, hacsak nem akarta volna a megyei kórházba elküldeni, ami viszont nagy leégés lett volna az ottani kollégái előtt.
Sajnos, csak akkor adta át a műtétet, amikor már kiemelte a kisbabát és eltávolította a lepényt. Vagyis pontosan a számomra leglényegesebb technikát nem gyakorolhattam, pontosan azt, amit nem ismerhettem, ami valóban speciális szülészeti munka volt. A különböző metszések és sebvarrások területén ugyanis nem sokat tanulhat egy sebész a szülészektől. Sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy a legjobb, ha egy valamirevaló sebész nem is mer odanézi amit varrás címén művelnek, különösen a bélvarratoknál.
Gondolatban végig mentem a rám váró műtéten. Jól emlékeztem a húgyhólyag letolására az elülső méhfalról. Ez nem okozhat gondot. Hasonlóképpen visszaemlékeztem a két-három centiméternyi haránt metszésre, amit azután újjal tágítok a kívánt hosszúságra. Némi fejtörést okozott a fej kibuktatása. Szerencsére eszembe jutott egy nálam pár évvel idősebb szülész barátom tanácsa, aki mindig azt hangoztatta, hogy sosem lesz képes megérteni, hogy miért erőlteti a legtöbb szülész a fej kibuktatását, amikor a két bokájánál megfogott csecsemőt minden erőltetés nélkül, könnyedén ki lehet emelni a méhből. Természetesen a fej kihúzása előtt ki kell fejteni ujjal a két kart, amennyiben szükséges. Úgy döntöttem, hogy megfogadom a tanácsát. Ugyancsak megfogadtam azt a tanácsát is, hogy semmiképpen nem szabad kapkodni a méhlepény leválasztásánál, még akkor sem, ha komolyabb vérzés van. Könnyed, úgy nevezett fűrészelő tenyér mozdulatokkal le kell választani a méhfalról és nem letépni, ahogyan sok türelmetlen szülész csinálja.
A méhen ejtett seb elvarrásán ismét elgondolkoztam. Láttam ugyanis két, de három rétegben történő elvarrását is. Én már csikókorom óta a minél kevesebb és nem túl finom öltésnek és a minél kevesebb rétegben való varrásnak vagyok a híve. Így azután a két rétegben való zárás mellett döntöttem. Ma már szinte kivétel nélkül mindenki így csinálja. A hasfal bezárása nem jelenthet gondot. A kiemelt és a szülésznőnek átadott csecsemő sem. Amúgy sem értek az ellátásához, meg nem is érek rá, hiszen az altatásra is figyelnem kell fél szemmel.
Szerencsémre ehhez már jól értettem, hiszen majdnem másfél évet dolgoztam Milánóban a Traumatológiai Klinikán, mint altató. Persze nem ilyen státuszra vettek fel, hanem valószínűleg műtős legénynek, de rövid idő múlva már úgy dolgoztam. Megtudtam, hogy van Pentothaljuk, ami egy kiváló intravénás altató. Amerikában még talán ma is használják.
Itt nálunk már régen kiszorították a rövidebb hatású készítmények, mivel az altatás fő problémája ma nem az, hogyan alszik a beteg, hanem hogyan ébred és milyen gyorsan. Úgy döntöttem, ezzel altatok be és szükség esetén csak a műtét vége felé engedem az éter csepegtetését. Igazam lett és valójában alig volt rá szükség.
A később végzett császármetszéseknél teljesen elhagytam az étercsepegtetést. Ez annál is könnyebben ment, hogy jelentősen felgyorsult a műtéti technikám, általában negyed óránál többet nem igen vettem igénybe. Ezt pedig az intravénásan adott altató elaprózott, egy-két milliliternyi szükség szerinti adagolással is el lehetett érni. Mondanom sem kellene talán, de ez a mostani, modern, gyorsan lebomló készítményekkel aligha, vagy csak igen nehezen lenne megoldható.
Maga a műtét viszonylag simán, különösebb probléma nélkül zajlott le, és ugyanúgy a gyógyulás. Életben maradt úgy az anya, mint az újszülött. Az asszisztensem meglepően ügyes volt, jól és gyorsan dolgozott és csomózott. Még a Reverdin tű használatát is megmutatta nekem, a sterilizálás, illetve a műszerek kifőzése előtt.
(a kép csak illusztráció)
Ez egy régi, még a XIX. századból származó tű, amit Magyarországon már régóta nem használnak, de a francia sebészek egy része akkoriban még ezzel dolgozott, legalább is a hasfal összevarrásánál. Arra én is csak elborzadva tudok gondolni, hogy régebben még bélvarrathoz is használták. Hasfal zárásához, különösen zsíros, elhízott pácienseknél azonban szerintem is kiválóan használható. Remegő kezű, bizonytalan sebészeknek még ma is ajánlhatnám. Rossz kézben biztonságosabb, mint a túl hegyes és nehezebben irányítható, ma használatos sebészi varrótű. Ráadásul még a saját ujját is nehezebben tudja vele megszúrni, ami a mai AIDS-es világban azért nem mindegy.
A Reverdin tű ősét a mai suszterek és általában a bőrrel dolgozó szakmákban még most is használják. Lényegében egy hosszú, nyéllel rendelkező tű, amelynek a foka egy hüvelykujj mozdulattal nyitható és csukható. A tűvel, mint egy cipészárral, átszúrjuk az összevarrandó rétegeket. Kinyitjuk a tű fokát, az asszisztens oda illeszti a markában, gombolyagban tartott fonal végét, és az operatőr becsukja, majd visszahúzza a tűt. Az asszisztens megcsomózza, majd levágja a fonalat. Szerintem így legalább 40 százalékkal kevesebb fonal megy veszendőbe, ami azt bizonyítja, hogy a régi mesterek messze intelligensebbek és takarékosabbak voltak, mint ahogyan azt sokan ma gondolják. Így azután én még sokáig, jó pár évig így varrtam a hasfalat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése