5. Fejezet: Misui

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

A fő fogás a misui (szerk.: Méchoui) volt. Kis, méhkashoz hasonló kemencében sült egész, vagy fél birka. Az asztalka közepére tették, és mellé egy kis kupac sót, valamint két kupac fűszerkeveréket.

Illusztráció: méchoui




Az ugyancsak három ujjal letépett húscafatokat ezekbe lehetett tunkolni, mindenkinek ízlése szerint. Mint öreg hentes, elég hamar megtanultam, hogyan és melyik részből érdemes kitépni egy darabot. Természetesen a gerinc mellől. 
Nagy bánatomra a mellettem ülők csupa kedveskedésből állandóan téptek számomra egy-egy adagot. Ezt persze nagy udvariatlanság lett volna visszautasítani. Erre már első alkalommal figyelmeztetett Zoltán. Elég hosszú ideig tartott, míg az ápolóim révén sikerült elterjesztenem, hogy nekem a legnagyobb örömet az okozza, amikor saját magam téphetem le a húst.

Illusztráció: méchoui fűszerkeverék

Hozzávaló italnak a rohadt, amerikai kátránylét, Coca vagy Pepsi Colát adták, legnagyobb bánatomra. Zoltán ezt is megoldotta, mert hozott magával egyliteres zöld üvegben kólát, amit aztán közvetlenül az üvegből fogyasztott. Engem is kínálgatott és előre biztosított, hogy az övé finomabb. Igaza volt. Nagyon finom vörösbor volt a kólás üvegben.
Csak akkor pánikoltunk be, amikor a mellettünk ülő katonatiszt is elkérte és jól meghúzta az üveget. Valahogyan megsejtette, hogy mit iszunk. Mondanom sem kell, de így a kelleténél hamarabb elfogyott a kólánk.

Befejezésül gyakran adtak kuszkuszt. Ezt afféle nagyon apró szemű tarhonyának nevezhetnénk. Ehhez már adtak kanalat is, de én hamar megtanultam anélkül enni. Három ujjal felcsippentettem egy keveset, majd ugyancsak a jobb markomban meggörgettem néhányszor, hogy kissé összeálljon, aztán bedobtam a pofámba. Nagy sikerem volt, hogy ilyen gyorsan elsajátítottam a technikát.

Mindig is erősen izgatta a fantáziámat, hogy milyen kemencében sütik meg a misuit, ezt a nemzeti eledelt. Nos, ez egy méhkasszerű, de annál kissé magasabb és szélesebb, agyagból készült kemence, melyben éppen hogy elfér egy feje tetejére állított és karóhoz kötözött birka úgy, hogy ne érjen a kemence oldalához. A birkát vagy esetenként csak a fél birkát a kemence tetején szabadon hagyott, négyszögletes nyíláson helyezik be. Alul is van egy kisebb nyílás, mely a tölgyfával megrakott kemence begyújtására és a kellő huzat biztosítására szolgál.
Mikor a fa teljesen elég és parázs is alig van, az alsó nyíláson kiszedik a hamut és parazsat, a nyílást pedig betapasztják szamár trágyával gyúrt agyaggal fedett, előre elkészített keményfa deszka darabbal. A felső, egyelőre még szabadon hagyott nyíláson keresztül néhány percenként egy speciális arab hőmérővel ellenőrzik a kemence hőmérsékletét, amíg az le nem hűlt a kívánt fokra. Ekkor behelyezik a birkát, majd egy négyszögletes keményfa darabbal, hasonlóan a lenti nyílás bezárásához, ezt is betapasztják szamártrágyával gyúrt agyaggal.
Ez ellen a speciális tapasztó vagy inkább ragasztó anyag ellen határozottan tiltakoztam, és közönséges, esetleg szalmával kevert agyagot javasoltam. Bármennyire tiszteltek és szerettek, úgy néztek rám, némileg szánakozva, mint a hülye gyerekre. Ezt csak így lehet, így kell csinálni, jött a válasz. Már ezer évvel ezelőtt is így csinálták. Mit tehettem mást, elfogadtam. Talán ez is valami speciális illóanyaggal van összefüggésbe, mint a nógrádi vadnyúl a budiban. De ezt akkor nem tudtam még ilyen bizonyossággal, mert akkor még nem jártam Nógrádban.

A speciális arab hőmérő rendkívül szellemes és főleg olcsó. A szakértő benyúlt a felső nyíláson annyira, hogy a csuklója is eltűnjön, vigyázva persze, hogy a csupasz alkarjával hozzá ne érjen a kemence falához. Ha a másodperc töredékéig, egy szempillantásig bent tudta tartani a kezét, akkor már elérték a kívánt hőmérsékletet, nem volt szabad tovább hűteni.
Ajánlották, hogy próbáljam meg én is. Némi félsszel ugyan, de kipróbáltam. Csak félig mertem bedugni a kezemet. Nagyot nevettek és megállapították, hogy túl finom bőröm van. Mikor a hőmérséklet megfelelő lett, újra próbát tetettek velem.Esküszöm, hogy én magam is jól éreztem a különbséget.

5. Fejezet: Ünnepi lakomák

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthopédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Nálam a gazdagabb betegek a hálájukat, egy ünnepi vacsorával rótták le. Be kell vallanom, hogy én nagyon élveztem.
Legelőször Zoltán barátom vitt el egy ilyenre, nem sokkal megérkezésem után.
Bevezettek egy nagyobb terembe, ahol a falak mellett végig, szépen letakart padok voltak. Ezek előtt pedig alacsony, kerek, négy-hat személyes asztalkák. Az asztalkák másik oldalánál pedig úgy nevezett puffokat /alacsony, kerek, egy személyes ülő alkalmatosság/ helyeztek el. Mivel én is előkelő vendégnek számítottam, mindig négyszemélyes asztalhoz ültettek.

 Illusztráció: marokkói vacsora asztal

Társam Zoltánon kívül vagy a helyi kaid /afféle polgármester/, vagy a rendőr, vagy csendőr parancsnok, vagy valamelyik helyi katonatiszt voltak. Utána jött a kötelező kézmosás vagy öblítés, aszerint, hogy ki hogyan csinálta, majd a várakozás kitöltése a tradicionális zöld teával, sok cukorral és mentával.
Kezdetnek általában egészben sült tyúkot adtak, körbe rakva mandulával és olíva bogyókkal. Nagyon szerettem ezeket az apró termetű, régi, paraszt tyúkokat. Más az ízük. Remélem, azóta sem tértek át a hatalmas hibrid csirkékre.
Még az első ilyen lakomáim alkalmával történt, hogy azzal hencegtem, hogy ilyen kisméretű tyúkot egyedül is meg tudnék enni. Akkor egy francia tanár vagy üzletember is ült az asztalunknál. Mivel nem ismerte az étvágyamat, könnyelműen három üveg pezsgős fogadást ajánlott. Zoltán, aki már jobban ismert, biztatott, hogy fogadjam el az ajánlatot. Meg is ettem az egész tyúkot, bár a házigazda egyre magyarázta, hogy a következő fogás még finomabb lesz, egészben sült, hízott birka. Csak akkor nyugodott meg, bár talán egy kissé csodálkozott, amikor becsületesen ettem a birkából is. Úgy hiszem innen származhatott az a rólam terjesztett legenda, hogy képes vagyok egymagam megenni egy fél birkát.

 Illusztráció: marokkói egészben sült bárány

Első alkalommal szokatlan volt számomra, hogy csak kézzel, szigorúan csak jobb kézzel volt szabad enni. Állítólag maga Mohamed rendelte el, hogy közös étkezéseken semmiféle szúró, vagy vágó eszközt nem szabad használni, nehogy a túl vérmes arabok egymást is megszurkálják. Bölcs ember volt. A tyúkot szigorúan a jobb kezünkkel, három ujjunkkal széttéptük és felfaltuk. A csontokat nem illett leszopogatni, mert az ment ki az asszonyoknak és a gyerekeknek.

A bal kéz az úgynevezett piszkos kéz. Van olyan érzésem, hogy ez az elkülönítés, már sok-sok évezreddel ezelőtt megtörtént, még a történelem előtti időkben. Úgy gondolom, hogy a mi ősapáink is ismerhették ezt a fontos szabályt. Ha valaki nem hiszi, az figyelje meg egy nyilvános férfi WC-ben, hogy a férfiak melyik kezükkel veszik elő és tartják a pöcsüket. Szinte kivétel nélkül mindig a ballal.

Az illendőség megkívánta, hogy étkezés közben, de legkésőbb utána böfögjünk, mert csak ezzel tudtuk bizonyítani, hogy ízlett az étel. Nálam a böfögés könnyen ment, mert élethűen tudtam utánozni, már kora gyerekkorom óta. Ezzel bosszantottam az olyan főnökeimet, akik nem akartak ebédszünetet tartani. Még a gyomorkorgást is utánoztam, de ha ez nem bizonyult hatásosnak, akkor hangosan böfögni kezdtem, és gyomorfájásra panaszkodtam.