Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthopédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.
Nálam a gazdagabb betegek a hálájukat, egy ünnepi vacsorával rótták le. Be kell vallanom, hogy én nagyon élveztem.
Legelőször Zoltán barátom vitt el egy ilyenre, nem sokkal megérkezésem után.
Bevezettek egy nagyobb terembe, ahol a falak mellett végig, szépen letakart padok voltak. Ezek előtt pedig alacsony, kerek, négy-hat személyes asztalkák. Az asztalkák másik oldalánál pedig úgy nevezett puffokat /alacsony, kerek, egy személyes ülő alkalmatosság/ helyeztek el. Mivel én is előkelő vendégnek számítottam, mindig négyszemélyes asztalhoz ültettek.
Társam Zoltánon kívül vagy a helyi kaid /afféle polgármester/, vagy a rendőr, vagy csendőr parancsnok, vagy valamelyik helyi katonatiszt voltak. Utána jött a kötelező kézmosás vagy öblítés, aszerint, hogy ki hogyan csinálta, majd a várakozás kitöltése a tradicionális zöld teával, sok cukorral és mentával.
Kezdetnek általában egészben sült tyúkot adtak, körbe rakva mandulával és olíva bogyókkal. Nagyon szerettem ezeket az apró termetű, régi, paraszt tyúkokat. Más az ízük. Remélem, azóta sem tértek át a hatalmas hibrid csirkékre.
Még az első ilyen lakomáim alkalmával történt, hogy azzal hencegtem, hogy ilyen kisméretű tyúkot egyedül is meg tudnék enni. Akkor egy francia tanár vagy üzletember is ült az asztalunknál. Mivel nem ismerte az étvágyamat, könnyelműen három üveg pezsgős fogadást ajánlott. Zoltán, aki már jobban ismert, biztatott, hogy fogadjam el az ajánlatot. Meg is ettem az egész tyúkot, bár a házigazda egyre magyarázta, hogy a következő fogás még finomabb lesz, egészben sült, hízott birka. Csak akkor nyugodott meg, bár talán egy kissé csodálkozott, amikor becsületesen ettem a birkából is. Úgy hiszem innen származhatott az a rólam terjesztett legenda, hogy képes vagyok egymagam megenni egy fél birkát.
Első alkalommal szokatlan volt számomra, hogy csak kézzel, szigorúan csak jobb kézzel volt szabad enni. Állítólag maga Mohamed rendelte el, hogy közös étkezéseken semmiféle szúró, vagy vágó eszközt nem szabad használni, nehogy a túl vérmes arabok egymást is megszurkálják. Bölcs ember volt. A tyúkot szigorúan a jobb kezünkkel, három ujjunkkal széttéptük és felfaltuk. A csontokat nem illett leszopogatni, mert az ment ki az asszonyoknak és a gyerekeknek.
A bal kéz az úgynevezett piszkos kéz. Van olyan érzésem, hogy ez az elkülönítés, már sok-sok évezreddel ezelőtt megtörtént, még a történelem előtti időkben. Úgy gondolom, hogy a mi ősapáink is ismerhették ezt a fontos szabályt. Ha valaki nem hiszi, az figyelje meg egy nyilvános férfi WC-ben, hogy a férfiak melyik kezükkel veszik elő és tartják a pöcsüket. Szinte kivétel nélkül mindig a ballal.
Az illendőség megkívánta, hogy étkezés közben, de legkésőbb utána böfögjünk, mert csak ezzel tudtuk bizonyítani, hogy ízlett az étel. Nálam a böfögés könnyen ment, mert élethűen tudtam utánozni, már kora gyerekkorom óta. Ezzel bosszantottam az olyan főnökeimet, akik nem akartak ebédszünetet tartani. Még a gyomorkorgást is utánoztam, de ha ez nem bizonyult hatásosnak, akkor hangosan böfögni kezdtem, és gyomorfájásra panaszkodtam.
Nálam a gazdagabb betegek a hálájukat, egy ünnepi vacsorával rótták le. Be kell vallanom, hogy én nagyon élveztem.
Legelőször Zoltán barátom vitt el egy ilyenre, nem sokkal megérkezésem után.
Bevezettek egy nagyobb terembe, ahol a falak mellett végig, szépen letakart padok voltak. Ezek előtt pedig alacsony, kerek, négy-hat személyes asztalkák. Az asztalkák másik oldalánál pedig úgy nevezett puffokat /alacsony, kerek, egy személyes ülő alkalmatosság/ helyeztek el. Mivel én is előkelő vendégnek számítottam, mindig négyszemélyes asztalhoz ültettek.
Illusztráció: marokkói vacsora asztal
Társam Zoltánon kívül vagy a helyi kaid /afféle polgármester/, vagy a rendőr, vagy csendőr parancsnok, vagy valamelyik helyi katonatiszt voltak. Utána jött a kötelező kézmosás vagy öblítés, aszerint, hogy ki hogyan csinálta, majd a várakozás kitöltése a tradicionális zöld teával, sok cukorral és mentával.
Kezdetnek általában egészben sült tyúkot adtak, körbe rakva mandulával és olíva bogyókkal. Nagyon szerettem ezeket az apró termetű, régi, paraszt tyúkokat. Más az ízük. Remélem, azóta sem tértek át a hatalmas hibrid csirkékre.
Még az első ilyen lakomáim alkalmával történt, hogy azzal hencegtem, hogy ilyen kisméretű tyúkot egyedül is meg tudnék enni. Akkor egy francia tanár vagy üzletember is ült az asztalunknál. Mivel nem ismerte az étvágyamat, könnyelműen három üveg pezsgős fogadást ajánlott. Zoltán, aki már jobban ismert, biztatott, hogy fogadjam el az ajánlatot. Meg is ettem az egész tyúkot, bár a házigazda egyre magyarázta, hogy a következő fogás még finomabb lesz, egészben sült, hízott birka. Csak akkor nyugodott meg, bár talán egy kissé csodálkozott, amikor becsületesen ettem a birkából is. Úgy hiszem innen származhatott az a rólam terjesztett legenda, hogy képes vagyok egymagam megenni egy fél birkát.
Illusztráció: marokkói egészben sült bárány
Első alkalommal szokatlan volt számomra, hogy csak kézzel, szigorúan csak jobb kézzel volt szabad enni. Állítólag maga Mohamed rendelte el, hogy közös étkezéseken semmiféle szúró, vagy vágó eszközt nem szabad használni, nehogy a túl vérmes arabok egymást is megszurkálják. Bölcs ember volt. A tyúkot szigorúan a jobb kezünkkel, három ujjunkkal széttéptük és felfaltuk. A csontokat nem illett leszopogatni, mert az ment ki az asszonyoknak és a gyerekeknek.
A bal kéz az úgynevezett piszkos kéz. Van olyan érzésem, hogy ez az elkülönítés, már sok-sok évezreddel ezelőtt megtörtént, még a történelem előtti időkben. Úgy gondolom, hogy a mi ősapáink is ismerhették ezt a fontos szabályt. Ha valaki nem hiszi, az figyelje meg egy nyilvános férfi WC-ben, hogy a férfiak melyik kezükkel veszik elő és tartják a pöcsüket. Szinte kivétel nélkül mindig a ballal.
Az illendőség megkívánta, hogy étkezés közben, de legkésőbb utána böfögjünk, mert csak ezzel tudtuk bizonyítani, hogy ízlett az étel. Nálam a böfögés könnyen ment, mert élethűen tudtam utánozni, már kora gyerekkorom óta. Ezzel bosszantottam az olyan főnökeimet, akik nem akartak ebédszünetet tartani. Még a gyomorkorgást is utánoztam, de ha ez nem bizonyult hatásosnak, akkor hangosan böfögni kezdtem, és gyomorfájásra panaszkodtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése