1. Fejezet: Rendteremtés az osztályon és a műtőben (második rész)

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Második napom ugyancsak rendcsinálással telt el. Legelőször leellenőriztem, mennyi maradt meg az előző napon kialakított rendből. Örömmel láttam, hogy minden. Ez felbátorított és elhatároztam, hogy aznap pedig a műtőt teszem rendbe, illetve ott vezetem be a legsürgetőbb változtatást. Ez a nagyon kevés gumikesztyűnkkel való takarékoskodás volt, de erről majd később.
Második teendőm a ruhaneműk, az izoláláshoz használt lepedőkkel volt kapcsolatos. Már Rabatban, a fővárosban is megfigyeltem, hogy a francia sebésziskola igen sok apró lepedőt használ a műtéti terület körberakásához, vagyis a steril izoláláshoz, ahogyan azt szaknyelven mondják.
Emlékezetembe visszaidéztem a magyar módszert. A műtősnő a kezünkbe adott egy speciálisan összehajtogatott nagy lepedőt, melyet egyetlen mozdulattal szét tudott nyitni az operatőr és az asszisztens, úgy, hogy a lepedő kettéhajtva maradt a kezükben és így még véletlenül sem érhetett le a földre. Ezután a lepedő egyik végét kissé visszahajtottuk, miáltal megduplázódott a műtéti terület mellé eső része, majd a szimplán maradt részt áttettük a fejelválasztó karon. Ugyanezt megismételtük a láb felőli részen is, azzal a különbséggel, hogy ott meg a beteg combjai fölé tolt műtőtálcát takartuk le a megduplázott lepedő széllel. Utána már csak az itt annyira kedvelt kis lepedőkből kellett kettőt elhelyezni oldalt, és így négy lepedővel minden biztosan le volt takarva, és ruhacsíptetőket is alig kellett használnunk.
Igen ám, de nem tudtam rájönni, hogyan is volt hajtogatva a nagy lepedő. Kértem tehát egyet, és hozzáláttam a hajtogatási kísérletezésekhez. Ben Haddu az asszisztensem és a műtőtraktus, sterilizálás felelőse, aki akkor még csak tizennyolc éves lehetett, ott maradt mellettem és nagy érdeklődéssel figyelte, hogy mit is akarok a lepedővel, és figyelmesen hallgatta a közben használt magyar káromkodásokat. Megpróbáltam persze elmagyarázni, hogy mit is akarok, de hát ez a szegényes szókincsemmel eleve reménytelen volt. Nagyot bámult viszont, amikor harmadik, vagy negyedik kísérletre sikerült úgy széthúznunk a lepedőt, ahogyan akartam. Újra és újra elismételtük a mutatványt, és közben őt is megtanítottam a hajtogatás művészetére.
Ettől kezdve, a doboz összeállítása már pofon egyszerű volt. Ugyanekkor csináltattam egy lyukas kendős dobozt is, a kis műtétek számára. Ennek hasznát azonnal megértette, különösebb magyarázat nélkül. Hasonlóképpen átvették a módszert az utánam következő sebészek. Csak remélni tudom, de hiszem is, hogy a két volt munkahelyemen, még ma is magyar módra történik az izolálás. Némi gondom csak a gazdasági vezetővel volt, aki nehezen értette meg, miért használok közönséges ágylepedőket a kisebb és így olcsóbb izoláló kendők helyett.

Az itteni első műtétemre nem is tudok igazán visszaemlékezni. Talán vakbél volt, vagy császármetszés. Az itteni szülésznőm egy rendkívül jól képzett, valódi francia szülésznő volt. Ráadásul egy erős, határozott egyéniség, aki szivarozott, ami határozottan imponált nekem és később én magam is rászoktam. Évek óta korlátlan úr volt a maga területén, önállóan gyógyszerelt és kisebb beavatkozásokat is végzett. Mindezt nagy ostobaság lett volna felrúgni, hiszen ezzel csak a saját munkámat növeltem volna, nem beszélve arról, hogy magához a szülés levezetéséhez és az esetleges komplikációk felismeréséhez tulajdonképpen jobban értett, mint én. Miután biztosítottam, hogy minden marad a régiben, jó barátságba keveredtünk, és kölcsönösen becsültük egymást.
Az első császármetszésem nagyon tetszett neki. Tőle tudtam meg, hogy a franciák nagy része még mindig hosszanti metszéssel nyitja meg a méhet, ami jóval tovább tart és a gyógyulás sem olyan sima, mint az általam alkalmazott módszernél. Ez utóbbit egyébként rövidesen módosítottam. Nem vesződtem a húgyhólyag letolásával, hanem felette fél centire végeztem egy teljes hosszúságú haránt hashártyametszést, majd az így szabaddá tett területen két-három centiméternyi izommetszést a méhen. Ez jelentősen lerövidítette a műtétet, ami az én helyzetemben később ugyancsak fontos lett, a munkám jelentős felszaporodása után.
Az így lerövidített műtétet általában húsz percen belül végeztem el, de gyakran negyed óra alatt, ami általános megdöbbenést keltett és jelentősen hozzájárult a jó hírem kialakításához. Az esetleges hitetlen kollégáknak had jegyezzem meg, hogy nem csak a méhet varrtam két rétegben, hanem a hasfalat is. Ha még ráadásul műtősnőm is lett volna, akkor még jobb időt értem volna el.

1. Fejezet: Rendteremtés az osztályon és a műtőben (első rész)

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Az érkezésem napján azonban nem ugratott, hanem igyekezett végig vezetni a jövendő osztályomon, ahonnan már pár hónap óta hiányzott a sebész. Az utolsó két évben volt ugyan már hat sebészük is, de valamennyi visszaszökött a fővárosba, különböző okokra hivatkozva. Azt hiszem, hamar megértette, hogy nekem nincs hova szökjek, és már ezért is végtelenül udvarias és megértő volt velem. Megérezte, hogy én hosszabb ideig leszek az egyetlen kollégája.
A sebészet, a hozzátartozó hat-nyolc ágyas szülészettel együtt a földszintet foglalta el, összesen mintegy ötven ággyal. A műtőtraktus azonban nagyon okosan az alagsorba került néhány hozzátartozó kis szobával. Ez azért némileg csökkentette a gyakran elviselhetetlen nyári hőséget. Legnagyobb megdöbbenésemre a betegek teljes összevisszaságban voltak elhelyezve. Nemcsak az ágyakon, hanem sok szobában a földön is feküdtek. Mivel láttam azért néhány üres ágyat, rögtön megkérdeztem, hogy ezeket miért nem fektették ágyba. Megértő mosollyal közölték, hogy ezek nem betegek, hanem hozzátartozók. Érdeklődtem persze a diagnózisok után is: ki miért, milyen betegséggel van itt. Általában tályog, fekély és elgennyedt kisebb sérülésekkel kerültek a kórházba. Akadt azonban elég szép számmal kifejezetten belgyógyászati beteg is, akiket Heroin helyezett ide, mikor nála nem volt elég hely.
A belgyógyászati osztályokon mindig és minden kórházban ágyhiány van. Ezt minden sebész tudja és azt is, hogy jaj annak a sebésznek, aki ha csak átmenetileg is, kisegítésképpen átenged néhány ágyat. Azonnal döntöttem, hogy én is ehhez tartom magam. Egyelőre azonban nem szóltam. Hasonlóképpen elhárítottam azt is, hogy megnézzek néhány erősen váladékozó sebet, és tanácsot adjak az ellátására. Kijelentettem, hogy holnap reggel a szokásos időben, reggel nyolc órakor kezdem a munkám és egyenként meg fogok nézni minden beteget.

A legszörnyűbb dolog, amit láttam, az volt, hogy összekeverték a férfi és nőbetegeket is. Annyira már megismertem a muzulmán világot, hogy megértsem mekkora hiba és szörnyűség ez. Máig sem értem, hogyan történhetett, talán az akkoriban divatba jött és kötelező jelleggel elrendelt úgynevezett intenzív osztályok kialakítása tette ezt lehetővé. Ide ugyanis szinte válogatás nélkül hordták be a műtét utáni betegeket, és sorjában helyezték el őket az üres ágyakra, nem törődve, hogy milyen neműek. A ksar es-souki ápolóim becsületére legyen mondva, arra azért ügyeltek, hogy egy kifeszített ágylepedővel el legyenek egymástól választva. Ezt azonban én kevésnek tartottam és mindenképpen rendet akartam teremteni.
Este, mikor lefeküdtem az egy szoba, de zuhanyozó és WC-vel ellátott lakosztályomban, sokáig elgondolkoztam a holnapi teendőimen. Mivel az eddigi életem is meglehetősen vándorélet volt, gyakori munkahelycserékkel, volt némi tapasztalatom. Legelőször is feladtam azt a régebben kialakított elvemet, hogy új munkahelyen két hétig nem mozdulok, nem változtatok, csak figyelek. Ez gondolom érthető, hiszen itt nem, mint beosztott, hanem mint főnök, vagy ha úgy tetszik, szervező fogok dolgozni. Ami azért nagy különbség: itt nem lehet várni. Azonnal cselekedni kell, még hozzá úgy, hogy lehetőleg minél kevesebbet változtassak meg, de azért ezek a változtatások lényegbevágóak legyenek.

Másnap reggel egy hosszú vizitet tartottam. Minden egyes beteget megvizsgáltam helyben, az ágyában. Mindent felírtam egy keményebb karton lapra /én sohasem szerettem a papírfecnikre írt feljegyzéseket/. Vagy füzet, vagy kartonlap. Külön rovatba írtam a legsürgősebb teendőket. Ezeknél kiadtam az utasítást, hogy nem ebédelhetnek és még ma délután kisebb sebészi beavatkozást végzek rajtuk. Főleg a tályogok idegesítettek, mert nem megfelelő hosszúságú metszéssel tárták fel őket, hanem egy szikeszúrással. Persze, így hónapokig sem gyógyultak. Szomorúan láttam azt is, hogy ezek jelentős része a farba adott, muszkuláris injekció okozta tályog volt. Erről néhány nap múlva, mikor már látták a hosszabb feltárás eredményét, külön előadást tartottam az ápolóimnak, és megmagyaráztam, hogy hova kell adni az injekciót. Be is mutattam természetesen. A felső külső quadránsba, hogy szinte koppanjon a tű a csípőlapát csontjában, de semmiképpen nem a vastag, szinte kínálkozó gömbölyű, zsíros fenékbe.
Erre a technikai továbbképzésre annál is inkább szükség volt, mert szinte valamennyi ápolómnak voltak magán betegei, akiket szinte rendszeresen injekcióztak. Előszeretettel alkalmazták a különböző vénás injekciókat is, de ezzel jóval kevesebb problémát okoztak, mint a rossz helyre adott, muszkuláris szurival. Annak ellenére is merem ezt állítani, hogy a legkedveltebb és szinte minden betegségre használt injekció a calcium volt, vénásan persze, hiszen így imponált a betegnek, mert szabályos hőhullámot, kimelegedést okozott.

Ebéd után megkezdődött a nagy munka. Kijelöltem a folyosó végén lévő nagy szobát, ezt kineveztem belgyógyászati betegek szobájának, és egyenként, az ágyukkal együtt oda hordattam az összes belgyógyászati beteget. Meglehetősen sokan, vagy tizenöten lehettek – meg is telt velük a nagy szoba. Itt nem törődtem azzal sem, hogy vegyesen, nők és férfiak egyaránt ide kerültek. Természetesen azért kifeszített lepedőkkel elválasztottam őket egymástól.
A maradék szobákat két részre osztottam: férfi és női osztályra. A hozzátartozók természetesen mentek a betegeik után. Ily módon került aztán férfi is a női részlegre, mivel a férjek jelentős része elkísérte az asszonyt a kórházba.
Ezt a zavaró körülményt csak hónapok múlva sikerült kiküszöbölnöm és elérnem, hogy a férjek az udvaron aludjanak. Ennek a Szaharában nincs különösebb akadálya, még télen sem. Ez ellen a továbbiakban sohasem tiltakoztam, sőt még akkor sem, ha néha a kórteremben találtam őket. Valahogyan megéreztem, hogy ebben bizonyos mértékig engednem kell. Azt viszont lehetségesnek tartom, hogy az ápolóim közül egyesek még némi ajándékot is kaptak ennek engedélyezéséért a hivatalos munkaidőn kívül, távollétemben.

Délután már komoly sebészi munkát is kellett végeznem. Tisztességesen, elegendő hosszúságban fel kellett vágnom a tályogokat és egy kissé meg is kapartam a legnagyobb Volkmann kanalammal, mivel a legtöbb esetben több hetes tályogról volt szó. Egy komoly tályog felmetszésénél nem csak a megfelelő hosszúságú metszés elengedhetetlen, hanem az is, hogy mindig a legmélyebben fekvő részén vágjuk föl. Ehhez azt kell figyelembe venni, hogyan fekszik a beteg, hogyan tartja a karját például, ha ott van a tályog, vagy a hasfalinál, hogyan fektethetem a beteget, hogy a metszés legyen a legalacsonyabban. A genny, váladék lefolyása csak és kizárólag így biztosítható. Egyszerű és könnyen érthető szabály, de érdekes módon, csak kevés sebész tartja be.
Kezdetben némi megrökönyödést keltettek a hosszú metszéseim, de az eredményt látva, az ápolóim is megértették, hogy igazam van és át is vették a módszert. Néhány hónap múlva ugyanis, ahogy a munkám szaporodott, a kisebb tályogok felmetszését már Moulay Hetmen végezte. A különbség csak annyi volt, hogy ő semmiféle érzéstelenítést nem alkalmazott, natúrban csinálta, ahogyan sebészi körökben mondani szokás. Igaz, hogy én magam is majdnem így csináltam, amikor úgynevezett intracután érzéstelenítést végeztem. Ez magát a metszés fájdalmát megszünteti ugyan, de attól a munka többi része még továbbra is fájdalmas marad. Lehet, hogy neki volt igaza?

1. Fejezet: Első napjaim Ksar es-Soukban

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

A helyettesített sebész kollégám visszatérte után, szinte azonnal indultunk Ksar es Souk-ba, ami innét mintegy 145 kilométerre délre, az Atlasz hegységen túl volt. Ez már igazi bled /sivatag/ a Szahara előszobája. Stump vitt le, és tanácsára megálltunk fél úton, mert meg akarta látogatni egy régi légiós barátját, akinek ott volt a vendéglője és ebédre várt bennünket. Bemutatta a felségét is, aki viszont a vendéglő melletti, - Stump szerint - a környék legjobb, minőségi kupleráját vezette, de ennek leellenőrzésétől eltekintettem, és ezt a mulasztásomat később sem pótoltam, bár a kapcsolatot végig fenntartottuk és hébe-hóba találkoztunk is.
Az ebéd nagyon finom és ízletes volt, az elengedhetetlen beefsteakkel francia módra és arab konyha szerint készített pörkölt féleséggel, amit a későbbiek folyamán számtalanszor volt alkalmam megízlelni. Négyen ültünk az asztalnál, és én a középkorú, de még mindig csinos, kissé az átlagnál sötétebb bőrű háziasszony mellett ültem. Jóízűen eszegettem addig, amíg az asszonyka a térdét nem feszítette az enyémhez olyan erővel, amit nem lehetett véletlennek tekinteni. Ráadásul Stump is észrevette, és alig tudta visszafojtani a röhögést. Bár úgy tettem, mint aki semmit sem vett észre, igen kínosan éreztem magam. Ehhez hozzájárult az is, hogy idejövet elmesélte, hogy a vendéglátónk nem akárki, mert a légióban mindenki csak mint a düsseldorfi kéjgyilkost emlegette. Ez talán nem volt igaz, de azt állíthatom, hogy ritka könyörtelen, világoskék szemei voltak. Az út hátralévő szakaszán aztán igyekezett megnyugtatni, hogy szerinte csak arról volt szó, hogy Malika /királynő/ igyekezett egy új klienst szerezni, ami már sokkal erkölcsösebbnek tűnik, mint egy közönséges házasságtörés.

(a kép csak illusztráció Pista bácsi gyűjteményéből)

Ksar es Soukba kora délután érkeztünk Stumpal, aki az ottani fiatal, nálam alig idősebb francia belgyógyász gondjaira bízott, és akivel németül beszélgetett. Ezen csak akkor csodálkoztam, amíg meg nem tudtam, hogy mindketten félig német származásúak voltak. Doctor Heroin édesanyja egy elzászi, francia zsidó lány, az apja viszont a Rajna túlsó feléről egy igazi német. Ráadásul már az első világháború után néhány évvel belépett a fasiszta pártba, és ezután rövidesen elváltak, ami némileg érthető. Így azután Heroin csak az első négy osztályt járta Németországban, mert a válás után édesanyjával áttelepedett a francia oldalra. Heroin sohasem tudta igazán eldönteni, hogy melyik is az anyanyelve, mert mindkettőt perfekt beszélte.
Elmesélte, hogy mikor Párizsban dolgozott, a francia-német társaság gyakran felkérte, hogy mint szinkron tolmács, segítse ki őket, főleg ha a filozófusok és a szociológusok tartottak közös konferenciát. Mint az átlagnál jóval műveltebb és olvasott ember, még ezekben a valóban nehéz témákban is profi volt. Az első vietnami háborút és azt közvetlenül megelőző időszakot, mint ottani cselédkönyves-orvos élte át. Még japán fogságba is került, nem túl jó véleménnyel volt róluk, ellenben nagyon becsülte a kínaiakat. Hallatlanul szorgalmas és takarékos embereknek tartotta őket. Meggyőződése volt, hogy a világ legjobb és egyúttal legmegbízhatóbb kereskedői. Bármit be tudtak szerezni, és megelégedtek a tisztességes haszonnal.
Többször is elmesélte, mikor egy kínai puskát gyártott, de nem volt megfelelő kaliberű, tágasságú acélcsöve. Több napon keresztül is látta, amint a megfelelő hosszúságúra fűrészelt csövet a két térde közé szorítva tágította. Smirgli papírt tekert egy fapálca köré, és azt ide-oda pörgetve a tenyerei között, csiszolta türelmesen belülről. Ilyen nép nem veszhet el és rövidesen még sokat fogunk hallani róluk, szokta mondogatni. Azt hiszem, igaza lett.

Az idegen nyelvekkel kapcsolatban rengeteg téveszme terjedt el az emberek között, főleg azok között, akik csak az anyanyelvüket beszélik. Általánosan ismert és elfogadott minden kétely nélkül például, hogy Svájcban az emberek általában három nyelven is beszélnek. Aki viszont már járt arra és ott eltöltött egy kis időt, az tudja, hogy ez nem így van. Való igaz, hogy három fő nyelvet használnak, de nem egyszerre és nem mindenütt, hanem minden tartománynak meg van a maga nyelve. A lakosság túlnyomó többsége például csak németül beszél, mert ez a legnagyobb nyelvterület. Persze azért mindig lehet találni valakit, aki ért franciául is például egy nagyáruházban, de azért ez nem általános, és az így fellelt svájci sem beszél tökéletes franciát, inkább csak megérteti magát. Ugyanezt tapasztalhatjuk a vendéglőkben, azzal a különbséggel, hogy az olaszul tudó pincér rendszerint egy olasz bevándorolt és így inkább csak töri a németet vagy a franciát, aszerint, hogy melyik kantonban van.
Nagyon elterjedt téves nézet az is, sajnos főként pedagógus körökben, hogy egyszerre lehet tanulni két, vagy akár több idegen nyelvet is. Ostobaság, mert így egyikből sem lesz semmi. Még vén fejjel is dührohamot kapok, ha hallom, hogy a helyi gimnáziumunk változatlanul ragaszkodik az egyszerre kettő idegen nyelv tanításához. Ezt szerintem egy határozott miniszteri rendelettel meg kellene tiltani, és átállítani minden iskolát, az egy diák, egy idegen nyelvre, végig és heti öt órában. Az a szülő pedig, aki ragaszkodik ahhoz, hogy az ő fiacskája egyszerre két idegen nyelvet tanuljon, az járassa a porontyát magán tanárhoz a második kedvéért. Ennek valóban lenne eredménye, még akkor is, ha tudjuk, hogy két nyelven beszélni tökéletesen, anyanyelvi szinten, a legnagyobb ritkaság és csak kevés embernek adatik meg.

Heroinnél becsületesebb és lelkiismeretesebb kollégával soha nem találkoztam. Nagyon megkedveltük egymást és végtelenül sajnáltam, amikor másfél év múlva elment. Bőrgyógyász szakorvos volt, de kiválóan értett a belgyógyászathoz is. Az Észak Afrikában előforduló, számomra gyakorlatilag ismeretlen betegségek felismerésére és kezelésére ő tanított meg. Ez néha meglepően furcsa körülmények között történt. Nem sokkal megérkezésem után, egy reggel, amikor bementem a kórházba, az udvaron találkoztam vele, amint éppen egy beteg kezét vizsgálgatta. Odahívott és megkért, hogy nézzem meg én is, és mondjak véleményt.
Csak egy jelentéktelennek látszó, kissé pikkelyes bőr elváltozást láttam, ami számomra nem mondott semmit. Utánam ő ismét megvizsgálta, ráadásul a körmével megkapirgálta a jelentéktelennek látszó elváltozást a kézháton. Nézd meg még egyszer, mondta, és adott egy a bélyeggyűjtők által előszeretettel használt nagyítóüveget. Miután látta, hogy így sem jutottam előbbre elárulta, hogy ez lepra, annak egyik kezdeti formája. Hangosan nevetett mikor látta, hogy mennyire megijedtem és szinte futva indultam kezet mosni. Utánam jött és elmagyarázta, hogy a lepra egyáltalán nem olyan fertőző, mint ahogyan azt sokan gondolják, és tulajdonképpen ma sem tudják biztosan, hogyan terjed. Én persze a jövőben sem kapirgáltam és tapogattam szívesen a leprás betegeket, de kétségtelenül már nem féltem tőlük annyira, mint az első esetben.

1. Fejezet: Életem első császármetszése (műtéti gyakorlatról)

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

A midelti helyettesítésem alatt végeztem még néhány vakbél, sérv és több kisebb műtétet, sebellátást és gipszelést kisebb törések miatt. Erre szükségem is volt, mivel lassan két éve, hogy elhagytam Magyarországot az 56-os októberi forradalom után, és azóta alig-alig dolgoztam, mint sebész. Ahogyan jobb körökben mondani szokás, kissé kiestem a gyakorlatból. A tűzkeresztségen átestem ugyan a fővárosban töltött próbaidőm alatt, de erről majd máskor számolok be.
Egy jól megtanult és begyakorolt mesterséget azonban egyszerűen nem lehet elfelejteni. Valahogyan úgy, mint ahogy a biciklizést sem felejti el senki. Persze több éves kiesés után még meglehetősen kacskaringózva, bizonytalanul és lassabban fog haladni, de le nem esik a kerékpárról. Ugyan így vagyunk a sebészettel is.
Mielőtt elindultam volna Marokkóba, megkértem a milánói kollégákat, hogy adjanak valami kis műtétet, hogy visszazökkenjek a gyakorlatba, mert majdnem két év óta nem operáltam. Jellemző módon megengedték, hogy három bőröltést én helyezhessek el egy láb műtét végén. Meglepően nagylelkűek voltak. Amit akartam, azonban így is elértem. Megnyugodtam, mert nem remegett a kezem, és ugyanolyan pontosan és gyorsan öltöttem, mint két évvel azelőtt.
Ugyanezt tapasztaltam Magyarországon is a hazatérésem után, amikor mintegy másfél éves kiesés után, ismét sebészetre kerültem, ahol már egy teljes vakbélműtétet mertek rám bízni. Az asszisztáló kolléga csodálkozott is, mert szerinte még egy hónapos vakáció után is észre lehet venni az operatőrön, hogy bizonytalanná vált. Nem változott a helyzetem, nyolcévi kiesés után sem, ahogyan az a legutolsó munkahelyemen történt, a nyolcvanas évek elején, amikor arra készültem, hogy esetleg visszamegyek Marokkóba, vagy Algériába. Ráadásul ekkor szándékosan egy nőgyógyászati munkát, egy teljes méheltávolítást kaptam, mint kezdő, gyakorló műtétet. A sebész főorvos nem tudhatta persze, hogy munkám jelentős részét mindig is a nőgyógyászati műtétek képezték. Így próbált meg leégetni, de nem sikerült.
A marokkói fővárosban, rögtön a megérkezésem után, egy hónapos próbaidőre beosztottak a sebészetre, azzal a nyilvánvalóan érthető szándékkal, hogy megbizonyosodjanak arról, sebész vagyok-e egyáltalán, és mennyire használható. Hiányos francia tudásommal is sikerült nekik elmagyaráznom, hogy bármilyen műtétet vállalok, de csak úgy, ha én is kezdem. Az asszisztálásba minden nap bevontak és a második vagy harmadik napon, amikor a has már nyitva volt, át akartak passzolni egy méh melletti daganatot, ami a széles méhszalag rétegeiben helyezkedett el. Nem ettem kefét, és jól tudtam, hogy az ilyen típusú daganatokat milyen nehéz szépen kifejteni, így aztán elutasítottam azzal, hogy csak elejétől fogva vállalok műtétet. Az érvemet látszólag vita nélkül elfogadták, és az operatőr maga volt kénytelen kikínlódni a daganatot, pontosan úgy, ahogyan azt előre gondoltam.
Kb. nyolc-tíz nap telt el várakozással, amikor egy jóval száz kilón felüli, vastag zsíros hasfalú nőbeteget operáltunk epekővel. Már maga a has megnyitása is nehéz volt, és a műtéti terület látótérbe való hozatala, a feltárás ugyancsak.
Legnagyobb megdöbbenésemre ismét megkért az operatőr, hogy folytassam a műtétet. Azonnal tisztában voltam vele, hogy ezt már nem szabad elutasítanom, semmiféle elv, vagy előzetes megállapodásra hivatkozva. Átvettem a helyét.
Azt hiszem, hogy rögtön hosszabbítottam a metszést, és ez által sikerült a májat jobban feltárni, és enyhén kifordítani. Az epehólyag kifejtését szándékosan szikével csináltam, ami elegáns megoldás, de jóval nehezebb is. Csak a legutolsó szakasznál használtam ollót. A hólyag eltávolítása és lekötése simán ment, mikor az epehólyag ágyának elvarrására, hashártyával való fedésére került a sor.
Ekkor a műtősnő legnagyobb megdöbbenésére, még mutattam is a kezemet nyújtva, bal kézre kértem a tűfogót és az öltést.
Tapasztalatból tudtam ugyanis, hogy így varrva a tű nem szakít, jobban, finomabban gördíthető ki, ha a májágyat varrjuk. Ehhez a mutatványhoz viszont elengedhetetlen, hogy az illető bal kézzel is tudjon varrni, ami meglehetősen ritka.
Nekem szerencsém, hogy kétkezes vagyok és még ma is két kézzel borotválkozom és ráadásul késsel. Bal oldalt bal kézzel, jobb oldalt jobbal. Másképpen nem is tudom csinálni. A késsel való borotválkozásra a háború után szoktam rá, amikor lehetetlen volt tisztességes pengét kapni. Nem bántam meg, még akkor sem, ha így valamivel több időt igényel, mert szerintem fölér egy meditációval és a rákényszerített fokozott figyelem, biztosan felébreszti az embert, vagy bevágja a pofáját. Azon is már többször elgondolkodtam, hogy egyáltalán nem volt véletlen, amikor a középkorban általában a borbélyok végezték a kisebb sebészi beavatkozásokat, mint például egy tályog felnyitását.
Szépen sikerült hashártyával fednem a májágyat. Megkérdeztem, hogy milyen draint használnak, és hol szokták kivezetni, majd hozzákezdtem a has bezárásához. A fő problémát a vastag zsírréteg jelentette. Ezt úgy oldottam meg, hogy zsírvarratot egyáltalán nem alkalmaztam, helyette betettem négy úgynevezett Donathi öltést, ami teljes szélességében felvette a zsírt és a bőrt is, sőt egy picinyt az alaphoz is leöltöttem, felcsippentve egy kis bőnye réteget. Betetőztem mindezt azzal, hogy a fonalak megcsomózása előtt, mindkét oldalon, kívül a bőrre elhelyeztem a fonalak alá egy-egy keményre gyúrt géz bucit, hogy az öltés ne vágjon be. Nagyon jól mutatott.

 (A Donathi öltés egy malaclábon, illusztráció)

Másnap egy fiatal, kezdő arab sebész elárulta, hogy mindenki meg volt elégedve a munkámmal, és azonnal telefonáltak a minisztériumba, hogy valóban sebész vagyok és egyedül is megállom a helyemet. Most már indulhattam az új munkahelyemre.
Mideltben azonban megtanultam még egy, számomra teljesen ismeretlen dolgot. Azt, hogyan lehet segíteni egy olyan betegen, akinek pióca tapadt a torkába. Itt a környéken ugyanis sok öntözőárok van, és mind tele piócával. Mivel a földeken dolgozók általában ebből isznak nekihasalva, ha megszomjaznak, így igen gyakran előfordul, hogy lenyelnek egy piócát is. Szerencsére ez legtöbbször megakad a torkukon és általában jól látható, rendszerint a garatív mögött. Persze csak az után, hogy a pióca jól teleszívta magát vérrel, és ez által a többszörösére hízott. Ha nem látható, de a beteg biztosan állítja, hogy piócát nyelt, hinni kell neki és a jégszekrényből szerzett apró jégdarabka szopogattatásával, fel kell csalogatni. A berber ápolóim szerint nagyon szereti a friss vizet, és így ez a csel mindig beválik.
Ennél az első esetemnél nem kellett semmiféle trükköt alkalmaznom. A piócának vagy két centi hosszú része jól látható volt az egyik garatíven. A kapott szaktanács szerint óvatosan megfogtam egy ércsipesszel. Persze a csipeszt nem szorítottam össze, nehogy elvágjam a puha testecskéjét. A csipesz idegesíthette és néhány másodperc múlva rátekeredett.
Kivettem és az egyik öreg ápolóm kérésére betettem az általa hozott dobozba. Megköszönte és elmagyarázta, hogy kiválóan felhasználható dagadt, gyulladásos lábszár kezelésére. Igazat adtam neki, hiszen én is tanultam, hogy nem olyan régen még Magyarországon is használták thrombozis kezelésére. Azóta valószínűleg újra divatba jött, hála a feltűnően megszaporodott természetgyógyászoknak.

1. Fejezet: Életem első császármetszése (fogászatról)

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Sokszor még erre sem volt szükség, illetve maga a beteg utasította el, és kérte, hogy nélküle végezzem el a kisebb beavatkozást, például foghúzást. Így volt ez, az éjjeliőröm esetében is, akit a midelti főápolóm javaslatára vettem föl, amikor négy év múlva, az első, hosszabb nyári szabadságra elutaztunk Spanyolországba. Az éjjeliőrködése abból állt, hogy családjával együtt beköltözött a fáskamrába. A puszta jelenlétével elriasztotta az esetleges tolvajokat, mert azért akadt ilyen is. Mivel fájt a foga, arra kért, hogy mielőtt elutazom, húzzam ki, de injekció nélkül. Miután kihúztam a fájós fogát, kiköpte a vért, majd ismét megkért, hogy a mögötte lévőt is húzzam ki, mert az is szokott fájni. Kirántottam azt is.
A fájdalomtűrő képességük már lent a Szaharában is elborzasztott néha. Hetmen, az ottani főápolóm egyik alkalommal például a jelenlétembe nyitott meg egy végbél körüli tályogot. A kérésemre, hogy had adjak előtte valami érzéstelenítést, egy rövid altatást, csodálkozva nézett rám, és azt felelte, hogy felesleges, mert midig így szokta. Meghátráltam, mert végül is szabad kezet adtam neki már jóval előbb az ilyen apró műtétek elvégzésére, és hiba lett volna, ha ebbe utólag belepofázok.
Ide kívánkozik még egy foghúzás, amit vadászat közben követtem el a korzikai barátom és vadásztársam kérésére, mintegy húsz-harminc kilométernyire a kórházamtól.

(a kép csak illusztráció Pista bácsi gyűjteményéből)

A szakácsának rettenetesen fájt az egyik bal felső rágófoga, és nagyon kért, hogy húzzam ki. Rendben van, feleltem, majd bejön velünk a kórházba és ott megcsinálom. Nem lehet válaszolta, mert nincs mivel visszajöjjön. Majd haza gyalogol, hiszen nincs olyan messze, csak húsz kilométer. De ma estére feltétlenül szükségem van rá, mert vendéget várok, jött a válasz. Sehogy sem tudtam kibújni a feladat alól, pedig tudtam, hogy nehéz lesz, mivel egyetlen foga sem hiányzott, és az ilyen zárt fogsort nem könnyű megbontani.
Az érzéstelenítés hiánya is izgatott egy kissé, de elsősorban az, hogy nincs fogóm. A barátom biztosított, hogy neki rengeteg szerszáma van és azok közül bármelyiket kiválaszthatom. Találtam is egy megfelelőnek látszót, bár az nem volt egyenes, hanem derékszögben megtört kombinált fogó, de ennek volt a legmegfelelőbb pofa szélessége, és főként recézett volt belül a pofák kiképzése. Így azután alsó fogsorhoz való fogóval voltam kénytelen kihúzni egy többgyökerű felső fogat. Technikailag természetesen ez is nehezítette a munkámat. Ilyen apróság azonban Afrikában nem jelenthet komoly problémát.
Érdeklődésemre megtudtam, hogy a szakács nem veti meg az alkoholt, így adattam neki két pohárka viskit*. Én is ittam persze a műtét előtt, de ez nem zavart. A fog alig akart megmozdulni, és főleg nem kijönni. Még számomra is túl hosszú ideig, talán öt percig is mozgattam jobbra, balra, előre, hátra, amíg ki mertem húzni, helyesebben dönteni. Egy szót sem szólt, csak én mormoltam el néhány tömör magyar káromkodást. A végén még egy pohárka viskit kapott jutalmul a gazdájától, nekem pedig hálás tekintettel megköszönte. Szép munka volt, és örültem, hogy nem vesztettem el a türelmemet, mert egy gyökér beletörése igen kellemetlen lett volna, nemcsak a beteg, hanem az én számomra is.
Törtek viszont az ottani fogászok, még a jó barátom és állandó bridzs-partnerem, a görög fogász is. Hiába próbáltam rábeszélni, hogy megtanítom kivésni a betört gyökeret, kényelmesebbnek találta beküldeni hozzám, hogy a még bennmaradt kis darabot vegyem ki én. Mondanom sem kell, addig még soha nem véstem fogat és nem is nagyon láttam, de meglehetősen jól emlékeztem az ezzel kapcsolatos egyetemi előadásra.
Az első esetet nem sokkal érkezésem után Ksar es Soukban kaptam, ahol a heti vásári napon mindig ügyködött egy-két arab fogász is. A berbereknek általában jó fogaik voltak, de ha szuvas lett, akkor épp úgy fájt, mint nekünk, ezért is húzatták ki a vásárban.
Egy erős, középkorú férfi volt, akinél az egyik alsó rágófog mindkét gyökere beletört. Van-e fogónk, kérdeztem a műtő asszisztensemet. Nem is egy, felelte boldogan. Valóban egész szép készletünk volt, és benne vésők, kalapács, és gyökérfogók is, no meg egy-két emelő melyek használatára csak később jöttem rá.
A beteg érzéstelenítés nélkül akarta, hiszen a piacon is úgy csinálták. Csak akkor engedett, amikor azzal fenyegettem, hogy nélküle egyszerűen nem csinálok semmit, és mehet haza, de azonnal. „L” alakban felvágtam a külső ínyt, majd részben véstem, de inkább lecsipkedtem a külső csontfalat, hogy a betört gyökerekből kilátszott vagy két milliméternyi szegély. E mellé beerőszakoltam a gyökérfogót, hogy kissé mélyebben és biztosabban fogjon, majd könnyedén kihúztam az egyik, majd a másik gyökeret is ugyanígy. Máig is úgy érzem, hogy a beteg elsősorban az érzéstelenítéstől volt elragadtatva, sehogy sem értette. Ez után érdeklődött az ápolóimtól is, de azt már nem tudom, hogy milyen választ kapott.
Az eset után a piaci fogászok minden gátlás nélkül törték be a fogakat. Nem sokáig, mert Ben Haddout az asszisztensemet hamarosan megtanítottam fogat húzni, és rövidesen átvette a szerepüket. Így nekem is könnyebb dolgom lett, mert amit betört, azt saját maga ki is véste a jelenlétemben. Néha rajtakaptam egy-egy önálló foghúzáson és vésésen. Ilyenkor azzal védekezett, hogy kivételesen, csak ennek a rokonának csinálja meg, és főleg, mert engem nem akart zavarni. Ezzel a megjegyzésével teljesen lefegyverzett.

 *: (szerk.) Pista bácsi konzekvensen franciásan, viskinek hívja a whiskyt

1. Fejezet: Életem első császármetszése (után)

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Mivel két-három hetet töltöttem ezen az átmeneti, helyettesítő állomásomon, így volt időm átkutatni az egész műtőt, és főleg a műszer-készletet. Rábukkantam kettő igazi tűfogóra, és vagy két-három tucat különböző nagyságú tűre is. Ezek felét és az egyik tűfogót azonnal magamhoz vettem és elhatároztam, hogy ellopom a jövendő munkám érdekében. Magyarországon és szerte az egész világban ma már csak tűfogókba befogott, különböző nagyságú és formájú sebvarró tűkkel dolgoznak a sebészek. Ezek használata kétségtelenül sokkal esztétikusabb és technikailag finomabb munkát biztosít.
Ráadásul, nagyon okosan, a lopásról nem szóltam senkinek, még a három hét múlva visszajött magyar kollégámnak sem, mert biztosra vettem, hogy semmiféle könyörgésemre nem adná, még kölcsön sem. Igazam is lett, mert a végleges helyemen még kevesebbet találtam, vagyis csak egyet, és így igen jól jött ez a megbocsátható lopás a jövő érdekében.
A következő műtétem egy jobb oldali kizárt ágyéksérv volt. Ha jól emlékszem, két nappal a megérkezésem után, az esti órákban. Igazi kizárt ágyéksérv persze végtelenül ritka, de ez az volt, bár elhalt bélkimetszést itt sem kellett csinálnom. De, még ha kellett is volna, maga a műtét számomra nem okozhatott problémát. Rutin, jól begyakorolt műtétnek számított.
Férfi beteg volt és ezért úgy döntöttem, hogy helyi érzéstelenítésben, altatás nélkül csinálom. Ehhez nagyon jól értettem, mert az egyik főnököm, aki mellett két évig dolgoztam, művésze volt a helyi érzéstelenítésnek. Még a Verebély klinikán tanulta, ahol igen magas fokon művelték. Aránylag kevés egy százalékos novocainnal szinte tökéletes érzéstelenítést értek el. Az én időmben pedig már jól ismert volt a lidocain, ami szinte dupla hatást jelentett, és ami a lényeg, megtalálható volt az itteni gyógyszerkészletben is. Így azután egy százalékos lidocainnal érzéstelenítettem.
A műtétre megjelent az akkori belgyógyász, egy olasz orvos is. Vele olaszul tudtam beszélni, ami azért csak adott némi tekintélyt az ápolóim előtt. Úgy láttam, hogy már kevésbé tekintettek olyan hülye gyereknek, aki még franciául sem tud. Elmondta, hogy elsősorban a helyi érzéstelenítés izgatta, mert ilyet nagy műtétnél még sohasem látott. El volt ragadtatva és minduntalan a beteget kérdezte, hogy érez-e valami fájdalmat.
Mivel én is jól tudom, hogy az így végzett sérv műtétnél mindig van egy-egy mozzanat, ami kissé érzékeny, hogy finoman fejezzem ki magamat, így nem vettem zokon a kíváncsiságát. A betegem azonban egyre azt válaszolta, hogy semmit sem érez. Ez engem is meglepett, mert akkor még nem ismertem a berberek fájdalomtűrő képességét. Azt azonban rögtön láttam, hogy nem egy elpuhult városi népséggel lesz dolgom, és azonnal elhatároztam, hogy amikor csak lehet, mindig helyi érzéstelenítésben fogok dolgozni.

1. Fejezet: Életem első császármetszése

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Miután elkészültünk a tálca összeállításával, elvonultam a szülőszobával szemben kijelölt ideiglenes szállásomra. Végig heveredtem egy kényelmesnek látszó kórház ágyon, majd rágyújtottam a pipámra. Még Olaszországban szoktam rá, mert így jóval kevesebbe került a dohányzás. Meglehetősen szarul éreztem magam és ugyancsak szükségem volt némi emlék felidézésére, mert mint általános hasi sebész, nem igazán tudtam és gyakoroltam a császármetszést.
Nem volt azonban számomra teljesen ismeretlen, mert Magyarországon mindig vidéken és kis kórházakban dolgoztam, ahol igen gyakran asszisztensként segítenem kellett a szülészeknek. Ráadásul a legutolsó helyemen, Kisvárdán még egy császármetszést is kaptam jutalmul az akkori szülész főorvostól, aki kaparás közben véletlenül, három-négy centiméteres szakaszon feltépte, szakította a húgyhólyagot. Szerencsémre a főnököm éppen akkor utazott el egy napra, és így rákényszerült, hogy velem stoppoltassa be, hacsak nem akarta volna a megyei kórházba elküldeni, ami viszont nagy leégés lett volna az ottani kollégái előtt.
Sajnos, csak akkor adta át a műtétet, amikor már kiemelte a kisbabát és eltávolította a lepényt. Vagyis pontosan a számomra leglényegesebb technikát nem gyakorolhattam, pontosan azt, amit nem ismerhettem, ami valóban speciális szülészeti munka volt. A különböző metszések és sebvarrások területén ugyanis nem sokat tanulhat egy sebész a szülészektől. Sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy a legjobb, ha egy valamirevaló sebész nem is mer odanézi amit varrás címén művelnek, különösen a bélvarratoknál.
Gondolatban végig mentem a rám váró műtéten. Jól emlékeztem a húgyhólyag letolására az elülső méhfalról. Ez nem okozhat gondot. Hasonlóképpen visszaemlékeztem a két-három centiméternyi haránt metszésre, amit azután újjal tágítok a kívánt hosszúságra. Némi fejtörést okozott a fej kibuktatása. Szerencsére eszembe jutott egy nálam pár évvel idősebb szülész barátom tanácsa, aki mindig azt hangoztatta, hogy sosem lesz képes megérteni, hogy miért erőlteti a legtöbb szülész a fej kibuktatását, amikor a két bokájánál megfogott csecsemőt minden erőltetés nélkül, könnyedén ki lehet emelni a méhből. Természetesen a fej kihúzása előtt ki kell fejteni ujjal a két kart, amennyiben szükséges. Úgy döntöttem, hogy megfogadom a tanácsát. Ugyancsak megfogadtam azt a tanácsát is, hogy semmiképpen nem szabad kapkodni a méhlepény leválasztásánál, még akkor sem, ha komolyabb vérzés van. Könnyed, úgy nevezett fűrészelő tenyér mozdulatokkal le kell választani a méhfalról és nem letépni, ahogyan sok türelmetlen szülész csinálja.
A méhen ejtett seb elvarrásán ismét elgondolkoztam. Láttam ugyanis két, de három rétegben történő elvarrását is. Én már csikókorom óta a minél kevesebb és nem túl finom öltésnek és a minél kevesebb rétegben való varrásnak vagyok a híve. Így azután a két rétegben való zárás mellett döntöttem. Ma már szinte kivétel nélkül mindenki így csinálja. A hasfal bezárása nem jelenthet gondot. A kiemelt és a szülésznőnek átadott csecsemő sem. Amúgy sem értek az ellátásához, meg nem is érek rá, hiszen az altatásra is figyelnem kell fél szemmel.
Szerencsémre ehhez már jól értettem, hiszen majdnem másfél évet dolgoztam Milánóban a Traumatológiai Klinikán, mint altató. Persze nem ilyen státuszra vettek fel, hanem valószínűleg műtős legénynek, de rövid idő múlva már úgy dolgoztam. Megtudtam, hogy van Pentothaljuk, ami egy kiváló intravénás altató. Amerikában még talán ma is használják.
Itt nálunk már régen kiszorították a rövidebb hatású készítmények, mivel az altatás fő problémája ma nem az, hogyan alszik a beteg, hanem hogyan ébred és milyen gyorsan. Úgy döntöttem, ezzel altatok be és szükség esetén csak a műtét vége felé engedem az éter csepegtetését. Igazam lett és valójában alig volt rá szükség.
A később végzett császármetszéseknél teljesen elhagytam az étercsepegtetést. Ez annál is könnyebben ment, hogy jelentősen felgyorsult a műtéti technikám, általában negyed óránál többet nem igen vettem igénybe. Ezt pedig az intravénásan adott altató elaprózott, egy-két milliliternyi szükség szerinti adagolással is el lehetett érni. Mondanom sem kellene talán, de ez a mostani, modern, gyorsan lebomló készítményekkel aligha, vagy csak igen nehezen lenne megoldható.
Maga a műtét viszonylag simán, különösebb probléma nélkül zajlott le, és ugyanúgy a gyógyulás. Életben maradt úgy az anya, mint az újszülött. Az asszisztensem meglepően ügyes volt, jól és gyorsan dolgozott és csomózott. Még a Reverdin tű használatát is megmutatta nekem, a sterilizálás, illetve a műszerek kifőzése előtt.

(a kép csak illusztráció)

Ez egy régi, még a XIX. századból származó tű, amit Magyarországon már régóta nem használnak, de a francia sebészek egy része akkoriban még ezzel dolgozott, legalább is a hasfal összevarrásánál. Arra én is csak elborzadva tudok gondolni, hogy régebben még bélvarrathoz is használták. Hasfal zárásához, különösen zsíros, elhízott pácienseknél azonban szerintem is kiválóan használható. Remegő kezű, bizonytalan sebészeknek még ma is ajánlhatnám. Rossz kézben biztonságosabb, mint a túl hegyes és nehezebben irányítható, ma használatos sebészi varrótű. Ráadásul még a saját ujját is nehezebben tudja vele megszúrni, ami a mai AIDS-es világban azért nem mindegy.
A Reverdin tű ősét a mai suszterek és általában a bőrrel dolgozó szakmákban még most is használják. Lényegében egy hosszú, nyéllel rendelkező tű, amelynek a foka egy hüvelykujj mozdulattal nyitható és csukható. A tűvel, mint egy cipészárral, átszúrjuk az összevarrandó rétegeket. Kinyitjuk a tű fokát, az asszisztens oda illeszti a markában, gombolyagban tartott fonal végét, és az operatőr becsukja, majd visszahúzza a tűt. Az asszisztens megcsomózza, majd levágja a fonalat. Szerintem így legalább 40 százalékkal kevesebb fonal megy veszendőbe, ami azt bizonyítja, hogy a régi mesterek messze intelligensebbek és takarékosabbak voltak, mint ahogyan azt sokan ma gondolják. Így azután én még sokáig, jó pár évig így varrtam a hasfalat.