A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sebészet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sebészet. Összes bejegyzés megjelenítése

2013/04/03

5. Fejezet: Sérvműtétek

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

A civilizált államokban egy általános sebész, vagy ahogyan gyakran nevezzük hasi sebész, csak ritkán jut valami különlegesebb esethez. Általában csak, mintegy tucatnyi típus-műtét közül válogathat. A többit elhappolják a különböző specialisták. Ennek természetesen meg van a maga jó oldala is, de szerintem a munka így kissé monotonná, robotszerűvé válik.
Természetesen nekem is megvoltak az úgynevezett típus műtéteim, melyek a munkám nagyobbik részét képezték. Elsősorban a vakbélgyulladás műtéte és a császármetszés, mely gyakori volt, hiszen legkevesebb százezer lakóst láttam el, akiknél a szülési arányszám jóval magasabb volt, mint Európában. Leggyakoribb műtéteim azonban kezdettől fogva a sérvműtétek voltak.
Eleinte néhány köldöksérvet is operáltam, főleg gyerekeknél és csecsemőknél, de ezt gyorsan abbahagytam, amikor megtanultam egy igen egyszerű kezelési módot, mely ráadásul hatásos volt, szinte minden esetben. A picinyke köldöksérvet vissza kellett helyezni, a szájadékára rátenni egy azt befedő fémpénzt, vagy esetleg egy kerek és kemény karton darabkát, és leukóplasztal, kissé összehúzva a hasizmokat, rögzíteni. Az így felhelyezett ragasztás irányát egy hét után megváltoztattuk, nehogy felmaródjon a csecsemő bőre, és a kötözést kb. egy hónapig vagy hat hétig így folytattuk. A köldöksérv, szinte minden esetben gyógyult. Nagyon ritkán, csak ha a sérvkapu a szokottnál jóval tágabb volt, kellett műtétet végeznem.

illusztráció: köldöksérves gyermekek (Wikipédia)

Be kell vallanom, hogy ezt a kissé primitívnek tűnő eljárást az ápolóimtól tanultam. Nekem soha nem voltak gátlásaim az általuk alkalmazott eljárások átvételében, ha azt magam is jobbnak láttam. Így azután én nem csak tanítottam a beosztottjaimat, hanem tanultam is tőlük. Soha nem észleltem, hogy ez a tekintélyem rovására ment volna. Sőt.
Az ágyéksérvek túlnyomó részét idős, ötven, hatvan éves, szikár, de izmos, öreg férfiakon végeztem. Természetesen minden esetben helyi érzéstelenítést alkalmaztam. Soha sem hallottam őket panaszkodni. Egyetlen egy, esetleg kettő operáltam jött vissza sérv kiújulás miatt. Ez feltűnően jó eredmény, ami annak köszönhető, hogy a jó technikai kivitelezés mellett, betartottam néhány az addigi tapasztalataimból összegyűjtött szabályt.
A sérvtömlőt, ha csak lehet, el kell távolítani, de az úgynevezett veleszületett sérvnél nem szabad erőltetni. Kevés gusztustalanabb dolog van, mint amikor egy kisgyerek tökét széttépik, hogy a tömlőt tökéletesen el tudják távolítani. Szerintem bőven elég ilyenkor, ha csak a részben kipreparált és derékban kettévágott tömlőnek a hasüreg felőli részét távolítjuk el. A másik felét elég hosszában felhasítani annyira, hogy a herevezeték képletei alatt egyetlen öltéssel ki tudjuk fordítani, és így megakadályozni az esetleges későbbi összetapadást, és az úgynevezett herevízsérv kialakulását.
A Bassini öltések behelyezése az egyik legdöntőbb mozzanat. Mindig a legalsóval kell kezdeni, és ezt minél mélyebben és alaposan oda kell ölteni a csonthártyához. Onnan tudjuk, hogy az öltésünk jó volt, hogy a beteg ilyenkor egy kis fájdalmat jelez, ha nem is hangosan, de egy arcfintorral vagy rándulással. Én mindig előre figyelmeztettem őket már Magyarországon is, hogy kis fájdalmat fognak érezni.

illusztráció: az Eduardo Bassini által kidolgozott eljárás

A legfelső öltésnél arra kell vigyáznunk, hogy kissé magasabban helyezzük föl, mint ahogyan azt a helyzet látszólag megkövetelné. Így elérjük a herevezeték megtöretését derékszögnél is kisebbre, miáltal nehezebben csúszhat vissza bele a hashártya. Általában négy Bassini öltés elegendő, sőt sokszor három is, de ezek markoljanak föl elég vastag izomnyalábot. Nem igaz, hogy minél feszesebbre kell húzni és csomózni. Túl szoros kötés vérellátási zavarokat okoz, és előbb vagy utóbb átvághat és ezáltal valóban jelentősen meglazulhat.


illusztráció: a Poupart szalag

A Poupart szalagon szépen lehet látni a hosszanti rostokat. Ne helyezzük az öltéseket ugyanabba a rostvonalba, mert akkor könnyen végighasadhat, és ezáltal gyöngül meg az öltés sorunk.
Öregeknél, ha az izomzat már sorvadt, vagy elzsírosodott, varrjuk együtt a fasciával, bőnyével. Ennek kivitelezéséhez legelőször egy kis haránt metszést kell ejtenünk a fascián, ott ahol a herevezeték kibukik a hasüregből. Alulról a második öltést pedig már úgy helyezzük be, hogy mintegy centiméternyire a fascia szélétől öltünk, majd felvéve egy kis izomnyalábot, újra beöltünk alulról a fascia szélébe, és csak ezután öltünk be a Poupart szalagba. Ily módon megerősítettük a hasfalat, és ugyanakkor elértük, hogy azonos szövetek tapadjanak egymáshoz, aminek a fontosságát talán felesleges hangsúlyozni.
Ez persze csak a jobb oldali sérveknél lehetséges. Bal oldali sérveknél, miután azokat is a beteg jobb oldalán állva oldjuk meg, először a Poupart szalagot vesszük föl, majd felcsippentjük az izombőnye /fascia/ szélét, kis ujjnyi vastagságú izomnyalábot és mintegy egy - másfél centiméternyi fasciát, és csak ezután csomózzuk meg a kellő vastagságú fonott nylon, vagy esetleg selyemfonalat.
Az ugyancsak gyakori combsérveket is hasonló módon operáltam, miután a sérvtömlőt visszahúzva a Poupart szalag alatt, átalakítottam őket ágyéksérvvé. Sohasem szerettem a combsérvekben való vak turkálást, és a bizonytalan, nem kielégítő ellátást.

2012/05/05

1. Fejezet: Rendteremtés az osztályon és a műtőben (első rész)

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Az érkezésem napján azonban nem ugratott, hanem igyekezett végig vezetni a jövendő osztályomon, ahonnan már pár hónap óta hiányzott a sebész. Az utolsó két évben volt ugyan már hat sebészük is, de valamennyi visszaszökött a fővárosba, különböző okokra hivatkozva. Azt hiszem, hamar megértette, hogy nekem nincs hova szökjek, és már ezért is végtelenül udvarias és megértő volt velem. Megérezte, hogy én hosszabb ideig leszek az egyetlen kollégája.
A sebészet, a hozzátartozó hat-nyolc ágyas szülészettel együtt a földszintet foglalta el, összesen mintegy ötven ággyal. A műtőtraktus azonban nagyon okosan az alagsorba került néhány hozzátartozó kis szobával. Ez azért némileg csökkentette a gyakran elviselhetetlen nyári hőséget. Legnagyobb megdöbbenésemre a betegek teljes összevisszaságban voltak elhelyezve. Nemcsak az ágyakon, hanem sok szobában a földön is feküdtek. Mivel láttam azért néhány üres ágyat, rögtön megkérdeztem, hogy ezeket miért nem fektették ágyba. Megértő mosollyal közölték, hogy ezek nem betegek, hanem hozzátartozók. Érdeklődtem persze a diagnózisok után is: ki miért, milyen betegséggel van itt. Általában tályog, fekély és elgennyedt kisebb sérülésekkel kerültek a kórházba. Akadt azonban elég szép számmal kifejezetten belgyógyászati beteg is, akiket Heroin helyezett ide, mikor nála nem volt elég hely.
A belgyógyászati osztályokon mindig és minden kórházban ágyhiány van. Ezt minden sebész tudja és azt is, hogy jaj annak a sebésznek, aki ha csak átmenetileg is, kisegítésképpen átenged néhány ágyat. Azonnal döntöttem, hogy én is ehhez tartom magam. Egyelőre azonban nem szóltam. Hasonlóképpen elhárítottam azt is, hogy megnézzek néhány erősen váladékozó sebet, és tanácsot adjak az ellátására. Kijelentettem, hogy holnap reggel a szokásos időben, reggel nyolc órakor kezdem a munkám és egyenként meg fogok nézni minden beteget.

A legszörnyűbb dolog, amit láttam, az volt, hogy összekeverték a férfi és nőbetegeket is. Annyira már megismertem a muzulmán világot, hogy megértsem mekkora hiba és szörnyűség ez. Máig sem értem, hogyan történhetett, talán az akkoriban divatba jött és kötelező jelleggel elrendelt úgynevezett intenzív osztályok kialakítása tette ezt lehetővé. Ide ugyanis szinte válogatás nélkül hordták be a műtét utáni betegeket, és sorjában helyezték el őket az üres ágyakra, nem törődve, hogy milyen neműek. A ksar es-souki ápolóim becsületére legyen mondva, arra azért ügyeltek, hogy egy kifeszített ágylepedővel el legyenek egymástól választva. Ezt azonban én kevésnek tartottam és mindenképpen rendet akartam teremteni.
Este, mikor lefeküdtem az egy szoba, de zuhanyozó és WC-vel ellátott lakosztályomban, sokáig elgondolkoztam a holnapi teendőimen. Mivel az eddigi életem is meglehetősen vándorélet volt, gyakori munkahelycserékkel, volt némi tapasztalatom. Legelőször is feladtam azt a régebben kialakított elvemet, hogy új munkahelyen két hétig nem mozdulok, nem változtatok, csak figyelek. Ez gondolom érthető, hiszen itt nem, mint beosztott, hanem mint főnök, vagy ha úgy tetszik, szervező fogok dolgozni. Ami azért nagy különbség: itt nem lehet várni. Azonnal cselekedni kell, még hozzá úgy, hogy lehetőleg minél kevesebbet változtassak meg, de azért ezek a változtatások lényegbevágóak legyenek.

Másnap reggel egy hosszú vizitet tartottam. Minden egyes beteget megvizsgáltam helyben, az ágyában. Mindent felírtam egy keményebb karton lapra /én sohasem szerettem a papírfecnikre írt feljegyzéseket/. Vagy füzet, vagy kartonlap. Külön rovatba írtam a legsürgősebb teendőket. Ezeknél kiadtam az utasítást, hogy nem ebédelhetnek és még ma délután kisebb sebészi beavatkozást végzek rajtuk. Főleg a tályogok idegesítettek, mert nem megfelelő hosszúságú metszéssel tárták fel őket, hanem egy szikeszúrással. Persze, így hónapokig sem gyógyultak. Szomorúan láttam azt is, hogy ezek jelentős része a farba adott, muszkuláris injekció okozta tályog volt. Erről néhány nap múlva, mikor már látták a hosszabb feltárás eredményét, külön előadást tartottam az ápolóimnak, és megmagyaráztam, hogy hova kell adni az injekciót. Be is mutattam természetesen. A felső külső quadránsba, hogy szinte koppanjon a tű a csípőlapát csontjában, de semmiképpen nem a vastag, szinte kínálkozó gömbölyű, zsíros fenékbe.
Erre a technikai továbbképzésre annál is inkább szükség volt, mert szinte valamennyi ápolómnak voltak magán betegei, akiket szinte rendszeresen injekcióztak. Előszeretettel alkalmazták a különböző vénás injekciókat is, de ezzel jóval kevesebb problémát okoztak, mint a rossz helyre adott, muszkuláris szurival. Annak ellenére is merem ezt állítani, hogy a legkedveltebb és szinte minden betegségre használt injekció a calcium volt, vénásan persze, hiszen így imponált a betegnek, mert szabályos hőhullámot, kimelegedést okozott.

Ebéd után megkezdődött a nagy munka. Kijelöltem a folyosó végén lévő nagy szobát, ezt kineveztem belgyógyászati betegek szobájának, és egyenként, az ágyukkal együtt oda hordattam az összes belgyógyászati beteget. Meglehetősen sokan, vagy tizenöten lehettek – meg is telt velük a nagy szoba. Itt nem törődtem azzal sem, hogy vegyesen, nők és férfiak egyaránt ide kerültek. Természetesen azért kifeszített lepedőkkel elválasztottam őket egymástól.
A maradék szobákat két részre osztottam: férfi és női osztályra. A hozzátartozók természetesen mentek a betegeik után. Ily módon került aztán férfi is a női részlegre, mivel a férjek jelentős része elkísérte az asszonyt a kórházba.
Ezt a zavaró körülményt csak hónapok múlva sikerült kiküszöbölnöm és elérnem, hogy a férjek az udvaron aludjanak. Ennek a Szaharában nincs különösebb akadálya, még télen sem. Ez ellen a továbbiakban sohasem tiltakoztam, sőt még akkor sem, ha néha a kórteremben találtam őket. Valahogyan megéreztem, hogy ebben bizonyos mértékig engednem kell. Azt viszont lehetségesnek tartom, hogy az ápolóim közül egyesek még némi ajándékot is kaptak ennek engedélyezéséért a hivatalos munkaidőn kívül, távollétemben.

Délután már komoly sebészi munkát is kellett végeznem. Tisztességesen, elegendő hosszúságban fel kellett vágnom a tályogokat és egy kissé meg is kapartam a legnagyobb Volkmann kanalammal, mivel a legtöbb esetben több hetes tályogról volt szó. Egy komoly tályog felmetszésénél nem csak a megfelelő hosszúságú metszés elengedhetetlen, hanem az is, hogy mindig a legmélyebben fekvő részén vágjuk föl. Ehhez azt kell figyelembe venni, hogyan fekszik a beteg, hogyan tartja a karját például, ha ott van a tályog, vagy a hasfalinál, hogyan fektethetem a beteget, hogy a metszés legyen a legalacsonyabban. A genny, váladék lefolyása csak és kizárólag így biztosítható. Egyszerű és könnyen érthető szabály, de érdekes módon, csak kevés sebész tartja be.
Kezdetben némi megrökönyödést keltettek a hosszú metszéseim, de az eredményt látva, az ápolóim is megértették, hogy igazam van és át is vették a módszert. Néhány hónap múlva ugyanis, ahogy a munkám szaporodott, a kisebb tályogok felmetszését már Moulay Hetmen végezte. A különbség csak annyi volt, hogy ő semmiféle érzéstelenítést nem alkalmazott, natúrban csinálta, ahogyan sebészi körökben mondani szokás. Igaz, hogy én magam is majdnem így csináltam, amikor úgynevezett intracután érzéstelenítést végeztem. Ez magát a metszés fájdalmát megszünteti ugyan, de attól a munka többi része még továbbra is fájdalmas marad. Lehet, hogy neki volt igaza?