Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.
A népszaporulat egyébként hihetetlenül magas volt, még a többi elmaradott, az úgynevezett harmadik világba tartozó népekéihez viszonyítva is. Ezt én a jelen világ legsúlyosabb problémájának tartom, de érdekes módon mindenütt csak szemérmesen, halkan merik megemlíteni, és elkenik a problémát azzal, hogy nem az első helyre rangsorolják, hanem legfeljebb csak, mint „az egyik legfontosabb” problémát említik a többi között. E tekintetben minden tiszteletem a kínaiaké, akik valóban tettek valamit a túlnépesedés elkerülésére. Ezt a megjegyzést nem tudtam elhallgatni, bár meg kell, hogy mondjam, hogy pontosan az ilyenek miatt neveznek sokan fasisztának, vagy jobbik esetben anarchistának.
A betegeim mindig éjszaka utaztak, és aszerint, hogy milyen messziről jöttek, hajnalban vagy a kora reggeli órákban érkeztek meg a kórházba, illetve az ambulanciára. A legtöbb beteg egyszerűen begyalogolt a kórházba harminc-negyven kilométeres távolságból is. A férfiak rendszerint egyedül, a nők és gyerekek mindig kísérettel. Mint jellemző esetet had említsek meg egy hatalmasra duzzadt, lázas heregyulladásos beteget, aki harminc kilométert gyalogolt és hajnalban érkezett. Számomra imponáló teljesítmény.
Az ápolóim megvizsgálták őket és rendszerint el is látták, ha valami kisebb dologról volt szó. Nekem csak azokat mutatták meg, akiknél feltehetően valamilyen műtéti beavatkozás látszott szükségesnek, vagy akiket valamilyen oknál fogva problémásnak ítéltek. Például hosszabb kezelés után sem mutatott javulást, vagy egyszerűen fogalmuk sem volt, hogy milyen betegsége van és főleg, hogy mit lehetne tenni. Az ilyen betegek a kórház udvarán vártak rám reggelig. Súlyosabb esetben, mint például a heregyulladásos, lefektették egy üres ágyra.
Hazatérésem után engem legjobban az idegesített, hogy a betegek jelentős hányada, több napos panaszokkal, vagy este, de gyakran csak éjszaka érkezett, vagy hívott ki az ügyeletbe. Ez egy rendkívül összetett, több okra visszavezethető igen kellemetlen jelenség, mellyel nem kívánok részletesen foglalkozni, mert igen messze vezetne, és teljes, mindenkit kielégítő választ úgysem tudnék adni.
A fiatal magyar sebészek szemszögéből vizsgálva a jelenséget, azonban had mutassak rá két igen lényeges és elszomorító pontra. Ők, akik elsősorban az éjszakai ügyeleteket is ellátják, ők maguk sem érdekeltek a megszüntetésében. Elsősorban azért nem, mert így némi pénzhez, úgynevezett hálapénzhez juthatnak, ami az alacsony fizetésük mellett teljesen érthető, még akkor is, ha erkölcsileg semmiképpen nem indokolható. Éjszakai, sürgős, vagy különösen életmentő műtétnek beállítani például egy vakbélgyulladást „mely perceken belül perforálhat”, nem nehéz, és a hálás beteg különösebb rábeszélés nélkül is fizet.
A másik szempont, hogy sok helyen, ahol a főorvosok mindent leoperálnak, a fiatal, kezdő sebészek csak így juthatnak műtéthez, kellő gyakorlathoz. A másnap reggelre eltett beteget ugyanis a legtöbb helyen már nem ők operálják, hanem valamelyik felettesük, rendszerint a főnökük, különösen akkor, ha a beteg fizetős, vagy legalább is annak tűnik.
Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy néhány év óta jelentősen megemelték az ügyeleti díjakat. Ma már a fizetéshez arányítják és ilyen szemszögből nézve euro-konformnak tekinthetőek. Ez azonban jelentősen megnövelte nemcsak az ügyeletek számát, hanem az ügyeletben végzett munkák, műtétek számát is. Ma már a kis kórházak is úgy dolgoznak mintha éjjel-nappal nyitott, úgynevezett non-stop szolgáltatást kellene nyújtaniuk.
Ilyesmiről Afrikában szó sem lehetett. Éjszaka ott engem csak a legritkább esetben keltettek föl. Jaj lett volna annak az ápolónak, aki például egy éjszaka érkezett vakbélgyulladáshoz föl mert volna ébreszteni. Még ha már perforált volt, akkor sem. Az ápolóim nagyon jól tudták, hogy még az ilyen beteg esélyei sem rosszabbodnak, ha néhány órával később operáljuk. A gyógyulási esély szinte ugyanaz, de a műtéti kockázat jelentősen megnövekszik az éjszakai munkában. Ráadásul lerontja a következő délelőttre betervezett, műtétre várok esélyeit. Ezt a szabályt én még Magyarországra is érvényesnek tartottam és tartom ma is, de becsületesen bevallom, hogy alig találkoztam olyan sebész kollégával, aki egyetértett volna ezzel a véleményemmel.
Az ápolóim az általuk sürgősnek ítélt és éjszaka felvett betegeket már reggel megmutatták, például egy kizárt sérvet. Éjszaka csak a legritkább esetben mertek zavarni. Nagyobb balesethez igen, de kéz, vagy lábtöréshez nem. Ilyesmi csak a röntgenfelvétellel együtt kerülhetett elém. Bizony, volt egy röntgenesünk is, egy hozzáértő francia, aki ki tudja miért, de itt maradt még évekig. Volt egy piciny laboratóriumunk is, de asszisztens nélkül. Néha a belgyógyász barátom csinált ott egy-két vizsgálatot, mert némi felszerelés: mikroszkóp és centrifuga például volt.
A népszaporulat egyébként hihetetlenül magas volt, még a többi elmaradott, az úgynevezett harmadik világba tartozó népekéihez viszonyítva is. Ezt én a jelen világ legsúlyosabb problémájának tartom, de érdekes módon mindenütt csak szemérmesen, halkan merik megemlíteni, és elkenik a problémát azzal, hogy nem az első helyre rangsorolják, hanem legfeljebb csak, mint „az egyik legfontosabb” problémát említik a többi között. E tekintetben minden tiszteletem a kínaiaké, akik valóban tettek valamit a túlnépesedés elkerülésére. Ezt a megjegyzést nem tudtam elhallgatni, bár meg kell, hogy mondjam, hogy pontosan az ilyenek miatt neveznek sokan fasisztának, vagy jobbik esetben anarchistának.
A betegeim mindig éjszaka utaztak, és aszerint, hogy milyen messziről jöttek, hajnalban vagy a kora reggeli órákban érkeztek meg a kórházba, illetve az ambulanciára. A legtöbb beteg egyszerűen begyalogolt a kórházba harminc-negyven kilométeres távolságból is. A férfiak rendszerint egyedül, a nők és gyerekek mindig kísérettel. Mint jellemző esetet had említsek meg egy hatalmasra duzzadt, lázas heregyulladásos beteget, aki harminc kilométert gyalogolt és hajnalban érkezett. Számomra imponáló teljesítmény.
Az ápolóim megvizsgálták őket és rendszerint el is látták, ha valami kisebb dologról volt szó. Nekem csak azokat mutatták meg, akiknél feltehetően valamilyen műtéti beavatkozás látszott szükségesnek, vagy akiket valamilyen oknál fogva problémásnak ítéltek. Például hosszabb kezelés után sem mutatott javulást, vagy egyszerűen fogalmuk sem volt, hogy milyen betegsége van és főleg, hogy mit lehetne tenni. Az ilyen betegek a kórház udvarán vártak rám reggelig. Súlyosabb esetben, mint például a heregyulladásos, lefektették egy üres ágyra.
Hazatérésem után engem legjobban az idegesített, hogy a betegek jelentős hányada, több napos panaszokkal, vagy este, de gyakran csak éjszaka érkezett, vagy hívott ki az ügyeletbe. Ez egy rendkívül összetett, több okra visszavezethető igen kellemetlen jelenség, mellyel nem kívánok részletesen foglalkozni, mert igen messze vezetne, és teljes, mindenkit kielégítő választ úgysem tudnék adni.
A fiatal magyar sebészek szemszögéből vizsgálva a jelenséget, azonban had mutassak rá két igen lényeges és elszomorító pontra. Ők, akik elsősorban az éjszakai ügyeleteket is ellátják, ők maguk sem érdekeltek a megszüntetésében. Elsősorban azért nem, mert így némi pénzhez, úgynevezett hálapénzhez juthatnak, ami az alacsony fizetésük mellett teljesen érthető, még akkor is, ha erkölcsileg semmiképpen nem indokolható. Éjszakai, sürgős, vagy különösen életmentő műtétnek beállítani például egy vakbélgyulladást „mely perceken belül perforálhat”, nem nehéz, és a hálás beteg különösebb rábeszélés nélkül is fizet.
A másik szempont, hogy sok helyen, ahol a főorvosok mindent leoperálnak, a fiatal, kezdő sebészek csak így juthatnak műtéthez, kellő gyakorlathoz. A másnap reggelre eltett beteget ugyanis a legtöbb helyen már nem ők operálják, hanem valamelyik felettesük, rendszerint a főnökük, különösen akkor, ha a beteg fizetős, vagy legalább is annak tűnik.
Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy néhány év óta jelentősen megemelték az ügyeleti díjakat. Ma már a fizetéshez arányítják és ilyen szemszögből nézve euro-konformnak tekinthetőek. Ez azonban jelentősen megnövelte nemcsak az ügyeletek számát, hanem az ügyeletben végzett munkák, műtétek számát is. Ma már a kis kórházak is úgy dolgoznak mintha éjjel-nappal nyitott, úgynevezett non-stop szolgáltatást kellene nyújtaniuk.
Ilyesmiről Afrikában szó sem lehetett. Éjszaka ott engem csak a legritkább esetben keltettek föl. Jaj lett volna annak az ápolónak, aki például egy éjszaka érkezett vakbélgyulladáshoz föl mert volna ébreszteni. Még ha már perforált volt, akkor sem. Az ápolóim nagyon jól tudták, hogy még az ilyen beteg esélyei sem rosszabbodnak, ha néhány órával később operáljuk. A gyógyulási esély szinte ugyanaz, de a műtéti kockázat jelentősen megnövekszik az éjszakai munkában. Ráadásul lerontja a következő délelőttre betervezett, műtétre várok esélyeit. Ezt a szabályt én még Magyarországra is érvényesnek tartottam és tartom ma is, de becsületesen bevallom, hogy alig találkoztam olyan sebész kollégával, aki egyetértett volna ezzel a véleményemmel.
Az ápolóim az általuk sürgősnek ítélt és éjszaka felvett betegeket már reggel megmutatták, például egy kizárt sérvet. Éjszaka csak a legritkább esetben mertek zavarni. Nagyobb balesethez igen, de kéz, vagy lábtöréshez nem. Ilyesmi csak a röntgenfelvétellel együtt kerülhetett elém. Bizony, volt egy röntgenesünk is, egy hozzáértő francia, aki ki tudja miért, de itt maradt még évekig. Volt egy piciny laboratóriumunk is, de asszisztens nélkül. Néha a belgyógyász barátom csinált ott egy-két vizsgálatot, mert némi felszerelés: mikroszkóp és centrifuga például volt.
