Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.
Az esti iszogatás közben, mikor Stumpal kitárgyaltuk, ő is egyetértett, és akkor magyarázta el, hogy a pénztől eltekintve is, miért szerették az arab nők a légiósokat. Nem szárazon dolgoztak, és így még az aktus elején sem okoztak fájdalmat. Persze azért közrejátszott a tőlük kapott pénz is, és más, talán leginkább psychésnek mondható tényező.
A napi iszogatás, valahogyan hozzátartozott az itteni életvitelhez. Az angolok viszkit ittak sok szódával, a németek a sörre esküdtek, mi pedig a franciákkal együtt a borra. Nyáron, az igazi hőségben pedig fröccsöt fogyasztottunk. Máig is az a meggyőződésem, hogy mi éltünk a legegészségesebben, kivéve az arabokat, akik elsősorban forró teát ittak, mert a vizet ők is veszélyesnek tartották. Ebből persze nem szabad azt gondolni, hogy az ott töltött nyolc évemet egy enyhe alkohol mámorban éltem túl. Egy-egy nagyobb kiborulás is előfordult ugyan, de ritkán.
Csak vörös bort, vagy esetleg rozét volt szabad fogyasztani. A fehérbort mindig túlkénezték és így tartós fogyasztásra alkalmatlan volt. Igazán jó vörös bort, csak Mideltben tudtunk inni. Akkor fedeztük föl, hogy a legjobb márka az aït soualai pincészetből jön, ez pedig csak mintegy hatvan–hetven kilométernyire volt tőlünk.
Elhatároztam, hogy onnan fogom beszerezni a bort, de ehhez megfelelő edényekre volt szükségem. Legelőször egy hatvan literes üvegballont kaptam a bányától. Pár nap múlva Stump értesített, hogy talált a raktárban tíz darab, egyenként tíz literes demizsont, valamilyen ismeretlen nevű fertőtlenítőszer volt bennük, és valamikor még a háború alatt kerültek ide. Elrendeltem a kórház és az ambulancia általános fertőtlenítését. A műtőtraktust kétszer is felmosattam az ismeretlen, de már valószínűleg hatástalan fertőtlenítővel.
Az újabb gondot az jelentette, hogy a pincészetnél csak kereskedők vásárolhattak. Ez is megoldódott, mikor a gimnáziumi igazgató – aki bridzs partnerünk volt - meghallotta, hogy hova akarok menni. Kiderült, hogy közel egy évig együtt volt német fogságban a pincészet igazgatójával. Elég lesz, ha átadod az üdvözletemet, nem fog ragaszkodni a kereskedői igazolványhoz.
Minden ment, mint a karikacsapás. Pár nap múlva meghoztam a százhatvan liter első osztályú bort. Attól kezdve ezt ittuk és annyira ízlett mindenkinek, hogy még a bridzs partikon is ez lett a fő ital. A demizsonokat megkezdésük után, üvegekbe fejtettük le. Dugó helyett egy csepp olíva olajt használtunk, miután majdnem csordultig töltöttük az üvegeket. Használatbavétel előtt, dugóhúzás helyett egy gyors, szakszerű csuklómozdulattal kilöttyintettünk egy kortynyi bort a csapba, és így távolítottuk el az olajt.
Amikor Stump demizsonok után kutatott, talált három bádog kanna tiszta alkoholt is. Fogalmunk sem volt ki rejthette el, de feltűnően jól eldugta. Stump elöl azonban nem tudta elrejteni, ő volt ugyanis a kórház főápolója és gyógyszerésze még a légiós időkben. Nem véletlenül egyébként, mert ifjú korában elvégezte a gyógyszerészeti főiskolát, mielőtt elment volna pilótának. Azonnal hozzáláttunk a pálinkagyártáshoz.
Nem emlékszem már pontosan, hogy melyikünk hozta a végleges receptet, de azt hiszem én voltam, mert azért én rengeteg hasznos és élvezetes dolgot tanultam az ilyesmiben szakértő műtősnőktől.
Majdnem félig töltöttünk egy demizsont tiszta alkohollal, és beledobtunk három szem kimagozott aszalt szilvát literenként számolva. Ugyancsak literenként számolva, tettünk bele egy szem összetört szilvamagot. Egy hét múlva, amikor az oldat enyhén rozsdavörös színt kapott, felöntöttük desztillált vízzel. Pihentettük hat hétig, majd üvegekbe leszűrtük. Olyan finom lett, hogy még egy magyar vendégünk sem hitte el, hogy mi gyártottuk. Ami még érdekesebb, a hozzánk néha beugró és italt kedvelő marokkóiak, elsősorban a csendőr, rendőr és katonatiszteknek is jobban ízlett, mint az eredeti viski. Természetesen ettől kezdve mindig ezzel kínáltuk meg először, és ez komoly megtakarítást is jelentett számunkra.
A fizetésem nem volt rossz, de a többi orvoséhoz viszonyítva, relatíve kevés volt. A minisztérium ugyanis legjobban a francia orvosokat fizette, akik ráadásul még harminc százalék gyarmati pótlékot is kaptak a saját követségüktől. Kevesebb, de még mindig jó fizetése volt a spanyol kollégáknak. Utánuk jöttünk mi, a többi idegen, mert a sor legvégén a marokkói orvosok álltak. Logikát persze nem nagyon érdemes keresni az ilyetén való fizetési rendszerben. Én egyszerűen annak tudom be, hogy a minisztériumban elsősorban, mint szakértők, még mindig a franciák voltak túlsúlyban.
Az esti iszogatás közben, mikor Stumpal kitárgyaltuk, ő is egyetértett, és akkor magyarázta el, hogy a pénztől eltekintve is, miért szerették az arab nők a légiósokat. Nem szárazon dolgoztak, és így még az aktus elején sem okoztak fájdalmat. Persze azért közrejátszott a tőlük kapott pénz is, és más, talán leginkább psychésnek mondható tényező.
A napi iszogatás, valahogyan hozzátartozott az itteni életvitelhez. Az angolok viszkit ittak sok szódával, a németek a sörre esküdtek, mi pedig a franciákkal együtt a borra. Nyáron, az igazi hőségben pedig fröccsöt fogyasztottunk. Máig is az a meggyőződésem, hogy mi éltünk a legegészségesebben, kivéve az arabokat, akik elsősorban forró teát ittak, mert a vizet ők is veszélyesnek tartották. Ebből persze nem szabad azt gondolni, hogy az ott töltött nyolc évemet egy enyhe alkohol mámorban éltem túl. Egy-egy nagyobb kiborulás is előfordult ugyan, de ritkán.
Csak vörös bort, vagy esetleg rozét volt szabad fogyasztani. A fehérbort mindig túlkénezték és így tartós fogyasztásra alkalmatlan volt. Igazán jó vörös bort, csak Mideltben tudtunk inni. Akkor fedeztük föl, hogy a legjobb márka az aït soualai pincészetből jön, ez pedig csak mintegy hatvan–hetven kilométernyire volt tőlünk.
Elhatároztam, hogy onnan fogom beszerezni a bort, de ehhez megfelelő edényekre volt szükségem. Legelőször egy hatvan literes üvegballont kaptam a bányától. Pár nap múlva Stump értesített, hogy talált a raktárban tíz darab, egyenként tíz literes demizsont, valamilyen ismeretlen nevű fertőtlenítőszer volt bennük, és valamikor még a háború alatt kerültek ide. Elrendeltem a kórház és az ambulancia általános fertőtlenítését. A műtőtraktust kétszer is felmosattam az ismeretlen, de már valószínűleg hatástalan fertőtlenítővel.
Az újabb gondot az jelentette, hogy a pincészetnél csak kereskedők vásárolhattak. Ez is megoldódott, mikor a gimnáziumi igazgató – aki bridzs partnerünk volt - meghallotta, hogy hova akarok menni. Kiderült, hogy közel egy évig együtt volt német fogságban a pincészet igazgatójával. Elég lesz, ha átadod az üdvözletemet, nem fog ragaszkodni a kereskedői igazolványhoz.
Minden ment, mint a karikacsapás. Pár nap múlva meghoztam a százhatvan liter első osztályú bort. Attól kezdve ezt ittuk és annyira ízlett mindenkinek, hogy még a bridzs partikon is ez lett a fő ital. A demizsonokat megkezdésük után, üvegekbe fejtettük le. Dugó helyett egy csepp olíva olajt használtunk, miután majdnem csordultig töltöttük az üvegeket. Használatbavétel előtt, dugóhúzás helyett egy gyors, szakszerű csuklómozdulattal kilöttyintettünk egy kortynyi bort a csapba, és így távolítottuk el az olajt.
Amikor Stump demizsonok után kutatott, talált három bádog kanna tiszta alkoholt is. Fogalmunk sem volt ki rejthette el, de feltűnően jól eldugta. Stump elöl azonban nem tudta elrejteni, ő volt ugyanis a kórház főápolója és gyógyszerésze még a légiós időkben. Nem véletlenül egyébként, mert ifjú korában elvégezte a gyógyszerészeti főiskolát, mielőtt elment volna pilótának. Azonnal hozzáláttunk a pálinkagyártáshoz.
Nem emlékszem már pontosan, hogy melyikünk hozta a végleges receptet, de azt hiszem én voltam, mert azért én rengeteg hasznos és élvezetes dolgot tanultam az ilyesmiben szakértő műtősnőktől.
Majdnem félig töltöttünk egy demizsont tiszta alkohollal, és beledobtunk három szem kimagozott aszalt szilvát literenként számolva. Ugyancsak literenként számolva, tettünk bele egy szem összetört szilvamagot. Egy hét múlva, amikor az oldat enyhén rozsdavörös színt kapott, felöntöttük desztillált vízzel. Pihentettük hat hétig, majd üvegekbe leszűrtük. Olyan finom lett, hogy még egy magyar vendégünk sem hitte el, hogy mi gyártottuk. Ami még érdekesebb, a hozzánk néha beugró és italt kedvelő marokkóiak, elsősorban a csendőr, rendőr és katonatiszteknek is jobban ízlett, mint az eredeti viski. Természetesen ettől kezdve mindig ezzel kínáltuk meg először, és ez komoly megtakarítást is jelentett számunkra.
A fizetésem nem volt rossz, de a többi orvoséhoz viszonyítva, relatíve kevés volt. A minisztérium ugyanis legjobban a francia orvosokat fizette, akik ráadásul még harminc százalék gyarmati pótlékot is kaptak a saját követségüktől. Kevesebb, de még mindig jó fizetése volt a spanyol kollégáknak. Utánuk jöttünk mi, a többi idegen, mert a sor legvégén a marokkói orvosok álltak. Logikát persze nem nagyon érdemes keresni az ilyetén való fizetési rendszerben. Én egyszerűen annak tudom be, hogy a minisztériumban elsősorban, mint szakértők, még mindig a franciák voltak túlsúlyban.
