2. Fejezet: Áramkimaradás éjszakai műtétnél

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

Már említettem az időnkénti áramkimaradást. Nos, ez egy éjszakai műtét alkalmával ugyancsak megtréfált. Éppen egy sürgős császármetszés kezdetén tartottam. A magzatot és a lepényt már eltávolítottam és éppen hozzá akartam kezdeni a méh összevarrásához, amikor kialudt a műtőlámpa. Nagyot káromkodtam, de a műtőben tartózkodó, kiszolgáló ápolóm igyekezett megnyugtatni azzal, hogy mindjárt hoz egy petróleumlámpát. Gyorsan kitapogattam a sötétben egy nagy törlőt, és azt a méhsebre szorítottam, remélve, hogy csillapítja addig is a vérzést. A lámpa valóban megérkezett három-négy perc múlva, és annak bágyadt fényénél folytatni tudtam a műtétet. Szerencsére a méh közben összehúzódott és így a vérzés gyakorlatilag megszűnt, varratok nélkül is. és így baj nélkül megúsztuk az áramszünetet.

Illusztráció: műtőlámpa

Másnap reggel intézkedtem, hogy azonnal vásároljanak két erős fényű elemlámpát, amit azután a szekrény tetején helyeztünk el, bent a műtőben. Az egyik lámpa már másnapra eltűnt. Rettenetes káromkodás és erkölcsi prédikáció után vetettem egy újat, de ezt már elzárattam aranytartaléknak.
- No, látod, mondtam a főápolómnak egy hét múlva, ezt már nem merték ellopni. - Ő nyugodtan ránézett a szekrény tetejére, majd így folytatta:
- Ez már a tartalék lámpa uram. Az eredetit két nap múlva ismét ellopták.
- Miért nem szólt? Kérdeztem kissé sértődötten.
- Mert amíg kettő lesz, az egyiket mindig el fogják lopni. Az egyetlen megmaradt lámpához azonban nem mernek hozzányúlni, mert tudják, hogy az nagyon fontos és nagy bajt okoznának. Mi berberek becsületesek vagyunk. - Miután az egyetlen lámpa évekig a helyén maradt, igazat kellett adjak neki. A végén még a becsületességnek ilyen értelmezését is elfogadtam.
Csak később tűnt fel nekem is, hogy a sebészeten, körülöttem csak és kizárólag berberek dolgoztak. Nem azért, mintha én rasszista lettem volna, hanem azért, mert a kialakult ápolói gárdám nem tűrte el, hogy arab keveredjen közéjük. Ha ilyet küldött a kerületi főorvosunk, azt rövidesen kiutálták maguk közül.

Illusztráció: Zinedine Zidane, egy híres mai berber

Az is előfordult, hogy a főápolóm előre szólt, hogy fogok kapni egy új ápolót, de kér, hogy ne fogadjam el.
- De miért ne, hiszen jól jönne még egy ember, kevesen vagyunk?
- Mert arab és mi ezt nem szeretnénk, jött a válasz. A hatodik érzékem azonnal megsúgta, hogy engednem kell, és további kérdéseket sem szabad feltennem.
A műtőlámpám régi volt, középen egyetlen nagy égővel, és csak úgy ontotta a meleget.
Kicserélésére nem nagyon gondolhattam, így aztán megtanultam lámpa nélkül dolgozni.
Elég világos volt a műtőben. Természetesen, ha mélyebb területen, például a kismedencében kellett elhelyeznem egy kényes öltést, akkor egy-két percre felgyújtattam. A hasfal megnyitásához és összevarrásához viszont teljesen felesleges lett volna.
A műtőlámpát ottlétem alatt nem cserélték ki, az utolsó évemben azonban kaptam egy klimatizáló berendezést az egyik műtőablakba. Szerencsére a már régebben ott lévő francia barátok időben figyelmeztettek és megtanítottak a helyes használatára. Mindig csak éjszaka volt szabad működtetni, ha nem volt műtét. Így jól lehűtötte a helységet, anélkül, hogy rekedtséget, megfázást vagy reumát okozott volna. Persze az ápolóim rendkívül élvezték és napközben is működtették, amikor nem volt műtét. Ez már nem rám tartozott, és a villanyszámlát sem én fizettem.

1. Fejezet: Életem első császármetszése

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Miután elkészültünk a tálca összeállításával, elvonultam a szülőszobával szemben kijelölt ideiglenes szállásomra. Végig heveredtem egy kényelmesnek látszó kórház ágyon, majd rágyújtottam a pipámra. Még Olaszországban szoktam rá, mert így jóval kevesebbe került a dohányzás. Meglehetősen szarul éreztem magam és ugyancsak szükségem volt némi emlék felidézésére, mert mint általános hasi sebész, nem igazán tudtam és gyakoroltam a császármetszést.
Nem volt azonban számomra teljesen ismeretlen, mert Magyarországon mindig vidéken és kis kórházakban dolgoztam, ahol igen gyakran asszisztensként segítenem kellett a szülészeknek. Ráadásul a legutolsó helyemen, Kisvárdán még egy császármetszést is kaptam jutalmul az akkori szülész főorvostól, aki kaparás közben véletlenül, három-négy centiméteres szakaszon feltépte, szakította a húgyhólyagot. Szerencsémre a főnököm éppen akkor utazott el egy napra, és így rákényszerült, hogy velem stoppoltassa be, hacsak nem akarta volna a megyei kórházba elküldeni, ami viszont nagy leégés lett volna az ottani kollégái előtt.
Sajnos, csak akkor adta át a műtétet, amikor már kiemelte a kisbabát és eltávolította a lepényt. Vagyis pontosan a számomra leglényegesebb technikát nem gyakorolhattam, pontosan azt, amit nem ismerhettem, ami valóban speciális szülészeti munka volt. A különböző metszések és sebvarrások területén ugyanis nem sokat tanulhat egy sebész a szülészektől. Sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy a legjobb, ha egy valamirevaló sebész nem is mer odanézi amit varrás címén művelnek, különösen a bélvarratoknál.
Gondolatban végig mentem a rám váró műtéten. Jól emlékeztem a húgyhólyag letolására az elülső méhfalról. Ez nem okozhat gondot. Hasonlóképpen visszaemlékeztem a két-három centiméternyi haránt metszésre, amit azután újjal tágítok a kívánt hosszúságra. Némi fejtörést okozott a fej kibuktatása. Szerencsére eszembe jutott egy nálam pár évvel idősebb szülész barátom tanácsa, aki mindig azt hangoztatta, hogy sosem lesz képes megérteni, hogy miért erőlteti a legtöbb szülész a fej kibuktatását, amikor a két bokájánál megfogott csecsemőt minden erőltetés nélkül, könnyedén ki lehet emelni a méhből. Természetesen a fej kihúzása előtt ki kell fejteni ujjal a két kart, amennyiben szükséges. Úgy döntöttem, hogy megfogadom a tanácsát. Ugyancsak megfogadtam azt a tanácsát is, hogy semmiképpen nem szabad kapkodni a méhlepény leválasztásánál, még akkor sem, ha komolyabb vérzés van. Könnyed, úgy nevezett fűrészelő tenyér mozdulatokkal le kell választani a méhfalról és nem letépni, ahogyan sok türelmetlen szülész csinálja.
A méhen ejtett seb elvarrásán ismét elgondolkoztam. Láttam ugyanis két, de három rétegben történő elvarrását is. Én már csikókorom óta a minél kevesebb és nem túl finom öltésnek és a minél kevesebb rétegben való varrásnak vagyok a híve. Így azután a két rétegben való zárás mellett döntöttem. Ma már szinte kivétel nélkül mindenki így csinálja. A hasfal bezárása nem jelenthet gondot. A kiemelt és a szülésznőnek átadott csecsemő sem. Amúgy sem értek az ellátásához, meg nem is érek rá, hiszen az altatásra is figyelnem kell fél szemmel.
Szerencsémre ehhez már jól értettem, hiszen majdnem másfél évet dolgoztam Milánóban a Traumatológiai Klinikán, mint altató. Persze nem ilyen státuszra vettek fel, hanem valószínűleg műtős legénynek, de rövid idő múlva már úgy dolgoztam. Megtudtam, hogy van Pentothaljuk, ami egy kiváló intravénás altató. Amerikában még talán ma is használják.
Itt nálunk már régen kiszorították a rövidebb hatású készítmények, mivel az altatás fő problémája ma nem az, hogyan alszik a beteg, hanem hogyan ébred és milyen gyorsan. Úgy döntöttem, ezzel altatok be és szükség esetén csak a műtét vége felé engedem az éter csepegtetését. Igazam lett és valójában alig volt rá szükség.
A később végzett császármetszéseknél teljesen elhagytam az étercsepegtetést. Ez annál is könnyebben ment, hogy jelentősen felgyorsult a műtéti technikám, általában negyed óránál többet nem igen vettem igénybe. Ezt pedig az intravénásan adott altató elaprózott, egy-két milliliternyi szükség szerinti adagolással is el lehetett érni. Mondanom sem kellene talán, de ez a mostani, modern, gyorsan lebomló készítményekkel aligha, vagy csak igen nehezen lenne megoldható.
Maga a műtét viszonylag simán, különösebb probléma nélkül zajlott le, és ugyanúgy a gyógyulás. Életben maradt úgy az anya, mint az újszülött. Az asszisztensem meglepően ügyes volt, jól és gyorsan dolgozott és csomózott. Még a Reverdin tű használatát is megmutatta nekem, a sterilizálás, illetve a műszerek kifőzése előtt.

(a kép csak illusztráció)

Ez egy régi, még a XIX. századból származó tű, amit Magyarországon már régóta nem használnak, de a francia sebészek egy része akkoriban még ezzel dolgozott, legalább is a hasfal összevarrásánál. Arra én is csak elborzadva tudok gondolni, hogy régebben még bélvarrathoz is használták. Hasfal zárásához, különösen zsíros, elhízott pácienseknél azonban szerintem is kiválóan használható. Remegő kezű, bizonytalan sebészeknek még ma is ajánlhatnám. Rossz kézben biztonságosabb, mint a túl hegyes és nehezebben irányítható, ma használatos sebészi varrótű. Ráadásul még a saját ujját is nehezebben tudja vele megszúrni, ami a mai AIDS-es világban azért nem mindegy.
A Reverdin tű ősét a mai suszterek és általában a bőrrel dolgozó szakmákban még most is használják. Lényegében egy hosszú, nyéllel rendelkező tű, amelynek a foka egy hüvelykujj mozdulattal nyitható és csukható. A tűvel, mint egy cipészárral, átszúrjuk az összevarrandó rétegeket. Kinyitjuk a tű fokát, az asszisztens oda illeszti a markában, gombolyagban tartott fonal végét, és az operatőr becsukja, majd visszahúzza a tűt. Az asszisztens megcsomózza, majd levágja a fonalat. Szerintem így legalább 40 százalékkal kevesebb fonal megy veszendőbe, ami azt bizonyítja, hogy a régi mesterek messze intelligensebbek és takarékosabbak voltak, mint ahogyan azt sokan ma gondolják. Így azután én még sokáig, jó pár évig így varrtam a hasfalat.

1. Fejezet: Életem első császármetszése (előtt)

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Két-három perc alatt sok érdekes dolgot megtudtam, elsősorban az itt élő további magyarokról. A legfontosabb és némileg sokkoló hír az volt, hogy már nagyon vártak, mert kb. két órával ezelőtt a hegyekből hozott egy harántfekvéses, két napja vajúdó szülőnőt. Ő volt ugyanis a helyi mentőautó sofőrje. A francia idegenlégióból maradt itt.
A feltehetően sürgős császármetszés hírét látszólag abszolút nyugodtan vettem tudomásul. A kevés jó tulajdonságom között ugyanis az egyik, hogy a legváratlanabb és sokkoló kijelentéseket is közömbös, pléhpofával hallgatom. Ennek igen jó hasznát vettem a kommunista világban, főleg a népi kollégiumban, ahol másfél évig sikerült meghúznom magamat, mielőtt, mint fasiszta rendbontó elemet ki nem rúgtak.
Elkísért a szülőszobáig, és ott bemutatott az idős, francia szülésznőnek. Arra is megkért, hogy beszéljek hangosabban, mert süket. E kis hibától eltekintve jól értette a dolgát, mert, mint később megtudtam, húsz évig volt takarítónő a szülőszobán, jól képzett, francia szülésznők mellett, és minden lényeges tudnivalót ellesett tőlük. A harántfekvésben igaza volt, de abban, hogy nincsenek magzati szívhangok, nem. Én jól hallottam, de ezt udvariasságból nem mondtam neki. Azonnal adattam egy morfin injekciót fél ampulla atropinnal, hogy a fenyegető méhrepedést megakadályozzam, majd möszjő Stumppal, az újdonsült magyar tolmácsommal a műtőbe siettünk, további tájékozódás céljából.
A műtő meglepően tiszta volt és pontosan úgy nézett ki, mint egy vidéki, magyar kiskórház műtője. Ezen csak eleinte csodálkoztam, mivel nem sokára megtudtam, hogy a műtő asztal és a lámpa, sok egyéb, apróbb műszerrel együtt, a Made in Hungary márkával van megjelölve. Ha a minőségben nem is, de az árban bizonyára mi tettűk a legkedvezőbb ajánlatot.
– Ki fog altatni? – Kérdeztem Stumptól. – Hát te! – válaszolta, mivel már az első percekben összetegeződtünk. Ez egyébként az emigráns magyarok között megszokott, természetes dolog volt. Az emigránsok ösztönösen bíztak egymásban, és sokkal könnyebben összebarátkoztak, mint idehaza.
– És, akkor ki fog operálni?
– Azt is te.
– Ez valahogy nem fog menni. – Feleltem most már én is némi kényszeredett vigyorral. Akkor inkább úgy kérdezem, hogyan szoktátok csinálni?
Abbahagyta a további szellemeskedést és őszinte segítő szándékkal, elmagyarázta, hogy van egy Ali, aki éterrel szokott altatni, és szerinte nem is rosszul. Jó asszisztensem is lesz. Az a berber fiú, aki a műtőt rendben tartja, és a sterilizálást végzi. Amikor a műtősnő után érdeklődtem, hangosan elnevette magát.
– Jó lenne egy csinos, belevaló magyar műtősnő, de sajnos ilyen nincs. Sőt, még arab sincs. Az asszisztens szokott műszerelni* is, vagy még jobb, ha ezt magad végzed és kiszolgálod saját magadat. Gyorsabb, és főleg azt kapod, amit kérsz, illetve amit magadnak kiválasztasz.
Közben a leendő asszisztensem is érdeklődött, hogy milyen műszereket főzzön ki. Kissé meglepett a kérdése, és gyorsan visszakérdeztem, hogy milyen műszerek vannak a sürgősségi tálcában. Ezt a nyelvtudásomhoz mérten komplikált kérdést persze már az újdonsült, magyar barátom tolmácsolásával tettem föl. Ilyen tálca nincs, felelte azonnal, a kérdés fordítása nélkül Stump. Neked kell kiválasztanod, hogy milyen műszereket főzzön ki.
Pár hét múlva, a végleges új helyemen, persze megcsináltam az úgynevezett sürgősségi dobozokat. Találtam nyolc-tíz darab, különböző nagyságú, téglalap alakú fémdobozt, melyekben addig is a műszereket szokták főzni és az operatőr részére feltálalni. Mivel elég sok műszerünk volt és én amúgy is keveset használtam egy-egy műtéthez, így többféle sürgősségi dobozt is készíttettem, és ezekre egy darabka leukoplasztra ráírattam, hogy melyik mire alkalmas, és hasonlóképpen egy széles leukoplaszttal körbe ragasztottuk a fedőrész ráilleszkedésénél. Így abszolút zárt és steril lett. Még a sterilizálás dátumát is rá írta az asszisztensem. Ilyen precízek voltunk.
Így azután lett két-két kis dobozom, az egyiken „tályoghoz”, a másikon „sebvarrathoz” felírással. A nagy dobozok közül „császármetszéshez és nagy műtéthez” felírással, illetve „sérv és vakbélműtéthez”, összesen négy doboz. Ha valamilyen ritka műtét került sorra, ahhoz valamelyik dobozt egészítettem ki, az esetnek megfelelően válogatott műszerekkel.
– Magyarázd meg neki, hogy mutassa meg, mit szokott egy császármetszéshez kifőzni – tanácsolta Stump. Így is tettem, és közben ki is egészíttettem a készletet néhány műszerrel, amit még szükségesnek tartottam és ráadásul megtalálható volt.
A továbbiakban áttértem a mutogatós módszerre. Ez kell, ez nem kell játékra.

*: (szerk.) Műszerelni, vagy műszerezni a helyes szóhasználat vajon? Pista bácsi szerint az előbbi, a Word és a Hunspell szerint az utóbbi.