A helyettesített sebész kollégám visszatérte után, szinte azonnal indultunk Ksar es Souk-ba, ami innét mintegy 145 kilométerre délre, az Atlasz hegységen túl volt. Ez már igazi bled /sivatag/ a Szahara előszobája. Stump vitt le, és tanácsára megálltunk fél úton, mert meg akarta látogatni egy régi légiós barátját, akinek ott volt a vendéglője és ebédre várt bennünket. Bemutatta a felségét is, aki viszont a vendéglő melletti, - Stump szerint - a környék legjobb, minőségi kupleráját vezette, de ennek leellenőrzésétől eltekintettem, és ezt a mulasztásomat később sem pótoltam, bár a kapcsolatot végig fenntartottuk és hébe-hóba találkoztunk is.
Az ebéd nagyon finom és ízletes volt, az elengedhetetlen beefsteakkel francia módra és arab konyha szerint készített pörkölt féleséggel, amit a későbbiek folyamán számtalanszor volt alkalmam megízlelni. Négyen ültünk az asztalnál, és én a középkorú, de még mindig csinos, kissé az átlagnál sötétebb bőrű háziasszony mellett ültem. Jóízűen eszegettem addig, amíg az asszonyka a térdét nem feszítette az enyémhez olyan erővel, amit nem lehetett véletlennek tekinteni. Ráadásul Stump is észrevette, és alig tudta visszafojtani a röhögést. Bár úgy tettem, mint aki semmit sem vett észre, igen kínosan éreztem magam. Ehhez hozzájárult az is, hogy idejövet elmesélte, hogy a vendéglátónk nem akárki, mert a légióban mindenki csak mint a düsseldorfi kéjgyilkost emlegette. Ez talán nem volt igaz, de azt állíthatom, hogy ritka könyörtelen, világoskék szemei voltak. Az út hátralévő szakaszán aztán igyekezett megnyugtatni, hogy szerinte csak arról volt szó, hogy Malika /királynő/ igyekezett egy új klienst szerezni, ami már sokkal erkölcsösebbnek tűnik, mint egy közönséges házasságtörés.
(a kép csak illusztráció Pista bácsi gyűjteményéből)
Ksar es Soukba kora délután érkeztünk Stumpal, aki az ottani fiatal, nálam alig idősebb francia belgyógyász gondjaira bízott, és akivel németül beszélgetett. Ezen csak akkor csodálkoztam, amíg meg nem tudtam, hogy mindketten félig német származásúak voltak. Doctor Heroin édesanyja egy elzászi, francia zsidó lány, az apja viszont a Rajna túlsó feléről egy igazi német. Ráadásul már az első világháború után néhány évvel belépett a fasiszta pártba, és ezután rövidesen elváltak, ami némileg érthető. Így azután Heroin csak az első négy osztályt járta Németországban, mert a válás után édesanyjával áttelepedett a francia oldalra. Heroin sohasem tudta igazán eldönteni, hogy melyik is az anyanyelve, mert mindkettőt perfekt beszélte.
Elmesélte, hogy mikor Párizsban dolgozott, a francia-német társaság gyakran felkérte, hogy mint szinkron tolmács, segítse ki őket, főleg ha a filozófusok és a szociológusok tartottak közös konferenciát. Mint az átlagnál jóval műveltebb és olvasott ember, még ezekben a valóban nehéz témákban is profi volt. Az első vietnami háborút és azt közvetlenül megelőző időszakot, mint ottani cselédkönyves-orvos élte át. Még japán fogságba is került, nem túl jó véleménnyel volt róluk, ellenben nagyon becsülte a kínaiakat. Hallatlanul szorgalmas és takarékos embereknek tartotta őket. Meggyőződése volt, hogy a világ legjobb és egyúttal legmegbízhatóbb kereskedői. Bármit be tudtak szerezni, és megelégedtek a tisztességes haszonnal.
Többször is elmesélte, mikor egy kínai puskát gyártott, de nem volt megfelelő kaliberű, tágasságú acélcsöve. Több napon keresztül is látta, amint a megfelelő hosszúságúra fűrészelt csövet a két térde közé szorítva tágította. Smirgli papírt tekert egy fapálca köré, és azt ide-oda pörgetve a tenyerei között, csiszolta türelmesen belülről. Ilyen nép nem veszhet el és rövidesen még sokat fogunk hallani róluk, szokta mondogatni. Azt hiszem, igaza lett.
Az idegen nyelvekkel kapcsolatban rengeteg téveszme terjedt el az emberek között, főleg azok között, akik csak az anyanyelvüket beszélik. Általánosan ismert és elfogadott minden kétely nélkül például, hogy Svájcban az emberek általában három nyelven is beszélnek. Aki viszont már járt arra és ott eltöltött egy kis időt, az tudja, hogy ez nem így van. Való igaz, hogy három fő nyelvet használnak, de nem egyszerre és nem mindenütt, hanem minden tartománynak meg van a maga nyelve. A lakosság túlnyomó többsége például csak németül beszél, mert ez a legnagyobb nyelvterület. Persze azért mindig lehet találni valakit, aki ért franciául is például egy nagyáruházban, de azért ez nem általános, és az így fellelt svájci sem beszél tökéletes franciát, inkább csak megérteti magát. Ugyanezt tapasztalhatjuk a vendéglőkben, azzal a különbséggel, hogy az olaszul tudó pincér rendszerint egy olasz bevándorolt és így inkább csak töri a németet vagy a franciát, aszerint, hogy melyik kantonban van.
Nagyon elterjedt téves nézet az is, sajnos főként pedagógus körökben, hogy egyszerre lehet tanulni két, vagy akár több idegen nyelvet is. Ostobaság, mert így egyikből sem lesz semmi. Még vén fejjel is dührohamot kapok, ha hallom, hogy a helyi gimnáziumunk változatlanul ragaszkodik az egyszerre kettő idegen nyelv tanításához. Ezt szerintem egy határozott miniszteri rendelettel meg kellene tiltani, és átállítani minden iskolát, az egy diák, egy idegen nyelvre, végig és heti öt órában. Az a szülő pedig, aki ragaszkodik ahhoz, hogy az ő fiacskája egyszerre két idegen nyelvet tanuljon, az járassa a porontyát magán tanárhoz a második kedvéért. Ennek valóban lenne eredménye, még akkor is, ha tudjuk, hogy két nyelven beszélni tökéletesen, anyanyelvi szinten, a legnagyobb ritkaság és csak kevés embernek adatik meg.
Heroinnél becsületesebb és lelkiismeretesebb kollégával soha nem találkoztam. Nagyon megkedveltük egymást és végtelenül sajnáltam, amikor másfél év múlva elment. Bőrgyógyász szakorvos volt, de kiválóan értett a belgyógyászathoz is. Az Észak Afrikában előforduló, számomra gyakorlatilag ismeretlen betegségek felismerésére és kezelésére ő tanított meg. Ez néha meglepően furcsa körülmények között történt. Nem sokkal megérkezésem után, egy reggel, amikor bementem a kórházba, az udvaron találkoztam vele, amint éppen egy beteg kezét vizsgálgatta. Odahívott és megkért, hogy nézzem meg én is, és mondjak véleményt.
Csak egy jelentéktelennek látszó, kissé pikkelyes bőr elváltozást láttam, ami számomra nem mondott semmit. Utánam ő ismét megvizsgálta, ráadásul a körmével megkapirgálta a jelentéktelennek látszó elváltozást a kézháton. Nézd meg még egyszer, mondta, és adott egy a bélyeggyűjtők által előszeretettel használt nagyítóüveget. Miután látta, hogy így sem jutottam előbbre elárulta, hogy ez lepra, annak egyik kezdeti formája. Hangosan nevetett mikor látta, hogy mennyire megijedtem és szinte futva indultam kezet mosni. Utánam jött és elmagyarázta, hogy a lepra egyáltalán nem olyan fertőző, mint ahogyan azt sokan gondolják, és tulajdonképpen ma sem tudják biztosan, hogyan terjed. Én persze a jövőben sem kapirgáltam és tapogattam szívesen a leprás betegeket, de kétségtelenül már nem féltem tőlük annyira, mint az első esetben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése