Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.
Érdekes fejsérülése volt egy a midelti ólombányánál dolgozó francia mérnöknek, aki csak mint kíváncsi turista látogatott le Ksar es Souk környékére a feleségével együtt, hogy megnézzék az igazi sivatagot. Mivel meglehetősen meleg volt, letekerték a kocsi ablakait, hogy némi friss levegőt kaphassanak. Rossz taktika, mert a nyári hőségben kívülről csak forró levegőre számíthatunk, és így jobb zárt ablakokkal autózni, de ajánlatos közvetlen az indulásig az autót garázsban tartani. Klimatizált autó valószínűleg létezett már akkor is, de nem a mi pénztárcánkhoz szabva.
Az ottani meleg számomra nem jelentett komoly problémát. Magam sem értem miért, de én, eltekintve egy-egy párásabb időszaktól, nagyon jól elviseltem a nyári negyven-negyvenöt fokos hőséget is. A legmelegebb időszakban, ami három napig tartott, negyvenhat és fél fok volt árnyékban. Ezt azért már a berbereim sem szerették, és persze én sem. Főleg éjszaka kínlódtam, mert azokban az igazán forró napokban, éjjel sem hűlt le igazán a levegő.
Normál körülmények között ugyanis hajnalra jelentősen lejjebb ment a hőmérséklet, különösen télen. Gyakran előfordult, például amikor nagyon korán hajnalban indultam vadászni, hogy egy eldugottabb helyen lévő sziklamélyedésben hártyás jeget találtunk. A nyári éjszakákon azonban nem kellett pokróccal takaródznunk, még egy lepedő is soknak tűnt. Ami igazán kellemetlen volt a legtöbb ember számára, az a levegő szárazsága, az igen alacsony páratartalom volt.
Ettől szenvedtek legjobban a minket meglátogató, de a tengerparton élő marokkói magyarok is. Én viszont az ő klímájukat, a meleg, páradús tengerparti légkört nem bírtam csak kínlódva elviselni. Valószínűleg a szervezetem hozzászokott a Szaharához. Eleinte én is, mindig szomjas voltam és igen sok vizet ittam. Az ápolóim azonban elég korán, nem sokkal a megérkezésem után figyelmeztettek, hogy ne igyak annyit, mert ők tudják, hogy mennél több vizet iszik valaki, annál szomjasabb lesz. Ők helyette a forró teát ajánlották, sok cukorral és mentával. Kínálgattak is szorgalmasan, még munkaidő alatt is, de én inkább a keserű teát szerettem, otthon is mindig azt ittam reggelire, vagy kifacsart savanyú narancsot. Volt is némi igazuk, mert a forró tea valóban hűsítő hatású volt és megszüntette a szomjúságot. Egyáltalán nem véletlen, hogy például a Gobi sivatagban ugyancsak forró teát isznak a kínaiak és a mongolok is.
Az ott élő fehérek nagy része, különösen, ha kimentek egész napra a terepre dolgozni, rengeteg vizet fogyasztottak. Így például az olasz építészmérnök barátom, aki mindig magával cipelte ilyenkor a tíz literes demizsonját tele vízzel.
A sok vízivásról tehát le lehetett szokni, ami számomra nem okozott nagyobb nehézséget, mert én már régóta, inkább csak mosakodásra szerettem használni, de azt sem szerettem eltúlozni. Bár azt a régi latin és olasz aranyszabályt, miszerint egy évben legfeljebb csak hétszer szabad és egészséges megfürdeni, ezt azért nem fogadom el, bármennyire tisztelem is a régi rómaiakat. Mindennek az eredménye az lett, hogy én éppolyan ritkán izzadtam, mint a berbereim. Az igaz viszont, hogy valahányszor megnyaltam a számszélét, mindig sós ízt éreztem. A másik furcsaság, amit észleltem, hogy naponta általában csak kétszer kellett pisilnem. Reggel és este megszokásból a lefekvés előtt.
A Mideltből jött pár nem tudta, hogy a sivatagban zárt ablakokkal illik autózni. Az asszonyka a térdén szétnyitva tartotta a térképet, hogy bármikor tájékozódni tudjanak, nehogy eltévedjenek. Egyszerre egészen váratlanul belekapott a kocsiba egy erős forgószél, ami ott nem ritka. A kocsit nem kapta fel, de a térképet igen, és odafújta, valósággal betakarta az autót vezető férfi arcát és szemeit.
Az autó leszaladt az útról és felborult. A férfi feje valahova beszorult, valószínűleg a nyitott ablakba, és félig megskalpolta a lendület. Hátul, keresztbe a tarkóján volt egy csontig hatoló szakított seb, melyben félig benne volt az egyik füle is, és a hajas fejbőr hátsó fele kifordulva, egészen a homloka közepéig helyezkedett el, illetve volt felhajtva. Ijesztő látvány volt és én magam is csodálkoztam, hogyan maradhatott életben.
Közelebbről megvizsgálva azonnal láttam, hogy nincs is olyan nagy baj, mert a csont nem sérült. Megnyugtattam az asszonykát, az asszisztensemet is bemosakodtattam, én pedig fél százalékos lidocainnal körbe érzéstelenítettem a sebszéleket. Azért csak fél százalékossal, mert sokat kellett adjak, és nem akartam túllépni a megengedett mennyiséget.
Rövid bemosakodás után én is kesztyűt húztam, és váltogatva hol ide, hol oda öltve teljesen összevarrtam a fejsebet. Gondosan vigyáztam persze, hogy a fülnél ne öltsek a porcba, de azért az öltéseim szilárdan tartsanak. Másnap reggel, amikor jött érte az üzemi mentőautó, minden akadékoskodás nélkül elengedtem, mert olyan jó általános állapotban volt.
Pár hónap múlva látogattak meg újra, és akkor mesélte el, hogy repülővel Párizsba vitették, az egyik igen jó nevű intézetbe. Ott feküdt néhány napig, de újabb műtétre nem volt szükség. A párizsi sebész kollégák azt mondták, hogy olyan jól, precízen van varrva, hogy bűn lenne megbolygatni. Hozott persze egy üveg jó konyakot és azt hiszem pezsgőt is, amit azután közösen ittuk meg.
Némileg hasonló, de jóval súlyosabb sérültet kaptam egyszer Mideltben. Mintegy szászkilométernyire tőlünk a hegyekben fakitermelés folyt, és a sérült is ott dolgozott, mint teherautó sofőr. Üres kocsival haladt felfele a hegyekbe, egy szűk földúton. A bal könyökét a letekert ablakon kissé kidugva pihentette és hűtötte. Szembe jött vele egy másik, már farönkökkel megrakott teherautó. Mikor találkoztak majdnem súrolták egymást, és egy kissé kilógó fatörzs elkapta és letépte a bal karját, de nem az izületben szakította le, hanem kissé feljebb, valósággal letépte a vállát is.
Mikor behozták, egy kisebb kráter volt a válla helyén. Hiányzott még a lapockacsonton ülő izületi felszín is, és a kulcscsont fejecse. A sebből ín, ideg és izomcafatok lógtak ki, de látható volt a megcsavarodott és pulzáló, de nem vérző hónalji verőér is. Egyébként csak így maradhatott életben, így nem vérzett el. Vénás altatásban láttam el, kezdve a kissé kilógó nagyér dupla lekötésével. A kilógó idegeket kissé kijjebb húzva levágtam és igyekeztem a sebet megtisztítani minden cafattól, de minél takarékosabban. Ide a végén még én is tettem egy draint, bármennyire utáltam.
Meggyógyult, és tekintélyes, gazdag ember lett belőle, mert állítólag sokat kapott a biztosítótól. Talán még asszonyt is tudott belőle venni.
Érdekes fejsérülése volt egy a midelti ólombányánál dolgozó francia mérnöknek, aki csak mint kíváncsi turista látogatott le Ksar es Souk környékére a feleségével együtt, hogy megnézzék az igazi sivatagot. Mivel meglehetősen meleg volt, letekerték a kocsi ablakait, hogy némi friss levegőt kaphassanak. Rossz taktika, mert a nyári hőségben kívülről csak forró levegőre számíthatunk, és így jobb zárt ablakokkal autózni, de ajánlatos közvetlen az indulásig az autót garázsban tartani. Klimatizált autó valószínűleg létezett már akkor is, de nem a mi pénztárcánkhoz szabva.
Az ottani meleg számomra nem jelentett komoly problémát. Magam sem értem miért, de én, eltekintve egy-egy párásabb időszaktól, nagyon jól elviseltem a nyári negyven-negyvenöt fokos hőséget is. A legmelegebb időszakban, ami három napig tartott, negyvenhat és fél fok volt árnyékban. Ezt azért már a berbereim sem szerették, és persze én sem. Főleg éjszaka kínlódtam, mert azokban az igazán forró napokban, éjjel sem hűlt le igazán a levegő.
Normál körülmények között ugyanis hajnalra jelentősen lejjebb ment a hőmérséklet, különösen télen. Gyakran előfordult, például amikor nagyon korán hajnalban indultam vadászni, hogy egy eldugottabb helyen lévő sziklamélyedésben hártyás jeget találtunk. A nyári éjszakákon azonban nem kellett pokróccal takaródznunk, még egy lepedő is soknak tűnt. Ami igazán kellemetlen volt a legtöbb ember számára, az a levegő szárazsága, az igen alacsony páratartalom volt.
Ettől szenvedtek legjobban a minket meglátogató, de a tengerparton élő marokkói magyarok is. Én viszont az ő klímájukat, a meleg, páradús tengerparti légkört nem bírtam csak kínlódva elviselni. Valószínűleg a szervezetem hozzászokott a Szaharához. Eleinte én is, mindig szomjas voltam és igen sok vizet ittam. Az ápolóim azonban elég korán, nem sokkal a megérkezésem után figyelmeztettek, hogy ne igyak annyit, mert ők tudják, hogy mennél több vizet iszik valaki, annál szomjasabb lesz. Ők helyette a forró teát ajánlották, sok cukorral és mentával. Kínálgattak is szorgalmasan, még munkaidő alatt is, de én inkább a keserű teát szerettem, otthon is mindig azt ittam reggelire, vagy kifacsart savanyú narancsot. Volt is némi igazuk, mert a forró tea valóban hűsítő hatású volt és megszüntette a szomjúságot. Egyáltalán nem véletlen, hogy például a Gobi sivatagban ugyancsak forró teát isznak a kínaiak és a mongolok is.
illusztráció: a marokkói menta tea hozzávalói
Az ott élő fehérek nagy része, különösen, ha kimentek egész napra a terepre dolgozni, rengeteg vizet fogyasztottak. Így például az olasz építészmérnök barátom, aki mindig magával cipelte ilyenkor a tíz literes demizsonját tele vízzel.
A sok vízivásról tehát le lehetett szokni, ami számomra nem okozott nagyobb nehézséget, mert én már régóta, inkább csak mosakodásra szerettem használni, de azt sem szerettem eltúlozni. Bár azt a régi latin és olasz aranyszabályt, miszerint egy évben legfeljebb csak hétszer szabad és egészséges megfürdeni, ezt azért nem fogadom el, bármennyire tisztelem is a régi rómaiakat. Mindennek az eredménye az lett, hogy én éppolyan ritkán izzadtam, mint a berbereim. Az igaz viszont, hogy valahányszor megnyaltam a számszélét, mindig sós ízt éreztem. A másik furcsaság, amit észleltem, hogy naponta általában csak kétszer kellett pisilnem. Reggel és este megszokásból a lefekvés előtt.
A Mideltből jött pár nem tudta, hogy a sivatagban zárt ablakokkal illik autózni. Az asszonyka a térdén szétnyitva tartotta a térképet, hogy bármikor tájékozódni tudjanak, nehogy eltévedjenek. Egyszerre egészen váratlanul belekapott a kocsiba egy erős forgószél, ami ott nem ritka. A kocsit nem kapta fel, de a térképet igen, és odafújta, valósággal betakarta az autót vezető férfi arcát és szemeit.
Az autó leszaladt az útról és felborult. A férfi feje valahova beszorult, valószínűleg a nyitott ablakba, és félig megskalpolta a lendület. Hátul, keresztbe a tarkóján volt egy csontig hatoló szakított seb, melyben félig benne volt az egyik füle is, és a hajas fejbőr hátsó fele kifordulva, egészen a homloka közepéig helyezkedett el, illetve volt felhajtva. Ijesztő látvány volt és én magam is csodálkoztam, hogyan maradhatott életben.
illusztráció: autóbaleset
Közelebbről megvizsgálva azonnal láttam, hogy nincs is olyan nagy baj, mert a csont nem sérült. Megnyugtattam az asszonykát, az asszisztensemet is bemosakodtattam, én pedig fél százalékos lidocainnal körbe érzéstelenítettem a sebszéleket. Azért csak fél százalékossal, mert sokat kellett adjak, és nem akartam túllépni a megengedett mennyiséget.
Rövid bemosakodás után én is kesztyűt húztam, és váltogatva hol ide, hol oda öltve teljesen összevarrtam a fejsebet. Gondosan vigyáztam persze, hogy a fülnél ne öltsek a porcba, de azért az öltéseim szilárdan tartsanak. Másnap reggel, amikor jött érte az üzemi mentőautó, minden akadékoskodás nélkül elengedtem, mert olyan jó általános állapotban volt.
Pár hónap múlva látogattak meg újra, és akkor mesélte el, hogy repülővel Párizsba vitették, az egyik igen jó nevű intézetbe. Ott feküdt néhány napig, de újabb műtétre nem volt szükség. A párizsi sebész kollégák azt mondták, hogy olyan jól, precízen van varrva, hogy bűn lenne megbolygatni. Hozott persze egy üveg jó konyakot és azt hiszem pezsgőt is, amit azután közösen ittuk meg.
Némileg hasonló, de jóval súlyosabb sérültet kaptam egyszer Mideltben. Mintegy szászkilométernyire tőlünk a hegyekben fakitermelés folyt, és a sérült is ott dolgozott, mint teherautó sofőr. Üres kocsival haladt felfele a hegyekbe, egy szűk földúton. A bal könyökét a letekert ablakon kissé kidugva pihentette és hűtötte. Szembe jött vele egy másik, már farönkökkel megrakott teherautó. Mikor találkoztak majdnem súrolták egymást, és egy kissé kilógó fatörzs elkapta és letépte a bal karját, de nem az izületben szakította le, hanem kissé feljebb, valósággal letépte a vállát is.
Mikor behozták, egy kisebb kráter volt a válla helyén. Hiányzott még a lapockacsonton ülő izületi felszín is, és a kulcscsont fejecse. A sebből ín, ideg és izomcafatok lógtak ki, de látható volt a megcsavarodott és pulzáló, de nem vérző hónalji verőér is. Egyébként csak így maradhatott életben, így nem vérzett el. Vénás altatásban láttam el, kezdve a kissé kilógó nagyér dupla lekötésével. A kilógó idegeket kissé kijjebb húzva levágtam és igyekeztem a sebet megtisztítani minden cafattól, de minél takarékosabban. Ide a végén még én is tettem egy draint, bármennyire utáltam.
Meggyógyult, és tekintélyes, gazdag ember lett belőle, mert állítólag sokat kapott a biztosítótól. Talán még asszonyt is tudott belőle venni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése