4. Fejezet: Puskarobbanás okozta kézsérülés

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

Hasonló, kissé szabálytalan, de igen eredményes kezelésre jöttem rá ugyancsak Mideltben, a kézben felrobbant elöltöltő puska okozta sérüléseknél. Több is jelentkezett ottlétem alatt. Ehhez tudni kell, hogy a berber családoknál, de ugyan így az araboknál is, általában akad egy régi puska. A hegyekben, mint például Midelt, gyakran használják is, hogy a kicsiny, megművelt föld darabkáikról elűzzék a kukorica közt lakmározó vaddisznót. Ott ugyanis akad ilyen vad is, én is lőttem egyet. A puskacsőbe ólomgolyó helyett rendszerint rozsdás szögeket és csavarokat, valamint mindenféle apró vasdarabot tettek. Ha nagyon megtömik, ez bizony könnyen beszorulhat lövés közben, és ilyenkor szétvágja a csövet, de az azt tartó kézfejet, ujjakat is. Nagyon csúf, gusztustalan sérülést okoz, és ráadásul igen munkaigényes.

illusztráció: felrobbant puska

Igyekeztem persze minél több ujjat megmenteni, az inakat összevarrni vagy legalább is, rögzíteni a megmaradt ujjcsonkhoz, de az eredmény siralmas volt. Mind elgennyedt és még utólag is le kellet venni egy-egy csupasz csonttal éktelenkedő ujjpercet. A vaddisznó általában elszaladt, ha rálőttek, de néha támadott. Szerencsére ez nem volt túl gyakori, mivel ott jóval kisebb disznók vannak, mint Magyarországon. Ez talán még a politikai életre is vonatkozik, bár erre nem mernék megesküdni. Lehet, hogy e területen világjelenségről van szó, a globalizmus egyik melléktermékéről. Az ottani disznók ritkán haladják meg a száz kilót, míg nálunk előfordul még a kétszáz kiló feletti példány is. A fele ilyen súlyú példány is komoly sérüléseket tud azonban okozni, ahogyan azt az alábbi esetem bizonyítja.
Egy falu melletti tanyán éldegélő berber család meghallotta, hogy vaddisznók zabálják a kicsiny, de létfontosságú kukoricásukat. Az ilyen kukoricások általában csak mintegy félholdnyiak voltak, de a rajta termő takarmány elengedhetetlen volt a baromfik és a kevés birka, kecske téli takarmányozásához. Szorult esetben, még az emberek is ráfanyalodhattak. A tizenhat év körüli, legnagyobb fiúk egy furkósbottal felfegyverkezve kiballagott, hogy elzavarja őket. Ilyesmit csinált már máskor is, és a vaddisznók általában elszaladtak, már a puszta megjelenésére. Néhány ezúttal is elszaladt, de egy nagyobb, valószínűleg túl éhes és makacs kan, ottmaradt és tovább csámcsogott. A fiú odaszaladt, és jól beterítette a bottal.
A gonosz disznó azonban ahelyett, hogy a többi után szaladt volna, szembefordult vele, és elkezdte hasogatni a lábait. A fiú segélykiáltásaira kirohant az apa, de az ő kezében már egy fejsze volt, amivel gyorsan fejbe is vágta a megvadult vadkant. A vadászok jól tudják, hogy ennek hihetetlenül kemény koponyája van, még egy puskagolyó is lecsúszhat róla, ha kissé oldalvást, rossz szögben kapja a lövést. Így azután még kétszer volt kénytelen odavágni, mire a disznó megelégelte és elszaladt. Az apa alig sérült, talán csak két hasított seb volt a lábszárán, de a fiút ugyancsak összeszabdalta. Már nem emlékszem a pontos számra, de talán húsz hasított seb is volt, elsősorban a combjain. Szerencsére egyik sem szakított el nagy artériát, és így azért túl sok vért nem vesztettek, nem volt transzfúzióra szükség.

illusztráció:vadkan okozta hasított seb

Mivel véleményem szerint a vadkan abszolút biodisznó volt, ahogyan azt manapság neveznék, így a majdnem késsel metszett sérüléseket minden további ceremónia nélkül összevarrtam, nemcsak a bőrt, hanem alatta a sérült izmokat is. Persze adtunk tetanusz elleni szérumot, sőt, kivételesen még megelőző antibiotikus kezelést is. Gyorsan és gyakorlatilag gennyedés nélkül gyógyultak.
Egyik alkalommal azonban olyan puskarobbanás okozta kézsérültet kaptam, akinek a kezében már két napja szétrobbant a puska és a sebek már kezdtek gennyedni. Elsődleges ellátás szóba se jöhetett, így aztán fertőtlenítő oldattal való lemosás után bekötöttük. Kétnaponként kötöztük, és meglepődve észleltem, hogy szépen kezd gyógyulni, feltisztulni. Jó két hét múlva igazítottam egy keveset a roncsolt kézen, a kiálló csontvégeket lecsíptem vagy befedtem a mellette épen maradt, és most már feltisztult bőrrel. Tovább kötöztük, és néha-néha igazgattam valamit a gyógyuló szövetekben. Szerintem, és Ali szerint is, az eredmény jobb lett, mint az erőltetett sürgős és lehetőleg teljes ellátáskor.

illusztráció:kézsérülés puskarobbanástól

Azon túl minden hasonló puskasérülésesnél így jártunk el. Csak a tiszta és cafatmentes ujjakat fedtem be a csont megfelelő lecsípése után, a cafatos, erősen roncsolt részeket pedig csak egy vékony vaselinos kötéssel bekötöttük. E célra megfelelő vaselinos lapokat mi magunk már előregyártva tartottunk, egy steril dobozban, az égési sérültek ellátására. Körül-belül hússzor húsz centiméteres géz lapokat egyenként két csipesszel megfogva, belemártottuk egy forró, fazékban megolvasztott sárga vaselinba, és a lecsurgatás után laponként behelyeztük a steril dobozba. Nagyon bevált a másodfokú égéseknél. Ez főleg kisgyerekeknél fordult elő, véletlen leforrázás vagy tűzbeesés miatt. Egy plasztikai sebésztől kaptam az ötletet. Ő hívta fel a figyelmemet arra is, hogy az így felhelyezett kötést legalább egy hétig nem volt szabad bolygatni. Egyébként nagyon ritka volt az olyan eset, ahol naponta kötöztünk. Általános tévhit, hogy a fertőzött sebek annál jobban gyógyulnak, minél gyakrabban kötözzük, tesszük tisztába. Abszolút téves felfogás. A seb leggyorsabban a saját zaftjában gyógyul, ahogyan egyik tanítómesterem mondta. Ezt a felfogást én is magamévá tettem, de csak kilencven százalékig. Mi is csak hetente kétszer kötöztünk, hétfőn és csütörtökön, de azért előfordult, hogy egy-egy betegnél naponkénti kötözést rendeltem el, amikor még számomra is túlságosan zaftos, vagy bűzös volt a seb. Csak az ökör abszolút következetes, ahogyan azt állítólag maga Bismarck mondotta. Ugyancsak Mideltben láttam legelőször echinococcus okozta májtályogot.

illusztráció: az echinococcus életciklusa

Ez egy ocsmány bélféregfertőzés, amit kutyától lehet megkapni. A betegnél egy jókora ökölnyi daganatot tapintottam a bal májlebenyben. Kissé még örültem is, mert ilyesmit még nem láttam, és főleg nem műtöttem. Utána néztem a szakkönyvtáramban, mert én minden új, vagy nehezebb műtét előtt gondolatban kétszer-háromszor is elvégzem a tervezett műtétet, és főleg igyekszem számításba venni az esetleges komplikációkat és a velük kapcsolatos teendőket, hogy lehetőleg semmi ne érhessen meglepetésszerűen, váratlanul. Most is tudomásul kellett azonban vennem, hogy az élet bármilyen egyszerű formában nyilvánuljon is meg, tele van meglepetéssel, előre kiszámíthatatlan tényezőkkel.
A hasi metszés után úgy tűnt, hogy a daganatot könnyen kilehet fejteni a májszövetből. El is kezdtem, de mintegy öt perc után abbahagytam, mert vérzett, mint a bánat. Kénytelen voltam lemondani a teljes eltávolításról, és helyette a legegyszerűbb megoldást, a hólyag kiszájadztatását a hasfalon kívülre választottam. Első ütemben a hashártyával varrtam össze a megnyitásra szánt hólyagfalat úgy, hogy maradjon egy szegélynyi szabad hashártyám. Ezt azután a műtét legvégén öltögettem ki a bőrhöz, és ily módon a nyílást duplán határoltam el a hasüregtől. A hasmetszés felső és alsó szakaszát pedig két rétegben zártam az utolsó, kiszájadztató bőröltések előtt.
Megnyitni csak két, vagy inkább három nap múlva mertem, és akkor kezdtük el a könyveim által ajánlott, ha jól emlékszem tíz százalékos formalinos öblögetést. Hihetetlen mennyiségű apró hólyagocskát és ramatyot öblögetett ki Ali, de végül teljesen feltisztult, és körülbelül három hét alatt spontán be is záródott. Még később is kaptam néhány esetet, mert úgy látszik, hogy a környék komoly mértékben fertőzött volt. Soha nem kíséreltem meg többé a hólyag kifejtését, mindig a fentebb leírt, egyszerű megoldást választottam, és nem is volt semmi különösebb problémánk ezekkel a betegeinkkel.

1. Fejezet: Drótokkal összevarrt has

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Már egy hete dolgozgattam az új helyemen, amikor egy beteg nagyon kemény próbatétel elé állított. Egy húsz-huszonkét éves, az átlagnál is izmosabb berber fiút hoztak, erősen felpuffadt, dobszerű hassal. Három napja volt beteg, hányt, annak ellenére, hogy az utóbbi két napban semmit sem evett, és néha csuklott is. Csak rá kellett nézni az arcára és rögtön láttam, hogy egy bélelzáródás, bélcsavarodás végső stádiumával állok szemben. Bélhangokat már nem lehetett hallani, de az egész képből nyilvánvaló volt, hogy valami nagy baj lehet, hasi katasztrófa. Az ápolóim arcáról is leolvasható volt, hogy mennyire reménytelen esetnek tartják.
Addigra már túl voltam három sikeres műtéten, és szemmel láthatólag némi tekintélyt sikerült szereznem. Megmutattam a belgyógyász kollégámnak is, ő is reménytelen esetnek tartotta és kissé meg is lepődött, mikor úgy döntöttem, hogy mégis belevágok. Úgy éreztem, hogy kötelességem vállalni még azt a kockázatot is, hogy a műtőasztalon hal meg, ami a világon mindenütt kellemetlen következményekkel jár, ha másra nem is, de a sebész tekintélyére mindenképpen.
Éter narcozisra gondolni sem mertem, hiszen állandóan ki kell törölni, leszívni a száját, az ismétlődő hányások miatt.

(Farkas fecskendő - a kép csak illusztráció)

A leszívást egy nagy Farkas fecskendőre szerelt katéterrel oldottam meg és ezzel a fontos munkával a főápolómat bíztam meg. Spinális érzéstelenítést addig ott még nem csináltam, de megítélésem szerint ez szinte azonnali halálához vezetett volna. Különben is túl hosszú lenne, amíg a hozzávaló tűt és a megfelelő koncentrációjú novocaint beszerezném. Maradt a jó öreg Pentothal. Infúziót mindenképpen be kellett kössünk, így az adagolást tetszés szerint el lehetett aprózni. Szigorú utasításba adtam, hogy csak annyit és akkor szabad adni, amikor én mondom Legnagyobb örömömre a műtéthez lejött a belgyógyász kollégám is, és segített némileg jobb állapotba hozni a beteget.
Adott szíverősítőt és az akkoriban még divatban volt állítólagos keringést javító és vérnyomást emelő szereket. Még két ampulla muskuláris Terramycint is tett az injekcióba, ami akkor a legerősebb antibiotikus kezelésnek számított. Ezt a saját, féltve őrzött végső tartalékából adta, mert a kórház meglehetősen szűkében volt a komolyabb, drágább gyógyszereknek, de csak akkor adta, amikor a felvágott hasban már látszott a többliternyi gennyes folyadék.
A betegnek közönséges, de már vagy két napja perforált vakbél gyulladása volt, általános gennyes hashártyagyulladással.
Magyarországon már volt szerencsém hasonlót látni, bár nem ilyen súlyos elhanyagolt esetet. Arra is felhívta a legutolsó főnököm a figyelmemet, hogy az ilyen betegek is meggyógyulhatnak, de csak abban az esetben, ha a perforált féregnyúlványt eltávolítjuk és a hasat prímára zárjuk, vagyis drain nélkül összevarrjuk. Ezzel az eljárással a magyar kollégáim sehogy sem tudtak egyetérteni. Szerintük kötelezően drainálni kell és plusz még egy draint kell elhelyezni a Douglas üregbe is. Feltehetően annak reményében, hogy az ott felgyülemlő váladék majd felfele kifolyik. Sajnálatos módon azonban ritka az olyan folyadék, mely képes felfele is csorogni, fordítva, mint a kis hegyi patakok. A hasprés kinyom ugyan valamelyest, de ellazulás után ezt vissza is szívja. Így csak néhány cuppogó hangot tudunk kihúzni a beteg hasából, ami inkább zavarja, mint segíti a beteget.
A francia sebésziskola egyébként ugyanazt a felfogást vallja, mint én. Ami még érdekesebb, ez volt a felfogásuk már az antibiotikus éra előtt is, és ha jól emlékszem körülbelül ötven százalékra becsülték, már akkor is a gyógyulást. A pár nap múlva kialakuló Douglas tályogot a gyógyulás jelének tekintették, és egy hét után megnyitották alulról, még a nőknél is a végbélen keresztül. Bárcsak már itt tartanánk, gondoltam én is, már a műtét alatt

(a Wikipedia képén a Douglas üreg Recto-uterine excavation felirattal)

A műtét maga simán zajlott. Mivel műtét előtt fogalmam sem volt, hogy mi baja lehet, így alsó, középső has metszésből mentem be a hasba, melyből bármilyen műtét elvégezhető. A letapadt, vagy felcsapott féregnyúlványt ugyan igen nehéz ilyen metszésből eltávolítani, de szerencsémre itt ilyesmiről nem volt szó. Közönséges, de már vagy két napja kilyukadt vakbél gyulladás volt, több liter gennyel a hasban. A perforált féregnyúlvány eltávolítása után a csonkot, úgy ahogy, néhány haránt öltéssel befedtem hashártyával, és még egy darabka csepleszt is húztam rá a nagyobb biztonság reményében.
Eszem ágába sem jutott elbuktatni, és különösen nem dohányzacskó varrattal, ahogyan azt Magyarországon előszeretettel csinálják. Gyulladt, törékeny bélfalnál ez istenkísértés, mert a legóvatosabb öltésnél és csomózásnál is óhatatlanul átvág a fonal a gyulladt, törékeny szövetekben. Most már, csak a hasfalat kellett bezárni, és tudtam, hogy a nagy puffadás és feszülés miatt ez nem lesz könnyű. Arra azonban, ami következett, legrosszabb álmaimban sem számíthattam.
A legerősebb selyemmel csináltam az első öltést, közvetlenül a köldök alatt. Jól meghúztam a fonalat, hogy a sebszélek összeérjenek, de még mielőtt ezt sikerült volna elérnem, a fonal elszakadt. Még ez sem idegesített túlságosan. Duplán tetettem a fonalat a Reverdin tűbe, miután újra öltöttem. Mikor ez is elszakadt, némi pánik hangulat fogott el, de még mindig reméltem. Kértem a legerősebb, legvastagabb fonalat.
- Ennél erősebb nincsen, sebész úr, jött az udvarias válasz a műtő traktus ápolójától.
- Keressenek, parancsoltam. Adjanak len fonalat, ha más nincs. Mutattak belőle mintát, de csak ugyanolyan vékony volt, mint amilyen az asztalkámra ki volt készítve. Vékony, esetleg ér lekötésre, vagy még serosa öltésre is jó, de ide semmiképpen. Nagyot káromkodtam magyarul. Ehhez már gyerekkoromtól jól értettem, hiszen a Kisalföldön nevelkedtem. Később az ápolószemélyzetem is megtanult néhány rövid, magyar káromkodást, amivel nagy sikert arattak az engem látogató, néhány a fővárosban és Casablancában lakó magyar előtt. Még a hölgyeknek is tetszett.
Közben törtem a fejem, hogy mi tévő lehetnék. Pont azon gondolkodtam, hogy négyesével fűzöm be a len fonalat, ha másképp nem megy, de túlságosan nem tetszett a saját ötletem, mert jól tudtam, hogy a túl vékony fonal óhatatlanul átvágja a gyulladt, duzzadt szöveteket és így csak további komplikációknak teszem ki magam. A fene sem tudja miért, de akkor már bíztam a beteg életbemaradásában. Ekkor szólalt meg a főnővérem, illetve a főápolóm.
- Van erős drótunk. Még a háborúból maradt. Csontot varrtak vele.- Először meg sem értettem, hogy mit mond. Szerencsére dr. Heroin. megmagyarázta, hogy vasdrótról van szó, ami még a háborús készletből maradt itt, ugyanúgy, mint a többi fonal. Így legalább segített megértenem, hogy miért szakad a jó erős, megbízható selyem.
Kérésemre megmutatta. Hosszú, vagy harminc centiméteres beforrasztott üvegcsőben volt, finom ívekkel meghajtogatva. Inkább másfél, mint egy milliméter vastag. No, ez biztosan tartani fog, gondoltam, amikor az asztalkámra kiöntötte az üvegcső kettéreszelése után. Mivel más választásom nem volt, a hasfalat egy rétegben varrtam össze. Közvetlen a köldök alá, első öltésként betettem egy bőr, zsír, fascia, izom, hashártyát egyszerre, egy öltésben felvevő drót varratot, és a seb túlsó felén ugyanezt fordított sorrendben. Ez alatt két selyemöltést helyeztem el, de az öltéseket csak az újabb drót öltés meghúzása után csomóztam meg. Így már tartott a selyem fonal is. Összesen öt-hat drótöltést helyeztem el, és minden közbe két-három selyemöltést, ahogyan a helyzet megkívánta. A selyemöltéseimbe már nem vettem fel a bőrt. Így azután a drótok közé még egy-két bőröltést is el kellett helyeznem.
A megoldás általános tetszést aratott, és szerintem is igen jól mutatott. Másnap reggel izgatottan siettem a kórház felé. Igen rossz hírre nem számítottam, mert este, mikor utoljára megnéztem a beteget, kiadtam az utasítást, hogy amennyiben feltűnően romlana az állapota, rögtön értesítsenek, nem számít mikor, de keltsenek fel. Aránylag nyugodtan aludtam és nagy örömömre másnap reggel, mikor bementem a kórházba, egy valóssággal kivirult beteget találtam. Az éjszakás boldogan jelentette, hogy széklete volt és a hasa sem annyira puffadt. Azt hiszem ettől a pillanattól kezdve, már másképpen néztek rám. Ekkor kezdtem megalapozni a csodatévő szent ember híremet. Legalább is az ápolóim előtt. A gyógyulás sima eseménytelen volt.
Még Douglas tályog sem alakult ki. Ettől egyébként csak Magyarországon és általában Európában félnek annyira a sebészek. A kinti szakkönyveim szerint ennek kialakulása jó jelnek tekinthető, a végleges gyógyulás egy fázisának. A megoldása végtelenül egyszerű, csak nem szabad türelmetlenkedni, legalább egy hetet kell várni a műtét után. Ilyenkor már minden jól összetapadt, letokolódott, ahogyan régebben mondták, és mint egy jól lokalizált folyamat, veszély nélkül megnyitható. De csak végbélen keresztül, még női beteg esetén is! Másik szabály, hogy teljesen felesleges a gyógyulást zavaró drain behelyezése. A hasprés e nélkül is kinyom minden folyadékot, és annak a gyógyulásig szinte megállás nélküli csurgása megakadályozza a feltárás elzáródását, összenövését.
Legnagyobb meglepetésemre a műtéti seb is gennyedés nélkül, per prímám gyógyult. A szinte hihetetlen jó eredményt elsősorban annak tulajdonítom, hogy kivételesen szívós, ereje teljében lévő berber fiú volt, de fontos szerepet játszott a lórúgásszerűen alkalmazott nagy mennyiségű antibioticum is. No, meg a szerencsém.
Én azonban ismét gondban voltam. Nem tudtam, hogyan vegyem ki az átöltő drótvarratokat. Attól féltem ugyanis, hogy kihúzás közben megsérthetek egy oda tapadt belet. Még ma is hiszem, hogy erre komoly esély volt. Ha jól emlékszem, tíz nap múlva mertem eltávolítani a drótokat. A selyem bőröltéseket a biztonság kedvéért még hagytam három napig. Drótvágó ollónk volt, de reszelőnk nem. Így azután kértem egy finom reszelőt a kórházi lakatostól, ezt nagyon alaposan lemosogattuk szappannal, kefével és alkohollal. Kifőzetni nem mertem, mert attól tartottam, hogy elveszti az élét. A drót elcsípése után ezzel a reszelővel személyesen gömbölyítettem le a kihúzandó drótvéget, majd lejódoztam, és igyekeztem minden erőltetés nélkül kicsúsztatni. Nem okozott ez sem problémát, és másnap a beteget változatlanul, jó erőben, panaszmentesen és éhesen találtuk. Két hét múlva gyógyultan távozott.