A túl gyors műtét persze nem lehet cél. Főleg fiatal sebész korunkban figyeltük mindig az órát, amit én már akkor is helytelennek tartottam. Az én példaképem mindig az olyan öreg sebész volt, aki lassan, nyugodtan, biztos, remegő kéz nélkül dolgozott, és csodálatos módon, mégis gyorsan végzett a műtéttel. Mindig gyűlöltem a hirtelen, kapkodó mozdulatokat. Ezek igen gyakran azt leplezték, hogy az illető elvesztette a fonalat, és nem tudja, hogyan is folytassa.
Azt hiszem, itt a helye, hogy megemlítsem, hogyan is lettem az átlagnál jobb sebész. Milyen szerencsés véletleneknek köszönhetem?
1943-ban a nevelő apámat behívták katonának. Ő hentes és mészáros volt és egy kis üzletet vezetett, ahol anyámmal kettesben dolgozott Budapesten. Szerencsére a bevonulása előtt két napig még otthon volt, és így módja volt megmutatnia, hogyan kell szétbontani egy félbevágott sertést vagy négyfelé vágott marhát. Tizenhét éves voltam, és jó erőben lévő, falun nevelkedett gyerek. Ez szerintem nagyon fontos, mert a falun nevelkedett gyerek a saját bicskával együtt nő fel, és így nem olyan béna, mint egy pesti. A bontást, ahogyan nevezték, meglepően gyorsan megtanultam. Ugyanígy, megtanultam azt is, mi a különbség a metsző, vágó és a bontó kés között. És ami talán a legfontosabb: megtanultam becsülni az éles kést, és persze megfenni.
Légvédelmi tüzérekhez osztották be, és innen később alkalma volt egy-egy napra hazajönni, annál is inkább, mert a kis létszámú alakulatánál rövidesen ő lett a szakács, és mint minden hentes, remekül készítette a különböző húsételeket.
Ráadásul, ami szerintem döntő volt, nem lopta el az alapanyagot és így igen népszerű, parancsnokai által is kedvelt lett, mivel nekik viszont juttatott egy-egy darab megspórolt nyers húst. Volt ideje tehát alaposan betanítani. Még a borjú nyúzását is megtanultam, pedig az kényes munka volt, hiszen egy rossz metszés kilukaszthatta és jelentősen csökkentette a visszavásárolt bőr árát.
Az anatómiai gyakorlatokon soha nem dolgoztam. A rám kiosztott preparálási feladatot mindig átengedtem valamelyik kollégámnak, elsősorban valamelyik csinosabb lánynak. Ennek a fő oka azonban az volt, hogy viszolyogtam hullához nyúlni. A szigorlaton persze gyakorlatból is kellett vizsgáznunk. Én egy könyökrégió kipreparálását kaptam. Legelsőnek lettem kész, és a professzor ugyancsak megnézett, amikor leellenőrizte a munkámat. Kipreparáltam a vénákat és egy bőrideget is, nem beszélve a mélyebben fekvő képletekről.
Még nagyobb feltűnést keltettem az év végi kórbonctani gyakorlaton, amikor a gyakorlatvezető tanársegéd vizsgáztatott bennünket. Vagy húszan voltunk a csoportjában. Én, miután irtóztam a hulláktól, csak ritkán jártam el a gyakorlatra és sohasem boncoltam. Az év végén azonban abszolúte kötelező volt. Szokásom szerint elbújtam a háttérben, de a tanársegéd úr kiszúrt. Elsőnek engem választott és a nyelv garatívekkel együtt történő kimetszését bízta rám, alulról, a már nyitott mellkas felől. Technikailag ez az egyik legnehezebb feladat volt.
- Nos, lássuk kolléga úr, mondta, hiszen az eddigi gyakorlatok alatt nem nagyon buzgólkodott.
Néhány csoporttársam hangosan felröhögött, várva a nagy leégést. Tudni kell, hogy a kórboncnokok majdnem pontosan olyan késekkel dolgoznak, mint a hentesek. Kiválasztottam hát egy rövid, hegyes bontó kést, megpróbáltam az élét a hüvelykujjamon - akkoriban a gumikesztyű használata még tilos volt, és nagy sóhajjal hozzáláttam a munkához. Megragadtam a nyelőcsövet és a garat képleteket, jól kihúztam, majd alul néhány metszéssel felszabadítottam. Utána egy kanyarítás jobbra, egy másik balra és már a kezemben is volt a kért nyelv a garatívekkel és a mandulákkal.
- Miért nem mondta eddig a kolléga úr, hogy maga is kórboncnoknak készül, és hogy másutt gyakorol. Én bátortalanul tiltakoztam, de ő csak egy gúnyos mosollyal válaszolt, és hívta a következő áldozatot.
Szigorló orvosként mindig vidéki kiskórházakban dolgoztam, mert ott biztosítva volt az ingyen koszt és szállás. A sebészeti osztályra gyakran hívtak asszisztálni, sőt még ügyeletet is átadtak, és így némi pénzhez is juthattam. Lehetőséget kaptam néhány kisebb beavatkozás elvégzésére is. A legalapvetőbb technikai dolgokat én már ekkor elsajátítottam. Műtéti vérzéscsillapítás, érlefogás, lekötés, csomózás és a fonál gyors és pontos lemetszése egy mozdulattal. A varrás és bélanasztomózist is begyakoroltam, a műtétnél kivágott gyomor és bél darabokon. Egy szóval, én már a diploma megszerzése előtt tudtam annyit, amit sok lusta és béna sebész még egyévi sebészeti osztályon való munka után sem tud. Különösen vonatkozik ez a budapesti klinikákon dolgozó kollégákra.
Már a szigorlóévemben négy különböző sebészeti osztályon segédkeztem, majd a diploma megszerzése után, három kiskórházban is dolgoztam, mint beosztott segédorvos. Sok, egymástól technikájukban különböző sebészt tudtam megfigyelni, és tőlük tanulni, ellesni, amit lehet. A néha egymásnak ellentmondó megoldások és magyarázatok közül igyekeztem kiválasztani a számomra legjobban megfelelő módszert. Ha később ennél is jobbat láttam, habozás nélkül lecseréltem. Mindig is lenéztem az olyan fiatal sebészeket, akik hajszálpontosan úgy dolgoznak, mint a főnökük.
Még az is előfordult, hogy lemondtam a műtétről, ha az aktuális főnököm mereven ragaszkodott hozzá, hogy azt úgy csináljam pontosan, ahogyan ő megköveteli. Ennek azután többször is éreztem a káros következményét, amikor nehezen kezelhetőnek, összeférhetetlennek minősítettek. Szerencsémre itt Marokkóban senkihez nem kellett alkalmazkodnom, vagy vele rivalizálnom. Nekem való hely volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése