3. Fejezet: Házasság-fesztivál és kurvák

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

Az urológia szakterületén való kontárkodásom jelentősen kibővült a második helyemen, Mideltben. Ez is berberek lakta vidék volt, de a hegyekben, mintegy ezerhatszáz méter magas fennsíkon. A klímája sokkal jobb volt, mint Ksar es Souké. Nem volt olyan meleg, nyáron is csak alig negyven fok fölé emelkedett a hőmérő, többször volt eső, és télen még havazott is keveset, bár hamar elolvadt, esetleg néhány napig maradt. Egyszóval egészséges hegyi klímája volt és így remélhettem, hogy a nejem is megnyugszik és elégedett lesz, annál is inkább, mert elsősorban az ő rábeszélésére vállaltam az ideköltözést. Vonzott természetesen a jobb vadászati lehetőség és Stumpal való barátságunk is.
A második télen, amikor egy reggel friss havat láttam az ablakból, úgy ahogyan aludtam az éjjel, vagyis egy könnyű szlipben, félmeztelenül kimentem az udvarunkra illetve a kertünkbe, és meghemperegtem a frissen hullott hóban. Előtte való este is iszogattunk és úgy gondoltam jót fog tenni munka előtt egy hideg zuhany. Csak azzal nem számoltam, hogy mindezt az ambulancia előtt várakozó betegek jól láthatják. Mivel a legtöbbjük már ismert és megszeretett, nagyon sajnáltak, mert biztosra vették, hogy ebbe belepusztulok. Ilyesmi ugyanis ott elképzelhetetlen volt és sokan úgy ítélték meg, hogy szegény sebész öngyilkos akar lenni, pedig milyen jó dolga van. Mindezt csak később tudtam meg az ápolóimtól, akik szintén szörnyülködtek és csak akkor nyugodtak meg, amikor elmagyaráztam, hogy nálunk Magyarországon ez szokás és állítólag megszépül tőle az ember, aki megfürdik az első friss hóban.
A nejem mindhárom lányunkat itt, Mideltben szülte, pedig csak a legkisebb születése idején dolgoztam már itt. Az első kettőnél, akik a nyári hónapok alatt születtek, csak a klíma miatt jöttünk fel. A környék arról is híres volt, hogy innét származott a marokkói táncosnők többsége. Sokan durván kurváknak nevezték őket, de ez azért nem felelt meg a valóságnak, legalább is nem európai értelemben. A nagyobb esküvőkön valóban csak, mint táncosnők dolgoztak, de munkájuk befejezése után, nyilván elvállaltak egy-egy erkölcsileg kifogásolható, de jól fizető munkát is, ehhez azonban semmi közünk.
Igazi kurvákkal Ksar es Soukban találkoztam hatvanban, vagy hatvanegyben, amikor kisebb háború volt Algír és Marokkó közt. A déli határra lejött nagyszámú katonasággal együtt érkeztek, később kiegészülve a helyiekkel. A munkájukat csak mint távoli szemlélő tudom megítélni, főleg azután, hogy később, a nagy imilchili berber ünnepségen messziről és kívülről megnéztem egy igazi kuplerájt.

 Illusztráció: imilchili menyasszonyok

Alacsony, négyszer négy méteres vályog épület volt, egyetlen alacsony ajtóval és egy kis ablakkal. Arra figyeltem fel, hogy előtte hosszú, kígyózó kettes sorban türelmetlenül toporgott negyven-ötven fiatal berber legény. Az engem kísérő ápolómhoz fordultam. Ő magyarázta el, hogy ketten is dolgoznak odabent, de vigyáznak a higiéniára, mert minden aktus után mosakodnak. Azt viszont már nem tudta megmondani, hogy egy lavór van-e, vagy kettő, és kiöntik-e a vizet használat után, így, nem nyugtatott meg teljesen. Félrehúzódtunk, nehogy egy arra tévedő ismerős félremagyarázza az ott tartózkodásunkat, és nehogy a jelenlétünkkel pszichés impotencia zavart okozzunk valamelyik szégyenlősebb fiúnak a várakozók közül. Öt perc alatt, amíg ott voltunk, egy kliens jött ki, és egy másik ment be, szinte azonnal.
Hogy mennyi férfit tud fogadni egy szorgalmas lány, azon sokat vitatkoztunk. Minden esetre, nekem még Ksar es Soukban mutattak az ápolóim egy félnéger, jól megtermett, kissé molett de izmos lányt, aki több alkalommal nyolcvan, de néha akár száz vendéget is képes volt boldoggá tenni egy nap alatt. Én hittem nekik, mert később vásárolt egy nagyobbacska házat a város központjában, és férjhez is ment.
A táncosnők és a közönséges kurvák, hozzám általában kaparás miatt jöttek és néha pénzt dugtak a zsebembe, vagy csempésztek az íróasztalomra, mivel tudták, hogy nyíltan nem fogadom el, tőlük legalább is nem. Azt is nagyon jól tudták, hogy csak vérző méhet vagyok hajlandó kikaparni, ezért előzőleg, mielőtt hozzám jöttek volna, megpiszkálták magukat. Ilyenkor már teljesen szabályos, törvényes volt a sebészi beavatkozás, a kaparás előzetes tágítással, amennyiben az egyáltalán szükséges volt Eleinte az is előfordult, hogy kifejezett mérgezéses tünetekkel, láz, fejfájás és zavart tudattal érkeztek, aminek a magyarázatát csak később tudtam meg. Leander bokor levélből főzött teát fogyasztottak. Ilyenkor még jobban megszidtam őket, mint amikor a felpiszkálást túl durván végezték.
A néha magyar káromkodással is fűszerezett szidást tőlem elfogadták, sőt néha az volt az érzésem, hogy szinte élvezték is. Nagyon megkedveltek, mert nem tűrtem, hogy az ápolóim durván beszéljenek velük. Az öntudatosabbak gyakran még ahhoz is ragaszkodtak, hogy semmiféle ápoló ne lehessen jelen a vizsgálatuknál, különösen nem az idős, nagyothalló szülésznőm. Őt, valami oknál fogva nem szerették. Franciául is beszéltek, némelyik jobban, mint én, főleg azok, akik már külföldi kikötőkben is dolgoztak. Ki tudja, talán néhány zaftosabb magyar szót is elsajátítottak.

2. Fejezet: Nyúlajkas betegeim

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

A sebészeti, jobban mondva a műtéti munkámhoz visszakanyarodva, úgy körülbelül egy évvel ott tartózkodásom után, ismét minőségi ugrás következett be. A szülésznőm mutatott egy újszülöttet, aki nyúlajakkal született, és így csak nehezen, pazarló módon tudott szopni. A drága anyatej nagy része mellé csurgott.

 Illusztráció: gyermek nyúlszájjal és farkastorokkal

Szerencsémre, ekkor már néhány szakkönyvvel is rendelkeztem, melyek az egyik elődömtől, a tubibától /orvosnő/ maradtak rám. Őt valóságos szent asszonynak tekintették, de már több mint két éve meghalt itt, a kórházban, egy rákos megbetegedésben. A könyveket ugyan harminc évvel azelőtt adták ki, de ez nem zavart, mert abban az időben a sebészet nem haladt olyan rohamléptekkel, mint jelenleg. A fejlődését igazán nem is tudom elfogadni, inkább csak afféle technikai, diagnosztikainak tartom, ahol a sebészek fő feladata abban merül ki, hogy megtanulják a mind modernebb eszközök és készülékek használatát. Ez persze nem baj, de sajnálatos módon, ugyanakkor gyakran elvesztik a saját fejük és kezük használatának képességét.
Lehetséges, hogy a hihetetlen mennyiségben felhalmozott tudás és mind újabb és újabb technológia csak arra jók, hogy segítségükkel megpróbáljunk ugyanolyan értékes dolgokat előállítani, mint amilyeneket száz-kétszáz évvel ezelőtt, az akkori mesterek kézzel állítottak elő. Bizony lehetséges, mert az igazi sebészek száma jelentősen megcsappant, és ma már csak inkább egy-egy szűk területre specializálódott szakemberekről beszélhetünk.
Az általam megtalált, illetve szerintem örökölt könyvekben, sok, igen hasznos, gyakorlatias tanácsot, műtéti megoldást találtam. A puszta leírásból és egy-két ábrából olyan jól el tudtam igazodni, hogy bátran neki mertem vágni néhány sohasem látott műtét végrehajtásához. Többek között, például a nyúlajak műtéthez is. Kizárt dolognak tartom, hogy ez egy modern, mostanában kiadott műtéttan könyv segítségével is lehetséges lenne. Néhány előre látható problémán azonban jól el kellett gondolkodnom és megoldanom.
Ilyen volt mindjárt az anaesthesia kérdése. Végül úgy döntöttem, hogy saját magam fogom csinálni, csepegtetett éterrel, és elég mélyre, hogy öt percig nyugodtan tudjak dolgozni. Bemosakodtam, beöltöztem, majd a gumikesztyűre húztam cérna kesztyűt, és úgy altattam. Így nem kellett felesleges időt elvesztenem az altatás után, mert a cérnakesztyűket gyorsan lehúzva, máris sterilen beöltözve, készen álltam a műtétre.
Nagyon fontos volt a borotvaéles kés, ezért azt nem sterilizáltuk, hanem a frissen bontott csomagból, egy órával a műtét kezdete előtt egy kis tálca alkoholba tettük. A tűk közül a két legfinomabb bőrvarrótűt választottam. Azért nem serosa tűt, mert azzal lassabban és bizonytalanabbul lehetett volna ölteni. Atraumatikus, a varrófonallal egybe szerkesztett tűm akkoriban még nem volt, de később beszereztem és erre tértem át a hasonló finomságú műtéteknél, például ínvarratnál.
A műtét sikerének záloga a jó, pontos szabás, és a Z alakban való elvarrás volt. Nem Z öltésről beszélek, hanem az összevarrt seb Z alakú formájáról. Többször is megnéztem, méricskéltem a piciny beteget, és otthon a színes ceruzával felrajzolt vázlaton gondolatban és rajzban is, többször elvégeztem a műtétet. Ha jól emlékszem, összesen három öltést kellett csak behelyeznem, mert az orrkagylót alig kellett igazgatnom.
A jól átgondolt és gondolatban többször is kivitelezett műtét ment, mint a karikacsapás. Az éterből talán kicsit többet adhattam, mert vagy három-négy percet várnunk kellett, míg felsírt. Még most is végig szalad a hátamon a hideg, ha a várakozás feszültségére gondolok. Semmiféle kötést nem alkalmaztunk és természetesen a jódozástól is eltekintettem. Csak zavarta volna a sebgyógyulást. Két kis öltést hamar, már a negyedik napon eltávolítottam, de a legfontosabb összetartó öltést, amit közvetlenül az ajakpír fölé helyeztem, csak egy hét múlva. A mama hálás tekintetét, lehetetlen írásban visszaidézni. Én is úsztam az örömben, de kis idő, néhány hét múlva kezdtem meghökkenni.
Egymásután érkeztek ugyanis a legkülönbözőbb korú, nyúlajkas betegek. Elsősorban kislányok, de a legidősebb például egy húsz év körüli, szép szál berber legény volt. Őt és az idősebbeket természetesen már helyi érzéstelenítésben műtöttem. Mindenkit elvállaltam, sőt még egy kisebb fokú farkastorokkal kombinált gyereket is. Ez azonban megizzasztott, úgy hogy amikor később érkezett egy hasonló, még szélesebb, tágabb szájpad hiányos beteg, őt már nem mertem felvállalni.
A munkám állandóan szaporodott. Szerencsére most már rendszeresen besegítettek azok a fiatal, frissen végzett francia katonaorvosok, akik ott töltötték kötelező katonai szolgálatukat, mert így megúszhatták hat hónappal, egy év helyett. Okos ötlet volt, bárki találta is ki. Az igazi segítséget azonban az ápolóim jelentették. Én valóban bevontam őket a munkába és egy csomó, normális körülmények között mindenképpen orvosi feladatot is rájuk bíztam.
Mint már említettem, a kisebb tályogokat a főápolóm nyitotta meg. Őt tanítottam meg az elvetélés utáni vérzések kikaparására is. Elsősorban azért, mert már idős, ötven feletti volt, és mert száz százalékig megbíztam benne, hogy másutt nem fogja használni az így szerzett tudását. Csak és kizárólag a nagy kanállal való kaparást engedélyeztem számára, ami annál is könnyebb volt, mert maguk a franciák sem használtak kis, éles kanalat. Utólag belegondolva azt hiszem, nekik van igazuk.
Ez azért is fontos volt, mert egy ilyen elvetélés utáni vérzés miatt volt egy kellemetlenségem, tartományi főorvosi letolással, miután csak kétórai keresgélés után találtak meg, és mindenki attól félt, hogy az erősen kivérzett nő nem bírja ki, amíg visszatérek. Fogoly vadászaton voltam. Nagyon szép, majdnem fél kilós vörös foglyok voltak arrafelé

Illusztráció: vörös fogoly

Mulay Hetmen nagyon becsületesen, inkább csak éjszaka végzett kaparást, amikor nem akart felkelteni. Nem egyszer megesett ugyan, hogy másodszorra nekem kellett kikaparnom véglegesen a kis kanállal, de ez nem fordult elő túl gyakran.
Ugyancsak az ő feladata volt a kisebb gipszelések kivitelezése. Elsősorban a csukló és bokatöréseké. Ezeket csak ritkán kellett kiigazítanom. A gennyes sebek kötözését is minden aggodalom nélkül, rá lehetett bízni. Nagyszerűen értett a katéter felvezetéshez férfiaknál. mely abból adódott, hogy évekig dolgozott francia orvosok mellett az urológián is. Ennek később nagy hasznát vettem, amikor prostata műtétet is kezdtem csinálni. Írni, olvasni nem tudott, de soha nem tévesztette el a rendelt injekciót, vagy tablettát. Kezdettől fogva igyekeztem én magam is minél kevesebb gyógyszerféleséggel dolgozni, hiszen jóformán magam sem ismertem őket. Így aztán könnyen megtanulta azt a két-három tucatot, amit használtunk. Ha számára ismeretlen volt egy gyógyszer, akkor pedig Ben Hadduhoz fordult, a fiatal műtőtraktus felelőshöz és asszisztensemhez, aki felolvasta neki az ismeretlen injekció nevét, és az alkalmazásához szükséges tudnivalókat.
A gyógyszertévesztésnél, most eszembe jutott egy jellegzetes, és azt hiszem, tanulságos eset, ami azt bizonyítja, hogy talán nem is annyira fontos az írni, olvasni tudás, és főleg nem véd ki minden félreértést, sőt, esetleg félre is vezethet.