Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.
Az igazi szenvedélyem, a hobbim azonban a vadászat volt, szinte az első pillanattól fogva. Egy éven belül meg lett az engedélyem és a puskám is, egy használt, tizenhatos kaliberű, jó márkájú francia sörétes puska. Ezt később lecseréltem és a legutolsó puskám, amit haza is hoztam, a legjobb márkájú Merkel puska volt (12-es kaliberű Bock puska).
A vadászat mesterségébe Stump vezetett be, aki már egészen fiatalon, mondhatnám gyerekkora óta vadászott. Erre bőven volt alkalma, mert mint később megtudtam, egy igen jó nevű, bár kissé leszegényedett hercegi családból származott. Mindkét vállról, jobb és bal kézzel egyaránt jól lőtt, nem egyszer láttam őt így duplázni, mikor az egyik fogoly jobbra a másik meg balra röpült. Ez Zoltán szerint főleg azért volt, mert arra is lusta, hogy megforduljon. Ő szintén a kompániához tartozott bár őt a vadászat, és ezen belül az apróvad nem érdekelte annyira, mint minket.
Mindkettőnknek a foglyászás volt az igazi szenvedélye. Sokszor ötven kilométer távolságba is elmentünk, hogy biztosan felleljük őket. Mindig hajnalban indultunk, és legkésőbb két-három órára már otthon is voltunk, általában nyolc-tíz fogollyal. Egyik alkalommal, kb. harminc kilométernyire Midelttől, már vagy három órán keresztül hiába kerestük kedvenceinket, pedig a kutyáink is velünk voltak.
Ekkor találkoztunk a beduin barátommal. Ő már jól ismert a kórházból, mert amikor rövid időn belül már a második alkalommal hozta be a feleségét tripperrel, nem voltam hajlandó kezelni csak akkor, ha ő is aláveti magát a vizsgálatnak és kezelésnek. Ez természetesen komoly vitával járt, de végül engedett. Az elvégzett prosztata masszázs azután engem igazolt.
Most ő akart nekünk segíteni, megmutatni, hogy merre találjuk meg a foglyokat. Velünk jött, és szinte megmerevedett a döbbenettől, amikor azt látta, hogy az előttünk futó és végre felfedezett fogolycsapatba nem voltunk hajlandók belelőni, noha nem voltak messzebb, mint harminc méter, vagyis a legjobb távolság. Megfigyeltük persze, hogy hova röpültek, és meg is találtuk őket vagy háromszáz méternyire, szétszóródva a kicsiny afrik fűcsomókban. Nagyon imponált neki, ahogyan a kutyák állták az egyenként szétszóródott foglyokat, és ahogyan mi a lábunkkal felröppentve harminc méterről lelőttük. No, és ahogyan a kutyák hozták őket és átadták, némelyiket még élve.
Mikor nyolc darab foglyunk volt már, nem folytattuk a csapat üldözését, hanem elfogadtuk a barátunk meghívását egy teára a sátrában, amelyik ott volt vagy egy kilométernyi távolságban. A fiatalasszony is megörült, amikor a férje hívására megjelent egy öregasszony kíséretében. Gyorsan előkészítettek mindent, és kezdték forralni a vizet a teához. A fiatalasszony erélyesen kizavart néhány a sátor előterében lábatlankodó tyúkot, csak egy nemrégen született és kissé beteg bárány maradhatott az anyjával az egyik sarokban, de ők egyáltalán nem zavartak bennünket, nagyon illedelmesen viselkedtek és csöndben voltak. Nagyon unszoltak bennünket, hogy maradjunk ott ebédre és levágnak nekünk két tyúkot. Ezt már sehogy sem fogadhattuk el, és végül átadtunk hat fiatal foglyot, hogy azokat készítse el, mert mi eleve úgy terveztük, hogy frissiben megkóstoljuk, mert akkor a legfinomabb. Ez nem egészen igaz ugyan, de hát ő nem ismerhette a francia konyha specialitásait. Azt, hogy melyik fogoly a fiatal, azt könnyű volt megállapítani, még akkor is, ha már felnőttek és az anyjukkal egyenlő nagyságúak lettek. Elég volt a csőrük tövét megnyomnunk. A fiatalé még kifejezetten puha volt.
Nem is értünk haza, csak késő délután, de valóban finomat ettünk ebédre. Híg lére eresztett pörköltféleség volt, együtt készítve számunkra meghatározhatatlan zöldségfélékkel. A férj később megajándékozott egy birkával, amit Szlavko, a szerb állatorvos vágott le, és Stump készített el magyar birkapörköltnek. Ebből is nagy zabálást, vacsorát rendeztünk, de meg kell mondjam, hogy a rendőrtiszt barátunk később rajtunk keresett egy lopott birkát, mert a gondos nyomozás egészen a házamig elvezette.
- Tréfásan csak annyit jegyzett meg, hogy ne aggódjunk, orgazdaságért semmiképpen nem fog bíróság elé vinni. - Erre aztán nagyot ittunk, és elmesélte, hogy az itteni beduinok szinte soha nem ajándékoznak a saját nyájukból, hanem az ajándékot mindig lopják. - Takarékos emberek feleltem,- mire nagyot nevetett. Szerinte inkább igaz az a monda, hogy Mohamed próféta ide, Marokkóba telepítette a két leggonoszabb és tolvaj beduin törzset. A berbereim, valahogy nem kedvelték őket, de egyúttal tartottak is tőlük.
A vörös foglyok mellé igyekeztünk mindig legalább egy nyulat is lőni. Ezek jóval kisebbek voltak, mint a magyar nyulak, fele olyan súlyúak Ezek közül azokat, melyeket arab temető mellett lőttünk, mindig elajándékoztuk. Ennek egyszerű magyarázata, hogy a nyúl mindenevő és bizony nagyon könnyen bejuthatott egy lapos kővel, vagy palával fedett sírba, ahol a lepedőbe való csavarás helyettesítette a koporsót.
Ugyancsak kínban voltam, amikor egy kedves fiatal francia pár meghívott a nejemmel együtt vacsorára, és az általunk ajándékozott nyulat tálalta. Nejem sehogy sem értette, hogy miért nincs étvágyam, mert csak ímmel-ámmal kóstolgattam az amúgy valóban nagyszerűen elkészített nyulat. Pár nap múlva, amikor az álnok Stump megmagyarázta neki az okot, akkor meg hisztizni kezdett és nő létére meglepően csúnya szavakkal illetett bennünket, hogy kénytelenek voltunk otthonról elmenekülni.
Az igazi szenvedélyem, a hobbim azonban a vadászat volt, szinte az első pillanattól fogva. Egy éven belül meg lett az engedélyem és a puskám is, egy használt, tizenhatos kaliberű, jó márkájú francia sörétes puska. Ezt később lecseréltem és a legutolsó puskám, amit haza is hoztam, a legjobb márkájú Merkel puska volt (12-es kaliberű Bock puska).
illusztráció: Merkel vadászpuska
A vadászat mesterségébe Stump vezetett be, aki már egészen fiatalon, mondhatnám gyerekkora óta vadászott. Erre bőven volt alkalma, mert mint később megtudtam, egy igen jó nevű, bár kissé leszegényedett hercegi családból származott. Mindkét vállról, jobb és bal kézzel egyaránt jól lőtt, nem egyszer láttam őt így duplázni, mikor az egyik fogoly jobbra a másik meg balra röpült. Ez Zoltán szerint főleg azért volt, mert arra is lusta, hogy megforduljon. Ő szintén a kompániához tartozott bár őt a vadászat, és ezen belül az apróvad nem érdekelte annyira, mint minket.
Mindkettőnknek a foglyászás volt az igazi szenvedélye. Sokszor ötven kilométer távolságba is elmentünk, hogy biztosan felleljük őket. Mindig hajnalban indultunk, és legkésőbb két-három órára már otthon is voltunk, általában nyolc-tíz fogollyal. Egyik alkalommal, kb. harminc kilométernyire Midelttől, már vagy három órán keresztül hiába kerestük kedvenceinket, pedig a kutyáink is velünk voltak.
illusztráció: vörös fogoly
Ekkor találkoztunk a beduin barátommal. Ő már jól ismert a kórházból, mert amikor rövid időn belül már a második alkalommal hozta be a feleségét tripperrel, nem voltam hajlandó kezelni csak akkor, ha ő is aláveti magát a vizsgálatnak és kezelésnek. Ez természetesen komoly vitával járt, de végül engedett. Az elvégzett prosztata masszázs azután engem igazolt.
Most ő akart nekünk segíteni, megmutatni, hogy merre találjuk meg a foglyokat. Velünk jött, és szinte megmerevedett a döbbenettől, amikor azt látta, hogy az előttünk futó és végre felfedezett fogolycsapatba nem voltunk hajlandók belelőni, noha nem voltak messzebb, mint harminc méter, vagyis a legjobb távolság. Megfigyeltük persze, hogy hova röpültek, és meg is találtuk őket vagy háromszáz méternyire, szétszóródva a kicsiny afrik fűcsomókban. Nagyon imponált neki, ahogyan a kutyák állták az egyenként szétszóródott foglyokat, és ahogyan mi a lábunkkal felröppentve harminc méterről lelőttük. No, és ahogyan a kutyák hozták őket és átadták, némelyiket még élve.
Mikor nyolc darab foglyunk volt már, nem folytattuk a csapat üldözését, hanem elfogadtuk a barátunk meghívását egy teára a sátrában, amelyik ott volt vagy egy kilométernyi távolságban. A fiatalasszony is megörült, amikor a férje hívására megjelent egy öregasszony kíséretében. Gyorsan előkészítettek mindent, és kezdték forralni a vizet a teához. A fiatalasszony erélyesen kizavart néhány a sátor előterében lábatlankodó tyúkot, csak egy nemrégen született és kissé beteg bárány maradhatott az anyjával az egyik sarokban, de ők egyáltalán nem zavartak bennünket, nagyon illedelmesen viselkedtek és csöndben voltak. Nagyon unszoltak bennünket, hogy maradjunk ott ebédre és levágnak nekünk két tyúkot. Ezt már sehogy sem fogadhattuk el, és végül átadtunk hat fiatal foglyot, hogy azokat készítse el, mert mi eleve úgy terveztük, hogy frissiben megkóstoljuk, mert akkor a legfinomabb. Ez nem egészen igaz ugyan, de hát ő nem ismerhette a francia konyha specialitásait. Azt, hogy melyik fogoly a fiatal, azt könnyű volt megállapítani, még akkor is, ha már felnőttek és az anyjukkal egyenlő nagyságúak lettek. Elég volt a csőrük tövét megnyomnunk. A fiatalé még kifejezetten puha volt.
Nem is értünk haza, csak késő délután, de valóban finomat ettünk ebédre. Híg lére eresztett pörköltféleség volt, együtt készítve számunkra meghatározhatatlan zöldségfélékkel. A férj később megajándékozott egy birkával, amit Szlavko, a szerb állatorvos vágott le, és Stump készített el magyar birkapörköltnek. Ebből is nagy zabálást, vacsorát rendeztünk, de meg kell mondjam, hogy a rendőrtiszt barátunk később rajtunk keresett egy lopott birkát, mert a gondos nyomozás egészen a házamig elvezette.
- Tréfásan csak annyit jegyzett meg, hogy ne aggódjunk, orgazdaságért semmiképpen nem fog bíróság elé vinni. - Erre aztán nagyot ittunk, és elmesélte, hogy az itteni beduinok szinte soha nem ajándékoznak a saját nyájukból, hanem az ajándékot mindig lopják. - Takarékos emberek feleltem,- mire nagyot nevetett. Szerinte inkább igaz az a monda, hogy Mohamed próféta ide, Marokkóba telepítette a két leggonoszabb és tolvaj beduin törzset. A berbereim, valahogy nem kedvelték őket, de egyúttal tartottak is tőlük.
A vörös foglyok mellé igyekeztünk mindig legalább egy nyulat is lőni. Ezek jóval kisebbek voltak, mint a magyar nyulak, fele olyan súlyúak Ezek közül azokat, melyeket arab temető mellett lőttünk, mindig elajándékoztuk. Ennek egyszerű magyarázata, hogy a nyúl mindenevő és bizony nagyon könnyen bejuthatott egy lapos kővel, vagy palával fedett sírba, ahol a lepedőbe való csavarás helyettesítette a koporsót.
Ugyancsak kínban voltam, amikor egy kedves fiatal francia pár meghívott a nejemmel együtt vacsorára, és az általunk ajándékozott nyulat tálalta. Nejem sehogy sem értette, hogy miért nincs étvágyam, mert csak ímmel-ámmal kóstolgattam az amúgy valóban nagyszerűen elkészített nyulat. Pár nap múlva, amikor az álnok Stump megmagyarázta neki az okot, akkor meg hisztizni kezdett és nő létére meglepően csúnya szavakkal illetett bennünket, hogy kénytelenek voltunk otthonról elmenekülni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése