Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.
Különleges élmény volt a fürj vadászat, amit Stump társaságában műveltem leginkább, Midelt környékén, június legvégén és július elején. Annyi volt a fürj, hogy kutyát nem mertünk kivinni, mivel valósággal megbolondultak a sok szagtól és nyomtól, így használhatatlanok voltak. A már learatott gabonatáblákon vadásztuk, ami tele volt alacsony zöld gyommal és így a legnagyobb gondot a lelőtt madarak megtalálása jelentette. Egyetlen mód volt, hogy ne veszítsük el, hogy a leesése helyéről egy pillanatra sem vettük le a szemünket. Mereven csak arra a pontra nézve oda sétáltunk, és azzal sem volt szabad törődni, ha menet közben két másik fürj is kiröpült a lábunk alól.
Csak akkor keltek föl ugyanis, ha majdnem ráléptünk. Ilyenkor először jobbra kanyarodva majd bal irányba enyhe ívben kanyarodva röpültek el. Csak a harmadik kanyar ívben volt szabad rájuk lőni, helyesebben akkor, amikor gyakorlatilag már egyenesen repültek, mert ha valaki előbb lőtt, az vagy hibázott, vagy fasírttá lőtte, mivel túl közel, húsz méteren belül volt ilyenkor. Eleinte én többször is így jártam, míg végül megfogadtam Stump tanácsát, és amikor felröppent hangosan azt mondtam, ej-ha, és csak utána emeltem fel a puskám és lőttem kapásból. Némi gyakorlat után nagyon belejöttem.
Megegyeztünk abba is, hogy csak huszonöt töltényt szabad fürjezéshez kivinnünk, hogy a mészárlást elkerüljük. A rekordom az volt, amikor egy alkalommal huszonhármat vittem haza. Ha velem volt egy jól betanított ápolóm, akkor duplázni is mertem. Ilyenkor ugyanis az ápoló kötelessége volt, hogy az első fürj leesési helyéről ne vegye le a szemét, és még véletlenül se pillantson föl az esetleges második lövésre. Egyáltalán nem volt könnyű betanítani, de mit meg nem tesz az ember a kedvelt hobbijáért.
A fürjeket Stump készítette el görög módon, kissé magyarosítva. A fürjek hasába tett egy kevéske füstölt szalonnát, az egész köré tekert ugyancsak egy füstölt, vékony szalonnát, majd az egészet becsomagolta szőlőlevélbe, és keresztbe, hosszába átkötötte cérnával, mint egy piciny csomagot. Tepsibe rakta és háromnegyed óra alatt, kisütötte, úgy, hogy félidőben megfordította az így becsomagolt fürjeket, hogy mindkét oldaluk jól átsüljön. Onnan lehetett tudni, hogy a sütést abba lehet hagyni, hogy a szőlőlevél ilyenkor már megbarnult, mintha dohánylevél lenne. Ha jól emlékszem, még sót sem igen adott hozzá, ha elég sós volt a füstölt szalonna. Isteni eledel volt, és én általában négyet-ötöt tudtam elfogyasztani, szalonna nélkül, amit a kutyák kaptak meg.
Stump egyébként kiváló szakács volt, mert három hónapig büntetésből, amikor lefokozták őrmesterré, a légió tiszti konyháján kellett dolgoznia. Őrmesteri rangnál lejjebb nem lehetett lefokozni, mert azt a vietnami háborúban tanúsított hősiességéért, kitüntetésként kapta. De ez túl hosszú történet.
A negyedik apróvadat úgyszólván magam fedeztem fel. Észrevettem, hogy rengeteg sárszalonka van a Midelt környéki, kissé mocsaras területeken. Ide még talán tíz kilométernél is kevesebbet kellett kocsikáznom. Azt hiszem a közelben lakó berberek komplett bolondnak, néztek, amikor el kezdtem lövöldözni őket, és sehogy sem értették, hogyan tudok drága lőszert pazarolni, ilyen hitvány, semmicske madarakra. Ezeket is szőlőlevélbe csomagolva fogyasztottuk, de nekem azért nem ízlettek úgy, mint a fürjek. Annak ellenére sem, hogy az elejtésük még a fürjekénél is nehezebb volt. Két, sőt három töltényt is elpazaroltam egyre, különösen az elején.
Ha már belekaptam az ottani vadászat ismertetésébe, kitérek a robogó autóból történő gazella vadászatra is. Ezt még Ksar es Soukban, illetve Goulmima területén űztük, mint Zoltán vendégei. Ma már csak sajnálni tudom, hogy jó néhány ritka állatfajt is kilőttem. Ma már nem értem azt a gyilkolási megszállottságot, ami vadászat közben hajtott.
Erre a vadászatra igen korán, már öt óra előtt el kellett indulnunk, vagy egy dzsippel, vagy Zoltán nyitott Chevroletjével, amit Casablancában vásárolt egy Amerikába hazatérő katonától, aki egy közeli támaszponton dolgozott. Akkoriban kezdték felszámolni ezeket és így bagóért, egy új bogárhátú Volkswagen árának mintegy húsz százalékáért jutott hozzá. Természetesen már több éves kocsi volt, de egész jó állapotban, amíg Lalla egy nagyon helyes olasz kislány, a feleségem barátnője, egy évvel később össze nem törte, és megjavíttatni már nem volt érdemes, mert jóval többe került volna, mint az eredeti ára.
A terep, ahol vadásztunk, olyan sima volt, hogy ugyan úgy használhattuk, mint egy dzsipet. Hajtás közben hetven vagy akár nyolcvan kilométeres sebességgel is tudtunk gurulni. Egyedüli veszélyt csak a száraz, vízmosás okozta árkok jelentették és ezeket bizony illő volt időben észrevenni, mert komoly sérüléseket okoztak, szerencsére nem nekünk, hanem más vadászoknak, elsősorban katonatiszteknek és egyéb előkelőségeknek.
A féltucatnyi, de néha akár harminc tagból álló csordát lassan járó motorral megközelítettük, mintha mellettük akartunk volna elmenni. Általában már száz-kétszáz méterről megindultak, de csak akkor gyorsítottak fel, amikor még közelebb értünk.
Rövid hajsza után egy kisebb csoport, a legszebb hímek lemaradtak kissé, mintegy magukra húzták az üldözőiket, és fokozatosan oldalazva eltávolodtak a nőstényektől és a gidáktól. Csak ezután indultak meg igazán, de ez rövidtávon nyolcvan kilométer per órát is jelenthetett. Annyi becsület azért volt bennünk, hogy mi mindig a hímeket választottuk, bár jól tudtuk, hogy a nőstények sokkal könnyebben utolérhetők, elsősorban azért, mert nem olyan kitartóak. A lövést a nyitott kocsi elejére támaszkodva kellett leadni, harminc-negyven méterről, persze száguldás közben. Egyáltalán nem volt könnyű, és az a vadász, aki elsősorban a saját biztonságára, kényelmes és stabil helyzetére ügyelt, az szinte mindig hibázott. A húsa meglehetősen édeskés ízű volt, nem olyan jó, mint a mi őzikénké, de ahhoz hasonlítható leginkább. Túzokot csak kettőt lőttem. A látszólag lomhán repülő madár gyorsabb, mint a gazella. A húsa sem volt igazán finom. Száraznak és meglehetősen rágósnak találtuk mind a kettőt.
Különleges élmény volt a fürj vadászat, amit Stump társaságában műveltem leginkább, Midelt környékén, június legvégén és július elején. Annyi volt a fürj, hogy kutyát nem mertünk kivinni, mivel valósággal megbolondultak a sok szagtól és nyomtól, így használhatatlanok voltak. A már learatott gabonatáblákon vadásztuk, ami tele volt alacsony zöld gyommal és így a legnagyobb gondot a lelőtt madarak megtalálása jelentette. Egyetlen mód volt, hogy ne veszítsük el, hogy a leesése helyéről egy pillanatra sem vettük le a szemünket. Mereven csak arra a pontra nézve oda sétáltunk, és azzal sem volt szabad törődni, ha menet közben két másik fürj is kiröpült a lábunk alól.
illusztráció: fürj
Csak akkor keltek föl ugyanis, ha majdnem ráléptünk. Ilyenkor először jobbra kanyarodva majd bal irányba enyhe ívben kanyarodva röpültek el. Csak a harmadik kanyar ívben volt szabad rájuk lőni, helyesebben akkor, amikor gyakorlatilag már egyenesen repültek, mert ha valaki előbb lőtt, az vagy hibázott, vagy fasírttá lőtte, mivel túl közel, húsz méteren belül volt ilyenkor. Eleinte én többször is így jártam, míg végül megfogadtam Stump tanácsát, és amikor felröppent hangosan azt mondtam, ej-ha, és csak utána emeltem fel a puskám és lőttem kapásból. Némi gyakorlat után nagyon belejöttem.
Megegyeztünk abba is, hogy csak huszonöt töltényt szabad fürjezéshez kivinnünk, hogy a mészárlást elkerüljük. A rekordom az volt, amikor egy alkalommal huszonhármat vittem haza. Ha velem volt egy jól betanított ápolóm, akkor duplázni is mertem. Ilyenkor ugyanis az ápoló kötelessége volt, hogy az első fürj leesési helyéről ne vegye le a szemét, és még véletlenül se pillantson föl az esetleges második lövésre. Egyáltalán nem volt könnyű betanítani, de mit meg nem tesz az ember a kedvelt hobbijáért.
A fürjeket Stump készítette el görög módon, kissé magyarosítva. A fürjek hasába tett egy kevéske füstölt szalonnát, az egész köré tekert ugyancsak egy füstölt, vékony szalonnát, majd az egészet becsomagolta szőlőlevélbe, és keresztbe, hosszába átkötötte cérnával, mint egy piciny csomagot. Tepsibe rakta és háromnegyed óra alatt, kisütötte, úgy, hogy félidőben megfordította az így becsomagolt fürjeket, hogy mindkét oldaluk jól átsüljön. Onnan lehetett tudni, hogy a sütést abba lehet hagyni, hogy a szőlőlevél ilyenkor már megbarnult, mintha dohánylevél lenne. Ha jól emlékszem, még sót sem igen adott hozzá, ha elég sós volt a füstölt szalonna. Isteni eledel volt, és én általában négyet-ötöt tudtam elfogyasztani, szalonna nélkül, amit a kutyák kaptak meg.
illusztráció: fürj megsütve
Stump egyébként kiváló szakács volt, mert három hónapig büntetésből, amikor lefokozták őrmesterré, a légió tiszti konyháján kellett dolgoznia. Őrmesteri rangnál lejjebb nem lehetett lefokozni, mert azt a vietnami háborúban tanúsított hősiességéért, kitüntetésként kapta. De ez túl hosszú történet.
A negyedik apróvadat úgyszólván magam fedeztem fel. Észrevettem, hogy rengeteg sárszalonka van a Midelt környéki, kissé mocsaras területeken. Ide még talán tíz kilométernél is kevesebbet kellett kocsikáznom. Azt hiszem a közelben lakó berberek komplett bolondnak, néztek, amikor el kezdtem lövöldözni őket, és sehogy sem értették, hogyan tudok drága lőszert pazarolni, ilyen hitvány, semmicske madarakra. Ezeket is szőlőlevélbe csomagolva fogyasztottuk, de nekem azért nem ízlettek úgy, mint a fürjek. Annak ellenére sem, hogy az elejtésük még a fürjekénél is nehezebb volt. Két, sőt három töltényt is elpazaroltam egyre, különösen az elején.
illusztráció: sárszalonka
Ha már belekaptam az ottani vadászat ismertetésébe, kitérek a robogó autóból történő gazella vadászatra is. Ezt még Ksar es Soukban, illetve Goulmima területén űztük, mint Zoltán vendégei. Ma már csak sajnálni tudom, hogy jó néhány ritka állatfajt is kilőttem. Ma már nem értem azt a gyilkolási megszállottságot, ami vadászat közben hajtott.
Erre a vadászatra igen korán, már öt óra előtt el kellett indulnunk, vagy egy dzsippel, vagy Zoltán nyitott Chevroletjével, amit Casablancában vásárolt egy Amerikába hazatérő katonától, aki egy közeli támaszponton dolgozott. Akkoriban kezdték felszámolni ezeket és így bagóért, egy új bogárhátú Volkswagen árának mintegy húsz százalékáért jutott hozzá. Természetesen már több éves kocsi volt, de egész jó állapotban, amíg Lalla egy nagyon helyes olasz kislány, a feleségem barátnője, egy évvel később össze nem törte, és megjavíttatni már nem volt érdemes, mert jóval többe került volna, mint az eredeti ára.
A terep, ahol vadásztunk, olyan sima volt, hogy ugyan úgy használhattuk, mint egy dzsipet. Hajtás közben hetven vagy akár nyolcvan kilométeres sebességgel is tudtunk gurulni. Egyedüli veszélyt csak a száraz, vízmosás okozta árkok jelentették és ezeket bizony illő volt időben észrevenni, mert komoly sérüléseket okoztak, szerencsére nem nekünk, hanem más vadászoknak, elsősorban katonatiszteknek és egyéb előkelőségeknek.
A féltucatnyi, de néha akár harminc tagból álló csordát lassan járó motorral megközelítettük, mintha mellettük akartunk volna elmenni. Általában már száz-kétszáz méterről megindultak, de csak akkor gyorsítottak fel, amikor még közelebb értünk.
illusztráció: gazellák
Rövid hajsza után egy kisebb csoport, a legszebb hímek lemaradtak kissé, mintegy magukra húzták az üldözőiket, és fokozatosan oldalazva eltávolodtak a nőstényektől és a gidáktól. Csak ezután indultak meg igazán, de ez rövidtávon nyolcvan kilométer per órát is jelenthetett. Annyi becsület azért volt bennünk, hogy mi mindig a hímeket választottuk, bár jól tudtuk, hogy a nőstények sokkal könnyebben utolérhetők, elsősorban azért, mert nem olyan kitartóak. A lövést a nyitott kocsi elejére támaszkodva kellett leadni, harminc-negyven méterről, persze száguldás közben. Egyáltalán nem volt könnyű, és az a vadász, aki elsősorban a saját biztonságára, kényelmes és stabil helyzetére ügyelt, az szinte mindig hibázott. A húsa meglehetősen édeskés ízű volt, nem olyan jó, mint a mi őzikénké, de ahhoz hasonlítható leginkább. Túzokot csak kettőt lőttem. A látszólag lomhán repülő madár gyorsabb, mint a gazella. A húsa sem volt igazán finom. Száraznak és meglehetősen rágósnak találtuk mind a kettőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése