3. Fejezet: Kutyaharapást Csillával

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

A fentebbihez hasonló bélkiirtásos műtétet kellett még egyszer végeznem, de azt már Mideltben. A beteget kétszer is operáltam, mindkét alkalommal vastagbél-csavarodással. Valószínűleg amőbiázisa volt, ami hihetetlen méretű vastagbél megnagyobbodást, megvastagodást okozott. Legelső alkalommal csak visszatekertem a megcsavarodott belet. Mikor, mint egy félévre rá visszahozták, úgy éreztem, hogy legokosabb az egész beteg szakaszt kivágni, hacsak nem akarom ingajáratban újra és újra viszontlátni.
A vastagbél bal felét távolítottam el, és az erősen kitágult haránt vastagbelet varrtam össze a kissé összeesett szigma alsó szakaszával end to end (vég a véghez) módszerrel. A műtét azért lett nehezebb, mert egy viszonylag szűk lument kellett egy tággal összevarrnom, de ez egyáltalán nem megoldhatatlan feladat. Én egyébként oldal az oldalhoz anasztomózist csak a pályám kezdetén, még Magyarországon csináltam, annak ellenére, hogy a régi tankönyvek általában ezt javasolták.
Mideltben azért már könnyebb dolgom volt. Egyedül csak az asszisztensem után bánkódtam igazán, mert sehogy sem sikerült hasonlót találnom. Az életem azonban kétségtelenül könnyebb lett és a beteganyagom is. Megoldódott többek közt a vadászkutya problémám is. Stump lopott ugyan már két kutyát számomra, de egyik sem vált be. Itt végre kaptam két aranyos kölyökkutyát és ezeket próbáltam meg felnevelni. Nem volt egyszerű feladat, mert alighogy megkaptam őket, el kellett utaznom két napra a fővárosba és így a cselédlányra maradt a gondozásuk, a gyerekekkel együtt. Neki első dolga az volt, hogy telefújta az egész lakást légyirtó sprével. Ettől azután mindkét kiskutya megbetegedett, napokig nem evett, és pár hét múlva a kan el is pusztult. Én akkor és most is irtózom mindenféle sprétől, még a szagtalanítónak sem bírom a szagát, és ilyesmit csak a konyhában tűrtem el, de ott is csak kivételesen. Légycsapót használtunk.
A megmaradt kiskutyának is valamiféle csontosodási zavara lépett fel, mellyel szemben Szlavko, az állatorvosunk is tehetetlen volt. Sohasem érte el a fajtájának megfelelő nagyságot, és időnként epilepsziás rohama is volt néhány másodperces eszméletvesztéssel. Sajnos ez is elpusztult három éves korában, de addig hűségesen szolgált és nagyon megszerettem.
Még fél éves sem volt, amikor kezdtem betanítani. Mivel nagyon gyenge volt és fáradékony, azt találtam ki, hogy oldaltarisznyában vittem ki a terepre és csak akkor tettem le a földre, amikor már megtaláltuk a foglyokat. Megható volt nézni mikor kínlódva ugyan, de mindent elkövetett, hogy a meglőtt vadat odahozza, néha a földön vonszolva például a nyulat. Cicának neveztem el, és ez találó név is volt számára, bármennyire röhögött is Stump. Egyébként epagneul breton volt, amit Magyarországon fürjésző ebnek is szokás nevezni.

illusztráció: epagneul breton kutyák

A házőrző kutyánkkal már nagyobb szerencsénk volt. Ez egy bajor véreb volt, és egy éves korában kaptam egy Dél Afrikába kivándorló német családtól. Nagyon ragaszkodott hozzánk, elsősorban a gyerekekhez, akiket mindig elkísért mikor a cselédlánnyal a piacra mentek bevásárolni. Érdekes módon, bár senki nem tanította be, egyetlen idegent sem engedett a kislányaimhoz nyúlni. Olyan félelmetesen tudott morogni, hogy még a legbátrabb berber is ijedten kapta vissza a kezét, ha eszébe jutott valamelyik szőke kislányom fejét megsimogatni. Kifejezetten rasszista volt, amin sokat röhögtünk Stumppal. Mi az ugatásából vagy a morgásából meg tudtuk mondani, hogy ki áll a kertkapu előtt, és szeretne bejönni.

illusztráció: bajor hegyi véreb

A kórház néger kertésze még kezdetben egyszer végig vágott rajta egy vesszővel. Ezt soha nem tudta megbocsátani és attól kezdve a kertész helyett mi magunk voltunk kénytelenek rendbe tenni a kis kertünket. Igaz, sok dolog nem volt vele, mert csak fű volt és néhány fa. A kertész iránti gyűlöletét kiterjesztette valamennyi négerre és még akkor is morgott, ha én magam vezettem be a fekete vendéget. Az arabokat, berbereket ugyancsak megugatta, de már csak pianóban morgott. Érdekes, hogy a zsidókat még egy fokkal jobban kedvelte. A fehéreknél csak mintegy figyelmeztetően felmordult.
Megtanult magyarul is, amit akkor vettünk észre, amikor Mike János, a Ksar es Soukban engem váltó magyar sebész legelőször meglátogatott. Éppen iszogattunk, amikor rettenetes dühös ugatást hallottunk, de csak egészen rövid ideig. Fél perc múlva kopogtattak az ajtón és a kinyitott ajtóban megdöbbenve láttunk egy vadidegen embert, aki mellett ott állt Bill nevezetű kutyám és barátságosan csóválta a farkát. Szólni sem tudtunk a meglepetéstől, hogy este, sötétedéskor beengedett egy idegent.
A szentségét, mondtam halkan.
– Már látom, hogy jó helyen járok, válaszolt az idegen, ugyancsak magyarul. De mért vagytok úgy meglepődve?
– Szerencséd, hogy nem harapott a seggedbe a kutya, feleltem.
– Eleinte nagyon harcias volt, de szóltam hozzá néhány szót magyarul, és rögtön el kezdte csóválni a farkát. Kissé később, vacsora utáni ivászat közben állapodtunk meg abban, hogy ez a kutya ért magyarul.
Egyik délben, amikor az ebéd utáni kávémat szürcsöltem, furcsa nyöszörgő hangot hallottam a kertből. Azt hittem, hogy a kutya beszorult valahová. Gyorsan kisiettem és azt láttam, hogy a legkisebb, a másfél éves lányom áll a kutya feje mellett, a szájában a kutya egyik füle, amire tiszta erejéből ráharapott. Szegény Bill meg sem merte mozdítani a fejét, nehogy elrántsa a kislányt, csak nyöszörögve várta, hogy valaki kivegye a kis Csilla szájából. Miután kiszabadítottam a fülét, boldogan megcsóválta a farkát, és tovább játszott a kislánnyal.
Nem sértődött meg akkor sem, ha a lányaim evés közben zavarták, pedig köztudott, hogy ilyenkor a legtöbb kutya veszélyes lehet, akár még a gazdájára is. Általában a saját konyhánkról származó maradékot ette, de ha nem volt elegendő, akkor a betegek által hagyott maradékból kapott kosztot. Így volt ez azon a délutánon is, amikor a kórházból feljövet azt láttam, hogy a kutya szomorúan álldogál a tányérja előtt, és nézi, hogy a második kislányom Ildikó válogatja a tányérjából az olíva bogyókat, melyeket nagyon szeretett. Látszott rajta, hogy igazából nem is irigyli, csak szeretett volna már ő is enni. Azonnal megkérdeztem a kislányomat, hogy evett-e már az olíva bogyókból, és mennyit. Ettem, de csak keveset felelte szemérmesen a két éves kislányom. Úgy döntöttem az anyja jajveszékelése ellenére is, hogy egyelőre nem mossuk ki a gyomrát, de holnap reggelig teljes koplalást írtam elő. Nem fogadtam meg Stump tanácsát sem, aki egy kanálnyi pálinkát javasolt, mint a legjobb orvosságot mindenféle bélfertőzés megelőzésére. Szerencsére semmiféle következménye nem lett a dolognak, csak annyi, hogy Ildikó másnap még a szokottnál is éhesebb volt.
Az utolsó évben már két házőrzőnk is volt, mert Bill maga mellé vette a „menyasszonyát”, ahogyan a nőstény berber kutyát elnevezték a lányaim. Egy igazi, kóbor, berber kutya volt, amelyik a párzási időben egyszerűen beköltözött hozzánk Gyanítom, hogy nem csak a Bill iránt érzett szerelem vezette a hozzánk való költözésbe, hanem közre játszott az is, hogy Bill, aki valóban szerethette, megosztotta vele a kosztját. Mikor ezt is észrevettem, nem csak a frenetikus testi szerelmüket, nem volt többé szívem kizavarni az udvarunkból. Érdekes, hogy már az első naptól kezdve pontosan tudta kik tartoznak a házhoz, és azt is, hogy ki a gazda.
A fáskamrában meg is ellett, de a kislányok oda is követték, amikor pár nap múlva felfedezték, és boldogan dédelgették a négy piciny kölyköt. Azt hittem, hogy menten szörnyethalok, mikor először megláttam, mert a menyasszony még Billnél is vadabb volt, a lányaimon és rajtam kívül senki sem merte megsimogatni. A kölkök elpusztítása persze szóba se jöhetett. Hogy mi lett velük három hónap múlva, miután mi hazajöttünk, nem tudom, de valószínűleg sikerült őket elajándékozni, mert nagyon aranyosak voltak.

3. Fejezet: Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

A legnagyobb szenzációt kiváltó betegemet is Goulmimáról kaptam. Egy heveny bélelzáródásos, idősebb férfibeteg volt, akinél a has megnyitása után azt láttam, hogy szinte az összes vékonybele elhalt. Gondosan végig vizsgálva, csak a legfelső szakaszán találtam egy kb. tíz-tizenöt centiméternyi szakaszt, ami épnek volt mondható. Tipikus bélfodor thrombozisról volt tehát szó.
Tanulmányaimból tudtam, hogy már több olyan esetet leírtak, akik a vékonybél teljes eltávolítása után életben maradtak. Mivel akkoriban már jól megalapozott tekintélynek örvendtem, habozás nélkül belevágtam, annak ellenére, hogy már inkább éjszaka volt, mint este. Az asszisztensemen láttam, hogy elcsodálkozott, de tiltakozni persze nem mert. A műtét meglepően gyorsan ment, mert az elhalt bélfodrot nem a bélhez közeli, apránkénti lefogásokkal vagdaltam át, hanem lent, közvetlenül az alapjánál, néhány lefogás után. Arra természetesen ügyeltem, hogy mindig az elhalt részen belül maradjak Az anasztomózist a megmaradt ép szakasz és a vakbél között csináltam, end to side (vég az oldalhoz) megoldással. A hasat természetesen prímára zártam, drain nélkül. Simán gyógyult.
Ugyancsak Zoltán hozta, de már a második vagy harmadik évben, a második gyomor perforációs betegemet. Akkorra már egyet operáltunk, de az a szokásos lyuk elvarrásos, egyszerű műtét volt. A mostani betegem azonban hamar, pár órával a kilukadás után érkezett, és így alkalmas volt az úgynevezett elsődleges, részleges gyomor eltávolításra, amit akkoriban nagyon ajánlottak, mint a fekélybetegség végleges megoldását. Így aztán úgy döntöttem, hogy Bilroth I műtétet fogok nála végezni, vagyis a fél gyomor eltávolítása után a megmaradt gyomorcsonkot a nyombéllel kapcsolom össze. Ezt a megoldást kedvelte az utolsó főnököm is, és számomra is ez volt szimpatikusabb és nem utolsó sorban rövidebb. Ilyen műtétet egyébként már Magyarországon is végeztem. Minden simán ment, és a beteg két hét múlva távozott. 

 illusztráció: a Bilroth I és II műtétek közti különbség

Egy évre rá találkoztam vele Goulmimától nem messze, egy kisebb oázisban, foglyászás közben. Itt egyedül vadásztam, illetve csak Asszú, Zoltán mentőautós sofőrje kísért el. Már egy órája hiába kerestük a foglyokat, amikor egy hatalmas berber odajött hozzánk, és nagyon udvariasan üdvözölt. Asszú elmondta, hogy neki vágtam ki félig a gyomrát, és azóta kutya baja. Megígérte, hogy szívesen megmutatja, merre találhatunk foglyokat.
Míg ballagtunk az ajánlott hely felé, többször is elrepült a fejünk felett néhány galamb. Kísérőnk érdeklődött, hogy azokat miért nem lőjük. Annak nem jó a húsa, feleltem. Nagyon rágós. Ez ellen határozottan tiltakozott, mire én fölajánlottam, hogy az ő részére szívesen lövök néhányat.
Nagy vitába bonyolódott Asszúval, aki azután a végén elmagyarázta, hogy miről is van szó. Nem szabad megennie, csak az olyan vadat, amelyiknek át van vágva a nyaka, és így ki van véreztetve a próféta előírása szerint. Ezt már láttam többször is, ha muzulmánnal vadásztunk együtt, hogy a lelőtt vadnak mindig elvágta a nyakát, még akkor is, ha dögre esett, vagyis már nem élt. Ajánlottam neki is ezt a módszert, de kiderült, hogy ez csak akkor lehetséges, ha hithű muzulmán lövi le a vadat. Végül Asszú találta meg a megoldást, amikor elmagyarázta, hogy érvényes ez a szabály hitetlen esetén is, de csak akkor, ha a lövés előtt elkiáltja magát „biszm Allah”. Ez valami olyasmit jelent, hogy isten nevében, akarata szerint.

illusztráció: Bismallah kalligrafikus írásmóddal

Így aztán szorgalmasan kiáltoztam és lőttem legalább fél tucat galambot, ő pedig szorgalmasan vagdalta a nyakukat. Megtaláltuk később a foglyokat is, így számomra is jutott valami. Nagyon invitált bennünket egy teára azzal, hogy nem lakik túl messze, de Asszúnak sikerült meggyőznie, hogy a kórházban már várnak és már most is késésben vagyunk. Később volt alkalmam megkóstolni az általuk készített galambpörköltet, és el kell ismernem, hogy nagyon ízletesre el tudták készíteni.
Ritkán előfordult, hogy kifejezetten galambokra vadásztunk. Ezt főleg késődélután inkább már estefelé lehetett űzni és olyan helyeken, ahol úgynevezett földalatti vízelvezetés volt. Ez ott fordult elő, ahol az öntöző vizet egy lapos dombon kellett keresztül vezetni. Ilyenkor egy mély árok kiásása helyett azt csinálták, hogy nyolc tíz méterenként ástak egy-egy kutat, majd a kutakat a vízfolyásnak megfelelő mélységben kivájt alagutakkal összekötötték és így biztosították a víz elfolyását.
Estefelé elég volt végigsétálni a kutak mellett és azokba egy-két követ dobni. Ha nem is mindig, de elég gyakran sikerült így kiröppentetni egy-két galambot valamelyik közeli kútból, ahol fészkeltek, vagy éppenséggel csak ittak. Ez valóban sportvadászat volt, kissé olyan, mint az élő galamblövészet, ahol kalitkákból kiröppentett galambra kellett a versenyzőknek lőni.

3. Fejezet: Vadászat fogolyra

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

Az igazi szenvedélyem, a hobbim azonban a vadászat volt, szinte az első pillanattól fogva. Egy éven belül meg lett az engedélyem és a puskám is, egy használt, tizenhatos kaliberű, jó márkájú francia sörétes puska. Ezt később lecseréltem és a legutolsó puskám, amit haza is hoztam, a legjobb márkájú Merkel puska volt (12-es kaliberű Bock puska).

 illusztráció: Merkel vadászpuska

A vadászat mesterségébe Stump vezetett be, aki már egészen fiatalon, mondhatnám gyerekkora óta vadászott. Erre bőven volt alkalma, mert mint később megtudtam, egy igen jó nevű, bár kissé leszegényedett hercegi családból származott. Mindkét vállról, jobb és bal kézzel egyaránt jól lőtt, nem egyszer láttam őt így duplázni, mikor az egyik fogoly jobbra a másik meg balra röpült. Ez Zoltán szerint főleg azért volt, mert arra is lusta, hogy megforduljon. Ő szintén a kompániához tartozott bár őt a vadászat, és ezen belül az apróvad nem érdekelte annyira, mint minket.
Mindkettőnknek a foglyászás volt az igazi szenvedélye. Sokszor ötven kilométer távolságba is elmentünk, hogy biztosan felleljük őket. Mindig hajnalban indultunk, és legkésőbb két-három órára már otthon is voltunk, általában nyolc-tíz fogollyal. Egyik alkalommal, kb. harminc kilométernyire Midelttől, már vagy három órán keresztül hiába kerestük kedvenceinket, pedig a kutyáink is velünk voltak.

illusztráció: vörös fogoly

Ekkor találkoztunk a beduin barátommal. Ő már jól ismert a kórházból, mert amikor rövid időn belül már a második alkalommal hozta be a feleségét tripperrel, nem voltam hajlandó kezelni csak akkor, ha ő is aláveti magát a vizsgálatnak és kezelésnek. Ez természetesen komoly vitával járt, de végül engedett. Az elvégzett prosztata masszázs azután engem igazolt.
Most ő akart nekünk segíteni, megmutatni, hogy merre találjuk meg a foglyokat. Velünk jött, és szinte megmerevedett a döbbenettől, amikor azt látta, hogy az előttünk futó és végre felfedezett fogolycsapatba nem voltunk hajlandók belelőni, noha nem voltak messzebb, mint harminc méter, vagyis a legjobb távolság. Megfigyeltük persze, hogy hova röpültek, és meg is találtuk őket vagy háromszáz méternyire, szétszóródva a kicsiny afrik fűcsomókban. Nagyon imponált neki, ahogyan a kutyák állták az egyenként szétszóródott foglyokat, és ahogyan mi a lábunkkal felröppentve harminc méterről lelőttük. No, és ahogyan a kutyák hozták őket és átadták, némelyiket még élve.
Mikor nyolc darab foglyunk volt már, nem folytattuk a csapat üldözését, hanem elfogadtuk a barátunk meghívását egy teára a sátrában, amelyik ott volt vagy egy kilométernyi távolságban. A fiatalasszony is megörült, amikor a férje hívására megjelent egy öregasszony kíséretében. Gyorsan előkészítettek mindent, és kezdték forralni a vizet a teához. A fiatalasszony erélyesen kizavart néhány a sátor előterében lábatlankodó tyúkot, csak egy nemrégen született és kissé beteg bárány maradhatott az anyjával az egyik sarokban, de ők egyáltalán nem zavartak bennünket, nagyon illedelmesen viselkedtek és csöndben voltak. Nagyon unszoltak bennünket, hogy maradjunk ott ebédre és levágnak nekünk két tyúkot. Ezt már sehogy sem fogadhattuk el, és végül átadtunk hat fiatal foglyot, hogy azokat készítse el, mert mi eleve úgy terveztük, hogy frissiben megkóstoljuk, mert akkor a legfinomabb. Ez nem egészen igaz ugyan, de hát ő nem ismerhette a francia konyha specialitásait. Azt, hogy melyik fogoly a fiatal, azt könnyű volt megállapítani, még akkor is, ha már felnőttek és az anyjukkal egyenlő nagyságúak lettek. Elég volt a csőrük tövét megnyomnunk. A fiatalé még kifejezetten puha volt.
Nem is értünk haza, csak késő délután, de valóban finomat ettünk ebédre. Híg lére eresztett pörköltféleség volt, együtt készítve számunkra meghatározhatatlan zöldségfélékkel. A férj később megajándékozott egy birkával, amit Szlavko, a szerb állatorvos vágott le, és Stump készített el magyar birkapörköltnek. Ebből is nagy zabálást, vacsorát rendeztünk, de meg kell mondjam, hogy a rendőrtiszt barátunk később rajtunk keresett egy lopott birkát, mert a gondos nyomozás egészen a házamig elvezette.
- Tréfásan csak annyit jegyzett meg, hogy ne aggódjunk, orgazdaságért semmiképpen nem fog bíróság elé vinni. - Erre aztán nagyot ittunk, és elmesélte, hogy az itteni beduinok szinte soha nem ajándékoznak a saját nyájukból, hanem az ajándékot mindig lopják. - Takarékos emberek feleltem,- mire nagyot nevetett. Szerinte inkább igaz az a monda, hogy Mohamed próféta ide, Marokkóba telepítette a két leggonoszabb és tolvaj beduin törzset. A berbereim, valahogy nem kedvelték őket, de egyúttal tartottak is tőlük.
A vörös foglyok mellé igyekeztünk mindig legalább egy nyulat is lőni. Ezek jóval kisebbek voltak, mint a magyar nyulak, fele olyan súlyúak Ezek közül azokat, melyeket arab temető mellett lőttünk, mindig elajándékoztuk. Ennek egyszerű magyarázata, hogy a nyúl mindenevő és bizony nagyon könnyen bejuthatott egy lapos kővel, vagy palával fedett sírba, ahol a lepedőbe való csavarás helyettesítette a koporsót.
Ugyancsak kínban voltam, amikor egy kedves fiatal francia pár meghívott a nejemmel együtt vacsorára, és az általunk ajándékozott nyulat tálalta. Nejem sehogy sem értette, hogy miért nincs étvágyam, mert csak ímmel-ámmal kóstolgattam az amúgy valóban nagyszerűen elkészített nyulat. Pár nap múlva, amikor az álnok Stump megmagyarázta neki az okot, akkor meg hisztizni kezdett és nő létére meglepően csúnya szavakkal illetett bennünket, hogy kénytelenek voltunk otthonról elmenekülni.