3. Fejezet: Kutyaharapást Csillával

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

A fentebbihez hasonló bélkiirtásos műtétet kellett még egyszer végeznem, de azt már Mideltben. A beteget kétszer is operáltam, mindkét alkalommal vastagbél-csavarodással. Valószínűleg amőbiázisa volt, ami hihetetlen méretű vastagbél megnagyobbodást, megvastagodást okozott. Legelső alkalommal csak visszatekertem a megcsavarodott belet. Mikor, mint egy félévre rá visszahozták, úgy éreztem, hogy legokosabb az egész beteg szakaszt kivágni, hacsak nem akarom ingajáratban újra és újra viszontlátni.
A vastagbél bal felét távolítottam el, és az erősen kitágult haránt vastagbelet varrtam össze a kissé összeesett szigma alsó szakaszával end to end (vég a véghez) módszerrel. A műtét azért lett nehezebb, mert egy viszonylag szűk lument kellett egy tággal összevarrnom, de ez egyáltalán nem megoldhatatlan feladat. Én egyébként oldal az oldalhoz anasztomózist csak a pályám kezdetén, még Magyarországon csináltam, annak ellenére, hogy a régi tankönyvek általában ezt javasolták.
Mideltben azért már könnyebb dolgom volt. Egyedül csak az asszisztensem után bánkódtam igazán, mert sehogy sem sikerült hasonlót találnom. Az életem azonban kétségtelenül könnyebb lett és a beteganyagom is. Megoldódott többek közt a vadászkutya problémám is. Stump lopott ugyan már két kutyát számomra, de egyik sem vált be. Itt végre kaptam két aranyos kölyökkutyát és ezeket próbáltam meg felnevelni. Nem volt egyszerű feladat, mert alighogy megkaptam őket, el kellett utaznom két napra a fővárosba és így a cselédlányra maradt a gondozásuk, a gyerekekkel együtt. Neki első dolga az volt, hogy telefújta az egész lakást légyirtó sprével. Ettől azután mindkét kiskutya megbetegedett, napokig nem evett, és pár hét múlva a kan el is pusztult. Én akkor és most is irtózom mindenféle sprétől, még a szagtalanítónak sem bírom a szagát, és ilyesmit csak a konyhában tűrtem el, de ott is csak kivételesen. Légycsapót használtunk.
A megmaradt kiskutyának is valamiféle csontosodási zavara lépett fel, mellyel szemben Szlavko, az állatorvosunk is tehetetlen volt. Sohasem érte el a fajtájának megfelelő nagyságot, és időnként epilepsziás rohama is volt néhány másodperces eszméletvesztéssel. Sajnos ez is elpusztult három éves korában, de addig hűségesen szolgált és nagyon megszerettem.
Még fél éves sem volt, amikor kezdtem betanítani. Mivel nagyon gyenge volt és fáradékony, azt találtam ki, hogy oldaltarisznyában vittem ki a terepre és csak akkor tettem le a földre, amikor már megtaláltuk a foglyokat. Megható volt nézni mikor kínlódva ugyan, de mindent elkövetett, hogy a meglőtt vadat odahozza, néha a földön vonszolva például a nyulat. Cicának neveztem el, és ez találó név is volt számára, bármennyire röhögött is Stump. Egyébként epagneul breton volt, amit Magyarországon fürjésző ebnek is szokás nevezni.

illusztráció: epagneul breton kutyák

A házőrző kutyánkkal már nagyobb szerencsénk volt. Ez egy bajor véreb volt, és egy éves korában kaptam egy Dél Afrikába kivándorló német családtól. Nagyon ragaszkodott hozzánk, elsősorban a gyerekekhez, akiket mindig elkísért mikor a cselédlánnyal a piacra mentek bevásárolni. Érdekes módon, bár senki nem tanította be, egyetlen idegent sem engedett a kislányaimhoz nyúlni. Olyan félelmetesen tudott morogni, hogy még a legbátrabb berber is ijedten kapta vissza a kezét, ha eszébe jutott valamelyik szőke kislányom fejét megsimogatni. Kifejezetten rasszista volt, amin sokat röhögtünk Stumppal. Mi az ugatásából vagy a morgásából meg tudtuk mondani, hogy ki áll a kertkapu előtt, és szeretne bejönni.

illusztráció: bajor hegyi véreb

A kórház néger kertésze még kezdetben egyszer végig vágott rajta egy vesszővel. Ezt soha nem tudta megbocsátani és attól kezdve a kertész helyett mi magunk voltunk kénytelenek rendbe tenni a kis kertünket. Igaz, sok dolog nem volt vele, mert csak fű volt és néhány fa. A kertész iránti gyűlöletét kiterjesztette valamennyi négerre és még akkor is morgott, ha én magam vezettem be a fekete vendéget. Az arabokat, berbereket ugyancsak megugatta, de már csak pianóban morgott. Érdekes, hogy a zsidókat még egy fokkal jobban kedvelte. A fehéreknél csak mintegy figyelmeztetően felmordult.
Megtanult magyarul is, amit akkor vettünk észre, amikor Mike János, a Ksar es Soukban engem váltó magyar sebész legelőször meglátogatott. Éppen iszogattunk, amikor rettenetes dühös ugatást hallottunk, de csak egészen rövid ideig. Fél perc múlva kopogtattak az ajtón és a kinyitott ajtóban megdöbbenve láttunk egy vadidegen embert, aki mellett ott állt Bill nevezetű kutyám és barátságosan csóválta a farkát. Szólni sem tudtunk a meglepetéstől, hogy este, sötétedéskor beengedett egy idegent.
A szentségét, mondtam halkan.
– Már látom, hogy jó helyen járok, válaszolt az idegen, ugyancsak magyarul. De mért vagytok úgy meglepődve?
– Szerencséd, hogy nem harapott a seggedbe a kutya, feleltem.
– Eleinte nagyon harcias volt, de szóltam hozzá néhány szót magyarul, és rögtön el kezdte csóválni a farkát. Kissé később, vacsora utáni ivászat közben állapodtunk meg abban, hogy ez a kutya ért magyarul.
Egyik délben, amikor az ebéd utáni kávémat szürcsöltem, furcsa nyöszörgő hangot hallottam a kertből. Azt hittem, hogy a kutya beszorult valahová. Gyorsan kisiettem és azt láttam, hogy a legkisebb, a másfél éves lányom áll a kutya feje mellett, a szájában a kutya egyik füle, amire tiszta erejéből ráharapott. Szegény Bill meg sem merte mozdítani a fejét, nehogy elrántsa a kislányt, csak nyöszörögve várta, hogy valaki kivegye a kis Csilla szájából. Miután kiszabadítottam a fülét, boldogan megcsóválta a farkát, és tovább játszott a kislánnyal.
Nem sértődött meg akkor sem, ha a lányaim evés közben zavarták, pedig köztudott, hogy ilyenkor a legtöbb kutya veszélyes lehet, akár még a gazdájára is. Általában a saját konyhánkról származó maradékot ette, de ha nem volt elegendő, akkor a betegek által hagyott maradékból kapott kosztot. Így volt ez azon a délutánon is, amikor a kórházból feljövet azt láttam, hogy a kutya szomorúan álldogál a tányérja előtt, és nézi, hogy a második kislányom Ildikó válogatja a tányérjából az olíva bogyókat, melyeket nagyon szeretett. Látszott rajta, hogy igazából nem is irigyli, csak szeretett volna már ő is enni. Azonnal megkérdeztem a kislányomat, hogy evett-e már az olíva bogyókból, és mennyit. Ettem, de csak keveset felelte szemérmesen a két éves kislányom. Úgy döntöttem az anyja jajveszékelése ellenére is, hogy egyelőre nem mossuk ki a gyomrát, de holnap reggelig teljes koplalást írtam elő. Nem fogadtam meg Stump tanácsát sem, aki egy kanálnyi pálinkát javasolt, mint a legjobb orvosságot mindenféle bélfertőzés megelőzésére. Szerencsére semmiféle következménye nem lett a dolognak, csak annyi, hogy Ildikó másnap még a szokottnál is éhesebb volt.
Az utolsó évben már két házőrzőnk is volt, mert Bill maga mellé vette a „menyasszonyát”, ahogyan a nőstény berber kutyát elnevezték a lányaim. Egy igazi, kóbor, berber kutya volt, amelyik a párzási időben egyszerűen beköltözött hozzánk Gyanítom, hogy nem csak a Bill iránt érzett szerelem vezette a hozzánk való költözésbe, hanem közre játszott az is, hogy Bill, aki valóban szerethette, megosztotta vele a kosztját. Mikor ezt is észrevettem, nem csak a frenetikus testi szerelmüket, nem volt többé szívem kizavarni az udvarunkból. Érdekes, hogy már az első naptól kezdve pontosan tudta kik tartoznak a házhoz, és azt is, hogy ki a gazda.
A fáskamrában meg is ellett, de a kislányok oda is követték, amikor pár nap múlva felfedezték, és boldogan dédelgették a négy piciny kölyköt. Azt hittem, hogy menten szörnyethalok, mikor először megláttam, mert a menyasszony még Billnél is vadabb volt, a lányaimon és rajtam kívül senki sem merte megsimogatni. A kölkök elpusztítása persze szóba se jöhetett. Hogy mi lett velük három hónap múlva, miután mi hazajöttünk, nem tudom, de valószínűleg sikerült őket elajándékozni, mert nagyon aranyosak voltak.