Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.
Az amőbiázis emlegetése kellemetlen emlékeket ébreszt bennem. Kint tartózkodásom alatt két alkalommal is kórházi kezelésre kényszerültem miatta az utolsó évemben. Először a fővárosba a sebészeti osztályra kerültem, mint kolléga, de elég hamar lemondtak rólam, mert valószínűleg végbélráknak gondolták. Egy hét után a saját kérésemre hazamentem. Mivel az állapotom tovább rosszabbodott, annak ellenére, hogy Stumppal egy injekciós kúrát kezdtünk Emetinnel, így felkerültem Casablancába, belgyógyászati osztályra, melyet egy régi francia katonaorvos vezetett, akit specialistának tartottak amőbiázisban. Három hét alatt rendbe is hozott, és erősen lefogyva és lelkileg is némiképpen megtörve tértem haza Mideltbe.
Általában erre a betegségemre, nevezzük most mindenki számára érthetően trópusi vérhasnak, szoktam hivatkozni, amikor a váratlan hazatérésemről faggattak a barátaim. Az igazság azonban nem ilyen egyszerű, bár kétségtelen, hogy ez is jelentősen közrejátszott.
Mára jelentősen megváltozott a betegséggel kapcsolatos felfogás is. Ennek röviden és laikusok számára is érthetően az a lényege, hogy nem tekintik többé önálló megbetegedésnek, amit bárki megkaphat, hanem az egyik autóimmun betegség, a colitis ulcerosa szövődményének. Ami még érthetőbben azt jelenti, hogy csak ilyen betegségben szenvedők, vagy arra hajlamosak (akik a génjeikben hordozzák a lehetőségét) kaphatják meg az amőbiázis mintegy ráadásként. Ezzel magyarázható az is, hogy a két betegség tünetei, sőt a kezelése gyakran összefonódik. Ez utóbbit egyébként már negyven évvel ezelőtt is tudtuk, helyesebben sejtettük. Az is szinte mindenki által elfogadott ténynek számított, hogy igazán meggyógyítani csak Európában lehet. Afrikában soha nem lehet számítani teljes gyógyulásra, mindig ki fog újulni. Ezt én is elhittem, és részben ezért lett számomra is egy érv a hazajövetel mellett.
Akkoriban is ismert volt, hogy az amőbiázis mellett mindig található egy bakteriális fertőzés, egy idült vérmérgezés. Nálam is volt ilyen, ráadásul az egyik leggorombább, a sebészek által rettegett, gennykeltő staphylococcus fertőzés. Ez hol itt, hol ott okozott nálam furunkulust, vagy ami még rosszabb és fájdalmasabb, hónalji verejtékmirigy gyulladást illetve kis tályogot. A furunculusokkal még csak – csak elbántam egyedül, de a hónalji tályogocska megnyitásához kénytelen voltam külső segítséget is igénybe venni. Fordulhattam volna persze valamelyik kollégámhoz, de valahogyan az általam kiképzett ápolóimban jobban bíztam. Most sajnáltam igazán, hogy Ben Haddou már nincs mellettem, mert benne abszolút bizalmam volt.
Leborotváltattam a beteg hónaljamat, majd egy piciny bőrtűvel, kevés Lidocainnal közvetlen, felületesen a bőrbe adott érzéstelenítést végeztem saját magamnak. Ez nem volt éppen kellemes, de néhány káromkodással könnyítve kibírtam. Ali rémült szemekkel figyelte, mert már előzőleg felvilágosítottam, hogy mit kívánok tőle. Mivel az így adott érzéstelenítés azonnal hat, Ali kezébe adtam a már előzőleg kiválasztott görbe, hajlított és egyik szárán hegyes ollót. Ennek hegyes szárát Ali beszúrta a tályogba, majd fél körívben csinált egy jó fél centis nyírást. Majd megfordíttattam vele az ollót, és a tályog, a sebszél másik oldalából is kinyírattam egy fél centis darabot.
Persze azért az érzéstelenítés ellenére, csak fájt és megviselt kissé a dolog, így rögtön felsiettem a lakásunkba és ittam egy jó pohár vörös bort. Tíz perc múlva újra lementem a kórházba, és folytattam a munkát. Ha jól emlékszem, aznap még operáltam is. Mint érdekességet megemlítem, hogy a staphylococcus fertőzésem ellenére sem gennyedtek a műtéti sebeim, pedig ettől komolyan tartottam magam is. Igaz, egy kissé meghosszabbítottam a bemosakodási időt, és a szokottnál jobban vigyáztam a sterilitás szabályainak betartására.
Az amőbiázis emlegetése kellemetlen emlékeket ébreszt bennem. Kint tartózkodásom alatt két alkalommal is kórházi kezelésre kényszerültem miatta az utolsó évemben. Először a fővárosba a sebészeti osztályra kerültem, mint kolléga, de elég hamar lemondtak rólam, mert valószínűleg végbélráknak gondolták. Egy hét után a saját kérésemre hazamentem. Mivel az állapotom tovább rosszabbodott, annak ellenére, hogy Stumppal egy injekciós kúrát kezdtünk Emetinnel, így felkerültem Casablancába, belgyógyászati osztályra, melyet egy régi francia katonaorvos vezetett, akit specialistának tartottak amőbiázisban. Három hét alatt rendbe is hozott, és erősen lefogyva és lelkileg is némiképpen megtörve tértem haza Mideltbe.
illusztráció: az amőbiázis életciklusa
Általában erre a betegségemre, nevezzük most mindenki számára érthetően trópusi vérhasnak, szoktam hivatkozni, amikor a váratlan hazatérésemről faggattak a barátaim. Az igazság azonban nem ilyen egyszerű, bár kétségtelen, hogy ez is jelentősen közrejátszott.
Mára jelentősen megváltozott a betegséggel kapcsolatos felfogás is. Ennek röviden és laikusok számára is érthetően az a lényege, hogy nem tekintik többé önálló megbetegedésnek, amit bárki megkaphat, hanem az egyik autóimmun betegség, a colitis ulcerosa szövődményének. Ami még érthetőbben azt jelenti, hogy csak ilyen betegségben szenvedők, vagy arra hajlamosak (akik a génjeikben hordozzák a lehetőségét) kaphatják meg az amőbiázis mintegy ráadásként. Ezzel magyarázható az is, hogy a két betegség tünetei, sőt a kezelése gyakran összefonódik. Ez utóbbit egyébként már negyven évvel ezelőtt is tudtuk, helyesebben sejtettük. Az is szinte mindenki által elfogadott ténynek számított, hogy igazán meggyógyítani csak Európában lehet. Afrikában soha nem lehet számítani teljes gyógyulásra, mindig ki fog újulni. Ezt én is elhittem, és részben ezért lett számomra is egy érv a hazajövetel mellett.
Akkoriban is ismert volt, hogy az amőbiázis mellett mindig található egy bakteriális fertőzés, egy idült vérmérgezés. Nálam is volt ilyen, ráadásul az egyik leggorombább, a sebészek által rettegett, gennykeltő staphylococcus fertőzés. Ez hol itt, hol ott okozott nálam furunkulust, vagy ami még rosszabb és fájdalmasabb, hónalji verejtékmirigy gyulladást illetve kis tályogot. A furunculusokkal még csak – csak elbántam egyedül, de a hónalji tályogocska megnyitásához kénytelen voltam külső segítséget is igénybe venni. Fordulhattam volna persze valamelyik kollégámhoz, de valahogyan az általam kiképzett ápolóimban jobban bíztam. Most sajnáltam igazán, hogy Ben Haddou már nincs mellettem, mert benne abszolút bizalmam volt.
illusztráció: sebész ollók
Leborotváltattam a beteg hónaljamat, majd egy piciny bőrtűvel, kevés Lidocainnal közvetlen, felületesen a bőrbe adott érzéstelenítést végeztem saját magamnak. Ez nem volt éppen kellemes, de néhány káromkodással könnyítve kibírtam. Ali rémült szemekkel figyelte, mert már előzőleg felvilágosítottam, hogy mit kívánok tőle. Mivel az így adott érzéstelenítés azonnal hat, Ali kezébe adtam a már előzőleg kiválasztott görbe, hajlított és egyik szárán hegyes ollót. Ennek hegyes szárát Ali beszúrta a tályogba, majd fél körívben csinált egy jó fél centis nyírást. Majd megfordíttattam vele az ollót, és a tályog, a sebszél másik oldalából is kinyírattam egy fél centis darabot.
Persze azért az érzéstelenítés ellenére, csak fájt és megviselt kissé a dolog, így rögtön felsiettem a lakásunkba és ittam egy jó pohár vörös bort. Tíz perc múlva újra lementem a kórházba, és folytattam a munkát. Ha jól emlékszem, aznap még operáltam is. Mint érdekességet megemlítem, hogy a staphylococcus fertőzésem ellenére sem gennyedtek a műtéti sebeim, pedig ettől komolyan tartottam magam is. Igaz, egy kissé meghosszabbítottam a bemosakodási időt, és a szokottnál jobban vigyáztam a sterilitás szabályainak betartására.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése