Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.
Visszaugorva a szaharai helyemre, tőlem még délebbre, vagy hetven kilométernyire, volt egy másik sebészet is. Ezt egy spanyol orvos vezette, aki önhibáján kívül, úgy csöppent bele a sebészetbe, mint Pilátus a credóba. Aránylag frissen végzett orvos volt, aki már eleve úgy szerződött, hogy vállalja a szaharai munkát. Kétségtelenül jól képzett belgyógyász és általános orvos volt, de mivel délen akkor sebészre volt szükség, így sebésznek küldte le a minisztérium. Pofátlanul még azt is megmagyarázták neki, hogy a diplomáján az áll, hogy orvosi és sebészi teendőket végezhet. Persze ez a világ legtöbb államában kiállított diplomán így szerepel, főleg a latin nyelvűekében.
Tőle kaptam az első sterilen szétvált hasfalat. Addig még nem is láttam olyat. Egy középső, alsó metszés volt, már nem emlékszem milyen műtéti célból, ami teljesen szétvált már két nappal azelőtt. Valamikor dél tájban érkezett, így aztán aznap délután megcsináltam. Alig győztem kiszedegetni, kibogarászni a sűrűn elhelyezett, finom öltéseket. Mintha csak az öltésekkel kapcsolatos álláspontomat igazolta volna. Még az asszisztensem is felsóhajtott, ennyi varrat és mégis szétment.
- Pont azért ment szét - feleltem, talán kissé hangosabban a kelleténél - mire gyorsan elhallgatott. Addigra már megkaptuk a sodort nylon fonalainkat, így nem okozott problémát az egy rétegben való elvarrás. Helyesebben inkább két réteget kellett volna mondanom, mivel körülbelül úgy varrtam össze, mint a drótvarrásos fiúmat. Csak itt a drót helyett a legvastagabb nylon fonalat alkalmaztam a minden réteget átöltő néhány nagy öltéshez. Talán mondanom sem kell, simán gyógyult.
A spanyol kollégám, vagy inkább a felesége, egy alkalommal rendkívül kínos döntés elé állított. Az asszonyka karambolozott és külső, látható fejsérülés nélkül eszméletlen maradt. Miután csak nem akart magához térni, a férje telefonált nekem, hogy szaladjak le hozzájuk és adjak tanácsot, mert ő már nem mer semmit tenni, és a beteget sem tudja továbbküldeni.
Az asszonyka valóban kómában volt, rendkívül alacsony pulzusszámmal és mindkét oldali tág pupillával. Vérnyomása magasabb volt és időnként öklendezett, miután már mindent kihányt előzőleg. Bármi is okozta, ezek agynyomásra utaló tünetek. Már többször kapott tömény cukoroldatot és vízhajtót, de az állapota egyre romlott, a pulzusa mind ritkább lett. Megismételtük az akkoriban divatos fentebbi kezelést, és vártunk. Tovább romlott az állapota.
Akkor már tudtam, mit kellene tennem, de nem volt bátorságom. Magyarországon, mikor cselédkönyves voltam, majdnem két hónapig dolgoztam az ország legjobb ideggyógyásza mellett. Sántha professzort ugyanis politikai okok miatt száműzték egy vidéki kórházba. Tőle tanultam, hogy súlyos agynyomás esetén, végveszélyben meg szabad kísérelni egy igen lassú gerinccsapolást is. Annak ellenére, hogy ezt valamennyi tankönyv szigorúan tiltja, mert a nyúltagy beszorulása miatt, azonnali halált is okozhat. A csapolás természetesen igen lassan, csak cseppenként történhet.
Mindezt már előzőleg elmeséltem a kollégának és felhívtam a figyelmét a veszélyekre is, melyekről ő is tudott, hogy a csapolás következtében a koponyán belüli nyomás nagyobb lesz, mint a gerincvelői és ennek következtében a nyúltagy beszorulhat az öreglukba, és azonnali halált okozhat. Arról azonban nem hallott, hogy kivételes esetekben ennek ellenére is alkalmazható a kezelés. Hitt nekem, és beleegyezett a felajánlott megoldásba.
Mondanom sem kell talán, milyen végtelen óvatosan és szívszorulás mellett végeztem. Soha nem felejtem el azt a megkönnyebbülést, amit éreztem körülbelül öt perc múlva, amikor a beteg kinyitotta a szemét, és csodálkozva kérdezte, hogy hol van, és mi történt. Kis idő múlva Casablanca is telefonált, hogy mégis tudnak küldeni egy repülőgépet a betegért, így aztán elküldtük az asszonykát, de már lényegesen jobb állapotban. Természetesen a férje is elkísérte. Előre felhívtam a figyelmét, hogy nagy valószínűséggel az ottani specialisták ugyancsak helyteleníteni fogják az alkalmazott kezelést, de ő biztosított, hogy nagyon örül, hogy hallgatott rám, és mindent megmagyaráz az ottani kollégáknak.
Azt hiszem, hogy ő meg is tett minden lehetőt, de mint később a tudomásomra jutott, a specialistáink nem hittek neki, és talán még ma is csodálkoznak, hogyan követhettem el ilyen műhibát. Pedig amúgy jó nevem volt Casablancában és vagy urológusnak, vagy nőgyógyászati sebésznek tituláltak. Ez utóbbinak főleg azért, mert állítólag én voltam az egyedüli sebész Marokkóban, aki a hüvelyen keresztül, hasi metszés nélkül is el tudta távolítani a méhet.
Természetesen ezt is ott tanultam meg, a csodálatos, régi könyveimből, amikor egy alkalommal olyan nagyfokú méhelőreeséssel jelentkezett egy idős asszony, hogy bűn lett volna hasi metszésből operálni. A tankönyvem persze arra is felhívta a figyelmemet, hogy pontosan ezek, az ilyen esetek tudják a legkellemetlenebb komplikációkat okozni, de megadta a tanácsot is, hogyan lehet elkerülni. Nem az elülső falnál, a hólyag felől kell kezdeni a preparálást, hanem a hátsó falnál, és csak akkor szabad előre jönni, ha a hátsó fal felől már bejutottunk a hasüregbe és az oda görbített mutatóujjunkra rámetszve preparáljuk le a méh elülsőfalához tapasztott és vele együtt kibukott hólyagfalat. Így elkerülhető a húgyhólyag sérülése és esetleg az uréter lekötése.
Visszaugorva a szaharai helyemre, tőlem még délebbre, vagy hetven kilométernyire, volt egy másik sebészet is. Ezt egy spanyol orvos vezette, aki önhibáján kívül, úgy csöppent bele a sebészetbe, mint Pilátus a credóba. Aránylag frissen végzett orvos volt, aki már eleve úgy szerződött, hogy vállalja a szaharai munkát. Kétségtelenül jól képzett belgyógyász és általános orvos volt, de mivel délen akkor sebészre volt szükség, így sebésznek küldte le a minisztérium. Pofátlanul még azt is megmagyarázták neki, hogy a diplomáján az áll, hogy orvosi és sebészi teendőket végezhet. Persze ez a világ legtöbb államában kiállított diplomán így szerepel, főleg a latin nyelvűekében.
illusztráció: fotó a sivatagról Pista bácsi gyűjteményéből
Tőle kaptam az első sterilen szétvált hasfalat. Addig még nem is láttam olyat. Egy középső, alsó metszés volt, már nem emlékszem milyen műtéti célból, ami teljesen szétvált már két nappal azelőtt. Valamikor dél tájban érkezett, így aztán aznap délután megcsináltam. Alig győztem kiszedegetni, kibogarászni a sűrűn elhelyezett, finom öltéseket. Mintha csak az öltésekkel kapcsolatos álláspontomat igazolta volna. Még az asszisztensem is felsóhajtott, ennyi varrat és mégis szétment.
- Pont azért ment szét - feleltem, talán kissé hangosabban a kelleténél - mire gyorsan elhallgatott. Addigra már megkaptuk a sodort nylon fonalainkat, így nem okozott problémát az egy rétegben való elvarrás. Helyesebben inkább két réteget kellett volna mondanom, mivel körülbelül úgy varrtam össze, mint a drótvarrásos fiúmat. Csak itt a drót helyett a legvastagabb nylon fonalat alkalmaztam a minden réteget átöltő néhány nagy öltéshez. Talán mondanom sem kell, simán gyógyult.
A spanyol kollégám, vagy inkább a felesége, egy alkalommal rendkívül kínos döntés elé állított. Az asszonyka karambolozott és külső, látható fejsérülés nélkül eszméletlen maradt. Miután csak nem akart magához térni, a férje telefonált nekem, hogy szaladjak le hozzájuk és adjak tanácsot, mert ő már nem mer semmit tenni, és a beteget sem tudja továbbküldeni.
Az asszonyka valóban kómában volt, rendkívül alacsony pulzusszámmal és mindkét oldali tág pupillával. Vérnyomása magasabb volt és időnként öklendezett, miután már mindent kihányt előzőleg. Bármi is okozta, ezek agynyomásra utaló tünetek. Már többször kapott tömény cukoroldatot és vízhajtót, de az állapota egyre romlott, a pulzusa mind ritkább lett. Megismételtük az akkoriban divatos fentebbi kezelést, és vártunk. Tovább romlott az állapota.
Akkor már tudtam, mit kellene tennem, de nem volt bátorságom. Magyarországon, mikor cselédkönyves voltam, majdnem két hónapig dolgoztam az ország legjobb ideggyógyásza mellett. Sántha professzort ugyanis politikai okok miatt száműzték egy vidéki kórházba. Tőle tanultam, hogy súlyos agynyomás esetén, végveszélyben meg szabad kísérelni egy igen lassú gerinccsapolást is. Annak ellenére, hogy ezt valamennyi tankönyv szigorúan tiltja, mert a nyúltagy beszorulása miatt, azonnali halált is okozhat. A csapolás természetesen igen lassan, csak cseppenként történhet.
illusztráció: gerinccsapolás
Mindezt már előzőleg elmeséltem a kollégának és felhívtam a figyelmét a veszélyekre is, melyekről ő is tudott, hogy a csapolás következtében a koponyán belüli nyomás nagyobb lesz, mint a gerincvelői és ennek következtében a nyúltagy beszorulhat az öreglukba, és azonnali halált okozhat. Arról azonban nem hallott, hogy kivételes esetekben ennek ellenére is alkalmazható a kezelés. Hitt nekem, és beleegyezett a felajánlott megoldásba.
Mondanom sem kell talán, milyen végtelen óvatosan és szívszorulás mellett végeztem. Soha nem felejtem el azt a megkönnyebbülést, amit éreztem körülbelül öt perc múlva, amikor a beteg kinyitotta a szemét, és csodálkozva kérdezte, hogy hol van, és mi történt. Kis idő múlva Casablanca is telefonált, hogy mégis tudnak küldeni egy repülőgépet a betegért, így aztán elküldtük az asszonykát, de már lényegesen jobb állapotban. Természetesen a férje is elkísérte. Előre felhívtam a figyelmét, hogy nagy valószínűséggel az ottani specialisták ugyancsak helyteleníteni fogják az alkalmazott kezelést, de ő biztosított, hogy nagyon örül, hogy hallgatott rám, és mindent megmagyaráz az ottani kollégáknak.
Azt hiszem, hogy ő meg is tett minden lehetőt, de mint később a tudomásomra jutott, a specialistáink nem hittek neki, és talán még ma is csodálkoznak, hogyan követhettem el ilyen műhibát. Pedig amúgy jó nevem volt Casablancában és vagy urológusnak, vagy nőgyógyászati sebésznek tituláltak. Ez utóbbinak főleg azért, mert állítólag én voltam az egyedüli sebész Marokkóban, aki a hüvelyen keresztül, hasi metszés nélkül is el tudta távolítani a méhet.
Természetesen ezt is ott tanultam meg, a csodálatos, régi könyveimből, amikor egy alkalommal olyan nagyfokú méhelőreeséssel jelentkezett egy idős asszony, hogy bűn lett volna hasi metszésből operálni. A tankönyvem persze arra is felhívta a figyelmemet, hogy pontosan ezek, az ilyen esetek tudják a legkellemetlenebb komplikációkat okozni, de megadta a tanácsot is, hogyan lehet elkerülni. Nem az elülső falnál, a hólyag felől kell kezdeni a preparálást, hanem a hátsó falnál, és csak akkor szabad előre jönni, ha a hátsó fal felől már bejutottunk a hasüregbe és az oda görbített mutatóujjunkra rámetszve preparáljuk le a méh elülsőfalához tapasztott és vele együtt kibukott hólyagfalat. Így elkerülhető a húgyhólyag sérülése és esetleg az uréter lekötése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése