Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész
kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése
orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.
Egyik reggel egy feltűnően sápadt, kivérzettnek látszó, hat év körüli kisfiút hozott be a karjában az apja. A tolmácsom, Hetmen elmesélte, hogy tegnap metélték körül, és az óta állandóan vérezget és sehogyan sem tudták elállítani, az ápolóim sem.
Az egyik tévhit a muzulmán világban fellelhető betegekkel kapcsolatban, hogy ott nincs vérzékenység, mert az ezt örökletesen továbbadók kiselejteződnek, rendszerint korán meghalnak, és így nem tudják, utódok híján tovább adni a hibás génjeiket. Ez a felfogás nagy általánosságban igaz is, például a régi, klasszikus formákra, de azóta a vérzékenységnek egyre újabb és újabb formáit fedezik fel, és számomra teljesen ismeretlen faktorokról beszélnek. Ma sincs fogalmam arról, hogy miért is vérzett, de azt biztosan tudtam, és ezzel a közben lehívott belgyógyász is egyetértett, ha nem kap sürgősen vért, rövid időn belül meghal.
Konzerv vér nincs, a legközelebbi transzfúziós állomás, ahonnan kérhetnénk, pedig több mint kétszáz kilométerre van, mondta a belgyógyász. Onnan esetleg kaphatnánk vért, bár ő erősen kételkedett ebben is, de nem érhet ide időben, és ráadásul azt sem tudjuk közölni, hogy milyen csoportba tartozó vérre van szükségünk, mert vércsoport meghatározó szérumunk sincs.
Magyarországon én végeztem hat-hetes transzfúziós tanfolyamot, és talán ezért, hirtelen eszembe jutott a keresztpróba lehetősége, amikor a kapó szérumát hozzuk össze az adó vérével. Természetesen itt csak direkt transzfúzió jöhetett számításba, valamelyik szülővel. Szerencsére még az anya is itt volt, ami azért mindig biztosabb vérségi kapcsolat, mint az apai.
Azonnal infúziót kötöttem be, de előtte levettem öt köbcenti vért a kisfiútól. Ezzel dr. Heroin felszaladt a laborba, lecentrifugálta és pár perc múlva már hozta is a savót. Először az anya ujjbegyéből vettünk vért, de a tárgylemezre tett szérum cseppben kicsapódott. Már újra kezdtem aggódni, de szerencsére az apáé jónak bizonyult, tőle örökölte a gyerek a számomra örökké ismeretlennek maradt vércsoportját. Fájdalmas arckifejezését néhány pillanatig a büszkeség váltotta föl. Mintha mondaná, az én vérem.
Közben felállítottam a direkt transzfúzió kivitelezéséhez szükséges háromszöget. Egyik ápolóm leszívott húsz köbcenti vért az apa karjából, átadta nekem, és én beadtam a gyereknek. Ezt tekintettem ugyanis a legkényesebb pontnak, mert egy rossz mozdulattal könnyen tönkre lehetett volna tenni a kivérzett gyermek vékonyka vénáját. Utána a kiürült fecskendőt átadtam a középre helyezett ápolómnak, aki azt fiziológiás konyhasóval átmosta egy csészében (hogy bele ne alvadjon a vér), majd tovább adta a vért levevő társának, aki viszont nekem továbbította a már előtte teleszívott, harmadik fecskendőt.
Ment minden, mint a karikacsapás, és sikerült beadnom kb. kétszáz köbcenti vért. Ekkor tönkrement a gyerek vénája, bármennyire is vigyáztam rá. A kép azonban addigra jelentősen megváltozott. A kisfiú arca már ennyi vértől is, enyhén kipirult. A körülmetélés helyéről megszűnt a savós, rózsaszínű szivárgás. A szemei is értelmesebben, kissé ijedten csillogtak. Megváltozott a közönyös, semmitmondó, üres tekintete. Némi meglepetésemre, a széken ülő apa lett rosszabbul, majdnem elájult.
Gyorsan lefektettük és néhány másodperc alatt rendbe is jött. A vér és annak látványa kissé szent, misztikus dolog a berberek számára is. A továbbiakban már semmi új probléma nem jelentkezett.
A kisfiú persze a kórház kedvence lett. A szakács minden napra készített számára jó sűrű húslevest, és a legjobb falatokat mindig neki juttatta. Mivel ez az eset az első hónapokban történt, jelentősen felvitte a népszerűségi mutatómat. Ezzel azonban nem elégedtem meg. Hosszú és fáradtságos munkába kezdtem, hogy megteremtsem a véradás lehetőségét a kórházunkban. Nem csak az esetleges újabb, kivérzett betegek miatt volt erre szükség, hanem a mind nagyobb számban érkező, súlyos, shockos állapotban lévő és műtétet igénylő betegeim miatt is.
Eleinte többszöri telefonálással kísérleteztünk, és kaptunk is sok, hasznos információt a mekneszi transfúziós központtól. Dr. Heroin. aki elég gyakran utazott oda, személyesen is beszélt velük. Én még telefonon keresztül sem, hiszen nem ismertem annyira a francia nyelvet, hogy képes lettem volna egy egyszerű telefonbeszélgetés lebonyolítására. A telefonkagylóba csak évek múlva mertem válaszolni, addig az ápolóim beszéltek helyettem. Végül is, pár hónapos kínlódás után, megkaptuk az első szállítmányt és attól kezdve rendszeresen volt vérünk.
A véradóállomás reggel odaadott két palack egyenként ötszáz köbcentiméteres konzerv vért a hozzánk lejövő távolsági busz sofőrjének, aki vagy elhozta a kórházba, vagy telefonált és érte ment valaki délután öt óra körül a helyi busz végállomására. A palackok egy faládában érkeztek, szakszerűen becsomagolva. Mindig megmutatták, leellenőriztem és betettük a konyha fagyasztó és zöldségtárolójába. Jégszekrény nem jöhetett szóba, mert az áramkimaradások miatt vagy nem működött, vagy ami még rosszabb, túlhűtött. A zöldségtárolóban viszont megbízható pincehőmérséklet volt állandóan, hat-nyolc-tíz fok, és így azt alkalmasnak találtam.
Használat előtt természetesen gondosan megnéztem, és csak akkor mertem felhasználni, ha a haemolysis, a vörös vértestek szétesése csak kis fokú volt, enyhén rózsaszínűre változtatva a palackban lévő, amúgy színtelen vérsavót. Mindig „O” és Rh pozitív vért kaptunk, de ez sem idegesített, hiszen a transzfúziót soha nem kapott betegeimnél különösebb bajt nem okozhatott, illetve csak nagyon ritkán, esetleg a terhes nőknél.
A biológiai próbát azonban gondosan betartottuk. Adtunk kezdetnek húsz köbcentit gyorsan, és utána két-három perc szünetet tartottunk és figyeltük a beteget. Ha jól emlékszem egyszer előfordult, hogy kipirult és fájt a dereka és gyorsan meg is szüntettük a véradást. Valószínűleg kicsit jobban haemolyzált a nem teljes szakszerűséggel szállított és tárolt vér. Más baj azonban nem történt. Ugyanezt a beszerzési módszert bevezettem természetesen a második munkahelyemen is. Hat hét után mindig kicseréltük a fel nem használt vért is.
A vér helyett gyakran használtam szárított plazmát is, amíg el nem fogyott. Ez már a második világháborúból maradt itt, mert bizony voltak műszereim és varró fonalaim az elsőből is. Bár nem tudom ma sem, hogy mennyi lehetett a lejárati ideje, de bátran alkalmaztuk és igen jó eredménnyel. Az előírás szerint felhígítottuk fiziológiás konyhasóval, és úgy adtuk, mint egy transzfúziót. Soha nem volt semmi panasz, eltekintve talán egyszer, egy kisebb hidegrázástól.
Máig biztosra veszem, hogy Heroin előtt, a sebészi tekintélyemet egy epehólyag és nyombél közti anasztomózissal alapoztam meg. A beteget, egy középkorú asszonyt, ő vette fel a belgyógyászatra, és mint érdekes esetet, nekem is megmutatta. Egy nyilvánvalóan hasnyálmirigy daganat volt, ami epevezeték elzáródást és így súlyos sárgaságot is okozott. Azt hiszem Heroin sem gondolta komolyan, hogy valamit tudok vele kezdeni, de megmutatta. Ö is, és én is azonnal tisztában voltunk, hogy itt csak egy epevezeték és nyombél közti anasztomózis segíthetne, ha csak átmenetileg is a betegen. Magyarul ez annyit jelentett, hogy egy mesterséges, műtéti összeköttetést kellene teremtenem a nyombél és az epevezeték között.
Meg is mondtam neki, és ő tökéletesen egyetértett, de rögtön azt is kifejtette, hogy ilyen műtét azért itt a Szaharában, nem nagyon jöhet szóba. Ezt azonnal kontráztam. Miért ne, mondtam. Nem egy igazán nehéz műtét. Meghökkent, és megkérdezte, hogy el tudnám-e végezni. - Azt hiszem, hogy igen, de először ellenőrizni kéne a műszerkészletemet. Mindez nem sokkal az odaérkezésem után volt, és így akkor még nem egészen ismertem, hogy milyen műszereim vannak. Abban az időben még nylon fonalaim sem voltak.
Lejött a műtéthez is, és elcsodálkozott, hogy milyen egyszerű. Talán, csak ha én csinálom, mondtam neki némi büszkeséggel, amivel aztán tökéletesen egyet is értett. Valóban egyszerű volt, de csak azért, mert a már két hetes pangás miatt az epevezeték majdnem olyan vastag volt, mint a vékonybél. Heroin később elmesélte, hogy álmában sem jutott volna eszébe, hogy Ksar es Soukban valaha ilyen műtétet csináljanak.
Az eredmény szinte döbbenetes volt, engem is meglepett. A betegnek napok alatt megszűnt a zöldes-sárgasága, és egy hét után már úgy nézett ki, mint akinek soha semmi baja sem volt. A férje hálásan köszöngette, de azért egy kissé elszomorodott, mikor elmagyaráztattam Hetmennel, hogy sajnálatos módon, csak körülbelül egy, maximum két évre tudtam meghosszabbítani az életét. Azt hiszem, nem is hitte el. Nem egészen két év múlva láttam újra, amikor ismét behozta az újra besárgult feleségét.
A daganat már ránézésre is látszott a hasában, és a máj göbös volt, vagyis tele áttétekkel. Megmondtam, hogy sajnos semmit sem tehetek. Inch Allah, vagyis ahogy Allah akarja válaszolta kissé szomorúan, és azonnal indult is vissza az asszonnyal.
Egyik reggel egy feltűnően sápadt, kivérzettnek látszó, hat év körüli kisfiút hozott be a karjában az apja. A tolmácsom, Hetmen elmesélte, hogy tegnap metélték körül, és az óta állandóan vérezget és sehogyan sem tudták elállítani, az ápolóim sem.
Az egyik tévhit a muzulmán világban fellelhető betegekkel kapcsolatban, hogy ott nincs vérzékenység, mert az ezt örökletesen továbbadók kiselejteződnek, rendszerint korán meghalnak, és így nem tudják, utódok híján tovább adni a hibás génjeiket. Ez a felfogás nagy általánosságban igaz is, például a régi, klasszikus formákra, de azóta a vérzékenységnek egyre újabb és újabb formáit fedezik fel, és számomra teljesen ismeretlen faktorokról beszélnek. Ma sincs fogalmam arról, hogy miért is vérzett, de azt biztosan tudtam, és ezzel a közben lehívott belgyógyász is egyetértett, ha nem kap sürgősen vért, rövid időn belül meghal.
A vérzékenység egyik leggyakoribb oka a hiányosság a a VIII. coagulációs faktorban
Konzerv vér nincs, a legközelebbi transzfúziós állomás, ahonnan kérhetnénk, pedig több mint kétszáz kilométerre van, mondta a belgyógyász. Onnan esetleg kaphatnánk vért, bár ő erősen kételkedett ebben is, de nem érhet ide időben, és ráadásul azt sem tudjuk közölni, hogy milyen csoportba tartozó vérre van szükségünk, mert vércsoport meghatározó szérumunk sincs.
Magyarországon én végeztem hat-hetes transzfúziós tanfolyamot, és talán ezért, hirtelen eszembe jutott a keresztpróba lehetősége, amikor a kapó szérumát hozzuk össze az adó vérével. Természetesen itt csak direkt transzfúzió jöhetett számításba, valamelyik szülővel. Szerencsére még az anya is itt volt, ami azért mindig biztosabb vérségi kapcsolat, mint az apai.
Azonnal infúziót kötöttem be, de előtte levettem öt köbcenti vért a kisfiútól. Ezzel dr. Heroin felszaladt a laborba, lecentrifugálta és pár perc múlva már hozta is a savót. Először az anya ujjbegyéből vettünk vért, de a tárgylemezre tett szérum cseppben kicsapódott. Már újra kezdtem aggódni, de szerencsére az apáé jónak bizonyult, tőle örökölte a gyerek a számomra örökké ismeretlennek maradt vércsoportját. Fájdalmas arckifejezését néhány pillanatig a büszkeség váltotta föl. Mintha mondaná, az én vérem.
Közben felállítottam a direkt transzfúzió kivitelezéséhez szükséges háromszöget. Egyik ápolóm leszívott húsz köbcenti vért az apa karjából, átadta nekem, és én beadtam a gyereknek. Ezt tekintettem ugyanis a legkényesebb pontnak, mert egy rossz mozdulattal könnyen tönkre lehetett volna tenni a kivérzett gyermek vékonyka vénáját. Utána a kiürült fecskendőt átadtam a középre helyezett ápolómnak, aki azt fiziológiás konyhasóval átmosta egy csészében (hogy bele ne alvadjon a vér), majd tovább adta a vért levevő társának, aki viszont nekem továbbította a már előtte teleszívott, harmadik fecskendőt.
Ment minden, mint a karikacsapás, és sikerült beadnom kb. kétszáz köbcenti vért. Ekkor tönkrement a gyerek vénája, bármennyire is vigyáztam rá. A kép azonban addigra jelentősen megváltozott. A kisfiú arca már ennyi vértől is, enyhén kipirult. A körülmetélés helyéről megszűnt a savós, rózsaszínű szivárgás. A szemei is értelmesebben, kissé ijedten csillogtak. Megváltozott a közönyös, semmitmondó, üres tekintete. Némi meglepetésemre, a széken ülő apa lett rosszabbul, majdnem elájult.
Gyorsan lefektettük és néhány másodperc alatt rendbe is jött. A vér és annak látványa kissé szent, misztikus dolog a berberek számára is. A továbbiakban már semmi új probléma nem jelentkezett.
A kisfiú persze a kórház kedvence lett. A szakács minden napra készített számára jó sűrű húslevest, és a legjobb falatokat mindig neki juttatta. Mivel ez az eset az első hónapokban történt, jelentősen felvitte a népszerűségi mutatómat. Ezzel azonban nem elégedtem meg. Hosszú és fáradtságos munkába kezdtem, hogy megteremtsem a véradás lehetőségét a kórházunkban. Nem csak az esetleges újabb, kivérzett betegek miatt volt erre szükség, hanem a mind nagyobb számban érkező, súlyos, shockos állapotban lévő és műtétet igénylő betegeim miatt is.
Eleinte többszöri telefonálással kísérleteztünk, és kaptunk is sok, hasznos információt a mekneszi transfúziós központtól. Dr. Heroin. aki elég gyakran utazott oda, személyesen is beszélt velük. Én még telefonon keresztül sem, hiszen nem ismertem annyira a francia nyelvet, hogy képes lettem volna egy egyszerű telefonbeszélgetés lebonyolítására. A telefonkagylóba csak évek múlva mertem válaszolni, addig az ápolóim beszéltek helyettem. Végül is, pár hónapos kínlódás után, megkaptuk az első szállítmányt és attól kezdve rendszeresen volt vérünk.
Illusztráció: Meknes ma
A véradóállomás reggel odaadott két palack egyenként ötszáz köbcentiméteres konzerv vért a hozzánk lejövő távolsági busz sofőrjének, aki vagy elhozta a kórházba, vagy telefonált és érte ment valaki délután öt óra körül a helyi busz végállomására. A palackok egy faládában érkeztek, szakszerűen becsomagolva. Mindig megmutatták, leellenőriztem és betettük a konyha fagyasztó és zöldségtárolójába. Jégszekrény nem jöhetett szóba, mert az áramkimaradások miatt vagy nem működött, vagy ami még rosszabb, túlhűtött. A zöldségtárolóban viszont megbízható pincehőmérséklet volt állandóan, hat-nyolc-tíz fok, és így azt alkalmasnak találtam.
Használat előtt természetesen gondosan megnéztem, és csak akkor mertem felhasználni, ha a haemolysis, a vörös vértestek szétesése csak kis fokú volt, enyhén rózsaszínűre változtatva a palackban lévő, amúgy színtelen vérsavót. Mindig „O” és Rh pozitív vért kaptunk, de ez sem idegesített, hiszen a transzfúziót soha nem kapott betegeimnél különösebb bajt nem okozhatott, illetve csak nagyon ritkán, esetleg a terhes nőknél.
A biológiai próbát azonban gondosan betartottuk. Adtunk kezdetnek húsz köbcentit gyorsan, és utána két-három perc szünetet tartottunk és figyeltük a beteget. Ha jól emlékszem egyszer előfordult, hogy kipirult és fájt a dereka és gyorsan meg is szüntettük a véradást. Valószínűleg kicsit jobban haemolyzált a nem teljes szakszerűséggel szállított és tárolt vér. Más baj azonban nem történt. Ugyanezt a beszerzési módszert bevezettem természetesen a második munkahelyemen is. Hat hét után mindig kicseréltük a fel nem használt vért is.
A vér helyett gyakran használtam szárított plazmát is, amíg el nem fogyott. Ez már a második világháborúból maradt itt, mert bizony voltak műszereim és varró fonalaim az elsőből is. Bár nem tudom ma sem, hogy mennyi lehetett a lejárati ideje, de bátran alkalmaztuk és igen jó eredménnyel. Az előírás szerint felhígítottuk fiziológiás konyhasóval, és úgy adtuk, mint egy transzfúziót. Soha nem volt semmi panasz, eltekintve talán egyszer, egy kisebb hidegrázástól.
Máig biztosra veszem, hogy Heroin előtt, a sebészi tekintélyemet egy epehólyag és nyombél közti anasztomózissal alapoztam meg. A beteget, egy középkorú asszonyt, ő vette fel a belgyógyászatra, és mint érdekes esetet, nekem is megmutatta. Egy nyilvánvalóan hasnyálmirigy daganat volt, ami epevezeték elzáródást és így súlyos sárgaságot is okozott. Azt hiszem Heroin sem gondolta komolyan, hogy valamit tudok vele kezdeni, de megmutatta. Ö is, és én is azonnal tisztában voltunk, hogy itt csak egy epevezeték és nyombél közti anasztomózis segíthetne, ha csak átmenetileg is a betegen. Magyarul ez annyit jelentett, hogy egy mesterséges, műtéti összeköttetést kellene teremtenem a nyombél és az epevezeték között.
Illusztráció: anasztomózis
Meg is mondtam neki, és ő tökéletesen egyetértett, de rögtön azt is kifejtette, hogy ilyen műtét azért itt a Szaharában, nem nagyon jöhet szóba. Ezt azonnal kontráztam. Miért ne, mondtam. Nem egy igazán nehéz műtét. Meghökkent, és megkérdezte, hogy el tudnám-e végezni. - Azt hiszem, hogy igen, de először ellenőrizni kéne a műszerkészletemet. Mindez nem sokkal az odaérkezésem után volt, és így akkor még nem egészen ismertem, hogy milyen műszereim vannak. Abban az időben még nylon fonalaim sem voltak.
Lejött a műtéthez is, és elcsodálkozott, hogy milyen egyszerű. Talán, csak ha én csinálom, mondtam neki némi büszkeséggel, amivel aztán tökéletesen egyet is értett. Valóban egyszerű volt, de csak azért, mert a már két hetes pangás miatt az epevezeték majdnem olyan vastag volt, mint a vékonybél. Heroin később elmesélte, hogy álmában sem jutott volna eszébe, hogy Ksar es Soukban valaha ilyen műtétet csináljanak.
Az eredmény szinte döbbenetes volt, engem is meglepett. A betegnek napok alatt megszűnt a zöldes-sárgasága, és egy hét után már úgy nézett ki, mint akinek soha semmi baja sem volt. A férje hálásan köszöngette, de azért egy kissé elszomorodott, mikor elmagyaráztattam Hetmennel, hogy sajnálatos módon, csak körülbelül egy, maximum két évre tudtam meghosszabbítani az életét. Azt hiszem, nem is hitte el. Nem egészen két év múlva láttam újra, amikor ismét behozta az újra besárgult feleségét.
A daganat már ránézésre is látszott a hasában, és a máj göbös volt, vagyis tele áttétekkel. Megmondtam, hogy sajnos semmit sem tehetek. Inch Allah, vagyis ahogy Allah akarja válaszolta kissé szomorúan, és azonnal indult is vissza az asszonnyal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése