Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész
kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése
orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.
Itt említeném meg még egy, a sterilitáshoz kapcsolódó élményemet, ami rögtön a megérkezésem után történt. Köztudott, hogy Afrikában mindenütt igen sok légy van.
Bár az ápolóim szorgalmasan vadásztak rájuk és főleg a műtőtraktustól igyekeztek távol tartani őket, ez nem mindig sikerült. Többször is előfordult, hogy egy-egy szemtelen légy – mert azok voltak – megzavarta a műtét menetét. Legelső ilyen alkalommal egy sérvműtétnél történt, hogy egyenesen a már felmetszett seb szélére szállt. Ezt már nem tudta elviselni az asszisztensem, és egy törlőruhával odacsapott. Igen jó és erős ütés volt, ami helyben szétmázolta a legyet a legnagyobb megdöbbenésemre. Egy ércsípőbe fogott kistörlővel óvatosan eltávolítottam a maradványait és a törlőt az ércsípővel és léggyel együtt eldobtam. Attól kezdve megtiltottam a légy agyoncsapását, és csak egy törlővel való elhessegetését engedélyeztem.
Azóta nem tudom becsülni a sterilitás körül kialakult hókusz-pókuszt. Szerintem a zavartalan sebgyógyulás elsősorban a sebész munkájától, a jó és kíméletes technikától függ. Mivel ez túl általánosan hangzik, felsorolok néhány konkrét szempontot.
A jó sebész alig használ ollót, mindig szikével dolgozik és azzal sem farigcsál, hanem határozott, megfelelő mélységű és hosszúságú metszésekkel dolgozik, - mint egy jó hentes. Az olló csak a fonalak levágására jó, preparálásra semmiképpen, kivéve kivételes, mélyen elhelyezkedő képleteket.
Csak kellő hosszúságban feltárt, jól áttekinthető területen szabad dolgozni. Nagy sebész, nagy metszés, ismételgették állandóan a régi mestereim, amikor még én is igyekeztem gomblyukmetszésből kivenni a vakbelet. Még ma sem tudok megbarátkozni a has felmetszése nélkül végzett különböző scópos műtéttel. Számomra ez olyasmi, mintha valaki a kulcslyukon keresztül próbálna szerelmeskedni. Még látni sem lehet tisztességesen, nem hogy gyereket csinálni.
Hasonló borzadállyal nézem, ha egy sebész az ujjaival preparál, különösen, ha tép és marcangol. Ilyenkor gyakran az az érzésem, hogy rövidesen morogni is fog hozzá. Még azt is csak kivételesen tudom elviselni, ha valaki egész tenyérrel tart el valamit, vagy tár fel.
Ennél még borzalmasabb az, ha valamelyik asszisztens behelyezett öltésbe, vagy akár lekötésbe (!) kapaszkodik. Még bélvarratnál sem tűrtem el, pedig ezt a legtöbb műtéti könyv ábrával, rajzzal is szokta ajánlani. Kivételesen megengedhetőnek tartom a középső hasi metszés köldök körüli bevarrásánál, ha egyszerre több fonalat fog valaki és így kisebb esélye van arra, hogy kiszakítsa.
Rémálomnál is szörnyűbb, amikor egy sebész minden útjába eső réteget lapszerint felpreparál, felszabadít, ahogy mondani szokták. Ennek káros hatásait csak a második világháborús, szovjetek által történt felszabadításunkhoz merném hasonlítani. „A sebészet rétegkérdés”- ahogyan azt Prochnow professzor szerette mondani, aki Szegeden volt prof., de valamikor 50-ben Szőnybe, az ország egyik legkisebb sebészetére száműzték, disszidálási kísérlet miatt. Itt, mint szigorló orvos asszisztáltam mellette. A szülészetről hívatott le, amikor szüksége volt másodasszisztensre. Hivatalosan ugyanis a szülészeten cselédkönyveztem.
Rá már alig emlékszem, az arcát sem tudom felidézni, de volt egy csodálatosan szép műtősnője és róla időnként eszembe jut ő is. Ö azonban rétegkérdésen nem a lapszerinti preparálást értette, hanem azt, hogy a legfontosabb, és ami könnyebbé, gyorsabbá teszi a munkánkat az, hogy bejussunk a megfelelő rétegbe. Ezt aztán valóban fel kell szabadítani, de csak a legszükségesebb mértékben és csak ezt a réteget, amelyikben dolgozunk, mert a túlzott felszabadítás zavarja a gyógyulást, megkönnyíti a különböző váladékok felgyülemlését és ezzel a seb szétválását és fertőzését.
Az ércsípőnek csak a hegyével szabad fogni. Kevés csúnyább és gusztustalanabb dolog van, mint amikor az asszisztens kissé oldalvást, sok szövetet zúzva csípi el a szövetek közt vérző erecskét. Az erősen zúzott szövet mindig elhal, és így növeli a fertőzés veszélyét. Az ércsípővel való gyors és pontos munkát még szigorló orvos koromban gyakoroltam be. Felvittem a szobámba három-négy különböző ércsípőt. Az ágylepedőre kiszórtam egy tucatnyi egészen apróra gyúrt papírgalacsint, melyeket azután felcsippentgettem az érlefogók hegyével. Jobb és balkézzel egyaránt természetesen. Ha véletlenül mélyebben fogtam és belecsíptem a lepedőbe is, akkor pedig egy elegáns mozdulattal kinyitottam az érlefogót, anélkül persze, hogy az ujjaimat belebujtattam volna, mint egy olló nyeleibe.
Itt jegyzem meg azt is, hogy a piciny, szövetközti vérzések mindig megállnak maguktól is. Teljesen felesleges tehát minden guruló vértestecskét elcsípni. „Minden vérzés megáll egyszer”- ahogyan azt a nagy orosz sebész Pirogow mondta, még a XIX. századvégi krimi háborúban. Ismerve az elvérzett katonák magas számát, ebben nem is kételkedhetünk.
A túl sok érlefogásnál talán még ostobább dolog, amikor az asszisztens a műtét végén egy frissen választott törlővel kitörli a műtéti sebet, eltávolítja a picinyke véralvadékokat, hogy főleg a bőralatti zsír szép fehér legyen. Természetesen újra megindul a szivárgó vérzés, és ráadásul a legérzékenyebb rétegben. Ez gennyed el ugyanis a legkönnyebben. Én ide csak a spriccelő, lüktető, komolyabb vérzéseknél használok ércsípőt.
A kisebb vérzések megállnak maguktól a műtét végére, csak békében kell hagyni őket és nem szünet nélkül törölgetni. A túl szorgalmas asszisztens több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Ezért nem szerettem soha, ha egynél több asszisztensem miatt alig tudtam a műtőasztalhoz férni. Persze, azért néha én is használtam két asszisztenst, például strúma műtétnél. De a másod asszisztenst ilyenkor is elüldöztem magam mellől, és a fej fölött görnyedve kellett kampóznia. Nem valami kényelmes munka, ifjonc koromban sokat káromkodtam én is emiatt.
Legeslegfontosabb azonban a seb, a rétegek jó elvarrása. Sohasem voltam híve az apró, finom öltéseknek. Ezt még Prochnow professzortól sem vettem át, pedig őt igen nagyra becsültem, de nem tudtam elfogadni, hogy a jó bélvarrat olyan, mintha egy belvárosi luxus cipőt akarnánk varrni. Mindig a ritkábban behelyezett és minél nagyobb szövet mennyiséget felvevő öltéseket kedveltem, már ösztönösen, az első pillanattól kezdve, és nem bántam meg soha. A varrófonalnál sem törekedtem a minél vékonyabb alkalmazására, mert az ilyen finomabb ugyan, de sokkal könnyebben átvág a sebszélek duzzadásakor, ami pedig mindig bekövetkezik az első napokban, kötelezően.
Nagyon fontos, hogy ne csomózzuk túl szorosra az öltést. Hézagmentesen tartsa össze a rétegeket, de ne vágjon. Ez alól kivétel csak a középső has metszések összevarrása lehetett, de még itt is éppen csak annyira, amennyit a helyzet megkövetelt.
A sebvarrótűt bűn egy határozott mozdulattal kirántani, kitépni. Csak kigördíteni szabad egy ívelt mozdulattal, és ez nemcsak a kényes bélvarratokra érvényes, hanem bármilyen öltésre.
Két csomónál többet, csak kivételesen szabad alkalmazni, de az a kettő legyen tisztességes, sebészi csomó. Az úgynevezett kofa csomók nem tartanak. A kötés kibomlik, vagy lazára csúszik.
Itt említeném meg még egy, a sterilitáshoz kapcsolódó élményemet, ami rögtön a megérkezésem után történt. Köztudott, hogy Afrikában mindenütt igen sok légy van.
Bár az ápolóim szorgalmasan vadásztak rájuk és főleg a műtőtraktustól igyekeztek távol tartani őket, ez nem mindig sikerült. Többször is előfordult, hogy egy-egy szemtelen légy – mert azok voltak – megzavarta a műtét menetét. Legelső ilyen alkalommal egy sérvműtétnél történt, hogy egyenesen a már felmetszett seb szélére szállt. Ezt már nem tudta elviselni az asszisztensem, és egy törlőruhával odacsapott. Igen jó és erős ütés volt, ami helyben szétmázolta a legyet a legnagyobb megdöbbenésemre. Egy ércsípőbe fogott kistörlővel óvatosan eltávolítottam a maradványait és a törlőt az ércsípővel és léggyel együtt eldobtam. Attól kezdve megtiltottam a légy agyoncsapását, és csak egy törlővel való elhessegetését engedélyeztem.
Azóta nem tudom becsülni a sterilitás körül kialakult hókusz-pókuszt. Szerintem a zavartalan sebgyógyulás elsősorban a sebész munkájától, a jó és kíméletes technikától függ. Mivel ez túl általánosan hangzik, felsorolok néhány konkrét szempontot.
A jó sebész alig használ ollót, mindig szikével dolgozik és azzal sem farigcsál, hanem határozott, megfelelő mélységű és hosszúságú metszésekkel dolgozik, - mint egy jó hentes. Az olló csak a fonalak levágására jó, preparálásra semmiképpen, kivéve kivételes, mélyen elhelyezkedő képleteket.
Csak kellő hosszúságban feltárt, jól áttekinthető területen szabad dolgozni. Nagy sebész, nagy metszés, ismételgették állandóan a régi mestereim, amikor még én is igyekeztem gomblyukmetszésből kivenni a vakbelet. Még ma sem tudok megbarátkozni a has felmetszése nélkül végzett különböző scópos műtéttel. Számomra ez olyasmi, mintha valaki a kulcslyukon keresztül próbálna szerelmeskedni. Még látni sem lehet tisztességesen, nem hogy gyereket csinálni.
Hasonló borzadállyal nézem, ha egy sebész az ujjaival preparál, különösen, ha tép és marcangol. Ilyenkor gyakran az az érzésem, hogy rövidesen morogni is fog hozzá. Még azt is csak kivételesen tudom elviselni, ha valaki egész tenyérrel tart el valamit, vagy tár fel.
Ennél még borzalmasabb az, ha valamelyik asszisztens behelyezett öltésbe, vagy akár lekötésbe (!) kapaszkodik. Még bélvarratnál sem tűrtem el, pedig ezt a legtöbb műtéti könyv ábrával, rajzzal is szokta ajánlani. Kivételesen megengedhetőnek tartom a középső hasi metszés köldök körüli bevarrásánál, ha egyszerre több fonalat fog valaki és így kisebb esélye van arra, hogy kiszakítsa.
Rémálomnál is szörnyűbb, amikor egy sebész minden útjába eső réteget lapszerint felpreparál, felszabadít, ahogy mondani szokták. Ennek káros hatásait csak a második világháborús, szovjetek által történt felszabadításunkhoz merném hasonlítani. „A sebészet rétegkérdés”- ahogyan azt Prochnow professzor szerette mondani, aki Szegeden volt prof., de valamikor 50-ben Szőnybe, az ország egyik legkisebb sebészetére száműzték, disszidálási kísérlet miatt. Itt, mint szigorló orvos asszisztáltam mellette. A szülészetről hívatott le, amikor szüksége volt másodasszisztensre. Hivatalosan ugyanis a szülészeten cselédkönyveztem.
prof. Prochnow Ferenc Szegedről
Rá már alig emlékszem, az arcát sem tudom felidézni, de volt egy csodálatosan szép műtősnője és róla időnként eszembe jut ő is. Ö azonban rétegkérdésen nem a lapszerinti preparálást értette, hanem azt, hogy a legfontosabb, és ami könnyebbé, gyorsabbá teszi a munkánkat az, hogy bejussunk a megfelelő rétegbe. Ezt aztán valóban fel kell szabadítani, de csak a legszükségesebb mértékben és csak ezt a réteget, amelyikben dolgozunk, mert a túlzott felszabadítás zavarja a gyógyulást, megkönnyíti a különböző váladékok felgyülemlését és ezzel a seb szétválását és fertőzését.
Az ércsípőnek csak a hegyével szabad fogni. Kevés csúnyább és gusztustalanabb dolog van, mint amikor az asszisztens kissé oldalvást, sok szövetet zúzva csípi el a szövetek közt vérző erecskét. Az erősen zúzott szövet mindig elhal, és így növeli a fertőzés veszélyét. Az ércsípővel való gyors és pontos munkát még szigorló orvos koromban gyakoroltam be. Felvittem a szobámba három-négy különböző ércsípőt. Az ágylepedőre kiszórtam egy tucatnyi egészen apróra gyúrt papírgalacsint, melyeket azután felcsippentgettem az érlefogók hegyével. Jobb és balkézzel egyaránt természetesen. Ha véletlenül mélyebben fogtam és belecsíptem a lepedőbe is, akkor pedig egy elegáns mozdulattal kinyitottam az érlefogót, anélkül persze, hogy az ujjaimat belebujtattam volna, mint egy olló nyeleibe.
Itt jegyzem meg azt is, hogy a piciny, szövetközti vérzések mindig megállnak maguktól is. Teljesen felesleges tehát minden guruló vértestecskét elcsípni. „Minden vérzés megáll egyszer”- ahogyan azt a nagy orosz sebész Pirogow mondta, még a XIX. századvégi krimi háborúban. Ismerve az elvérzett katonák magas számát, ebben nem is kételkedhetünk.
Ilya Repin: Surgeon Nikolay Pirogov sebész portréja (1881)
A túl sok érlefogásnál talán még ostobább dolog, amikor az asszisztens a műtét végén egy frissen választott törlővel kitörli a műtéti sebet, eltávolítja a picinyke véralvadékokat, hogy főleg a bőralatti zsír szép fehér legyen. Természetesen újra megindul a szivárgó vérzés, és ráadásul a legérzékenyebb rétegben. Ez gennyed el ugyanis a legkönnyebben. Én ide csak a spriccelő, lüktető, komolyabb vérzéseknél használok ércsípőt.
A kisebb vérzések megállnak maguktól a műtét végére, csak békében kell hagyni őket és nem szünet nélkül törölgetni. A túl szorgalmas asszisztens több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Ezért nem szerettem soha, ha egynél több asszisztensem miatt alig tudtam a műtőasztalhoz férni. Persze, azért néha én is használtam két asszisztenst, például strúma műtétnél. De a másod asszisztenst ilyenkor is elüldöztem magam mellől, és a fej fölött görnyedve kellett kampóznia. Nem valami kényelmes munka, ifjonc koromban sokat káromkodtam én is emiatt.
Legeslegfontosabb azonban a seb, a rétegek jó elvarrása. Sohasem voltam híve az apró, finom öltéseknek. Ezt még Prochnow professzortól sem vettem át, pedig őt igen nagyra becsültem, de nem tudtam elfogadni, hogy a jó bélvarrat olyan, mintha egy belvárosi luxus cipőt akarnánk varrni. Mindig a ritkábban behelyezett és minél nagyobb szövet mennyiséget felvevő öltéseket kedveltem, már ösztönösen, az első pillanattól kezdve, és nem bántam meg soha. A varrófonalnál sem törekedtem a minél vékonyabb alkalmazására, mert az ilyen finomabb ugyan, de sokkal könnyebben átvág a sebszélek duzzadásakor, ami pedig mindig bekövetkezik az első napokban, kötelezően.
Nagyon fontos, hogy ne csomózzuk túl szorosra az öltést. Hézagmentesen tartsa össze a rétegeket, de ne vágjon. Ez alól kivétel csak a középső has metszések összevarrása lehetett, de még itt is éppen csak annyira, amennyit a helyzet megkövetelt.
A sebvarrótűt bűn egy határozott mozdulattal kirántani, kitépni. Csak kigördíteni szabad egy ívelt mozdulattal, és ez nemcsak a kényes bélvarratokra érvényes, hanem bármilyen öltésre.
Két csomónál többet, csak kivételesen szabad alkalmazni, de az a kettő legyen tisztességes, sebészi csomó. Az úgynevezett kofa csomók nem tartanak. A kötés kibomlik, vagy lazára csúszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése