2018/06/11

6. Fejezet: Szemészeti műtétek

Szemészeti műtétek. Ben Haddou. Elhanyagolt szülések és megoldásuk. Afférom a fővárosi gyógyszerésszel. Daraboló műtétek. Két 9 hónapos terhesség a hasban. Veszettségi járvány.

A ksar-es souki tartózkodásom elején, mintegy félévenként meglátogatott bennünket egy szemész is, akinek Heroin összegyűjtötte a szem betegeket, elsősorban a súlyos trachomásokat. Abban az időben azt hittük még, hogy a Szaharában nagyon sok trachomás beteg van. Egy későbben jött jugoszláv szemorvos aztán bebizonyította, hogy ez tévedés. A legtöbb trachomásnak vélt eset ugyanis közönséges, bár súlyos és igen hosszú ideig tartó kötőhártya gyulladás volt, ami azonban ugyan úgy a felső szempillák befele fordulásához és így hosszú távon vaksághoz vezetett, mint a klasszikus trachoma.
Illusztráció: a trachoma előrehaladása

A műtéti beavatkozás természetesen indikált volt, bármi okozta is a szempillák befelé fordulását. Jöttek is a betegek, mert az már a megvakulás előtt is idegesítette őket, ami részben szerencse, mert így sokszor még időben érkeztek.
 A műtét hosszadalmas és rendkívül babra munka volt. Aznap csak a szemész dolgozott és Ben Haddout is odaadtam asszisztálni. Nagyon élvezte és szerintem már akkor kitanulta a módját, a technikáját a műtétnek. A szemész nemsokára végleg hazatért Franciaországba, de a betegek csak jöttek és jelentkeztek. Hiába utaltuk be őket Casablancába, oda csak kevesen voltak hajlandók elmenni. Ben Haddou rábeszélt, hogy műtsük meg őket mi.
Átbogarászva a hiányos szakkönyvtáramat, semmi használható útmutatást nem találtam. Igaz, hogy néhány alkalommal pár percig figyeltem a szemész kollégát műtét közben, de őszintén bevallom, hogy inkább az asszisztensem útmutatásai, magyarázatai alapján kezdtem hozzá.
Helyi érzéstelenítésben csináltuk mi is, ez nem volt probléma. Szétválasztottam a felső szemhéjat és a kötőhártyát. Utána egyenként megkerestünk minden heget, mely befele húzta a hozzá tartozó szempillákat, és igyekeztünk minden ilyen hegecskét kimetszeni. Mikor a pillák már szabadon lötyögtek minden irányba, akkor apró U öltésekkel oda varrtuk a belső, szemhéj alatti finom kötőhártyát a felső szemhéj bőréhez úgy, hogy a szempillák inkább felfele, mint előre álljanak. Valahogyan úgy, mint az éjszakai pillangóké, amikor szempillafestést alkalmaznak.

A legelsőt én csináltam. Sokat dühöngtem és káromkodtam, mert világ életemben utáltam az ilyen aprólékos munkát. Ehhez talán legjobb lett volna órás szemüveget a jobbik szemembe csippenteni, mert alig lehetett a picinyke hegeket észrevenni, pedig még a nagy lámpát is felgyújtottuk. Melegem is lett, már ettől is. A tisztábban látás érdekében kihasználtam azt a „szerencsémet”, hogy rövidlátó vagyok Levetettem a szemüvegemet, és így harminc-negyven centiméter távolságból, anélkül dolgoztam. Ily módon kissé nagyobbított képet láttam és tisztábban. Ezt a trükköt alkalmaztam már előtte is egy-egy zavarosabb, mélyebben végzett műtétnél.

 Illusztráció: láthatóan a műtétet manapság valóban nagyítóval végzik

A második műtétnél már én asszisztáltam és Ben Haddou végezte a műtétet. Meglepően ügyes volt, és talán jobban is látott, mint én. Ettől kezdve ez lett a kedvenc műtéte, és óriási tekintélyt biztosított számára, a többi ápoló előtt.
Én a továbbiakban már csak az érzéstelenítést csináltam, és csak a műtét kezdetén, a felső szemhéj hosszanti bemetszéséig a bőr és a kötőhártya között, maradtam. A műtét pepecselő, aprólékos részét nyugodt lelkiismerettel rá mertem bízni, és soha nem csalódtam.

A másik állandó munkája a lepra gyanús betegek alkarjából való próba kimetszése volt. Ezt is levette a vállamról, nagy megkönnyebbülésemre, mert hiába tudtam, hogy a lepra nem fertőz, valahogy mégis irtóztam hozzányúlni. A kimetszett csomócskát azután Heroin formalinba tette, és felküldte Casablancába, szövettani vizsgálatra. Bizony, ilyen modernek voltunk.

2018/05/29

5. Fejezet: Misui

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

A fő fogás a misui (szerk.: Méchoui) volt. Kis, méhkashoz hasonló kemencében sült egész, vagy fél birka. Az asztalka közepére tették, és mellé egy kis kupac sót, valamint két kupac fűszerkeveréket.

Illusztráció: méchoui




Az ugyancsak három ujjal letépett húscafatokat ezekbe lehetett tunkolni, mindenkinek ízlése szerint. Mint öreg hentes, elég hamar megtanultam, hogyan és melyik részből érdemes kitépni egy darabot. Természetesen a gerinc mellől
Nagy bánatomra a mellettem ülők csupa kedveskedésből állandóan téptek számomra egy-egy adagot. Ezt persze nagy udvariatlanság lett volna visszautasítani. Erre már első alkalommal figyelmeztetett Zoltán. Elég hosszú ideig tartott, míg az ápolóim révén sikerült elterjesztenem, hogy nekem a legnagyobb örömet az okozza, amikor saját magam téphetem le a húst.

Illusztráció: méchoui fűszerkeverék

Hozzávaló italnak a rohadt, amerikai kátránylét, Coca vagy Pepsi Colát adták, legnagyobb bánatomra. Zoltán ezt is megoldotta, mert hozott magával egyliteres zöld üvegben kólát, amit aztán közvetlenül az üvegből fogyasztott. Engem is kínálgatott és előre biztosított, hogy az övé finomabb. Igaza volt. Nagyon finom vörösbor volt a kólás üvegben.
Csak akkor pánikoltunk be, amikor a mellettünk ülő katonatiszt is elkérte és jól meghúzta az üveget. Valahogyan megsejtette, hogy mit iszunk. Mondanom sem kell, de így a kelleténél hamarabb elfogyott a kólánk.

Befejezésül gyakran adtak kuszkuszt. Ezt afféle nagyon apró szemű tarhonyának nevezhetnénk. Ehhez már adtak kanalat is, de én hamar megtanultam anélkül enni. Három ujjal felcsippentettem egy keveset, majd ugyancsak a jobb markomban meggörgettem néhányszor, hogy kissé összeálljon, aztán bedobtam a pofámba. Nagy sikerem volt, hogy ilyen gyorsan elsajátítottam a technikát.

Mindig is erősen izgatta a fantáziámat, hogy milyen kemencében sütik meg a misuit, ezt a nemzeti eledelt. Nos, ez egy méhkasszerű, de annál kissé magasabb és szélesebb, agyagból készült kemence, melyben éppen hogy elfér egy feje tetejére állított és karóhoz kötözött birka úgy, hogy ne érjen a kemence oldalához. A birkát vagy esetenként csak a fél birkát a kemence tetején szabadon hagyott, négyszögletes nyíláson helyezik be. Alul is van egy kisebb nyílás, mely a tölgyfával megrakott kemence begyújtására és a kellő huzat biztosítására szolgál.
Mikor a fa teljesen elég és parázs is alig van, az alsó nyíláson kiszedik a hamut és parazsat, a nyílást pedig betapasztják szamár trágyával gyúrt agyaggal fedett, előre elkészített keményfa deszka darabbal. A felső, egyelőre még szabadon hagyott nyíláson keresztül néhány percenként egy speciális arab hőmérővel ellenőrzik a kemence hőmérsékletét, amíg az le nem hűlt a kívánt fokra. Ekkor behelyezik a birkát, majd egy négyszögletes keményfa darabbal, hasonlóan a lenti nyílás bezárásához, ezt is betapasztják szamártrágyával gyúrt agyaggal.
Ez ellen a speciális tapasztó vagy inkább ragasztó anyag ellen határozottan tiltakoztam, és közönséges, esetleg szalmával kevert agyagot javasoltam. Bármennyire tiszteltek és szerettek, úgy néztek rám, némileg szánakozva, mint a hülye gyerekre. Ezt csak így lehet, így kell csinálni, jött a válasz. Már ezer évvel ezelőtt is így csinálták. Mit tehettem mást, elfogadtam. Talán ez is valami speciális illóanyaggal van összefüggésbe, mint a nógrádi vadnyúl a budiban. De ezt akkor nem tudtam még ilyen bizonyossággal, mert akkor még nem jártam Nógrádban.

A speciális arab hőmérő rendkívül szellemes és főleg olcsó. A szakértő benyúlt a felső nyíláson annyira, hogy a csuklója is eltűnjön, vigyázva persze, hogy a csupasz alkarjával hozzá ne érjen a kemence falához. Ha a másodperc töredékéig, egy szempillantásig bent tudta tartani a kezét, akkor már elérték a kívánt hőmérsékletet, nem volt szabad tovább hűteni.
Ajánlották, hogy próbáljam meg én is. Némi félsszel ugyan, de kipróbáltam. Csak félig mertem bedugni a kezemet. Nagyot nevettek és megállapították, hogy túl finom bőröm van. Mikor a hőmérséklet megfelelő lett, újra próbát tetettek velem.Esküszöm, hogy én magam is jól éreztem a különbséget.

5. Fejezet: Ünnepi lakomák

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthopédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Nálam a gazdagabb betegek a hálájukat, egy ünnepi vacsorával rótták le. Be kell vallanom, hogy én nagyon élveztem.
Legelőször Zoltán barátom vitt el egy ilyenre, nem sokkal megérkezésem után.
Bevezettek egy nagyobb terembe, ahol a falak mellett végig, szépen letakart padok voltak. Ezek előtt pedig alacsony, kerek, négy-hat személyes asztalkák. Az asztalkák másik oldalánál pedig úgy nevezett puffokat /alacsony, kerek, egy személyes ülő alkalmatosság/ helyeztek el. Mivel én is előkelő vendégnek számítottam, mindig négyszemélyes asztalhoz ültettek.
 Illusztráció: marokkói vacsora asztal

Társam Zoltánon kívül vagy a helyi kaid /afféle polgármester/, vagy a rendőr, vagy csendőr parancsnok, vagy valamelyik helyi katonatiszt voltak. Utána jött a kötelező kézmosás vagy öblítés, aszerint, hogy ki hogyan csinálta, majd a várakozás kitöltése a tradicionális zöld teával, sok cukorral és mentával.
Kezdetnek általában egészben sült tyúkot adtak, körbe rakva mandulával és olíva bogyókkal. Nagyon szerettem ezeket az apró termetű, régi, paraszt tyúkokat. Más az ízük. Remélem, azóta sem tértek át a hatalmas hibrid csirkékre.
Még az első ilyen lakomáim alkalmával történt, hogy azzal hencegtem, hogy ilyen kisméretű tyúkot egyedül is meg tudnék enni. Akkor egy francia tanár vagy üzletember is ült az asztalunknál. Mivel nem ismerte az étvágyamat, könnyelműen három üveg pezsgős fogadást ajánlott. Zoltán, aki már jobban ismert, biztatott, hogy fogadjam el az ajánlatot. Meg is ettem az egész tyúkot, bár a házigazda egyre magyarázta, hogy a következő fogás még finomabb lesz, egészben sült, hízott birka. Csak akkor nyugodott meg, bár talán egy kissé csodálkozott, amikor becsületesen ettem a birkából is. Úgy hiszem innen származhatott az a rólam terjesztett legenda, hogy képes vagyok egymagam megenni egy fél birkát.

 Illusztráció: marokkói egészben sült bárány

Első alkalommal szokatlan volt számomra, hogy csak kézzel, szigorúan csak jobb kézzel volt szabad enni. Állítólag maga Mohamed rendelte el, hogy közös étkezéseken semmiféle szúró, vagy vágó eszközt nem szabad használni, nehogy a túl vérmes arabok egymást is megszurkálják. Bölcs ember volt. A tyúkot szigorúan a jobb kezünkkel, három ujjunkkal széttéptük és felfaltuk. A csontokat nem illett leszopogatni, mert az ment ki az asszonyoknak és a gyerekeknek.

A bal kéz az úgynevezett piszkos kéz. Van olyan érzésem, hogy ez az elkülönítés, már sok-sok évezreddel ezelőtt megtörtént, még a történelem előtti időkben. Úgy gondolom, hogy a mi ősapáink is ismerhették ezt a fontos szabályt. Ha valaki nem hiszi, az figyelje meg egy nyilvános férfi WC-ben, hogy a férfiak melyik kezükkel veszik elő és tartják a pöcsüket. Szinte kivétel nélkül mindig a ballal.

Az illendőség megkívánta, hogy étkezés közben, de legkésőbb utána böfögjünk, mert csak ezzel tudtuk bizonyítani, hogy ízlett az étel. Nálam a böfögés könnyen ment, mert élethűen tudtam utánozni, már kora gyerekkorom óta. Ezzel bosszantottam az olyan főnökeimet, akik nem akartak ebédszünetet tartani. Még a gyomorkorgást is utánoztam, de ha ez nem bizonyult hatásosnak, akkor hangosan böfögni kezdtem, és gyomorfájásra panaszkodtam.

2014/02/16

5. Fejezet: A hálapénzről

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Pénzt én ott nem kértem, de nem is igen kaptam. Semmitől nem undorodom jobban, mint a Magyarországon eluralkodott hálapénz rendszertől. Ez szerintem, beszennyezi az egész orvosi hivatást, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy az orvosok fizetése igen alacsony, nemcsak a nyugati kollégákhoz viszonyítva, hanem a többi magyar dolgozó fizetéséhez viszonyítva is.
A jelenlegi kenetteljes hozzáállás, miszerint előre kérni büntetendő, de utólag elfogadni nem sért törvényt, engem ugyancsak hányingerrel tölt el. Elismerem ugyanakkor, hogy nemcsak az orvosok pénzéhsége a hibás, hanem a központi hatalom, az állam hozzáállása is
Mégis, a legundorítóbb dolognak azt tartom, amikor az orvosok, és elsősorban a főorvosok különböző machinációkkal kiprovokálják, hogy a beteg fizessen. Ennél már azt is becsületesebbnek látom, ha kerek perec megmondják a betegnek, hogy a kérdéses műtétért mennyit szoktak kapni. Úgy érzem, hogy kötelességem elmondani, melyek azok az általánosan alkalmazott trükkök, melyekkel kiprovokálható, hogy a beteg előre fizessen, vagy legalább is megígérje az utólagos hálapénzt. Ez a kettő szerintem jogilag ugyanaz, még akkor is, ha jól tudom, hogy a betegek egy része nem tartja be az ígéretét



Jelenleg nincs hely az osztályon. Semmiképpen nem tudom felvenni. Ezt a trükköt akár háromszor is el lehet játszani, és biztosak lehetünk abban, hogy a dühöngő, vagy kétségbeesett beteget előbb, vagy utóbb valaki felvilágosítja, hogy fizetni kell.
Sajnos annyian várnak műtétre, hogy pillanatnyilag nem tudom még előjegyezni sem. A fenti módszer, azzal a különbséggel, hogy a kerülő utakon kórházba jutott betegeknél alkalmazható.
Bármennyire együtt érzek is önnel, kénytelen vagyok elhalasztani a már betervezett műtétet, mert közbejött… és jön a bla-bla. Számtalan, egészen hihető és jogilag megtámadhatatlan kifogást lehet felhozni. Különösen csúnya, és a beteg számára sokkoló, ha ezt csak a már betervezett és rögzített műtét napjának reggelén közlik.
Váratlanul felfedeznek a betegnél olyan betegséget, amit a műtét előtt feltétlenül kezelni kell, és ezért hazaküldik, vagy átteszik a belgyógyászatra.
Mind ezeket a trükköket azzal is ki lehet egészíteni, hogy rendszerint a főnővér elbeszélget a műtétre váróval. Bízhat a pénzre váró főorvos abban is, hogy a rakoncátlan beteget, a mellette lévő ágyon fekvő betegtársa fogja felvilágosítani. A betegek még tiltás esetén is megbeszélik egymás közt az ilyen témákat.
Csak a legismertebb trükköket ismertettem, mert nem szeretnék újabb tippeket adni. Ezeknél ilyen kockázatnak nem teszem ki magam, mert ezeket mindenki ismeri. Lassan már az újságírók is.
Nos odakint, legalább is nálam, ilyesmi szóba sem jöhetett. Arra viszont nem mernék megesküdni, hogy a nagyobb városokban nem alkalmazta-e néhány kolléga.

5. Fejezet: Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

A csonttörések rögzítésére a velőűr szögelést tartom ma is a legjobb kezelésnek. Ahol csak lehetett, alkalmaztam én is.
Mikor sikerült sípcsontrögzítő, kissé kard alakú szöget szereznem, azt is alkalmaztam. Nem zavart, hogy azzal lehetetlen úgynevezett anatómiai, vagyis hajszálpontos illesztést elérni. A régiek szerint jobb volt a csontosodás, ha a törtvégek kissé, oldal irányba fél-egy centire elcsúsznak egymáson, csak arra kell vigyázni, hogy tengely irányú elgörbülés, szögképződés ne legyen. Ez utóbbi pedig kizárt dolog velőűr szögezés esetén.
Elhanyagolt esetekben bokatörésnél a külső vagy belső bokát oda csavaroztam a megfelelő csonthoz. A csontok drótozását viszont egyértelműen elítélem. Egyetlen alkalommal használtam, állkapocstörésnél, de nem is bíztam benne úgy, hogy külső nyaki rögzítést is összekínlódtunk valahogyan, később pedig állandó állfelkötést kendővel, mint a halottaknál. És még egyszer használtam, egy nyílt, baltacsapás okozta kulcscsonttörésnél, a rablógyilkos pesztonkámnál.
Ellenben nagyon büszke voltam egy térdízületi műtétemre. Egyik reggel egy hivatásos koldust mutatott Ali. Mankóval járt, mert az egyik térde derékszögben rögzült, dagadt és fájdalmas volt. Már évek óta betegeskedett a térdével, de az utóbbi hónapokban már elviselhetetlenül fájt, nem tudott rálépni se, és így munkáját sem tudta igazán végezni, mert ahhoz egyik faluból a másikba kellett vándorolnia. Tiszteletre méltó öreg volt, nyílt, egyenes tekintettel. Fölvettem az osztályra, amit megköszönt, és még aznap csináltattam kétirányú röntgenfelvételt a térdéről. A megítélésem szerint térdízületi tuberkulózisa volt.
Azonnal elkezdtük az akkoriban szokásos antibiotikus kezelést, bár tisztában voltam vele, hogy az nem oldja meg a problémáját. Egyik este, mikor ráértem, hosszasan keresgéltem a szakkönyvtáramban a megoldást, míg rá nem jöttem, hogy ki kell vésnem a térdéből az összes beteg részt, vagyis meg kell szüntetnem az ízületet és összecsontosítani a térdet.
Ez a megbízható régi szakkönyvem szerint igen jó gyógyulást és bicegve ugyan, de járóképességet is adott, már akkor is, amikor az antibioticumokat még hírből sem ismerték. Hát akkor most, gondoltam, még gyorsabb és jobb eredményt kell kapnom.
A térdkalács eltávolítása után és a térd teljes kinyitása után, széles vésővel és nagy Volkmann kanállal teljesen kipucoltam, helyesebben eltávolítottam a porcos beteg részt, majd jól megsóztam Streptomycin porral, amit egy felbontott ampullából vettünk. A két csontvéget úgy alakítottam ki, hogy összeillesztésük után a térd nyújtott állapotba kerüljön.
A legvégén pedig két százas szöggel keresztbe megszögeltem, ahogyan az ácsok szokták a gerenda végeket. A szögeket Stump vásárolta a helyi vaskereskedésben, és megítélése szerint igen jó, gyakorlatilag rozsdamentes, minőségi szögek voltak.
Az öreg szépen felhízott, megerősödött, de maradt még vagy két hónapig, mivel tél volt és kint hideg.

 illusztráció: marokkói koldus

A beteg láb két-három centivel is rövidebb lett, de ez az öreget nem zavarta. Mondtam neki, hogy arra a lábára csináltasson magasabb talpú cipőt, de ezt elhárította. Egyébként nagyon szépen, szinte meghatóan tudott bicegve járni, és ez, mint Ali mondta, még az előnyére is válik. Kár, hogy őt sem láttam újra, mert kb. fél év múlva végleg hazajöttem Magyarországra. A szögkivételre visszarendeltem ugyan, de ottlétemig nem érkezett meg.
Volt még egy, az előzőhöz némileg hasonló beteg koldusom. Neki súlyos érszűkülete volt, ami egészen a térdig terjedő elhalást okozott. Bejövetelekor térdtől lefelé az egész lábszára és lábfeje száraz, fekete elhalást mutatott, ami több hónap alatt alakult ki az elmondása szerint. A bőr rászáradt a csontra, és olyan keményen, hogy kopogtatni lehetett rajta. Azért jött, hogy levágassa a megfeketedett részt. Megajánlottam a közvetlen térd feletti amputációt, de mereven elutasította, és már a kórház elhagyására készült, amikor beleegyeztem, hogy minden az óhaja szerint lesz, és a térde marad.
A szakkönyvtáramban megtaláltam a műtét részletes leírását, és így könnyű helyzetben voltam. A combcsont végéről lefűrészeltem a porcos részt, és ugyancsak eltávolítottam a porcot a térdkalács belső felületéről. Ez nem is volt igazán porc és így elegendő volt jó éles kanállal megkaparni. A térdkaláccsal együtt képzett bőrlebenyt hátra hajtottam és úgy varrtam, hogy a két lecsupaszított csontrész illeszkedjen egymáshoz. Öt néhány hónap után viszontláttam. Pontosan úgy nézett ki, mint a kalózfilmekben a falábú öreg kalóz. Házilag készített farúd volt szíjjakkal a csonkhoz kötözve, jól rögzítve, és így biztos járást tett lehetővé. A látvány megerősített abban a hitemben, hogy a régi sebész elődeink gyakorlatias emberek voltak és minden tiszteletet megérdemelnek.

5. Fejezet: Dongalábak

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Az orthopediába elsősorban a dongalábak helyrehozatalával kontárkodtam bele. Ilyesmi jóval gyakrabban fordult elő ott, mint nálunk. Általában több volt a veleszületett rendellenesség, mint itthon. Ennek okát én abban látom, hogy meglehetősen gyakori volt a nagycsaládon belüli házasodás. Valószínűleg a vagyon szétaprózódását szerették volna ezzel elkerülni. Természetesen testvérek ott sem köthettek házasságot, de az unokatestvérek már igen, és ez meglehetősen gyakori volt, annak ellenére, hogy ezt sem ajánlották, sem az állami hatóság, sem az egyházuk.
Az unokatestvérek közötti gyakori házasodáshoz hozzájárult az is, hogy a fiatalok jól ismerték egymást már gyerekkoruk óta. Közismert, hogy a tágabb értelemben vett nagycsaládon kívüli különböző nemű gyerekek nem igen játszhattak egymással, vagy legfeljebb csak tíz éves korukig. Így azután elég gyakori lehetett az úgy nevezett vakházasság. Nem csoda tehát, hogy az egymást jól ismerő, és esetleg a kicsi korukban már papás mamást játszó fiatalok is szívesebben választották, helyesebben fogadták el, az ismerős unokatestvért.

illusztráció: dongalábas baba (forrás: http://dongalab.blog.hu/2009/12/18/peti_totenete)

A születéskor, vagy röviddel azután észlelt eseteknél a feladat egyszerű volt. Viszonylag erős kötéssel kifele fordítottuk a befele forduló lábfejet. Néhány nap alatt ezt el is értük, és ilyenkor egy könnyű gipszkötést kapott a baba a bokájára, két-három hétre. A gipsz feltételénél vigyáztam arra is, hogy meg legyen a lábfej boltíve, vagyis lehetőleg ne alakuljon ki lúdtalp. Ehhez enyhén benyomtam, vagy inkább besimítottam a talp belső felén a gipszet. A gipszlevétel után egy hónapra visszarendeltük, és ha szükségesnek látszott, újra begipszeltük egy hónapra. Ahogy vissza tudok emlékezni, általában két gipszelés elegendő volt. Mondanom sem kell talán, de miután az első csecsemőt sikerült egyenesbe hozni, megjelentek az idősebb, pár éves gyerekek.

illusztráció: dongalábas baba gipszelés után (forrás: http://dongalab.blog.hu/2009/12/18/peti_totenete)

Az ő rendbehozataluk már jóval nagyobb problémát jelentett, de szerencsére a régi szakkönyvek kisegítettek. A külső bokán ejtett metszésből szabaddá tettem a csontokat, majd egy széles pofájú vésővel kivágtam belőlük egy ék alakot saccra, úgy hogy az összeillesztésük után a lábfej egyenes tartásba kerüljön, és úgynevezett lólábtartás se alakuljon ki. Hogy milyen csontocskát, vagy annak melyik részét vágtam ki, nem tudom, de nem is törődtem vele, a szakkönyvem tanácsára, mely azt feleslegesnek tartotta azzal a kiegészítéssel, hogy a többit bízzuk a természetre. A visszarendelt betegeken láttam, hogy tökéletesen igaza volt. A műtét utáni gipszet hat-hétre tettük föl, de két hét után már megengedtük, sőt kértük, hogy mankóval, kissé ránehezedve járjon.

2013/10/13

5. Fejezet: Berberek

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Többször emlegettem már a berbereket, és azt is, hogy számomra mennyire szimpatikusak voltak.

illusztráció: Zidane, aki talán a legismertebb Berber

Nem árt talán, röviden ismertetni azt a keveset, amit tudok róluk. Egyébként más sem tud sokkal többet, mert még ma sem tisztázott, hogy honnan jöttek, pontosan hova sorolhatók a különböző, ma már egymást sem értő nyelvjárásaik. Ez utóbbira had meséljek el egy jellemző példát.

illusztráció: Berber nyelvjárások

Egyik reggel érkezett egy középkorú férfi, valamilyen súlyos szemgyulladással, attól félve, hogy megvakul. Ez bizony előfordult, és nem is ritkán. A probléma az volt, hogy senki sem tudott vele szót érteni, pedig azért a kórházban meglehetősen vegyes eredetű személyzet dolgozott. Végül találtak egy udvari munkást, aki pár hónapja érkezett a Szahara mélyében vándorló egyik pásztor törzsből. Ő megértette, de saját maga is csak egy keverék, ritkább berber nyelvjárást beszélt, franciát nem. Ezt a nyelvjárást viszont jól megértette Ben Haddu az asszisztensem, aki kiválóan beszélte a franciát, mert iskolázott gyerek volt.
Ezután, már bárki könnyen elképzelheti azt az áttételes tolmácsolást, amivel igyekeztem kapcsolatba kerülni a beteggel. Ehhez azért még azt is tessenek hozzávenni, hogy a franciául hallott szöveget magamban lefordítottam magyarra, és a mondanivalómat is, először magyarul fogalmaztam meg. Azonnal franciául megfogalmazni és mondani a kívánt szöveget, csak évek múlva tudtam megtanulni. Nem könnyítette meg, sem a gondolkodást, sem a munkát, a feltehetően többször is eltorzított fordítás. A nyelvtudós fiatal berber udvarmunkást később felvettük a sebészet létszámába, mert szorgalmas és becsületes volt, ahogyan Hetmen ajánlotta.
A berber nyelvnek tehát semmi köze sincs az arabhoz, annak ellenére sem, hogy igen sok szót átvett onnan. Ennek bizonyítására leírom fonetikusan, hogy nevezték a fogolymadarat. Az arabok hezselnek, a berberek pedig tickurinak. Aki vadász, vagy legalább néha, nyár végén kiment a természet lágy ölébe, az azonnal tudja, hogy milyen nyelven csipognak estefelé egymás között a foglyok. Bizony, berberül. Ezen nincs mit csodálkozni, mert a berberek nagy becsben tartják a vadászatot.

illusztráció: fogoly

Van egy régi berber mondás, és talán pontosan emiatt szerettem beléjük:

„Egy igazi férfi három dolgot csinálhat az életben, ami méltó hozzá. Háborút, vadászatot és gyereket.”

Hogy honnan jöttek? Ki tudja. A vándorlásukat visszafele követni lehet egészen Etiópiáig, ahol állítólag ma is vannak berber törzstöredékek és egy város, amit Berberianak hívnak A történészek szerint az a legvalószínűbb, hogy valahonnan nyugat Ázsiából érkeztek oda. Még az is lehet, hogy rokonaink, bár inkább germán vagy mongoloid eredetűeknek tartják őket. Azt sem tudni, hogy mikor volt a nagy vándorlás, de valószínűleg Krisztus előtt nem túl sokkal. Biztosra vehető, hogy az első századokban, egészen az arab hódításig, keresztények voltak. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy még a mai építkezéseknél is használják a kereszt motívumot a főbejárat felett, mint díszítő elemet. A régi romokon pedig kötelezően látható.
Iszogatás közben gyakran káromkodtak a francia vendégeim, hogy mennyire ostobák voltak az elődeik, mikor a gyarmatosításkor nem a berberekkel kötöttek szövetséget, hanem az arabokkal, mivel azok mégiscsak kulturáltabbak voltak. Azt is mesélték, hogy volt olyan berber törzsfőnök, aki, miután legyőzték a franciák, kérte őket, hogy küldjenek papokat, akik megtaníthatják őket a legyőzőik vallására. Így vették át régen az iszlámot is.
Etnikailag, ezt én is csak megerősíteni tudom, fehérek. Akad persze köztük elég nagyszámú kreol, vagy még sötétebb színű is, de ennek magyarázata egyszerű. Mivel mindig is harcias nép volt, a történelme folyamán számtalan fekete rabszolgát ejtett és hurcolt magával északabbra. A nehezen megközelíthető hegyvidékeken és a legészakibb régiókban ma is fehérek, sőt, bátran merem állítani, hogy gyakran még nálam is fehérebb bőrűek.
Semmiképpen nem szabad azonban összekeverni őket sem a rifenekkel észak Marokkóban, sem a kabylokkal Algériában. Ezek germán eredetűek, a Spanyolországon keresztül érkezett vandálok és gepidák leszármazottai. Azzal a különbséggel, hogy a rifenek jócskán keveredtek berberekkel, míg a kabylok kevésbé. Az a vérkeveredés, amit az idegenlégió okozott, nem volt jelentős, és semmiképpen nem magyarázza a fenti tényeket és főként nem a kék szemű és szőke hajú, elég nagyszámú észak afrikai jelenlétét.

2013/10/06

5. Fejezet: Berberek és az Idegenlégió

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

A berberekről általában nem túl jó véleménnyel vannak Európában. Sokan még mindig, a régi rómaiak mintájára, egyszerűen barbároknak tekintik őket. Igaz, cserébe maguk a berberek is minden európait ruminak neveznek, vagyis rómainak. Kölcsönösen rossz véleményt alakítottak ki egymásról főleg az első világháború utáni francia, úgy nevezett pacifikációs háború alatt. Itt nagy számban fordult elő a megengedhető határokon való túllépés. De hát, végül is a berberek a saját otthonukat, családjukat védték, hiszen igazi hazájuk, országuk nem volt. Francia részről pedig elsősorban a hírhedt Idegen Légió harcolt, melyben azért szép számmal akadtak bűnözők is. Az, hogy ki kezdte a visszaéléseket, talán sohasem derül ki. Az ilyenkor világszerte alkalmazott szokás szerint, mindegyik a másik félre fogja.
Goulmimán, kedvenc vadászterületemen még ma is emlegetik, hogy mi történt egy, a franciák által bekerített csapatukkal. A falu magas és a körülötte lévő, öntözéssel művelt terület egy mély völgyben fekszik. Közvetlen előtte, észak és keleti irányban a kősivatag majdnem meredeken végződik és határolódik el a körül belül száz méterrel alatta fekvő völgytől. Ide, a meredek szélre szorították a berber csapatot, majd miután azok megadták magukat, a foglyokat a meredély szélére terelték és lerugdosták, lelökték őket a mélybe. Mivel a legtöbben nem zuhantak, hanem inkább csak nagy sebességgel gurultak lefelé, sokan életbe maradtak, persze különböző törésekkel és külső, belső sérülésekkel. Ezek még két-három napig jajgattak és kértek segítséget, de a légionárusok senkit sem engedtek a közelükbe. Aki megpróbálta, azt lelőtték, akár öreg, akár asszony vagy gyerek volt. No comment.

 illusztráció: idegen légiós plakát

A légiósok emlékezetében viszont az él, hogyan adták vissza az elfogott társaikat. Keresztbe a hasán, a köldök alatt csináltak egy arasznyi bőrmetszést. Ezt lefele szépen felpreparálták és csináltak belőle egy szabályos zsebet. Körülbelül olyat, mint ami a háziasszonyok kötényén van. Utána levágták a fogoly külső nemi szerveit, és betették az előre elkészített hasi zsebbe. Mindezt a francia katonai tábortól nem túl messze végezték el, mert a művelet után a megcsonkított férfiakat vissza küldték a társaihoz, hogy elmondhassa, így jár minden légiós akit elkapunk. Katonailag nézve nagy ostobaság volt, mert végsőkig fokozta a légiósok dühét és harci kedvét.

illusztráció: berber harcosok




Még egy rövid történetet el kell meséljek, mert ez imponált nekem legjobban, sőt, ezen mindig elérzékenyülök. Egy híres hegyi berber, akit a franciák halálra kerestek éveken keresztül és díjat is tűztek ki a fejére, végső elkeseredésében, mikor a hívei már nem követték, egyedül harcolt tovább. Valahol Khenifra környékén egy szűk hegyi ösvényen a környező sziklákon keresett magának egy jó lőállást, és onnan lőtte ki sorjában a katonákat. Mindaddig, amíg őt magát is ki nem lőtték. Amikor a katonák már fel tudtak hozzá mászni, mert nem lőtt többé, ott találták fejbe lőve, de legnagyobb csodálkozásukra puska nélkül. Egy öreg légiós, aki már jól ismerte a berber szokásokat, oldotta meg a rejtélyt. Meg akart halni harc közben, de erre a küzdelemre magával vitte a fiát, aki kissé hátrább bújt el. A fiú parancsot kapott az apjától, hogy halála után vegye magához a fegyvert, azonnal meneküljön és rejtőzzön el. Alkalom adtán pedig bosszulja meg az apját. No comment, de szeretném, ha ilyen fiam lenne.
Az itt kifejtett véleményemet nem tudományos könyvekből merítettem, hanem legfőképpen saját tapasztalatból, a barátaim, ismerőseim által elejtett morzsákból raktam össze. Szerintem közelebb áll az igazsághoz, mint néhány hivatalosan elfogadott tankönyv. Én mindenképpen rendkívül szimpatikus és becsületes népnek tartom őket. Néha sajnálom például, hogy meggondolatlanul elmentem egy berber táncosnő mellett, /csak plátói szerelem volt/, pedig talán életem legmélyebb lelki kötődése.

2013/09/21

5. Fejezet: Koponyaműtét

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Néha, még koponya műtétet is kellett végezzek. Egyik este érkezett egy koponya sérült, kb. tizenkét éves kisfiú az apjával. Jókora, hat-nyolccentis zúzott, repesztett seb volt a feje tetején. Az apa elmondása szerint megcsúszott és elesett, úgy ütötte meg magát. Vizsgálatkor rögtön kiderült, hogy beszakadt a koponyacsont is. Ráadásul egy csontszilánk becsúszott a koponya ép csontszéle alá. Azonnal átvitettem a steril nagy műtőbe mikor láttam, hogy nem egészen egyszerű fejsérüléssel állok szemben. Egy százalékos lidocainnal érzéstelenítettem az egész sebkörnyéket. Borotválni nem kellett, mert a haja egészen rövidre volt nyírva.
A berber kisgyerekeket általában kopaszra nyírják, ami szerintem igen egészséges, de mindig meghagynak egy tincset, hol elöl, hol hátul és vagy a jobb, vagy a baloldalon. Mikor ezen a változékonyan divatos frizurán legelőször csodálkoztam, elmagyarázták, hogy így különböztetik meg egymástól a különböző törzsek a gyermekeiket. Valahogyan úgy, mint ahogyan arra is törekednek, hogy a törzsnél tartott birkák lehetőleg egyszínűek legyenek, és ily módon könnyen felismerhetők lopás, vagy véletlen keveredés esetén.
Miközben bemosakodtam, kikérdeztem újra az apját, hogy mi is történt valójában. Őszintén elmondta, hogy a fiát valaki kővel fejbe vágta, de fogalma sincs, hogy ki lehetett. A fiú az eszméletét elvesztette, később magához tért, de ő sem emlékszik semmire. Ez utóbbit el is hittem, mert a koponyasérüléseknél, komolyabb agyrázkódáskor ez mindig így van, de azt, hogy az apjának sincs halvány fogalma sem, hogy ki lehetett a tettes, azt nem, de nem firtattam, mert jól tudtam, hogy úgy sem kapok rá választ, és különben is, ez magánügy. Ránézve a nyugodt, de határozott apára, egy pillanatig sem kételkedtem, hogy ne rendezné el a kérdést, a saját törvényeik szerint. Nem szeretnék az illető bőrében lenni gondoltam, de reméltem, hogy csak egy másik fiúról van szó, aki kissé nagyobbat ütött a kelleténél. Ilyenkor azért ők sem olyan szigorúak.
A csontszilánkot sikerült kihúznom, de közben észrevettem, hogy egy piciny kődarab is becsúszott az ép csont alá, amit nagyon nehéz lesz úgy megragadni és kihúzni, hogy ne sértsem meg az agyburkot. Csendesen káromkodtam, mert az segít és megnyugtat ilyenkor, és eszembe juttatta, hogy a tartalékba félretett, nem használatos műszereink között volt egy kézzel hajtható trepanáló, fúró. Olyasmi, amit az asztalosok használnak.

illusztráció: már a vaskorban is megfúrták a koponyát

Hetmen hamar megtalálta, és amikor megmutatta nekem is a fellelt műszereket, örömmel fedeztem fel, hogy van néhány csontcsípőm is. Szerencsére forró vizünk volt még a sterilizálóban, és így mindet hamar kifőztük, nem várva meg, még a kötelező húsz percet sem.
A fúróval ráfúrtam a csontra, de azon teljesen áthatolni nem mertem, mert ilyet addig még sohasem csináltam, nem is láttam, és ráadásul még a kedvelt szakkönyveimet sem volt módom elolvasni. Az elvékonyodott csontot aztán könnyen lecsipkedtem, és az apró, mintegy két-három milliméter átmérőjű kő darabkát sikerült eltávolítanom. Vérzés sehonnan nem volt, legnagyobb szerencsémre, és némi habozás után a sebet teljesen bevarrtam. Nagyon helyesen itt sem drenáltam. A fiú végig öntudatnál volt és válaszolt, ha kérdeztük. Én igazán csak ez után hittem el, hogy az agy, a fájdalom érzet központja maga, nem fáj. Addig ez nekem magas volt és logikátlan.
A kisfiú teljesen meggyógyult, utókövetkezmények nélkül. Később nem láttam, és azt sem tudom, hogy az apa hogyan rendezte a számlát.
Ugyancsak Ksar es Soukban véstem először koponyát, gennyes középfülgyulladás miatt. Nem túl sokat, de ilyesmit is hoztak időnként. Természetesen európai szemmel nézve, rendkívül elhanyagolt esetek voltak. Ilyen műtétet sem láttam soha, de rendkívül egyszerű volt. Sebmetszés után csináltam egy elég nagy lyukat vésővel a fül mögötti csontdudoron, majd azt Volkmann kanállal alaposan kitakarítottam, eltávolítva a csonttörmeléket is.

illusztráció: a középfül elhelyezkedése

A kaparást persze finom kézzel, könnyedén kellett kivitelezni, mivel közvetlenül a csont mögött futott néhány fontos ér és ideg. A nevükre már nem emlékszem, és különben is sohasem tanultam meg tisztességesen sem az agyat, sem a koponyát, mivel mindkettő túl komplikáltnak és felesleges fáradtságnak tűnt az anatómiai tanulmányaim idején.
Ma már nem divat, sőt egyenesen kontraindikált, de penicillin és streptomycin por keveréket is tettem az így kialakított üregbe. Ma is meg vagyok győződve, hogy jó hatású volt és soha nem láttam semmiféle allergiás tünetet, bár elismerem, ez utóbbi valóban tudományosan hangzik. A hálás anya könnyes szemmel köszönte meg, mert mint utólag megtudtam, az ilyen betegek azelőtt, általában halálra voltak ítélve, és ezt az anyák is tudták.

2013/09/01

5. Fejezet: A meleg veszélyei az autóban

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Érdekes fejsérülése volt egy a midelti ólombányánál dolgozó francia mérnöknek, aki csak mint kíváncsi turista látogatott le Ksar es Souk környékére a feleségével együtt, hogy megnézzék az igazi sivatagot. Mivel meglehetősen meleg volt, letekerték a kocsi ablakait, hogy némi friss levegőt kaphassanak. Rossz taktika, mert a nyári hőségben kívülről csak forró levegőre számíthatunk, és így jobb zárt ablakokkal autózni, de ajánlatos közvetlen az indulásig az autót garázsban tartani. Klimatizált autó valószínűleg létezett már akkor is, de nem a mi pénztárcánkhoz szabva.
Az ottani meleg számomra nem jelentett komoly problémát. Magam sem értem miért, de én, eltekintve egy-egy párásabb időszaktól, nagyon jól elviseltem a nyári negyven-negyvenöt fokos hőséget is. A legmelegebb időszakban, ami három napig tartott, negyvenhat és fél fok volt árnyékban. Ezt azért már a berbereim sem szerették, és persze én sem. Főleg éjszaka kínlódtam, mert azokban az igazán forró napokban, éjjel sem hűlt le igazán a levegő.
Normál körülmények között ugyanis hajnalra jelentősen lejjebb ment a hőmérséklet, különösen télen. Gyakran előfordult, például amikor nagyon korán hajnalban indultam vadászni, hogy egy eldugottabb helyen lévő sziklamélyedésben hártyás jeget találtunk. A nyári éjszakákon azonban nem kellett pokróccal takaródznunk, még egy lepedő is soknak tűnt. Ami igazán kellemetlen volt a legtöbb ember számára, az a levegő szárazsága, az igen alacsony páratartalom volt.
Ettől szenvedtek legjobban a minket meglátogató, de a tengerparton élő marokkói magyarok is. Én viszont az ő klímájukat, a meleg, páradús tengerparti légkört nem bírtam csak kínlódva elviselni. Valószínűleg a szervezetem hozzászokott a Szaharához. Eleinte én is, mindig szomjas voltam és igen sok vizet ittam. Az ápolóim azonban elég korán, nem sokkal a megérkezésem után figyelmeztettek, hogy ne igyak annyit, mert ők tudják, hogy mennél több vizet iszik valaki, annál szomjasabb lesz. Ők helyette a forró teát ajánlották, sok cukorral és mentával. Kínálgattak is szorgalmasan, még munkaidő alatt is, de én inkább a keserű teát szerettem, otthon is mindig azt ittam reggelire, vagy kifacsart savanyú narancsot. Volt is némi igazuk, mert a forró tea valóban hűsítő hatású volt és megszüntette a szomjúságot. Egyáltalán nem véletlen, hogy például a Gobi sivatagban ugyancsak forró teát isznak a kínaiak és a mongolok is.

illusztráció: a marokkói menta tea hozzávalói

Az ott élő fehérek nagy része, különösen, ha kimentek egész napra a terepre dolgozni, rengeteg vizet fogyasztottak. Így például az olasz építészmérnök barátom, aki mindig magával cipelte ilyenkor a tíz literes demizsonját tele vízzel.
A sok vízivásról tehát le lehetett szokni, ami számomra nem okozott nagyobb nehézséget, mert én már régóta, inkább csak mosakodásra szerettem használni, de azt sem szerettem eltúlozni. Bár azt a régi latin és olasz aranyszabályt, miszerint egy évben legfeljebb csak hétszer szabad és egészséges megfürdeni, ezt azért nem fogadom el, bármennyire tisztelem is a régi rómaiakat. Mindennek az eredménye az lett, hogy én éppolyan ritkán izzadtam, mint a berbereim. Az igaz viszont, hogy valahányszor megnyaltam a számszélét, mindig sós ízt éreztem. A másik furcsaság, amit észleltem, hogy naponta általában csak kétszer kellett pisilnem. Reggel és este megszokásból a lefekvés előtt.
A Mideltből jött pár nem tudta, hogy a sivatagban zárt ablakokkal illik autózni. Az asszonyka a térdén szétnyitva tartotta a térképet, hogy bármikor tájékozódni tudjanak, nehogy eltévedjenek. Egyszerre egészen váratlanul belekapott a kocsiba egy erős forgószél, ami ott nem ritka. A kocsit nem kapta fel, de a térképet igen, és odafújta, valósággal betakarta az autót vezető férfi arcát és szemeit.
Az autó leszaladt az útról és felborult. A férfi feje valahova beszorult, valószínűleg a nyitott ablakba, és félig megskalpolta a lendület. Hátul, keresztbe a tarkóján volt egy csontig hatoló szakított seb, melyben félig benne volt az egyik füle is, és a hajas fejbőr hátsó fele kifordulva, egészen a homloka közepéig helyezkedett el, illetve volt felhajtva. Ijesztő látvány volt és én magam is csodálkoztam, hogyan maradhatott életben.


illusztráció: autóbaleset

Közelebbről megvizsgálva azonnal láttam, hogy nincs is olyan nagy baj, mert a csont nem sérült. Megnyugtattam az asszonykát, az asszisztensemet is bemosakodtattam, én pedig fél százalékos lidocainnal körbe érzéstelenítettem a sebszéleket. Azért csak fél százalékossal, mert sokat kellett adjak, és nem akartam túllépni a megengedett mennyiséget.
Rövid bemosakodás után én is kesztyűt húztam, és váltogatva hol ide, hol oda öltve teljesen összevarrtam a fejsebet. Gondosan vigyáztam persze, hogy a fülnél ne öltsek a porcba, de azért az öltéseim szilárdan tartsanak. Másnap reggel, amikor jött érte az üzemi mentőautó, minden akadékoskodás nélkül elengedtem, mert olyan jó általános állapotban volt.
Pár hónap múlva látogattak meg újra, és akkor mesélte el, hogy repülővel Párizsba vitették, az egyik igen jó nevű intézetbe. Ott feküdt néhány napig, de újabb műtétre nem volt szükség. A párizsi sebész kollégák azt mondták, hogy olyan jól, precízen van varrva, hogy bűn lenne megbolygatni. Hozott persze egy üveg jó konyakot és azt hiszem pezsgőt is, amit azután közösen ittuk meg.
Némileg hasonló, de jóval súlyosabb sérültet kaptam egyszer Mideltben. Mintegy szászkilométernyire tőlünk a hegyekben fakitermelés folyt, és a sérült is ott dolgozott, mint teherautó sofőr. Üres kocsival haladt felfele a hegyekbe, egy szűk földúton. A bal könyökét a letekert ablakon kissé kidugva pihentette és hűtötte. Szembe jött vele egy másik, már farönkökkel megrakott teherautó. Mikor találkoztak majdnem súrolták egymást, és egy kissé kilógó fatörzs elkapta és letépte a bal karját, de nem az izületben szakította le, hanem kissé feljebb, valósággal letépte a vállát is.
Mikor behozták, egy kisebb kráter volt a válla helyén. Hiányzott még a lapockacsonton ülő izületi felszín is, és a kulcscsont fejecse. A sebből ín, ideg és izomcafatok lógtak ki, de látható volt a megcsavarodott és pulzáló, de nem vérző hónalji verőér is. Egyébként csak így maradhatott életben, így nem vérzett el. Vénás altatásban láttam el, kezdve a kissé kilógó nagyér dupla lekötésével. A kilógó idegeket kissé kijjebb húzva levágtam és igyekeztem a sebet megtisztítani minden cafattól, de minél takarékosabban. Ide a végén még én is tettem egy draint, bármennyire utáltam.
Meggyógyult, és tekintélyes, gazdag ember lett belőle, mert állítólag sokat kapott a biztosítótól. Talán még asszonyt is tudott belőle venni.

2013/08/14

5. Fejezet: Beszorult velőűrszeg

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Számomra igazi örömet azonban mindig a különleges esetek jelentették. Ilyen volt többek között az olyan eset is, amikor belekontárkodtam a traumatológusok és az ortopéd sebészek munkájába. A már előző életemre is jellemző, változatos pályafutásom révén, ez sem volt számomra igazán szűz terület. Magyarországon a kis kórházakban a legegyszerűbb ide tartozó műtéteket nemcsak látni lehetett, hanem csinálni is. Az ilyen irányú tapasztalataim még tovább szaporodtak a Milánóban eltöltött másfél éves traumatológiai klinikai működésem alatt, noha itt csak néztem a különböző műtéti megoldásokat.
Az első combcsonttörés utáni velőűr szögelést még Ksar es Soukban végeztem. A franciák nagyon ötletes módon nem a már Magyarországról is jól ismert U szöget használták, hanem egy tömör acél rudacskát. Ehhez nem kellett vezetőnyárs sem

I
illusztráció: velőűrszeg

Gerincérzéstelenítésben feltártam a törés helyét, a felső törtvégbe helyeztem a megfelelő hosszúságú és vastagságú szöget fejjel felfelé, majd alulról addig kalapáltam, amíg áttörte a combcsont felső végét és kidudorította a farpofán felette elhelyezkedő bőrt. Erre rámetszettem és alulról tovább kalapálva a szöget, feltoltam olyan magasra, hogy annak alsó hegye éppen csak, hogy kilátszott a felső törtvégből. Ezután hozzáillesztettem az alsó törtvéget és felülről kezdtem kalapálni a szöget, mely így belülről sínezte ki, rögzítette a törést.
A szöget három hónap múlva fölülről könnyedén ki lehetett húzni, és újra felhasználni. Harmadszorra sajnos nem, mert akkorra már korrodálták, kikezdték a szövetnedvek. Három hónap után már a szervezet is igyekezett feltolni, és gyakran közvetlenül a farpofa bőre alatt vált jól tapinthatóvá a szög feje. Sokszor elegendő volt egy piciny bőrmetszés, és a szöget két ujjal ki lehetett húzni.
Egy alkalommal azonban, már Mideltben, nagyon kínos, szó szerint szorult helyzetbe kerültem. Beszorult a szög, miközben felfele kalapáltam. Ráadásul én ostoba módon tovább erőltettem abba a reményben, hogy magától megoldódik a dolog, ha sikerül a szűkületen áterőltetnem. Nem sikerült, és így még jobban beszorult. Legalább akkora pánikba estem, mint amikor dróttal kellett összevarrnom a hasat. Szerény és kevéske szerszámommal hiába próbálkoztam, se föl, se le, nem ment. Végül hívattam Stumpot és megbíztam, hogy keressen a kórházi lakatosnál két –három erős fogót. Ez a disznó jót röhögött, és sajnálatos módon még a jelenlévő ápolóim is alig tudták visszafojtani a nevetést, de legalább diszkréten félrefordultak. Különösen akkor derültek, amikor kissé később, még egy nagykalapácsot is hozattam.
Egyik ápolóm a két hónaljánál tartotta a beteget, nehogy lehúzzuk az asztalról. Én és az asszisztensem fogóval rögzítettük a felső törtvéget. Stump, aki talán a legerősebb markú volt, egy a vízvezeték szerelőknél használatos, hosszúnyelű csőfogóval rögzítette a lefele kilógó acélszöget, Aszú a lakatos pedig bíztatásomra mind erősebb, egyenletes, szakszerű ütésekkel a csőfogó szög előtti részére ütögetve a nagykalapáccsal, végül is kiverte a szöget. Nem tapsolt senki, vagy legalább is nem hallottam, mert akkorát sóhajtottam. Az időközben kifőzött vékonyabb szöggel, aztán befejeztem a műtétet. Talán felesleges mondanom, sebgennyedés nélkül, zavartalanul gyógyult, de azért ezzel az esettel csak ritkán és olyankor dicsekedtem, amikor már megfelelő mennyiségű bort fogyasztottam.
A beteg műtét közben végig fent volt, mert mint minden hasonló esetet, ezt is gerincérzéstelenítésben végeztem. Ali persze beszélgetett vele, és megmagyarázta, hogy egy ritka nehéz műtétje van, de semmi oka a nyugtalanságra. A végén megmutatta neki a műtét előtti törés és a végleges röntgen képet is, ahol jól látható volt a combcsont és benne a szög, de szerencsére újabb törés, vagy repedés nem. A beteg szemlátomást el volt ragadtatva.

2013/04/03

5. Fejezet: Sérvműtétek

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

A civilizált államokban egy általános sebész, vagy ahogyan gyakran nevezzük hasi sebész, csak ritkán jut valami különlegesebb esethez. Általában csak, mintegy tucatnyi típus-műtét közül válogathat. A többit elhappolják a különböző specialisták. Ennek természetesen meg van a maga jó oldala is, de szerintem a munka így kissé monotonná, robotszerűvé válik.
Természetesen nekem is megvoltak az úgynevezett típus műtéteim, melyek a munkám nagyobbik részét képezték. Elsősorban a vakbélgyulladás műtéte és a császármetszés, mely gyakori volt, hiszen legkevesebb százezer lakóst láttam el, akiknél a szülési arányszám jóval magasabb volt, mint Európában. Leggyakoribb műtéteim azonban kezdettől fogva a sérvműtétek voltak.
Eleinte néhány köldöksérvet is operáltam, főleg gyerekeknél és csecsemőknél, de ezt gyorsan abbahagytam, amikor megtanultam egy igen egyszerű kezelési módot, mely ráadásul hatásos volt, szinte minden esetben. A picinyke köldöksérvet vissza kellett helyezni, a szájadékára rátenni egy azt befedő fémpénzt, vagy esetleg egy kerek és kemény karton darabkát, és leukóplasztal, kissé összehúzva a hasizmokat, rögzíteni. Az így felhelyezett ragasztás irányát egy hét után megváltoztattuk, nehogy felmaródjon a csecsemő bőre, és a kötözést kb. egy hónapig vagy hat hétig így folytattuk. A köldöksérv, szinte minden esetben gyógyult. Nagyon ritkán, csak ha a sérvkapu a szokottnál jóval tágabb volt, kellett műtétet végeznem.

illusztráció: köldöksérves gyermekek (Wikipédia)

Be kell vallanom, hogy ezt a kissé primitívnek tűnő eljárást az ápolóimtól tanultam. Nekem soha nem voltak gátlásaim az általuk alkalmazott eljárások átvételében, ha azt magam is jobbnak láttam. Így azután én nem csak tanítottam a beosztottjaimat, hanem tanultam is tőlük. Soha nem észleltem, hogy ez a tekintélyem rovására ment volna. Sőt.
Az ágyéksérvek túlnyomó részét idős, ötven, hatvan éves, szikár, de izmos, öreg férfiakon végeztem. Természetesen minden esetben helyi érzéstelenítést alkalmaztam. Soha sem hallottam őket panaszkodni. Egyetlen egy, esetleg kettő operáltam jött vissza sérv kiújulás miatt. Ez feltűnően jó eredmény, ami annak köszönhető, hogy a jó technikai kivitelezés mellett, betartottam néhány az addigi tapasztalataimból összegyűjtött szabályt.
A sérvtömlőt, ha csak lehet, el kell távolítani, de az úgynevezett veleszületett sérvnél nem szabad erőltetni. Kevés gusztustalanabb dolog van, mint amikor egy kisgyerek tökét széttépik, hogy a tömlőt tökéletesen el tudják távolítani. Szerintem bőven elég ilyenkor, ha csak a részben kipreparált és derékban kettévágott tömlőnek a hasüreg felőli részét távolítjuk el. A másik felét elég hosszában felhasítani annyira, hogy a herevezeték képletei alatt egyetlen öltéssel ki tudjuk fordítani, és így megakadályozni az esetleges későbbi összetapadást, és az úgynevezett herevízsérv kialakulását.
A Bassini öltések behelyezése az egyik legdöntőbb mozzanat. Mindig a legalsóval kell kezdeni, és ezt minél mélyebben és alaposan oda kell ölteni a csonthártyához. Onnan tudjuk, hogy az öltésünk jó volt, hogy a beteg ilyenkor egy kis fájdalmat jelez, ha nem is hangosan, de egy arcfintorral vagy rándulással. Én mindig előre figyelmeztettem őket már Magyarországon is, hogy kis fájdalmat fognak érezni.

illusztráció: az Eduardo Bassini által kidolgozott eljárás

A legfelső öltésnél arra kell vigyáznunk, hogy kissé magasabban helyezzük föl, mint ahogyan azt a helyzet látszólag megkövetelné. Így elérjük a herevezeték megtöretését derékszögnél is kisebbre, miáltal nehezebben csúszhat vissza bele a hashártya. Általában négy Bassini öltés elegendő, sőt sokszor három is, de ezek markoljanak föl elég vastag izomnyalábot. Nem igaz, hogy minél feszesebbre kell húzni és csomózni. Túl szoros kötés vérellátási zavarokat okoz, és előbb vagy utóbb átvághat és ezáltal valóban jelentősen meglazulhat.


illusztráció: a Poupart szalag

A Poupart szalagon szépen lehet látni a hosszanti rostokat. Ne helyezzük az öltéseket ugyanabba a rostvonalba, mert akkor könnyen végighasadhat, és ezáltal gyöngül meg az öltés sorunk.
Öregeknél, ha az izomzat már sorvadt, vagy elzsírosodott, varrjuk együtt a fasciával, bőnyével. Ennek kivitelezéséhez legelőször egy kis haránt metszést kell ejtenünk a fascián, ott ahol a herevezeték kibukik a hasüregből. Alulról a második öltést pedig már úgy helyezzük be, hogy mintegy centiméternyire a fascia szélétől öltünk, majd felvéve egy kis izomnyalábot, újra beöltünk alulról a fascia szélébe, és csak ezután öltünk be a Poupart szalagba. Ily módon megerősítettük a hasfalat, és ugyanakkor elértük, hogy azonos szövetek tapadjanak egymáshoz, aminek a fontosságát talán felesleges hangsúlyozni.
Ez persze csak a jobb oldali sérveknél lehetséges. Bal oldali sérveknél, miután azokat is a beteg jobb oldalán állva oldjuk meg, először a Poupart szalagot vesszük föl, majd felcsippentjük az izombőnye /fascia/ szélét, kis ujjnyi vastagságú izomnyalábot és mintegy egy - másfél centiméternyi fasciát, és csak ezután csomózzuk meg a kellő vastagságú fonott nylon, vagy esetleg selyemfonalat.
Az ugyancsak gyakori combsérveket is hasonló módon operáltam, miután a sérvtömlőt visszahúzva a Poupart szalag alatt, átalakítottam őket ágyéksérvvé. Sohasem szerettem a combsérvekben való vak turkálást, és a bizonytalan, nem kielégítő ellátást.

2012/11/03

4. Fejezet: Kígyómarás

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

Meglepően jó eredményeket értem el a kígyómarások gyógyításában. Ezt Heroin doktor barátomnak köszönhetem, aki indokínai működésénél tanulta meg ezt a kissé szokatlan és nem egészen szabályos kezelési módot. A marokkói mérges kígyókról tudni kell, hogy legkevesebb hetven féle viperájuk van, és ezen kívül akad még néhány kisebb kobraféleség is. Ezekkel azonban inkább csak északabbra lehetett találkozni. A különbség a kettő között leginkább a marás magasságában van, mivel a kobra mindig megemeli a fejét és úgy csap le, míg a szerényebb vipera csak alacsonyan, siklás közben harap. Rendszerint a boka magasságában, vagy a beteg ujjánál, ha például megmarkol egy fű csomót sarlóval való aratás közben.
A kórházba természetesen csak azok az esetek kerültek, akiket valamelyik jobb indulatú vipera mart meg. Volt ugyanis, például a két perces kígyó, egy rendkívül vékony és viszonylag hosszú, majd egy métert is elérő, kifejezetten ijesztő fajta, no meg a szarvas viperák.

illusztráció: szarvas vipera

Általában azt lehetett mondani, hogy mennél kisebb és satnyább volt egy vipera, a marása annál veszélyesebb. A mérgezés súlyosságát befolyásolta az időjárás, elsősorban a hőmérséklet is. Télen és kora tavasszal, amikor kissé hideg volt, koránt sem voltak olyan mérgezők, mint nyáron a nagy melegben.
Vadászat közben három viperát lőttem, és mind a három különböző volt. Ehhez tudni kell, hogy már gyerekkorom óta irtózom a kígyóktól. Talán hat-hét éves lehettem, amikor a kertünk mellett lévő, kissé vizenyős réten ráléptem egy siklóra. Rettenetesen megijedtem, mert rátekeredett a lábamra. Azt hiszem, hogy ezt a sokkot máig sem sikerült kihevernem és innen ered a kígyóktól való irtózásom.
Az elsővel Goulmima mellett találkoztam, foglyászás közben. Majdnem egy méter hosszú, vastagabb cukorspárga vékonyságú kígyó volt. Ezeket hívták az Afrikában élő franciák kétperces viperának. Ez azt jelentette, hogy a megmartnak legfeljebb csak ennyi ideje maradt az életéből.
A másodikkal ugyancsak foglyászás közben találkoztam, de Ksar es Souk mellett, egy pálmaerdőben. A pálmás szélén ballagtam, amikor közvetlenül az orrom előtt suhant el valami élénkzöldesen csillogó. Az első pillanatban kismadárnak gondoltam, mert közvetlenül az erdőszéli alacsony bokrok felső levelein láttam meg, mintha repülne. Mikor felismertem, kapásból ösztönösen rálőttem, de nem találtam telibe, egyetlen szem sörét érhette csak deréktájban, és így módomban volt közelebbről megnézni. Nagyon szép volt, két piciny szarvacskaszerű képződménnyel és mindössze másfél arasznyi lehetett. Ez a fajta sem igen ad a közgyógyellátásnak sok munkát, inkább csak a temetkezési vállalkozóknak.
A harmadikat gerlevadászat közben lőttem, amikor egy datolyapálma erdőn ballagtam keresztül egy gyalogösvényen. Hajszál híján ráléptem, mert ott napozott karikába csavarodva az ösvény porában. Persze én nem a lábam elé néztem, hanem fel, a pálmafák tetejére, ahol a gerléket kerestem. Ettől ijedtem meg talán a legjobban, pedig ez csak egy közönséges, kissé vaskosnak mondható, kevésbé veszélyes vipera volt. A hossza majdnem elérte az egy métert, de a berber szakértők szerint ez a legkevésbé mérgező.
Mindvégig irtóztam és féltem a kígyóktól. Félelmemet csak némileg enyhítette, hogy Stumptól már a vadászataink kezdetén kaptam két bőr kamáslit. Ez tette lehetővé, hogy csizma, vagy magas szárú bakancs nélkül is mertem vadászni, mert a viperák sohasem haraptak bokán felül. Igaz, Midelt környékén állítólag voltak kobraféleségek is, melyek megemelkedve felülről csaptak le az áldozatukra, de szerencsémre ilyenekkel én nem találkoztam.
Herointől tanult kígyómarás elleni kezelés lényege abból állt, hogy bekötöttünk egy infúziót, melyet megtömtünk különböző gyógyszerekkel. A kezelést ő még Vietnamban tanulta. Legfontosabb hatóanyaga a B l vitamin volt, de ezen kívül raktunk bele C és P vitaminokat is, no meg a biztonság kedvéért a B vitamincsoport többi tagjából is, és szükség szerint szív és keringésre ható gyógyszereket, aszerint, hogy a beteg milyen állapotban érkezett. Mai eszemmel még egy csipetnyi Heparint is tennék.
Barátom eleinte mentegetődzött, mivel annak ellenére, hogy tudja, a B l vitamint nem szabad vénásan adni, mégis szükséges legalább ötven milligramm. Megnyugtattam, hogy én cselédkönyves koromban, a híres Sántha professzornál rendszeresen adtam, és többször száz milligrammot is, vénásan.

illusztráció:Sántha professzor

Így aztán mi rendszeresen ennyit tettünk az infúzióba. Emellett adtuk természetesen az előírásos, kombinált viperamarás elleni szérumot is, de máig is szilárdan meg vagyok győződve, hogy nem ez segített a sokszor már reménytelennek látszó állapotban érkezett betegeinknél.
Ha valakit a bokáján, vagy valamelyik lábujján mart meg a kígyó, az már rendszerint szederjes, hullafolthoz hasonlítható, márványszerű rajzolattal a lábfején, vagy a lábszárán, jelent meg. A legsúlyosabb esetekben ez felterjedhetett akár a köldök magasságáig is, így ez a bőrrajzolat meglehetősen jól jelezte az eset súlyosságát. A kezelésünk hatékonyságát is ezzel mértük. Ha az infúziós koktél még egy óra múlva sem fejtette ki a jó hatását, akkor azt megismételtük, akár emelt adaggal. Általában azonban már az első koktél hatására kezdett elszíntelenedni a hullafoltos bőr, és semmiképpen nem húzódott felfelé. A megmart lábujjat sem kellett minden alkalommal amputálnunk.
Az egyik kígyómarásos esetem különösen mély benyomást tett rám. Tíz-tizenkét éves fiút hozott messziről, szamárháton az apja, akit még előző napon mart meg egy vipera. A fiú igen rossz bőrben volt, még a mellkasa is szederjes hullafoltos rajzolatot mutatott. Ami még jobban nyugtalanított, hogy teljesen szabálytalanul, össze-vissza vert a szíve és valószínűleg ennek következtében kifejezett légszomja is volt. Reménytelen esetnek látszott, de azért számomra mégis csak adott némi esélyt, hogy már több mint huszonnégy órája képes volt ellenállni a halálnak.
Kisebb nagyobb ritmuszavart gyakran észleltünk a kígyómarásoknál, de azért ilyen nagyfokút nem. Azonnal bekötöttük a szokásos infúziónkat, dupla adag B l vitaminnal.
Mikor kb. két óra múlva, a műtétek után újra megnéztem, a szederjes bőrrajzolat mintha halványabb lett volna, de a ritmuszavar nem változott, és így egy-nyolcad milligramm Kombetint is tetettem a következő infúzióba. Ez utóbbi egy jól bevált szív-izomerősítő, német gyógyszer, amitől a francia orvosok kifejezetten féltek. Helyette mindig a szerintem gyengébb hatású Strophantint használták.
Az infúziót naponta ismételtük, míg a negyedik vagy ötödik napon határozott javulást nem észleltem a szív és keringés állapotában is. A bőr már előzőleg feltisztult, de most először nem fulladt és a szívritmusa is javult. Ettől kezdve már csak Strophantint kapott, fel is tudott kelni és az étvágya is megjött. Az apja végig mellette volt, kivételesen azt is megengedtem, hogy bent aludhasson az ágya mellett.
Hazaengedni csak mintegy három hét múlva mertük, amikorra teljesen rendeződött a szívritmusa. Szinte sajnáltam, hogy Heroin akkor már nem dolgozott mellettem, mert máig is meg vagyok győződve, hogy a sikeres kezelés az ő érdeme volt elsősorban.

2012/10/07

4. Fejezet: Puskarobbanás okozta kézsérülés

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

Hasonló, kissé szabálytalan, de igen eredményes kezelésre jöttem rá ugyancsak Mideltben, a kézben felrobbant elöltöltő puska okozta sérüléseknél. Több is jelentkezett ottlétem alatt. Ehhez tudni kell, hogy a berber családoknál, de ugyan így az araboknál is, általában akad egy régi puska. A hegyekben, mint például Midelt, gyakran használják is, hogy a kicsiny, megművelt föld darabkáikról elűzzék a kukorica közt lakmározó vaddisznót. Ott ugyanis akad ilyen vad is, én is lőttem egyet. A puskacsőbe ólomgolyó helyett rendszerint rozsdás szögeket és csavarokat, valamint mindenféle apró vasdarabot tettek. Ha nagyon megtömik, ez bizony könnyen beszorulhat lövés közben, és ilyenkor szétvágja a csövet, de az azt tartó kézfejet, ujjakat is. Nagyon csúf, gusztustalan sérülést okoz, és ráadásul igen munkaigényes.
illusztráció: felrobbant puska

Igyekeztem persze minél több ujjat megmenteni, az inakat összevarrni vagy legalább is, rögzíteni a megmaradt ujjcsonkhoz, de az eredmény siralmas volt. Mind elgennyedt és még utólag is le kellet venni egy-egy csupasz csonttal éktelenkedő ujjpercet. A vaddisznó általában elszaladt, ha rálőttek, de néha támadott. Szerencsére ez nem volt túl gyakori, mivel ott jóval kisebb disznók vannak, mint Magyarországon. Ez talán még a politikai életre is vonatkozik, bár erre nem mernék megesküdni. Lehet, hogy e területen világjelenségről van szó, a globalizmus egyik melléktermékéről. Az ottani disznók ritkán haladják meg a száz kilót, míg nálunk előfordul még a kétszáz kiló feletti példány is. A fele ilyen súlyú példány is komoly sérüléseket tud azonban okozni, ahogyan azt az alábbi esetem bizonyítja.
Egy falu melletti tanyán éldegélő berber család meghallotta, hogy vaddisznók zabálják a kicsiny, de létfontosságú kukoricásukat. Az ilyen kukoricások általában csak mintegy félholdnyiak voltak, de a rajta termő takarmány elengedhetetlen volt a baromfik és a kevés birka, kecske téli takarmányozásához. Szorult esetben, még az emberek is ráfanyalodhattak. A tizenhat év körüli, legnagyobb fiúk egy furkósbottal felfegyverkezve kiballagott, hogy elzavarja őket. Ilyesmit csinált már máskor is, és a vaddisznók általában elszaladtak, már a puszta megjelenésére. Néhány ezúttal is elszaladt, de egy nagyobb, valószínűleg túl éhes és makacs kan, ottmaradt és tovább csámcsogott. A fiú odaszaladt, és jól beterítette a bottal.
A gonosz disznó azonban ahelyett, hogy a többi után szaladt volna, szembefordult vele, és elkezdte hasogatni a lábait. A fiú segélykiáltásaira kirohant az apa, de az ő kezében már egy fejsze volt, amivel gyorsan fejbe is vágta a megvadult vadkant. A vadászok jól tudják, hogy ennek hihetetlenül kemény koponyája van, még egy puskagolyó is lecsúszhat róla, ha kissé oldalvást, rossz szögben kapja a lövést. Így azután még kétszer volt kénytelen odavágni, mire a disznó megelégelte és elszaladt. Az apa alig sérült, talán csak két hasított seb volt a lábszárán, de a fiút ugyancsak összeszabdalta. Már nem emlékszem a pontos számra, de talán húsz hasított seb is volt, elsősorban a combjain. Szerencsére egyik sem szakított el nagy artériát, és így azért túl sok vért nem vesztettek, nem volt transzfúzióra szükség.

illusztráció:vadkan okozta hasított seb

Mivel véleményem szerint a vadkan abszolút biodisznó volt, ahogyan azt manapság neveznék, így a majdnem késsel metszett sérüléseket minden további ceremónia nélkül összevarrtam, nemcsak a bőrt, hanem alatta a sérült izmokat is. Persze adtunk tetanusz elleni szérumot, sőt, kivételesen még megelőző antibiotikus kezelést is. Gyorsan és gyakorlatilag gennyedés nélkül gyógyultak.
Egyik alkalommal azonban olyan puskarobbanás okozta kézsérültet kaptam, akinek a kezében már két napja szétrobbant a puska és a sebek már kezdtek gennyedni. Elsődleges ellátás szóba se jöhetett, így aztán fertőtlenítő oldattal való lemosás után bekötöttük. Kétnaponként kötöztük, és meglepődve észleltem, hogy szépen kezd gyógyulni, feltisztulni. Jó két hét múlva igazítottam egy keveset a roncsolt kézen, a kiálló csontvégeket lecsíptem vagy befedtem a mellette épen maradt, és most már feltisztult bőrrel. Tovább kötöztük, és néha-néha igazgattam valamit a gyógyuló szövetekben. Szerintem, és Ali szerint is, az eredmény jobb lett, mint az erőltetett sürgős és lehetőleg teljes ellátáskor.
illusztráció:kézsérülés puskarobbanástól

Azon túl minden hasonló puskasérülésesnél így jártunk el. Csak a tiszta és cafatmentes ujjakat fedtem be a csont megfelelő lecsípése után, a cafatos, erősen roncsolt részeket pedig csak egy vékony vaselinos kötéssel bekötöttük. E célra megfelelő vaselinos lapokat mi magunk már előregyártva tartottunk, egy steril dobozban, az égési sérültek ellátására. Körül-belül hússzor húsz centiméteres géz lapokat egyenként két csipesszel megfogva, belemártottuk egy forró, fazékban megolvasztott sárga vaselinba, és a lecsurgatás után laponként behelyeztük a steril dobozba. Nagyon bevált a másodfokú égéseknél. Ez főleg kisgyerekeknél fordult elő, véletlen leforrázás vagy tűzbeesés miatt. Egy plasztikai sebésztől kaptam az ötletet. Ő hívta fel a figyelmemet arra is, hogy az így felhelyezett kötést legalább egy hétig nem volt szabad bolygatni. Egyébként nagyon ritka volt az olyan eset, ahol naponta kötöztünk. Általános tévhit, hogy a fertőzött sebek annál jobban gyógyulnak, minél gyakrabban kötözzük, tesszük tisztába. Abszolút téves felfogás. A seb leggyorsabban a saját zaftjában gyógyul, ahogyan egyik tanítómesterem mondta. Ezt a felfogást én is magamévá tettem, de csak kilencven százalékig. Mi is csak hetente kétszer kötöztünk, hétfőn és csütörtökön, de azért előfordult, hogy egy-egy betegnél naponkénti kötözést rendeltem el, amikor még számomra is túlságosan zaftos, vagy bűzös volt a seb. Csak az ökör abszolút következetes, ahogyan azt állítólag maga Bismarck mondotta. Ugyancsak Mideltben láttam legelőször echinococcus okozta májtályogot.


illusztráció: az echinococcus életciklusa

Ez egy ocsmány bélféregfertőzés, amit kutyától lehet megkapni. A betegnél egy jókora ökölnyi daganatot tapintottam a bal májlebenyben. Kissé még örültem is, mert ilyesmit még nem láttam, és főleg nem műtöttem. Utána néztem a szakkönyvtáramban, mert én minden új, vagy nehezebb műtét előtt gondolatban kétszer-háromszor is elvégzem a tervezett műtétet, és főleg igyekszem számításba venni az esetleges komplikációkat és a velük kapcsolatos teendőket, hogy lehetőleg semmi ne érhessen meglepetésszerűen, váratlanul. Most is tudomásul kellett azonban vennem, hogy az élet bármilyen egyszerű formában nyilvánuljon is meg, tele van meglepetéssel, előre kiszámíthatatlan tényezőkkel.
A hasi metszés után úgy tűnt, hogy a daganatot könnyen kilehet fejteni a májszövetből. El is kezdtem, de mintegy öt perc után abbahagytam, mert vérzett, mint a bánat. Kénytelen voltam lemondani a teljes eltávolításról, és helyette a legegyszerűbb megoldást, a hólyag kiszájadztatását a hasfalon kívülre választottam. Első ütemben a hashártyával varrtam össze a megnyitásra szánt hólyagfalat úgy, hogy maradjon egy szegélynyi szabad hashártyám. Ezt azután a műtét legvégén öltögettem ki a bőrhöz, és ily módon a nyílást duplán határoltam el a hasüregtől. A hasmetszés felső és alsó szakaszát pedig két rétegben zártam az utolsó, kiszájadztató bőröltések előtt.
Megnyitni csak két, vagy inkább három nap múlva mertem, és akkor kezdtük el a könyveim által ajánlott, ha jól emlékszem tíz százalékos formalinos öblögetést. Hihetetlen mennyiségű apró hólyagocskát és ramatyot öblögetett ki Ali, de végül teljesen feltisztult, és körülbelül három hét alatt spontán be is záródott. Még később is kaptam néhány esetet, mert úgy látszik, hogy a környék komoly mértékben fertőzött volt. Soha nem kíséreltem meg többé a hólyag kifejtését, mindig a fentebb leírt, egyszerű megoldást választottam, és nem is volt semmi különösebb problémánk ezekkel a betegeinkkel.

2012/09/30

4. Fejezet: Pondrós kezelés egy teveharapottnál

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

A különleges, nagy feltűnést keltő és sokszor helytelenített kezeléseim közül had említsem meg a következő esetet. Egyik reggel azzal fogadtak az ápolóim, hogy hajnalban behoztak egy csúnya sérülést, amit teveharapás okozott. Már nem emlékszem melyik oldali bokája és lábfeje volt ripityára törve és sebezve, többszörös nyílt csonttöréssel. A röntgen vizsgálat az érintett területen egyetlen ép csontot sem mutatott, csak szilánkokat. Ápolóim már alaposan kipucolták a sebet, de még magam is eltávolítottam néhány kilógó csontszilánkot.
Igazság szerint a legokosabb az lett volna, ha azonnal amputálok, - annál is inkább, mert a sérülés, a harapás már több mint huszonnégy órája történt - de valahogyan nem vitt rá a lelkiismeretem, mert tudtam, hogy a kedves berbereimnél bármilyen végtag elvesztése, sokkal nagyobb lelki sérülést okoz, mint az európaiaknál, bár nálunk sem számít közömbös beavatkozásnak. Úgy döntöttem, hogy várok pár napot, aztán meglátom.
Gipszsínt készíttettem a számára, felpolcoltuk a lábát és antibiotikus kezelést is kapott. Kétnaponként kötözte Hetmen, mindig megnéztem én is, de nem javult, sőt, napról napra csúnyább, gennyesebb, bűzösebb lett a seb.
Kénytelen voltam megajánlani az amputációt, mert komoly fertőzéstől, akár gázgangrénától is tartottam. A beteg határozottan elutasította még a gondolatát is, és a főápolóm rábeszélése is sikertelen maradt. Tovább kötözgettük tehát, de a seb mind bűzösebb, édeskés szagú lett.
Ekkor jutott eszembe egy, a német katonai sebészek által a második világháborúban alkalmazott módszer. Ők állítólag speciálisan az ilyen esetekre tartogatott zöld legyekkel köpették be az ilyen reménytelennek látszó, nem gyógyuló sebeket.

 illusztráció: zöld légy

Mikor Hetmennek elmeséltem, teljesen megdöbbent, mert úgy tudta, hogy pontosan a légy beköpés, a pondrók elszaporodása okozza a legsúlyosabb, akár halálos fertőzést. Sikerült neki megmagyaráznom, hogy ilyesmiről szó sincs, mert a pondrók kizárólag csak az elhalt sejteket és gennyet zabálják, az élő szövetekhez nagyon okosan, nem nyúlnak. Nem tudom, hogy végül is mi győzte meg. Az én addigi eredményeim, vagy inkább az, hogy az összes marokkói által különleges tiszteletben tartott németek is alkalmazták a saját katonáiknál.
- De honnan veszünk zöld legyet?
– Nem probléma. Jön az magától, válaszolta Hetmen.
- Rendben van, mondtam, de nem szeretném, ha más léggyel is keveredne.
– Kizárt dolog. Mindig elsőnek érkezik és elzavarja a többit, mert ő a legerősebb. Erre végképp megnyugodtam. A beteget kiültettük az udvarba és levettük a kötését, azzal indokolva, hogy napoztatni kell a sebet. Azt, hogy be akarjuk köpetni, Hetmen sem merte megmondani. Kb. félóra hosszat üldögélt a napon, de akkor már annyira körüldongták a zöld és egyéb legyek, hogy a beteg is félni kezdett tőlük, így aztán bekötöztük és bekísérték fél lábon ugrálva a szobájába. Hetmen megmagyarázta, hogy egy hétig nem szabad levenni a kötést, mert azon egy ritka német gyógyszer van.

illusztráció: orvosi légy lárvák steril csomagolásban

Három nap múlva azonban átkötötte, hogy a kötés szép tiszta legyen, de úgy, hogy alatta a régit nem bolygatta meg. Szerintem főleg attól félt, hogy megszöknek a pondrók. Közvetlen a kötés felbontása előtt azért elmondta a betegnek, hogy pontosan milyen új német katona módszert alkalmaztunk, mivel én is német vagyok, de eddig nem nagyon mertem hangoztatni a franciák miatt.
Az addig bőven gennyedző seb csodálatosan feltisztult. Szép, élénkpiros, friss húst lehetett látni, ami szépen befedte a törött csontokat is. Arra a gipszsínnel vigyáztam, hogy ne rossz, lólábtartásba forrjanak össze a csontok. A végleges gyógyulást sajnos nem tudtuk megfigyelni, mert a beteg rövidesen, mikor egy mankóval már bicegve járni tudott, hazament. Lehet, hogy a tevéi hiányoztak neki. Hetmen minden esetre bőven ellátta kötszerrel és jodoformos sárga porral. Nem tudok róla, hogy később jelentkezett-e.
Mideltben is találkoztam egy különleges módon kezelt beteggel, őt azonban nem tudtam meggyógyítani. Egy csúnya, kifekélyesedett, kráterszerű mintegy két centiméter átmérőjű seb volt a hajas fejbőrén. Nyilvánvalóan bőrrák, de az alappal, a csonttal még nem kapaszkodott össze. A vizsgálat után elmagyaráztattam neki, hogy az egészet ki kell vágni, és miután csak úgy lehet összevarrni, hogy két újabb metszést is ejtenem kell a seb mellett, amit aztán nyitva, összevarrás nélkül kell kezelnünk a túlzott bőrfeszülés elkerülésére, legalább kéthárom hétig kórházban kell maradnia.
Mivel messze lakott és a közelben nem volt rokona sem, nem egyezett bele, hiába győzködte Ali is, pedig rá szoktak hallgatni, mivel idős és nagy tekintélyű ember volt.
Hónapok teltek el, mire viszont láttam. A kráter már majdnem tenyérnyi volt és szemmel láthatólag behatolt a csontba is. Műtét, már szóba sem jöhetett. Ali hosszasan elbeszélgetett vele, és miután ellátta kötszerrel és hazaküldte, elmesélte, hogy milyen kezelést kapott az elmúlt hónapokban. Hetente-kéthetente járt egy szent emberhez, aki miután alaposan megrágott egy szent könyvből kitépett lapot, az összerágott papírt a sebére köpködte. Azt, hogy mit fizetett mindezért, nem mertem megkérdezni, de talán Ali se. No comment.

2012/09/25

4. Fejezet: Sebszétválás műtét után

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

Visszaugorva a szaharai helyemre, tőlem még délebbre, vagy hetven kilométernyire, volt egy másik sebészet is. Ezt egy spanyol orvos vezette, aki önhibáján kívül, úgy csöppent bele a sebészetbe, mint Pilátus a credóba. Aránylag frissen végzett orvos volt, aki már eleve úgy szerződött, hogy vállalja a szaharai munkát. Kétségtelenül jól képzett belgyógyász és általános orvos volt, de mivel délen akkor sebészre volt szükség, így sebésznek küldte le a minisztérium. Pofátlanul még azt is megmagyarázták neki, hogy a diplomáján az áll, hogy orvosi és sebészi teendőket végezhet. Persze ez a világ legtöbb államában kiállított diplomán így szerepel, főleg a latin nyelvűekében.

 illusztráció: fotó a sivatagról Pista bácsi gyűjteményéből

Tőle kaptam az első sterilen szétvált hasfalat. Addig még nem is láttam olyat. Egy középső, alsó metszés volt, már nem emlékszem milyen műtéti célból, ami teljesen szétvált már két nappal azelőtt. Valamikor dél tájban érkezett, így aztán aznap délután megcsináltam. Alig győztem kiszedegetni, kibogarászni a sűrűn elhelyezett, finom öltéseket. Mintha csak az öltésekkel kapcsolatos álláspontomat igazolta volna. Még az asszisztensem is felsóhajtott, ennyi varrat és mégis szétment.
 - Pont azért ment szét - feleltem, talán kissé hangosabban a kelleténél - mire gyorsan elhallgatott. Addigra már megkaptuk a sodort nylon fonalainkat, így nem okozott problémát az egy rétegben való elvarrás. Helyesebben inkább két réteget kellett volna mondanom, mivel körülbelül úgy varrtam össze, mint a drótvarrásos fiúmat. Csak itt a drót helyett a legvastagabb nylon fonalat alkalmaztam a minden réteget átöltő néhány nagy öltéshez. Talán mondanom sem kell, simán gyógyult.
A spanyol kollégám, vagy inkább a felesége, egy alkalommal rendkívül kínos döntés elé állított. Az asszonyka karambolozott és külső, látható fejsérülés nélkül eszméletlen maradt. Miután csak nem akart magához térni, a férje telefonált nekem, hogy szaladjak le hozzájuk és adjak tanácsot, mert ő már nem mer semmit tenni, és a beteget sem tudja továbbküldeni.
Az asszonyka valóban kómában volt, rendkívül alacsony pulzusszámmal és mindkét oldali tág pupillával. Vérnyomása magasabb volt és időnként öklendezett, miután már mindent kihányt előzőleg. Bármi is okozta, ezek agynyomásra utaló tünetek. Már többször kapott tömény cukoroldatot és vízhajtót, de az állapota egyre romlott, a pulzusa mind ritkább lett. Megismételtük az akkoriban divatos fentebbi kezelést, és vártunk. Tovább romlott az állapota.
Akkor már tudtam, mit kellene tennem, de nem volt bátorságom. Magyarországon, mikor cselédkönyves voltam, majdnem két hónapig dolgoztam az ország legjobb ideggyógyásza mellett. Sántha professzort ugyanis politikai okok miatt száműzték egy vidéki kórházba. Tőle tanultam, hogy súlyos agynyomás esetén, végveszélyben meg szabad kísérelni egy igen lassú gerinccsapolást is. Annak ellenére, hogy ezt valamennyi tankönyv szigorúan tiltja, mert a nyúltagy beszorulása miatt, azonnali halált is okozhat. A csapolás természetesen igen lassan, csak cseppenként történhet.


illusztráció: gerinccsapolás

Mindezt már előzőleg elmeséltem a kollégának és felhívtam a figyelmét a veszélyekre is, melyekről ő is tudott, hogy a csapolás következtében a koponyán belüli nyomás nagyobb lesz, mint a gerincvelői és ennek következtében a nyúltagy beszorulhat az öreglukba, és azonnali halált okozhat. Arról azonban nem hallott, hogy kivételes esetekben ennek ellenére is alkalmazható a kezelés. Hitt nekem, és beleegyezett a felajánlott megoldásba.
Mondanom sem kell talán, milyen végtelen óvatosan és szívszorulás mellett végeztem. Soha nem felejtem el azt a megkönnyebbülést, amit éreztem körülbelül öt perc múlva, amikor a beteg kinyitotta a szemét, és csodálkozva kérdezte, hogy hol van, és mi történt. Kis idő múlva Casablanca is telefonált, hogy mégis tudnak küldeni egy repülőgépet a betegért, így aztán elküldtük az asszonykát, de már lényegesen jobb állapotban. Természetesen a férje is elkísérte. Előre felhívtam a figyelmét, hogy nagy valószínűséggel az ottani specialisták ugyancsak helyteleníteni fogják az alkalmazott kezelést, de ő biztosított, hogy nagyon örül, hogy hallgatott rám, és mindent megmagyaráz az ottani kollégáknak.
Azt hiszem, hogy ő meg is tett minden lehetőt, de mint később a tudomásomra jutott, a specialistáink nem hittek neki, és talán még ma is csodálkoznak, hogyan követhettem el ilyen műhibát. Pedig amúgy jó nevem volt Casablancában és vagy urológusnak, vagy nőgyógyászati sebésznek tituláltak. Ez utóbbinak főleg azért, mert állítólag én voltam az egyedüli sebész Marokkóban, aki a hüvelyen keresztül, hasi metszés nélkül is el tudta távolítani a méhet.
Természetesen ezt is ott tanultam meg, a csodálatos, régi könyveimből, amikor egy alkalommal olyan nagyfokú méhelőreeséssel jelentkezett egy idős asszony, hogy bűn lett volna hasi metszésből operálni. A tankönyvem persze arra is felhívta a figyelmemet, hogy pontosan ezek, az ilyen esetek tudják a legkellemetlenebb komplikációkat okozni, de megadta a tanácsot is, hogyan lehet elkerülni. Nem az elülső falnál, a hólyag felől kell kezdeni a preparálást, hanem a hátsó falnál, és csak akkor szabad előre jönni, ha a hátsó fal felől már bejutottunk a hasüregbe és az oda görbített mutatóujjunkra rámetszve preparáljuk le a méh elülsőfalához tapasztott és vele együtt kibukott hólyagfalat. Így elkerülhető a húgyhólyag sérülése és esetleg az uréter lekötése.