Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.
A csonttörések rögzítésére a velőűr szögelést tartom ma is a legjobb kezelésnek. Ahol csak lehetett, alkalmaztam én is.
Mikor sikerült sípcsontrögzítő, kissé kard alakú szöget szereznem, azt is alkalmaztam. Nem zavart, hogy azzal lehetetlen úgynevezett anatómiai, vagyis hajszálpontos illesztést elérni. A régiek szerint jobb volt a csontosodás, ha a törtvégek kissé, oldal irányba fél-egy centire elcsúsznak egymáson, csak arra kell vigyázni, hogy tengely irányú elgörbülés, szögképződés ne legyen. Ez utóbbi pedig kizárt dolog velőűr szögezés esetén.
Elhanyagolt esetekben bokatörésnél a külső vagy belső bokát oda csavaroztam a megfelelő csonthoz. A csontok drótozását viszont egyértelműen elítélem. Egyetlen alkalommal használtam, állkapocstörésnél, de nem is bíztam benne úgy, hogy külső nyaki rögzítést is összekínlódtunk valahogyan, később pedig állandó állfelkötést kendővel, mint a halottaknál. És még egyszer használtam, egy nyílt, baltacsapás okozta kulcscsonttörésnél, a rablógyilkos pesztonkámnál.
Ellenben nagyon büszke voltam egy térdízületi műtétemre. Egyik reggel egy hivatásos koldust mutatott Ali. Mankóval járt, mert az egyik térde derékszögben rögzült, dagadt és fájdalmas volt. Már évek óta betegeskedett a térdével, de az utóbbi hónapokban már elviselhetetlenül fájt, nem tudott rálépni se, és így munkáját sem tudta igazán végezni, mert ahhoz egyik faluból a másikba kellett vándorolnia. Tiszteletre méltó öreg volt, nyílt, egyenes tekintettel. Fölvettem az osztályra, amit megköszönt, és még aznap csináltattam kétirányú röntgenfelvételt a térdéről. A megítélésem szerint térdízületi tuberkulózisa volt.
Azonnal elkezdtük az akkoriban szokásos antibiotikus kezelést, bár tisztában voltam vele, hogy az nem oldja meg a problémáját. Egyik este, mikor ráértem, hosszasan keresgéltem a szakkönyvtáramban a megoldást, míg rá nem jöttem, hogy ki kell vésnem a térdéből az összes beteg részt, vagyis meg kell szüntetnem az ízületet és összecsontosítani a térdet.
Ez a megbízható régi szakkönyvem szerint igen jó gyógyulást és bicegve ugyan, de járóképességet is adott, már akkor is, amikor az antibioticumokat még hírből sem ismerték. Hát akkor most, gondoltam, még gyorsabb és jobb eredményt kell kapnom.
A térdkalács eltávolítása után és a térd teljes kinyitása után, széles vésővel és nagy Volkmann kanállal teljesen kipucoltam, helyesebben eltávolítottam a porcos beteg részt, majd jól megsóztam Streptomycin porral, amit egy felbontott ampullából vettünk. A két csontvéget úgy alakítottam ki, hogy összeillesztésük után a térd nyújtott állapotba kerüljön.
A legvégén pedig két százas szöggel keresztbe megszögeltem, ahogyan az ácsok szokták a gerenda végeket. A szögeket Stump vásárolta a helyi vaskereskedésben, és megítélése szerint igen jó, gyakorlatilag rozsdamentes, minőségi szögek voltak.
Az öreg szépen felhízott, megerősödött, de maradt még vagy két hónapig, mivel tél volt és kint hideg.
A beteg láb két-három centivel is rövidebb lett, de ez az öreget nem zavarta. Mondtam neki, hogy arra a lábára csináltasson magasabb talpú cipőt, de ezt elhárította. Egyébként nagyon szépen, szinte meghatóan tudott bicegve járni, és ez, mint Ali mondta, még az előnyére is válik. Kár, hogy őt sem láttam újra, mert kb. fél év múlva végleg hazajöttem Magyarországra. A szögkivételre visszarendeltem ugyan, de ottlétemig nem érkezett meg.
Volt még egy, az előzőhöz némileg hasonló beteg koldusom. Neki súlyos érszűkülete volt, ami egészen a térdig terjedő elhalást okozott. Bejövetelekor térdtől lefelé az egész lábszára és lábfeje száraz, fekete elhalást mutatott, ami több hónap alatt alakult ki az elmondása szerint. A bőr rászáradt a csontra, és olyan keményen, hogy kopogtatni lehetett rajta. Azért jött, hogy levágassa a megfeketedett részt. Megajánlottam a közvetlen térd feletti amputációt, de mereven elutasította, és már a kórház elhagyására készült, amikor beleegyeztem, hogy minden az óhaja szerint lesz, és a térde marad.
A szakkönyvtáramban megtaláltam a műtét részletes leírását, és így könnyű helyzetben voltam. A combcsont végéről lefűrészeltem a porcos részt, és ugyancsak eltávolítottam a porcot a térdkalács belső felületéről. Ez nem is volt igazán porc és így elegendő volt jó éles kanállal megkaparni. A térdkaláccsal együtt képzett bőrlebenyt hátra hajtottam és úgy varrtam, hogy a két lecsupaszított csontrész illeszkedjen egymáshoz. Öt néhány hónap után viszontláttam. Pontosan úgy nézett ki, mint a kalózfilmekben a falábú öreg kalóz. Házilag készített farúd volt szíjjakkal a csonkhoz kötözve, jól rögzítve, és így biztos járást tett lehetővé. A látvány megerősített abban a hitemben, hogy a régi sebész elődeink gyakorlatias emberek voltak és minden tiszteletet megérdemelnek.
A csonttörések rögzítésére a velőűr szögelést tartom ma is a legjobb kezelésnek. Ahol csak lehetett, alkalmaztam én is.
Mikor sikerült sípcsontrögzítő, kissé kard alakú szöget szereznem, azt is alkalmaztam. Nem zavart, hogy azzal lehetetlen úgynevezett anatómiai, vagyis hajszálpontos illesztést elérni. A régiek szerint jobb volt a csontosodás, ha a törtvégek kissé, oldal irányba fél-egy centire elcsúsznak egymáson, csak arra kell vigyázni, hogy tengely irányú elgörbülés, szögképződés ne legyen. Ez utóbbi pedig kizárt dolog velőűr szögezés esetén.
Elhanyagolt esetekben bokatörésnél a külső vagy belső bokát oda csavaroztam a megfelelő csonthoz. A csontok drótozását viszont egyértelműen elítélem. Egyetlen alkalommal használtam, állkapocstörésnél, de nem is bíztam benne úgy, hogy külső nyaki rögzítést is összekínlódtunk valahogyan, később pedig állandó állfelkötést kendővel, mint a halottaknál. És még egyszer használtam, egy nyílt, baltacsapás okozta kulcscsonttörésnél, a rablógyilkos pesztonkámnál.
Ellenben nagyon büszke voltam egy térdízületi műtétemre. Egyik reggel egy hivatásos koldust mutatott Ali. Mankóval járt, mert az egyik térde derékszögben rögzült, dagadt és fájdalmas volt. Már évek óta betegeskedett a térdével, de az utóbbi hónapokban már elviselhetetlenül fájt, nem tudott rálépni se, és így munkáját sem tudta igazán végezni, mert ahhoz egyik faluból a másikba kellett vándorolnia. Tiszteletre méltó öreg volt, nyílt, egyenes tekintettel. Fölvettem az osztályra, amit megköszönt, és még aznap csináltattam kétirányú röntgenfelvételt a térdéről. A megítélésem szerint térdízületi tuberkulózisa volt.
Azonnal elkezdtük az akkoriban szokásos antibiotikus kezelést, bár tisztában voltam vele, hogy az nem oldja meg a problémáját. Egyik este, mikor ráértem, hosszasan keresgéltem a szakkönyvtáramban a megoldást, míg rá nem jöttem, hogy ki kell vésnem a térdéből az összes beteg részt, vagyis meg kell szüntetnem az ízületet és összecsontosítani a térdet.
Ez a megbízható régi szakkönyvem szerint igen jó gyógyulást és bicegve ugyan, de járóképességet is adott, már akkor is, amikor az antibioticumokat még hírből sem ismerték. Hát akkor most, gondoltam, még gyorsabb és jobb eredményt kell kapnom.
A térdkalács eltávolítása után és a térd teljes kinyitása után, széles vésővel és nagy Volkmann kanállal teljesen kipucoltam, helyesebben eltávolítottam a porcos beteg részt, majd jól megsóztam Streptomycin porral, amit egy felbontott ampullából vettünk. A két csontvéget úgy alakítottam ki, hogy összeillesztésük után a térd nyújtott állapotba kerüljön.
A legvégén pedig két százas szöggel keresztbe megszögeltem, ahogyan az ácsok szokták a gerenda végeket. A szögeket Stump vásárolta a helyi vaskereskedésben, és megítélése szerint igen jó, gyakorlatilag rozsdamentes, minőségi szögek voltak.
Az öreg szépen felhízott, megerősödött, de maradt még vagy két hónapig, mivel tél volt és kint hideg.
illusztráció: marokkói koldus
A beteg láb két-három centivel is rövidebb lett, de ez az öreget nem zavarta. Mondtam neki, hogy arra a lábára csináltasson magasabb talpú cipőt, de ezt elhárította. Egyébként nagyon szépen, szinte meghatóan tudott bicegve járni, és ez, mint Ali mondta, még az előnyére is válik. Kár, hogy őt sem láttam újra, mert kb. fél év múlva végleg hazajöttem Magyarországra. A szögkivételre visszarendeltem ugyan, de ottlétemig nem érkezett meg.
Volt még egy, az előzőhöz némileg hasonló beteg koldusom. Neki súlyos érszűkülete volt, ami egészen a térdig terjedő elhalást okozott. Bejövetelekor térdtől lefelé az egész lábszára és lábfeje száraz, fekete elhalást mutatott, ami több hónap alatt alakult ki az elmondása szerint. A bőr rászáradt a csontra, és olyan keményen, hogy kopogtatni lehetett rajta. Azért jött, hogy levágassa a megfeketedett részt. Megajánlottam a közvetlen térd feletti amputációt, de mereven elutasította, és már a kórház elhagyására készült, amikor beleegyeztem, hogy minden az óhaja szerint lesz, és a térde marad.
A szakkönyvtáramban megtaláltam a műtét részletes leírását, és így könnyű helyzetben voltam. A combcsont végéről lefűrészeltem a porcos részt, és ugyancsak eltávolítottam a porcot a térdkalács belső felületéről. Ez nem is volt igazán porc és így elegendő volt jó éles kanállal megkaparni. A térdkaláccsal együtt képzett bőrlebenyt hátra hajtottam és úgy varrtam, hogy a két lecsupaszított csontrész illeszkedjen egymáshoz. Öt néhány hónap után viszontláttam. Pontosan úgy nézett ki, mint a kalózfilmekben a falábú öreg kalóz. Házilag készített farúd volt szíjjakkal a csonkhoz kötözve, jól rögzítve, és így biztos járást tett lehetővé. A látvány megerősített abban a hitemben, hogy a régi sebész elődeink gyakorlatias emberek voltak és minden tiszteletet megérdemelnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése