2012/05/23

1. Fejezet: Gyógyult méhrepedés

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Néhány hét múlva az első nagy műtétem után, egy újabb, problémás eset tette próbára az idegeimet. Jó hatvan kilométerre tőlünk volt egy indokínai orvos vezette, pár ágyas kiskórház. Innét érkezett mentővel egy szülés közben létrejött méhrepedés. A szülésznőm diagnosztizálta először és azonnal hívott. Azzal kezdte, hogy sajnos már több ilyen esetet is észlelt, de még egyet sem sikerült megmenteni és volt olyan sebésze is, aki meg sem merte kísérelni a műtétet, tekintettel a beteg súlyos, shockos állapotára.

méhrepedés (illusztráció a wikipediáról)

- Csak azt nem értem, hogyan maradhatott eddig is életben, mondtam, hiszen a méhrepedés már legkevesebb két-három órával ezelőtt bekövetkezett.
- Néha életben maradnak, ami elég kellemetlen nekünk, felelte, mert nálunk halnak meg. Természetesen a lehető legrövidebb időn belül hozzákezdtem a műtéthez. A halott magzatot az összehúzódott méh kinyomta magából a hasüregbe, a méhlepénnyel együtt. Jól látható volt a repedés, de már nem vérzett, a méh ugyanis kőkeményre összehúzódott. Úgy nézett ki az egész, mintha egy szabályos, haránt metszésben végzett császármetszést nem varrtak volna össze. Ennél a legelső esetnél elkövettem azt a hibát, hogy a tanultak alapján, a szabályoknak megfelelően eltávolítottam az egész méhet. Így azután jó kétórai munkámba került és ráadásul vérzett, mint a bánat. Soha többé nem követtem el ezt az ostobaságot. A következő esetekben már csak egyszerűen elvarrtam a repedést, mintha egy császármetszést fejeznék be. Összehasonlíthatatlanul rövidebb időbe került, nem terhelte úgy a beteget és főleg, alig vérzett. Ezt a módszert alkalmaztam még akkor is, ha a méhseb már fibrinnel fedett, vagyis egy napnál idősebb volt, és olyankor is, ha a repedés szabálytalanabb, oldalra is kiterjedő volt.
A gyógyulás – mert meggyógyult – nehezebb és lassúbb volt a berber fiaménál, az összedrótozotténál. Legnagyobb gondot az okozta, hogy a bélműködés sehogy sem akart beindulni. Hála a magyarországi tapasztalataimnak, ahol az ilyen problémákat mindig rám bízták a főorvosaim, volt erre is kipróbált receptem. Készítettünk egy infúziós koktélt, amibe bele- tettünk mindent, amitől a szelek beindulását remélhettük. Két ampulla prostigmint egy atropinnal és az akkor divatos, szerintem jól bevált méh összehúzó, szülési fájásokat erősítő hormont. Mivel ez is lórúgásszerű kezelés volt, egyik ápolómat mindig odaültettem a beteg ágya mellé, egy nyitott ércsipesszel és azzal a szigorú utasítással, hogy amint észleli a bélmozgás megindulását, azonnal zárja el az infúziót. Bíztam benne, hogy vagy a füle, vagy az orra jó.
Ha egy koktél nem segített, pár óra múlva adtuk a következőt. Amennyiben az sem, akkor adtunk egy harmadikat. Erre azonban végtelenül ritkán került csak sor. Tapasztalatból tudtam, ha nem sikerül a nehéz műtét után megindítani a bélműködést, legkésőbb a második, esetleg a harmadik napon, akkor a beteg elveszett.
Az ott töltött nyolc évem alatt legalább egy tucat hasonló esettel találkoztam. Az is feltűnt, hogy szinte kivétel nélkül csaknem valamennyit ugyanabból a körzetből kaptam.
Dr. Heroin erre is megadta a felvilágosítást, mert már őt is izgatta a dolog, annak ellenére, hogy nem volt sebész, viszont lelkiismeretes orvos volt. Ebben a körzetben a nehéz, elhúzódó szüléseket egy középkorú férfiápolóra bízta az orvosa. Ügyes és a lakosság által rendkívül tisztelt személy volt. A hibát ott követte el, hogy szinte gátlás nélkül alkalmazta a méh összehúzódást fokozó szereket. Körülbelül úgy, mint az állatorvosoknál szokásos. Ennek aztán az lett a következménye, hogy vagy megszült a vajúdó, vagy megrepedt a méhe. Az előzőleg adott méh összehúzók hatottak aztán oda is, hogy nem vérzett el, mert a saját hasüregébe való szülés után, a méhe görcsösen összehúzódott. Ezzel megoldódott az a rejtély is, hogyan maradhattak életben, miért nem véreztek el még órák múlva sem.
Később beszéltem az orvosával is, és felhívtam a figyelmét a fenti kezelés veszélyeire, és kértem hogy tegyen valamit az elkerülésére, még akkor is, ha ez roppant kellemetlen számára. Az ottani működésem utolsó éveiben aztán valóban eltűntek, illetve nem jelentkeztek a méhrepedéses betegek. Igazán problémát csak a legelső ilyen szülőnőm jelentett, mert az utána bevezetett, leegyszerűsített, csak a méhseb elvarrására korlátozott műtét, már nem is volt igazán veszélyes. Valamennyien életben maradtak, sőt olyan is volt, aki megfogadta a tanácsomat és a következő szülés megindulásakor azonnal bejött a kórházba, ahol természetesen császármetszést végeztem, és így élve kaphatta meg a gyerekét.

1. Fejezet: Egy jó költségvetés fontossága

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Mondanom sem kell, hogy az eset után mindent elkövettem, hogy tisztességes, új fonalakhoz jussak. No, meg tűfogókhoz, sebészvarrótűkhöz és más rendkívül fontos műszerekhez, gyógyszerekhez. Szerencsére közeledett az újesztendő, amikor is fel kellett adjuk a következő évre szóló rendelést. Ezt a belgyógyásszal együtt csináltuk, vagy legalább is kezdtük el, de mivel napokig tartó, unalmas munka volt, Heroin barátom fokozatosan elmaradt mellőlem. Már legelső nap elmagyarázta, hogy ezt úgy szokta összeállítani, hogy az új lista mellé odaveszi az előző évit, és ahol szükséges ott javít. A legvégén pedig, mivel mindig túllépi a megadott keretet, újra végig megy a listán, és a legdrágább tételekből kihúz valamit, amíg a kívánt, megengedett összeg ki nem jön.
Ezt általában így csinálták Magyarországon is, különösen a kommunista világban, de ez az én gyakorlatias észjárásomnak sehogy sem felelt meg. Én nem gimnáziumba, a holt tudományok iskolájába jártam, hanem kereskedelmi főiskolába. Ráadásul majdnem két évet a közgazdasági egyetemre is. Latinul sohasem tanultam meg tisztességesen, de a számokhoz, statisztikához, üzleti tervek készítéséhez értettem, Ellentétben a legtöbb kollégámmal én sohasem elégedtem meg azzal a szokványos válasszal, hogy nincs több pénz, hanem mindig azon töprengtem, hogy a meglévő keveset minél hasznosabban költsem el. Számomra a következő évi költségvetés elkészítése nem nyűg volt, hanem talán a legfontosabb dolog.

a kép illusztráció Pista bácsi gyűjteményéből

Legalább egy hétig dolgoztam rajta, sokszor a fél éjszakám is ráment. Többtucat oldalnyi kérdőívet kellett kitöltenem, számokat és összegeket beírni, és ráadásul úgy, hogy a kísérő szöveget és magyarázatokat igen gyakran csak szótár segítségével értettem meg. Az elért eredmény azonban engem igazolt. Nagyon sok mindent megváltoztattam az előző évi rendeléshez képest. Példaképpen felsorolok néhány tételt. A számokban persze elkövethetek kisebb hibákat, de a lényegben nem. A végén a belgyógyász is nekem adott igazat és néhány gyógyszer kivételével elfogadta a listát. A kevés, végleges javítást már közösen csináltuk.
Előző évben az egész kórház számára, egy évre rendeltek száz pár gumikesztyűt. Igaz, hogy akkor csak hébe-hóba volt sebész, de azért ez számomra döbbenetesen alacsony szám volt. Azonnal felemeltem ezerre, számításba véve, hogy egy kesztyűt többször is használni tudok, megfelelő sterilizálás után. Némi vitám volt ugyan a gazdasági igazgatóval, akinél a legfontosabb ellenőrzés ugyancsak az előző évi listával való összehasonlítgatás volt, de végül kénytelen volt engedni, mert már akkor voltam valaki.
Ugyan csak nehezen értette meg, hogy amikor van legalább ötven féle különböző vastagságú és hosszúságú injekciós tű, akkor én miért rendelek csak három féle közepes hosszúságút. Megmagyaráztam neki, hogy a túl hosszút és túl vékonyat sokkal könnyebben beletörik az ápolóink a betegek seggébe, és az általam kiválasztottak mindenkinek megfelelnek. Ha valaki mégis ragaszkodna a túl vékony, túl rövid, vagy túl hosszú tűkhöz az változatlanul megtalálhatja a raktárban, mert ezekből több évre való is felhalmozódott a sablonos, mindenből egy keveset elv miatt. Elég hamar megértette, hogy én nem vagyok egy igazi vitapartner, akivel órákig lehet alkudozni, ahogyan azt az arab piacokon megszokták. Jelentősen megnöveltem a láz, fájdalomcsillapítók, köptetők és az enyhe hasmenés ellen adott tabletták mennyiségét. Az ambulancián tett néhány látogatásom után ugyanis megértettem, hogy ezekből sohasem szabad kifogynunk, mert a betegek nyolcvan-kilencven százaléka ezek valamelyikét kapja gyógyszerül, persze ingyen, mint a többi ellátást.
A költségvetési katalógusokban találtam sodort nylon fonalat is. Ebből is rendeltem, de ismét csak három félét. A legvékonyabbat serosa öltésekhez és érlekötésekre, a középsőt fascia varrathoz, a legvastagabbat pedig Bassini és hasfal varrathoz.
A belgyógyásszal legtöbbet az antibioticumokon vitatkoztunk. A barátom mindegyikből akart egy keveset, én pedig csak a kéthárom legolcsóbból, de sokat. Végül is megegyeztünk, kölcsönös kompromisszumok után. Vele szemben engedékenyebb voltam. A fő antibiotikumunk a penicillin mellett a streptomycin lett. Olcsó, és ugyanakkor hatásos. Az a mellékhatása, hogy néha süketséget okoz, itt nem jöhet számításba, hiszen igazán hosszadalmas kezelést vele nem alkalmazunk. A meglehetősen gyakori tripper esetén is csak öt napig alkalmaztam, napi egy gramm mennyiségben. Kiegészítve persze penicillinnel, szükség esetén lázkeltővel, főleg nőknél, és prosztata masszázzsal férfiaknál. Talán megemlítenem sem kellene, de a penicillin egymagában ott már akkor is hatástalan volt.
Az antibioticumokkal kapcsolatos gondjaim akkor oldódtak meg véglegesen, amikor találkoztam egy svájci gyógyszerésszel, aki a nemzetközi vöröskereszt jóvoltából az Algériából Marokkóba menekültek táborainak egészségügyi megszervezésével volt megbízva. Megnézte a mi sebészetünket is, és el volt ragadtatva a rendtől és tisztaságtól. Meghívtam vacsorára, ahol iszogatás közben azt is megkérdezte, hogy mi az, amit legjobban szeretnék; mi az, ami leginkább hiányzik.
- Kevés az antibioticumunk válaszoltam, mert általában méregdrágák, és nem jut rájuk a költségvetésünkből. - Elmondta, hogy ő nagyon sok antibioticumot osztogatott szét a táborokban, és pont most vont ki elég sokat a forgalomból, mert lejárt a szavatossági idejük.
- Mennyi ideje? - csaptam le azonnal az alkalomra.
- Óh, pár hónapja, legfeljebb féléve. - Én szívesen elhasználnám ezeket is. Ne dobja ki, vagy ne semmisítse meg őket.
Így jutottunk azután igen sok antibioticumhoz Heroinnel együtt, akivel becsületesen megosztottam a váratlan ajándékot. Az, hogy lejárt a szavatossági idejük, egyikkőnket sem izgatott. Ilyen esetben általában csak arról van szó, hogy a hatásfoka csökkent esetleg tíz százalékkal, ezt pedig akár figyelmen kívül is lehet hagyni, hiszen ennél jóval nagyobb különbözetek adódhatnak magában az adagolásban is.
A lejárat elkerülésére még Magyarországon tanultam meg egy nagyon fontos szabályt. A frissen igényelt és bevételezett gyógyszereket soha nem szabad a polcokon a még megmaradt ugyanolyan gyógyszerek elé helyezni, hanem csak és szigorúan mindig mögéjük, leghátulra. Nagyon egyszerű és magyarázatot sem igénylő szabály, de érdekes módon, mégis nagyon sokan vétenek ellene. Még nálunk Magyarországon is. Természetesen ezt a szabályt is az ápolóim fejébe sulykoltam, és időnként le is ellenőriztem, miután a legelső alkalommal arra is ügyeltem, hogy valamennyi gyógyszerünket a lejárati idejüknek megfelelő sorrendbe állítsam.
Azt hiszem, ez a néhány példa is elegendő volt annak bizonyítására, hogy mennyire fontos a jó költségvetés. Van olyan érzésem, hogy ezt még Európában is nehezen akarják megérteni és elfogadni az emberek, és ráadásul, sajnos, sok politikusunk is. Így sikerült megteremtenem már az első évben egy viszonylag jól és modernül felszerelt sebészetet, ahol csak nagyon ritkán fordult elő, hogy valami fontos dolog, gyógyszer, idő előtt elfogyjon. Persze ehhez takarékosan is kellett dolgoznom. Hogy mást ne említsek, én ott nem ismertem az úgy nevezett megelőző antibioticus kezelést.
Egyetlen pár gumikesztyűvel pedig végig dolgoztam az egész délelőttöt, kb. öt-hat műtétet. Kezdtem a steril műtétekkel és minden műtét után egy fertőtlenítő Dakin oldatban alaposan lemostuk, én és az asszisztensem is, majd utána egy kevés ráöntött alkohollal fertőtlenítettük. Minden idevonatkozó, tudományos vizsgálódással ellentétben, ez elégnek bizonyult. Úgy nevezett sebgennyedés, még gennyes műtétek után is, csak a legritkább esetben fordult elő.

2012/05/07

1. Fejezet: Drótokkal összevarrt has

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Már egy hete dolgozgattam az új helyemen, amikor egy beteg nagyon kemény próbatétel elé állított. Egy húsz-huszonkét éves, az átlagnál is izmosabb berber fiút hoztak, erősen felpuffadt, dobszerű hassal. Három napja volt beteg, hányt, annak ellenére, hogy az utóbbi két napban semmit sem evett, és néha csuklott is. Csak rá kellett nézni az arcára és rögtön láttam, hogy egy bélelzáródás, bélcsavarodás végső stádiumával állok szemben. Bélhangokat már nem lehetett hallani, de az egész képből nyilvánvaló volt, hogy valami nagy baj lehet, hasi katasztrófa. Az ápolóim arcáról is leolvasható volt, hogy mennyire reménytelen esetnek tartják.
Addigra már túl voltam három sikeres műtéten, és szemmel láthatólag némi tekintélyt sikerült szereznem. Megmutattam a belgyógyász kollégámnak is, ő is reménytelen esetnek tartotta és kissé meg is lepődött, mikor úgy döntöttem, hogy mégis belevágok. Úgy éreztem, hogy kötelességem vállalni még azt a kockázatot is, hogy a műtőasztalon hal meg, ami a világon mindenütt kellemetlen következményekkel jár, ha másra nem is, de a sebész tekintélyére mindenképpen.
Éter narcozisra gondolni sem mertem, hiszen állandóan ki kell törölni, leszívni a száját, az ismétlődő hányások miatt.

(Farkas fecskendő - a kép csak illusztráció)

A leszívást egy nagy Farkas fecskendőre szerelt katéterrel oldottam meg és ezzel a fontos munkával a főápolómat bíztam meg. Spinális érzéstelenítést addig ott még nem csináltam, de megítélésem szerint ez szinte azonnali halálához vezetett volna. Különben is túl hosszú lenne, amíg a hozzávaló tűt és a megfelelő koncentrációjú novocaint beszerezném. Maradt a jó öreg Pentothal. Infúziót mindenképpen be kellett kössünk, így az adagolást tetszés szerint el lehetett aprózni. Szigorú utasításba adtam, hogy csak annyit és akkor szabad adni, amikor én mondom Legnagyobb örömömre a műtéthez lejött a belgyógyász kollégám is, és segített némileg jobb állapotba hozni a beteget.
Adott szíverősítőt és az akkoriban még divatban volt állítólagos keringést javító és vérnyomást emelő szereket. Még két ampulla muskuláris Terramycint is tett az injekcióba, ami akkor a legerősebb antibiotikus kezelésnek számított. Ezt a saját, féltve őrzött végső tartalékából adta, mert a kórház meglehetősen szűkében volt a komolyabb, drágább gyógyszereknek, de csak akkor adta, amikor a felvágott hasban már látszott a többliternyi gennyes folyadék.
A betegnek közönséges, de már vagy két napja perforált vakbél gyulladása volt, általános gennyes hashártyagyulladással.
Magyarországon már volt szerencsém hasonlót látni, bár nem ilyen súlyos elhanyagolt esetet. Arra is felhívta a legutolsó főnököm a figyelmemet, hogy az ilyen betegek is meggyógyulhatnak, de csak abban az esetben, ha a perforált féregnyúlványt eltávolítjuk és a hasat prímára zárjuk, vagyis drain nélkül összevarrjuk. Ezzel az eljárással a magyar kollégáim sehogy sem tudtak egyetérteni. Szerintük kötelezően drainálni kell és plusz még egy draint kell elhelyezni a Douglas üregbe is. Feltehetően annak reményében, hogy az ott felgyülemlő váladék majd felfele kifolyik. Sajnálatos módon azonban ritka az olyan folyadék, mely képes felfele is csorogni, fordítva, mint a kis hegyi patakok. A hasprés kinyom ugyan valamelyest, de ellazulás után ezt vissza is szívja. Így csak néhány cuppogó hangot tudunk kihúzni a beteg hasából, ami inkább zavarja, mint segíti a beteget.
A francia sebésziskola egyébként ugyanazt a felfogást vallja, mint én. Ami még érdekesebb, ez volt a felfogásuk már az antibiotikus éra előtt is, és ha jól emlékszem körülbelül ötven százalékra becsülték, már akkor is a gyógyulást. A pár nap múlva kialakuló Douglas tályogot a gyógyulás jelének tekintették, és egy hét után megnyitották alulról, még a nőknél is a végbélen keresztül. Bárcsak már itt tartanánk, gondoltam én is, már a műtét alatt

(a Wikipedia képén a Douglas üreg Recto-uterine excavation felirattal)

A műtét maga simán zajlott. Mivel műtét előtt fogalmam sem volt, hogy mi baja lehet, így alsó, középső has metszésből mentem be a hasba, melyből bármilyen műtét elvégezhető. A letapadt, vagy felcsapott féregnyúlványt ugyan igen nehéz ilyen metszésből eltávolítani, de szerencsémre itt ilyesmiről nem volt szó. Közönséges, de már vagy két napja kilyukadt vakbél gyulladás volt, több liter gennyel a hasban. A perforált féregnyúlvány eltávolítása után a csonkot, úgy ahogy, néhány haránt öltéssel befedtem hashártyával, és még egy darabka csepleszt is húztam rá a nagyobb biztonság reményében.
Eszem ágába sem jutott elbuktatni, és különösen nem dohányzacskó varrattal, ahogyan azt Magyarországon előszeretettel csinálják. Gyulladt, törékeny bélfalnál ez istenkísértés, mert a legóvatosabb öltésnél és csomózásnál is óhatatlanul átvág a fonal a gyulladt, törékeny szövetekben. Most már, csak a hasfalat kellett bezárni, és tudtam, hogy a nagy puffadás és feszülés miatt ez nem lesz könnyű. Arra azonban, ami következett, legrosszabb álmaimban sem számíthattam.
A legerősebb selyemmel csináltam az első öltést, közvetlenül a köldök alatt. Jól meghúztam a fonalat, hogy a sebszélek összeérjenek, de még mielőtt ezt sikerült volna elérnem, a fonal elszakadt. Még ez sem idegesített túlságosan. Duplán tetettem a fonalat a Reverdin tűbe, miután újra öltöttem. Mikor ez is elszakadt, némi pánik hangulat fogott el, de még mindig reméltem. Kértem a legerősebb, legvastagabb fonalat.
- Ennél erősebb nincsen, sebész úr, jött az udvarias válasz a műtő traktus ápolójától.
- Keressenek, parancsoltam. Adjanak len fonalat, ha más nincs. Mutattak belőle mintát, de csak ugyanolyan vékony volt, mint amilyen az asztalkámra ki volt készítve. Vékony, esetleg ér lekötésre, vagy még serosa öltésre is jó, de ide semmiképpen. Nagyot káromkodtam magyarul. Ehhez már gyerekkoromtól jól értettem, hiszen a Kisalföldön nevelkedtem. Később az ápolószemélyzetem is megtanult néhány rövid, magyar káromkodást, amivel nagy sikert arattak az engem látogató, néhány a fővárosban és Casablancában lakó magyar előtt. Még a hölgyeknek is tetszett.
Közben törtem a fejem, hogy mi tévő lehetnék. Pont azon gondolkodtam, hogy négyesével fűzöm be a len fonalat, ha másképp nem megy, de túlságosan nem tetszett a saját ötletem, mert jól tudtam, hogy a túl vékony fonal óhatatlanul átvágja a gyulladt, duzzadt szöveteket és így csak további komplikációknak teszem ki magam. A fene sem tudja miért, de akkor már bíztam a beteg életbemaradásában. Ekkor szólalt meg a főnővérem, illetve a főápolóm.
- Van erős drótunk. Még a háborúból maradt. Csontot varrtak vele.- Először meg sem értettem, hogy mit mond. Szerencsére dr. Heroin. megmagyarázta, hogy vasdrótról van szó, ami még a háborús készletből maradt itt, ugyanúgy, mint a többi fonal. Így legalább segített megértenem, hogy miért szakad a jó erős, megbízható selyem.
Kérésemre megmutatta. Hosszú, vagy harminc centiméteres beforrasztott üvegcsőben volt, finom ívekkel meghajtogatva. Inkább másfél, mint egy milliméter vastag. No, ez biztosan tartani fog, gondoltam, amikor az asztalkámra kiöntötte az üvegcső kettéreszelése után. Mivel más választásom nem volt, a hasfalat egy rétegben varrtam össze. Közvetlen a köldök alá, első öltésként betettem egy bőr, zsír, fascia, izom, hashártyát egyszerre, egy öltésben felvevő drót varratot, és a seb túlsó felén ugyanezt fordított sorrendben. Ez alatt két selyemöltést helyeztem el, de az öltéseket csak az újabb drót öltés meghúzása után csomóztam meg. Így már tartott a selyem fonal is. Összesen öt-hat drótöltést helyeztem el, és minden közbe két-három selyemöltést, ahogyan a helyzet megkívánta. A selyemöltéseimbe már nem vettem fel a bőrt. Így azután a drótok közé még egy-két bőröltést is el kellett helyeznem.
A megoldás általános tetszést aratott, és szerintem is igen jól mutatott. Másnap reggel izgatottan siettem a kórház felé. Igen rossz hírre nem számítottam, mert este, mikor utoljára megnéztem a beteget, kiadtam az utasítást, hogy amennyiben feltűnően romlana az állapota, rögtön értesítsenek, nem számít mikor, de keltsenek fel. Aránylag nyugodtan aludtam és nagy örömömre másnap reggel, mikor bementem a kórházba, egy valóssággal kivirult beteget találtam. Az éjszakás boldogan jelentette, hogy széklete volt és a hasa sem annyira puffadt. Azt hiszem ettől a pillanattól kezdve, már másképpen néztek rám. Ekkor kezdtem megalapozni a csodatévő szent ember híremet. Legalább is az ápolóim előtt. A gyógyulás sima eseménytelen volt.
Még Douglas tályog sem alakult ki. Ettől egyébként csak Magyarországon és általában Európában félnek annyira a sebészek. A kinti szakkönyveim szerint ennek kialakulása jó jelnek tekinthető, a végleges gyógyulás egy fázisának. A megoldása végtelenül egyszerű, csak nem szabad türelmetlenkedni, legalább egy hetet kell várni a műtét után. Ilyenkor már minden jól összetapadt, letokolódott, ahogyan régebben mondták, és mint egy jól lokalizált folyamat, veszély nélkül megnyitható. De csak végbélen keresztül, még női beteg esetén is! Másik szabály, hogy teljesen felesleges a gyógyulást zavaró drain behelyezése. A hasprés e nélkül is kinyom minden folyadékot, és annak a gyógyulásig szinte megállás nélküli csurgása megakadályozza a feltárás elzáródását, összenövését.
Legnagyobb meglepetésemre a műtéti seb is gennyedés nélkül, per prímám gyógyult. A szinte hihetetlen jó eredményt elsősorban annak tulajdonítom, hogy kivételesen szívós, ereje teljében lévő berber fiú volt, de fontos szerepet játszott a lórúgásszerűen alkalmazott nagy mennyiségű antibioticum is. No, meg a szerencsém.
Én azonban ismét gondban voltam. Nem tudtam, hogyan vegyem ki az átöltő drótvarratokat. Attól féltem ugyanis, hogy kihúzás közben megsérthetek egy oda tapadt belet. Még ma is hiszem, hogy erre komoly esély volt. Ha jól emlékszem, tíz nap múlva mertem eltávolítani a drótokat. A selyem bőröltéseket a biztonság kedvéért még hagytam három napig. Drótvágó ollónk volt, de reszelőnk nem. Így azután kértem egy finom reszelőt a kórházi lakatostól, ezt nagyon alaposan lemosogattuk szappannal, kefével és alkohollal. Kifőzetni nem mertem, mert attól tartottam, hogy elveszti az élét. A drót elcsípése után ezzel a reszelővel személyesen gömbölyítettem le a kihúzandó drótvéget, majd lejódoztam, és igyekeztem minden erőltetés nélkül kicsúsztatni. Nem okozott ez sem problémát, és másnap a beteget változatlanul, jó erőben, panaszmentesen és éhesen találtuk. Két hét múlva gyógyultan távozott.

2012/05/06

1. Fejezet: Hogyan lettem sebész

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

A túl gyors műtét persze nem lehet cél. Főleg fiatal sebész korunkban figyeltük mindig az órát, amit én már akkor is helytelennek tartottam. Az én példaképem mindig az olyan öreg sebész volt, aki lassan, nyugodtan, biztos, remegő kéz nélkül dolgozott, és csodálatos módon, mégis gyorsan végzett a műtéttel. Mindig gyűlöltem a hirtelen, kapkodó mozdulatokat. Ezek igen gyakran azt leplezték, hogy az illető elvesztette a fonalat, és nem tudja, hogyan is folytassa.
Azt hiszem, itt a helye, hogy megemlítsem, hogyan is lettem az átlagnál jobb sebész. Milyen szerencsés véletleneknek köszönhetem?
1943-ban a nevelő apámat behívták katonának. Ő hentes és mészáros volt és egy kis üzletet vezetett, ahol anyámmal kettesben dolgozott Budapesten. Szerencsére a bevonulása előtt két napig még otthon volt, és így módja volt megmutatnia, hogyan kell szétbontani egy félbevágott sertést vagy négyfelé vágott marhát. Tizenhét éves voltam, és jó erőben lévő, falun nevelkedett gyerek. Ez szerintem nagyon fontos, mert a falun nevelkedett gyerek a saját bicskával együtt nő fel, és így nem olyan béna, mint egy pesti. A bontást, ahogyan nevezték, meglepően gyorsan megtanultam. Ugyanígy, megtanultam azt is, mi a különbség a metsző, vágó és a bontó kés között. És ami talán a legfontosabb: megtanultam becsülni az éles kést, és persze megfenni.
Légvédelmi tüzérekhez osztották be, és innen később alkalma volt egy-egy napra hazajönni, annál is inkább, mert a kis létszámú alakulatánál rövidesen ő lett a szakács, és mint minden hentes, remekül készítette a különböző húsételeket.
Ráadásul, ami szerintem döntő volt, nem lopta el az alapanyagot és így igen népszerű, parancsnokai által is kedvelt lett, mivel nekik viszont juttatott egy-egy darab megspórolt nyers húst. Volt ideje tehát alaposan betanítani. Még a borjú nyúzását is megtanultam, pedig az kényes munka volt, hiszen egy rossz metszés kilukaszthatta és jelentősen csökkentette a visszavásárolt bőr árát.
Az anatómiai gyakorlatokon soha nem dolgoztam. A rám kiosztott preparálási feladatot mindig átengedtem valamelyik kollégámnak, elsősorban valamelyik csinosabb lánynak. Ennek a fő oka azonban az volt, hogy viszolyogtam hullához nyúlni. A szigorlaton persze gyakorlatból is kellett vizsgáznunk. Én egy könyökrégió kipreparálását kaptam. Legelsőnek lettem kész, és a professzor ugyancsak megnézett, amikor leellenőrizte a munkámat. Kipreparáltam a vénákat és egy bőrideget is, nem beszélve a mélyebben fekvő képletekről.
Még nagyobb feltűnést keltettem az év végi kórbonctani gyakorlaton, amikor a gyakorlatvezető tanársegéd vizsgáztatott bennünket. Vagy húszan voltunk a csoportjában. Én, miután irtóztam a hulláktól, csak ritkán jártam el a gyakorlatra és sohasem boncoltam. Az év végén azonban abszolúte kötelező volt. Szokásom szerint elbújtam a háttérben, de a tanársegéd úr kiszúrt. Elsőnek engem választott és a nyelv garatívekkel együtt történő kimetszését bízta rám, alulról, a már nyitott mellkas felől. Technikailag ez az egyik legnehezebb feladat volt.

- Nos, lássuk kolléga úr, mondta, hiszen az eddigi gyakorlatok alatt nem nagyon buzgólkodott.
Néhány csoporttársam hangosan felröhögött, várva a nagy leégést. Tudni kell, hogy a kórboncnokok majdnem pontosan olyan késekkel dolgoznak, mint a hentesek. Kiválasztottam hát egy rövid, hegyes bontó kést, megpróbáltam az élét a hüvelykujjamon - akkoriban a gumikesztyű használata még tilos volt, és nagy sóhajjal hozzáláttam a munkához. Megragadtam a nyelőcsövet és a garat képleteket, jól kihúztam, majd alul néhány metszéssel felszabadítottam. Utána egy kanyarítás jobbra, egy másik balra és már a kezemben is volt a kért nyelv a garatívekkel és a mandulákkal.
- Miért nem mondta eddig a kolléga úr, hogy maga is kórboncnoknak készül, és hogy másutt gyakorol. Én bátortalanul tiltakoztam, de ő csak egy gúnyos mosollyal válaszolt, és hívta a következő áldozatot.
Szigorló orvosként mindig vidéki kiskórházakban dolgoztam, mert ott biztosítva volt az ingyen koszt és szállás. A sebészeti osztályra gyakran hívtak asszisztálni, sőt még ügyeletet is átadtak, és így némi pénzhez is juthattam. Lehetőséget kaptam néhány kisebb beavatkozás elvégzésére is. A legalapvetőbb technikai dolgokat én már ekkor elsajátítottam. Műtéti vérzéscsillapítás, érlefogás, lekötés, csomózás és a fonál gyors és pontos lemetszése egy mozdulattal. A varrás és bélanasztomózist is begyakoroltam, a műtétnél kivágott gyomor és bél darabokon. Egy szóval, én már a diploma megszerzése előtt tudtam annyit, amit sok lusta és béna sebész még egyévi sebészeti osztályon való munka után sem tud. Különösen vonatkozik ez a budapesti klinikákon dolgozó kollégákra.
Már a szigorlóévemben négy különböző sebészeti osztályon segédkeztem, majd a diploma megszerzése után, három kiskórházban is dolgoztam, mint beosztott segédorvos. Sok, egymástól technikájukban különböző sebészt tudtam megfigyelni, és tőlük tanulni, ellesni, amit lehet. A néha egymásnak ellentmondó megoldások és magyarázatok közül igyekeztem kiválasztani a számomra legjobban megfelelő módszert. Ha később ennél is jobbat láttam, habozás nélkül lecseréltem. Mindig is lenéztem az olyan fiatal sebészeket, akik hajszálpontosan úgy dolgoznak, mint a főnökük.
Még az is előfordult, hogy lemondtam a műtétről, ha az aktuális főnököm mereven ragaszkodott hozzá, hogy azt úgy csináljam pontosan, ahogyan ő megköveteli. Ennek azután többször is éreztem a káros következményét, amikor nehezen kezelhetőnek, összeférhetetlennek minősítettek. Szerencsémre itt Marokkóban senkihez nem kellett alkalmazkodnom, vagy vele rivalizálnom. Nekem való hely volt.

2012/05/05

1. Fejezet: Rendteremtés az osztályon és a műtőben (második rész)

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Második napom ugyancsak rendcsinálással telt el. Legelőször leellenőriztem, mennyi maradt meg az előző napon kialakított rendből. Örömmel láttam, hogy minden. Ez felbátorított és elhatároztam, hogy aznap pedig a műtőt teszem rendbe, illetve ott vezetem be a legsürgetőbb változtatást. Ez a nagyon kevés gumikesztyűnkkel való takarékoskodás volt, de erről majd később.
Második teendőm a ruhaneműk, az izoláláshoz használt lepedőkkel volt kapcsolatos. Már Rabatban, a fővárosban is megfigyeltem, hogy a francia sebésziskola igen sok apró lepedőt használ a műtéti terület körberakásához, vagyis a steril izoláláshoz, ahogyan azt szaknyelven mondják.
Emlékezetembe visszaidéztem a magyar módszert. A műtősnő a kezünkbe adott egy speciálisan összehajtogatott nagy lepedőt, melyet egyetlen mozdulattal szét tudott nyitni az operatőr és az asszisztens, úgy, hogy a lepedő kettéhajtva maradt a kezükben és így még véletlenül sem érhetett le a földre. Ezután a lepedő egyik végét kissé visszahajtottuk, miáltal megduplázódott a műtéti terület mellé eső része, majd a szimplán maradt részt áttettük a fejelválasztó karon. Ugyanezt megismételtük a láb felőli részen is, azzal a különbséggel, hogy ott meg a beteg combjai fölé tolt műtőtálcát takartuk le a megduplázott lepedő széllel. Utána már csak az itt annyira kedvelt kis lepedőkből kellett kettőt elhelyezni oldalt, és így négy lepedővel minden biztosan le volt takarva, és ruhacsíptetőket is alig kellett használnunk.
Igen ám, de nem tudtam rájönni, hogyan is volt hajtogatva a nagy lepedő. Kértem tehát egyet, és hozzáláttam a hajtogatási kísérletezésekhez. Ben Haddu az asszisztensem és a műtőtraktus, sterilizálás felelőse, aki akkor még csak tizennyolc éves lehetett, ott maradt mellettem és nagy érdeklődéssel figyelte, hogy mit is akarok a lepedővel, és figyelmesen hallgatta a közben használt magyar káromkodásokat. Megpróbáltam persze elmagyarázni, hogy mit is akarok, de hát ez a szegényes szókincsemmel eleve reménytelen volt. Nagyot bámult viszont, amikor harmadik, vagy negyedik kísérletre sikerült úgy széthúznunk a lepedőt, ahogyan akartam. Újra és újra elismételtük a mutatványt, és közben őt is megtanítottam a hajtogatás művészetére.
Ettől kezdve, a doboz összeállítása már pofon egyszerű volt. Ugyanekkor csináltattam egy lyukas kendős dobozt is, a kis műtétek számára. Ennek hasznát azonnal megértette, különösebb magyarázat nélkül. Hasonlóképpen átvették a módszert az utánam következő sebészek. Csak remélni tudom, de hiszem is, hogy a két volt munkahelyemen, még ma is magyar módra történik az izolálás. Némi gondom csak a gazdasági vezetővel volt, aki nehezen értette meg, miért használok közönséges ágylepedőket a kisebb és így olcsóbb izoláló kendők helyett.

Az itteni első műtétemre nem is tudok igazán visszaemlékezni. Talán vakbél volt, vagy császármetszés. Az itteni szülésznőm egy rendkívül jól képzett, valódi francia szülésznő volt. Ráadásul egy erős, határozott egyéniség, aki szivarozott, ami határozottan imponált nekem és később én magam is rászoktam. Évek óta korlátlan úr volt a maga területén, önállóan gyógyszerelt és kisebb beavatkozásokat is végzett. Mindezt nagy ostobaság lett volna felrúgni, hiszen ezzel csak a saját munkámat növeltem volna, nem beszélve arról, hogy magához a szülés levezetéséhez és az esetleges komplikációk felismeréséhez tulajdonképpen jobban értett, mint én. Miután biztosítottam, hogy minden marad a régiben, jó barátságba keveredtünk, és kölcsönösen becsültük egymást.
Az első császármetszésem nagyon tetszett neki. Tőle tudtam meg, hogy a franciák nagy része még mindig hosszanti metszéssel nyitja meg a méhet, ami jóval tovább tart és a gyógyulás sem olyan sima, mint az általam alkalmazott módszernél. Ez utóbbit egyébként rövidesen módosítottam. Nem vesződtem a húgyhólyag letolásával, hanem felette fél centire végeztem egy teljes hosszúságú haránt hashártyametszést, majd az így szabaddá tett területen két-három centiméternyi izommetszést a méhen. Ez jelentősen lerövidítette a műtétet, ami az én helyzetemben később ugyancsak fontos lett, a munkám jelentős felszaporodása után.
Az így lerövidített műtétet általában húsz percen belül végeztem el, de gyakran negyed óra alatt, ami általános megdöbbenést keltett és jelentősen hozzájárult a jó hírem kialakításához. Az esetleges hitetlen kollégáknak had jegyezzem meg, hogy nem csak a méhet varrtam két rétegben, hanem a hasfalat is. Ha még ráadásul műtősnőm is lett volna, akkor még jobb időt értem volna el.

1. Fejezet: Rendteremtés az osztályon és a műtőben (első rész)

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Az érkezésem napján azonban nem ugratott, hanem igyekezett végig vezetni a jövendő osztályomon, ahonnan már pár hónap óta hiányzott a sebész. Az utolsó két évben volt ugyan már hat sebészük is, de valamennyi visszaszökött a fővárosba, különböző okokra hivatkozva. Azt hiszem, hamar megértette, hogy nekem nincs hova szökjek, és már ezért is végtelenül udvarias és megértő volt velem. Megérezte, hogy én hosszabb ideig leszek az egyetlen kollégája.
A sebészet, a hozzátartozó hat-nyolc ágyas szülészettel együtt a földszintet foglalta el, összesen mintegy ötven ággyal. A műtőtraktus azonban nagyon okosan az alagsorba került néhány hozzátartozó kis szobával. Ez azért némileg csökkentette a gyakran elviselhetetlen nyári hőséget. Legnagyobb megdöbbenésemre a betegek teljes összevisszaságban voltak elhelyezve. Nemcsak az ágyakon, hanem sok szobában a földön is feküdtek. Mivel láttam azért néhány üres ágyat, rögtön megkérdeztem, hogy ezeket miért nem fektették ágyba. Megértő mosollyal közölték, hogy ezek nem betegek, hanem hozzátartozók. Érdeklődtem persze a diagnózisok után is: ki miért, milyen betegséggel van itt. Általában tályog, fekély és elgennyedt kisebb sérülésekkel kerültek a kórházba. Akadt azonban elég szép számmal kifejezetten belgyógyászati beteg is, akiket Heroin helyezett ide, mikor nála nem volt elég hely.
A belgyógyászati osztályokon mindig és minden kórházban ágyhiány van. Ezt minden sebész tudja és azt is, hogy jaj annak a sebésznek, aki ha csak átmenetileg is, kisegítésképpen átenged néhány ágyat. Azonnal döntöttem, hogy én is ehhez tartom magam. Egyelőre azonban nem szóltam. Hasonlóképpen elhárítottam azt is, hogy megnézzek néhány erősen váladékozó sebet, és tanácsot adjak az ellátására. Kijelentettem, hogy holnap reggel a szokásos időben, reggel nyolc órakor kezdem a munkám és egyenként meg fogok nézni minden beteget.

A legszörnyűbb dolog, amit láttam, az volt, hogy összekeverték a férfi és nőbetegeket is. Annyira már megismertem a muzulmán világot, hogy megértsem mekkora hiba és szörnyűség ez. Máig sem értem, hogyan történhetett, talán az akkoriban divatba jött és kötelező jelleggel elrendelt úgynevezett intenzív osztályok kialakítása tette ezt lehetővé. Ide ugyanis szinte válogatás nélkül hordták be a műtét utáni betegeket, és sorjában helyezték el őket az üres ágyakra, nem törődve, hogy milyen neműek. A ksar es-souki ápolóim becsületére legyen mondva, arra azért ügyeltek, hogy egy kifeszített ágylepedővel el legyenek egymástól választva. Ezt azonban én kevésnek tartottam és mindenképpen rendet akartam teremteni.
Este, mikor lefeküdtem az egy szoba, de zuhanyozó és WC-vel ellátott lakosztályomban, sokáig elgondolkoztam a holnapi teendőimen. Mivel az eddigi életem is meglehetősen vándorélet volt, gyakori munkahelycserékkel, volt némi tapasztalatom. Legelőször is feladtam azt a régebben kialakított elvemet, hogy új munkahelyen két hétig nem mozdulok, nem változtatok, csak figyelek. Ez gondolom érthető, hiszen itt nem, mint beosztott, hanem mint főnök, vagy ha úgy tetszik, szervező fogok dolgozni. Ami azért nagy különbség: itt nem lehet várni. Azonnal cselekedni kell, még hozzá úgy, hogy lehetőleg minél kevesebbet változtassak meg, de azért ezek a változtatások lényegbevágóak legyenek.

Másnap reggel egy hosszú vizitet tartottam. Minden egyes beteget megvizsgáltam helyben, az ágyában. Mindent felírtam egy keményebb karton lapra /én sohasem szerettem a papírfecnikre írt feljegyzéseket/. Vagy füzet, vagy kartonlap. Külön rovatba írtam a legsürgősebb teendőket. Ezeknél kiadtam az utasítást, hogy nem ebédelhetnek és még ma délután kisebb sebészi beavatkozást végzek rajtuk. Főleg a tályogok idegesítettek, mert nem megfelelő hosszúságú metszéssel tárták fel őket, hanem egy szikeszúrással. Persze, így hónapokig sem gyógyultak. Szomorúan láttam azt is, hogy ezek jelentős része a farba adott, muszkuláris injekció okozta tályog volt. Erről néhány nap múlva, mikor már látták a hosszabb feltárás eredményét, külön előadást tartottam az ápolóimnak, és megmagyaráztam, hogy hova kell adni az injekciót. Be is mutattam természetesen. A felső külső quadránsba, hogy szinte koppanjon a tű a csípőlapát csontjában, de semmiképpen nem a vastag, szinte kínálkozó gömbölyű, zsíros fenékbe.
Erre a technikai továbbképzésre annál is inkább szükség volt, mert szinte valamennyi ápolómnak voltak magán betegei, akiket szinte rendszeresen injekcióztak. Előszeretettel alkalmazták a különböző vénás injekciókat is, de ezzel jóval kevesebb problémát okoztak, mint a rossz helyre adott, muszkuláris szurival. Annak ellenére is merem ezt állítani, hogy a legkedveltebb és szinte minden betegségre használt injekció a calcium volt, vénásan persze, hiszen így imponált a betegnek, mert szabályos hőhullámot, kimelegedést okozott.

Ebéd után megkezdődött a nagy munka. Kijelöltem a folyosó végén lévő nagy szobát, ezt kineveztem belgyógyászati betegek szobájának, és egyenként, az ágyukkal együtt oda hordattam az összes belgyógyászati beteget. Meglehetősen sokan, vagy tizenöten lehettek – meg is telt velük a nagy szoba. Itt nem törődtem azzal sem, hogy vegyesen, nők és férfiak egyaránt ide kerültek. Természetesen azért kifeszített lepedőkkel elválasztottam őket egymástól.
A maradék szobákat két részre osztottam: férfi és női osztályra. A hozzátartozók természetesen mentek a betegeik után. Ily módon került aztán férfi is a női részlegre, mivel a férjek jelentős része elkísérte az asszonyt a kórházba.
Ezt a zavaró körülményt csak hónapok múlva sikerült kiküszöbölnöm és elérnem, hogy a férjek az udvaron aludjanak. Ennek a Szaharában nincs különösebb akadálya, még télen sem. Ez ellen a továbbiakban sohasem tiltakoztam, sőt még akkor sem, ha néha a kórteremben találtam őket. Valahogyan megéreztem, hogy ebben bizonyos mértékig engednem kell. Azt viszont lehetségesnek tartom, hogy az ápolóim közül egyesek még némi ajándékot is kaptak ennek engedélyezéséért a hivatalos munkaidőn kívül, távollétemben.

Délután már komoly sebészi munkát is kellett végeznem. Tisztességesen, elegendő hosszúságban fel kellett vágnom a tályogokat és egy kissé meg is kapartam a legnagyobb Volkmann kanalammal, mivel a legtöbb esetben több hetes tályogról volt szó. Egy komoly tályog felmetszésénél nem csak a megfelelő hosszúságú metszés elengedhetetlen, hanem az is, hogy mindig a legmélyebben fekvő részén vágjuk föl. Ehhez azt kell figyelembe venni, hogyan fekszik a beteg, hogyan tartja a karját például, ha ott van a tályog, vagy a hasfalinál, hogyan fektethetem a beteget, hogy a metszés legyen a legalacsonyabban. A genny, váladék lefolyása csak és kizárólag így biztosítható. Egyszerű és könnyen érthető szabály, de érdekes módon, csak kevés sebész tartja be.
Kezdetben némi megrökönyödést keltettek a hosszú metszéseim, de az eredményt látva, az ápolóim is megértették, hogy igazam van és át is vették a módszert. Néhány hónap múlva ugyanis, ahogy a munkám szaporodott, a kisebb tályogok felmetszését már Moulay Hetmen végezte. A különbség csak annyi volt, hogy ő semmiféle érzéstelenítést nem alkalmazott, natúrban csinálta, ahogyan sebészi körökben mondani szokás. Igaz, hogy én magam is majdnem így csináltam, amikor úgynevezett intracután érzéstelenítést végeztem. Ez magát a metszés fájdalmát megszünteti ugyan, de attól a munka többi része még továbbra is fájdalmas marad. Lehet, hogy neki volt igaza?

1. Fejezet: Első napjaim Ksar es-Soukban

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

A helyettesített sebész kollégám visszatérte után, szinte azonnal indultunk Ksar es Souk-ba, ami innét mintegy 145 kilométerre délre, az Atlasz hegységen túl volt. Ez már igazi bled /sivatag/ a Szahara előszobája. Stump vitt le, és tanácsára megálltunk fél úton, mert meg akarta látogatni egy régi légiós barátját, akinek ott volt a vendéglője és ebédre várt bennünket. Bemutatta a felségét is, aki viszont a vendéglő melletti, - Stump szerint - a környék legjobb, minőségi kupleráját vezette, de ennek leellenőrzésétől eltekintettem, és ezt a mulasztásomat később sem pótoltam, bár a kapcsolatot végig fenntartottuk és hébe-hóba találkoztunk is.
Az ebéd nagyon finom és ízletes volt, az elengedhetetlen beefsteakkel francia módra és arab konyha szerint készített pörkölt féleséggel, amit a későbbiek folyamán számtalanszor volt alkalmam megízlelni. Négyen ültünk az asztalnál, és én a középkorú, de még mindig csinos, kissé az átlagnál sötétebb bőrű háziasszony mellett ültem. Jóízűen eszegettem addig, amíg az asszonyka a térdét nem feszítette az enyémhez olyan erővel, amit nem lehetett véletlennek tekinteni. Ráadásul Stump is észrevette, és alig tudta visszafojtani a röhögést. Bár úgy tettem, mint aki semmit sem vett észre, igen kínosan éreztem magam. Ehhez hozzájárult az is, hogy idejövet elmesélte, hogy a vendéglátónk nem akárki, mert a légióban mindenki csak mint a düsseldorfi kéjgyilkost emlegette. Ez talán nem volt igaz, de azt állíthatom, hogy ritka könyörtelen, világoskék szemei voltak. Az út hátralévő szakaszán aztán igyekezett megnyugtatni, hogy szerinte csak arról volt szó, hogy Malika /királynő/ igyekezett egy új klienst szerezni, ami már sokkal erkölcsösebbnek tűnik, mint egy közönséges házasságtörés.

(a kép csak illusztráció Pista bácsi gyűjteményéből)

Ksar es Soukba kora délután érkeztünk Stumpal, aki az ottani fiatal, nálam alig idősebb francia belgyógyász gondjaira bízott, és akivel németül beszélgetett. Ezen csak akkor csodálkoztam, amíg meg nem tudtam, hogy mindketten félig német származásúak voltak. Doctor Heroin édesanyja egy elzászi, francia zsidó lány, az apja viszont a Rajna túlsó feléről egy igazi német. Ráadásul már az első világháború után néhány évvel belépett a fasiszta pártba, és ezután rövidesen elváltak, ami némileg érthető. Így azután Heroin csak az első négy osztályt járta Németországban, mert a válás után édesanyjával áttelepedett a francia oldalra. Heroin sohasem tudta igazán eldönteni, hogy melyik is az anyanyelve, mert mindkettőt perfekt beszélte.
Elmesélte, hogy mikor Párizsban dolgozott, a francia-német társaság gyakran felkérte, hogy mint szinkron tolmács, segítse ki őket, főleg ha a filozófusok és a szociológusok tartottak közös konferenciát. Mint az átlagnál jóval műveltebb és olvasott ember, még ezekben a valóban nehéz témákban is profi volt. Az első vietnami háborút és azt közvetlenül megelőző időszakot, mint ottani cselédkönyves-orvos élte át. Még japán fogságba is került, nem túl jó véleménnyel volt róluk, ellenben nagyon becsülte a kínaiakat. Hallatlanul szorgalmas és takarékos embereknek tartotta őket. Meggyőződése volt, hogy a világ legjobb és egyúttal legmegbízhatóbb kereskedői. Bármit be tudtak szerezni, és megelégedtek a tisztességes haszonnal.
Többször is elmesélte, mikor egy kínai puskát gyártott, de nem volt megfelelő kaliberű, tágasságú acélcsöve. Több napon keresztül is látta, amint a megfelelő hosszúságúra fűrészelt csövet a két térde közé szorítva tágította. Smirgli papírt tekert egy fapálca köré, és azt ide-oda pörgetve a tenyerei között, csiszolta türelmesen belülről. Ilyen nép nem veszhet el és rövidesen még sokat fogunk hallani róluk, szokta mondogatni. Azt hiszem, igaza lett.

Az idegen nyelvekkel kapcsolatban rengeteg téveszme terjedt el az emberek között, főleg azok között, akik csak az anyanyelvüket beszélik. Általánosan ismert és elfogadott minden kétely nélkül például, hogy Svájcban az emberek általában három nyelven is beszélnek. Aki viszont már járt arra és ott eltöltött egy kis időt, az tudja, hogy ez nem így van. Való igaz, hogy három fő nyelvet használnak, de nem egyszerre és nem mindenütt, hanem minden tartománynak meg van a maga nyelve. A lakosság túlnyomó többsége például csak németül beszél, mert ez a legnagyobb nyelvterület. Persze azért mindig lehet találni valakit, aki ért franciául is például egy nagyáruházban, de azért ez nem általános, és az így fellelt svájci sem beszél tökéletes franciát, inkább csak megérteti magát. Ugyanezt tapasztalhatjuk a vendéglőkben, azzal a különbséggel, hogy az olaszul tudó pincér rendszerint egy olasz bevándorolt és így inkább csak töri a németet vagy a franciát, aszerint, hogy melyik kantonban van.
Nagyon elterjedt téves nézet az is, sajnos főként pedagógus körökben, hogy egyszerre lehet tanulni két, vagy akár több idegen nyelvet is. Ostobaság, mert így egyikből sem lesz semmi. Még vén fejjel is dührohamot kapok, ha hallom, hogy a helyi gimnáziumunk változatlanul ragaszkodik az egyszerre kettő idegen nyelv tanításához. Ezt szerintem egy határozott miniszteri rendelettel meg kellene tiltani, és átállítani minden iskolát, az egy diák, egy idegen nyelvre, végig és heti öt órában. Az a szülő pedig, aki ragaszkodik ahhoz, hogy az ő fiacskája egyszerre két idegen nyelvet tanuljon, az járassa a porontyát magán tanárhoz a második kedvéért. Ennek valóban lenne eredménye, még akkor is, ha tudjuk, hogy két nyelven beszélni tökéletesen, anyanyelvi szinten, a legnagyobb ritkaság és csak kevés embernek adatik meg.

Heroinnél becsületesebb és lelkiismeretesebb kollégával soha nem találkoztam. Nagyon megkedveltük egymást és végtelenül sajnáltam, amikor másfél év múlva elment. Bőrgyógyász szakorvos volt, de kiválóan értett a belgyógyászathoz is. Az Észak Afrikában előforduló, számomra gyakorlatilag ismeretlen betegségek felismerésére és kezelésére ő tanított meg. Ez néha meglepően furcsa körülmények között történt. Nem sokkal megérkezésem után, egy reggel, amikor bementem a kórházba, az udvaron találkoztam vele, amint éppen egy beteg kezét vizsgálgatta. Odahívott és megkért, hogy nézzem meg én is, és mondjak véleményt.
Csak egy jelentéktelennek látszó, kissé pikkelyes bőr elváltozást láttam, ami számomra nem mondott semmit. Utánam ő ismét megvizsgálta, ráadásul a körmével megkapirgálta a jelentéktelennek látszó elváltozást a kézháton. Nézd meg még egyszer, mondta, és adott egy a bélyeggyűjtők által előszeretettel használt nagyítóüveget. Miután látta, hogy így sem jutottam előbbre elárulta, hogy ez lepra, annak egyik kezdeti formája. Hangosan nevetett mikor látta, hogy mennyire megijedtem és szinte futva indultam kezet mosni. Utánam jött és elmagyarázta, hogy a lepra egyáltalán nem olyan fertőző, mint ahogyan azt sokan gondolják, és tulajdonképpen ma sem tudják biztosan, hogyan terjed. Én persze a jövőben sem kapirgáltam és tapogattam szívesen a leprás betegeket, de kétségtelenül már nem féltem tőlük annyira, mint az első esetben.

1. Fejezet: Életem első császármetszése (műtéti gyakorlatról)

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

A midelti helyettesítésem alatt végeztem még néhány vakbél, sérv és több kisebb műtétet, sebellátást és gipszelést kisebb törések miatt. Erre szükségem is volt, mivel lassan két éve, hogy elhagytam Magyarországot az 56-os októberi forradalom után, és azóta alig-alig dolgoztam, mint sebész. Ahogyan jobb körökben mondani szokás, kissé kiestem a gyakorlatból. A tűzkeresztségen átestem ugyan a fővárosban töltött próbaidőm alatt, de erről majd máskor számolok be.
Egy jól megtanult és begyakorolt mesterséget azonban egyszerűen nem lehet elfelejteni. Valahogyan úgy, mint ahogy a biciklizést sem felejti el senki. Persze több éves kiesés után még meglehetősen kacskaringózva, bizonytalanul és lassabban fog haladni, de le nem esik a kerékpárról. Ugyan így vagyunk a sebészettel is.
Mielőtt elindultam volna Marokkóba, megkértem a milánói kollégákat, hogy adjanak valami kis műtétet, hogy visszazökkenjek a gyakorlatba, mert majdnem két év óta nem operáltam. Jellemző módon megengedték, hogy három bőröltést én helyezhessek el egy láb műtét végén. Meglepően nagylelkűek voltak. Amit akartam, azonban így is elértem. Megnyugodtam, mert nem remegett a kezem, és ugyanolyan pontosan és gyorsan öltöttem, mint két évvel azelőtt.
Ugyanezt tapasztaltam Magyarországon is a hazatérésem után, amikor mintegy másfél éves kiesés után, ismét sebészetre kerültem, ahol már egy teljes vakbélműtétet mertek rám bízni. Az asszisztáló kolléga csodálkozott is, mert szerinte még egy hónapos vakáció után is észre lehet venni az operatőrön, hogy bizonytalanná vált. Nem változott a helyzetem, nyolcévi kiesés után sem, ahogyan az a legutolsó munkahelyemen történt, a nyolcvanas évek elején, amikor arra készültem, hogy esetleg visszamegyek Marokkóba, vagy Algériába. Ráadásul ekkor szándékosan egy nőgyógyászati munkát, egy teljes méheltávolítást kaptam, mint kezdő, gyakorló műtétet. A sebész főorvos nem tudhatta persze, hogy munkám jelentős részét mindig is a nőgyógyászati műtétek képezték. Így próbált meg leégetni, de nem sikerült.
A marokkói fővárosban, rögtön a megérkezésem után, egy hónapos próbaidőre beosztottak a sebészetre, azzal a nyilvánvalóan érthető szándékkal, hogy megbizonyosodjanak arról, sebész vagyok-e egyáltalán, és mennyire használható. Hiányos francia tudásommal is sikerült nekik elmagyaráznom, hogy bármilyen műtétet vállalok, de csak úgy, ha én is kezdem. Az asszisztálásba minden nap bevontak és a második vagy harmadik napon, amikor a has már nyitva volt, át akartak passzolni egy méh melletti daganatot, ami a széles méhszalag rétegeiben helyezkedett el. Nem ettem kefét, és jól tudtam, hogy az ilyen típusú daganatokat milyen nehéz szépen kifejteni, így aztán elutasítottam azzal, hogy csak elejétől fogva vállalok műtétet. Az érvemet látszólag vita nélkül elfogadták, és az operatőr maga volt kénytelen kikínlódni a daganatot, pontosan úgy, ahogyan azt előre gondoltam.
Kb. nyolc-tíz nap telt el várakozással, amikor egy jóval száz kilón felüli, vastag zsíros hasfalú nőbeteget operáltunk epekővel. Már maga a has megnyitása is nehéz volt, és a műtéti terület látótérbe való hozatala, a feltárás ugyancsak.
Legnagyobb megdöbbenésemre ismét megkért az operatőr, hogy folytassam a műtétet. Azonnal tisztában voltam vele, hogy ezt már nem szabad elutasítanom, semmiféle elv, vagy előzetes megállapodásra hivatkozva. Átvettem a helyét.
Azt hiszem, hogy rögtön hosszabbítottam a metszést, és ez által sikerült a májat jobban feltárni, és enyhén kifordítani. Az epehólyag kifejtését szándékosan szikével csináltam, ami elegáns megoldás, de jóval nehezebb is. Csak a legutolsó szakasznál használtam ollót. A hólyag eltávolítása és lekötése simán ment, mikor az epehólyag ágyának elvarrására, hashártyával való fedésére került a sor.
Ekkor a műtősnő legnagyobb megdöbbenésére, még mutattam is a kezemet nyújtva, bal kézre kértem a tűfogót és az öltést.
Tapasztalatból tudtam ugyanis, hogy így varrva a tű nem szakít, jobban, finomabban gördíthető ki, ha a májágyat varrjuk. Ehhez a mutatványhoz viszont elengedhetetlen, hogy az illető bal kézzel is tudjon varrni, ami meglehetősen ritka.
Nekem szerencsém, hogy kétkezes vagyok és még ma is két kézzel borotválkozom és ráadásul késsel. Bal oldalt bal kézzel, jobb oldalt jobbal. Másképpen nem is tudom csinálni. A késsel való borotválkozásra a háború után szoktam rá, amikor lehetetlen volt tisztességes pengét kapni. Nem bántam meg, még akkor sem, ha így valamivel több időt igényel, mert szerintem fölér egy meditációval és a rákényszerített fokozott figyelem, biztosan felébreszti az embert, vagy bevágja a pofáját. Azon is már többször elgondolkodtam, hogy egyáltalán nem volt véletlen, amikor a középkorban általában a borbélyok végezték a kisebb sebészi beavatkozásokat, mint például egy tályog felnyitását.
Szépen sikerült hashártyával fednem a májágyat. Megkérdeztem, hogy milyen draint használnak, és hol szokták kivezetni, majd hozzákezdtem a has bezárásához. A fő problémát a vastag zsírréteg jelentette. Ezt úgy oldottam meg, hogy zsírvarratot egyáltalán nem alkalmaztam, helyette betettem négy úgynevezett Donathi öltést, ami teljes szélességében felvette a zsírt és a bőrt is, sőt egy picinyt az alaphoz is leöltöttem, felcsippentve egy kis bőnye réteget. Betetőztem mindezt azzal, hogy a fonalak megcsomózása előtt, mindkét oldalon, kívül a bőrre elhelyeztem a fonalak alá egy-egy keményre gyúrt géz bucit, hogy az öltés ne vágjon be. Nagyon jól mutatott.

 (A Donathi öltés egy malaclábon, illusztráció)

Másnap egy fiatal, kezdő arab sebész elárulta, hogy mindenki meg volt elégedve a munkámmal, és azonnal telefonáltak a minisztériumba, hogy valóban sebész vagyok és egyedül is megállom a helyemet. Most már indulhattam az új munkahelyemre.
Mideltben azonban megtanultam még egy, számomra teljesen ismeretlen dolgot. Azt, hogyan lehet segíteni egy olyan betegen, akinek pióca tapadt a torkába. Itt a környéken ugyanis sok öntözőárok van, és mind tele piócával. Mivel a földeken dolgozók általában ebből isznak nekihasalva, ha megszomjaznak, így igen gyakran előfordul, hogy lenyelnek egy piócát is. Szerencsére ez legtöbbször megakad a torkukon és általában jól látható, rendszerint a garatív mögött. Persze csak az után, hogy a pióca jól teleszívta magát vérrel, és ez által a többszörösére hízott. Ha nem látható, de a beteg biztosan állítja, hogy piócát nyelt, hinni kell neki és a jégszekrényből szerzett apró jégdarabka szopogattatásával, fel kell csalogatni. A berber ápolóim szerint nagyon szereti a friss vizet, és így ez a csel mindig beválik.
Ennél az első esetemnél nem kellett semmiféle trükköt alkalmaznom. A piócának vagy két centi hosszú része jól látható volt az egyik garatíven. A kapott szaktanács szerint óvatosan megfogtam egy ércsipesszel. Persze a csipeszt nem szorítottam össze, nehogy elvágjam a puha testecskéjét. A csipesz idegesíthette és néhány másodperc múlva rátekeredett.
Kivettem és az egyik öreg ápolóm kérésére betettem az általa hozott dobozba. Megköszönte és elmagyarázta, hogy kiválóan felhasználható dagadt, gyulladásos lábszár kezelésére. Igazat adtam neki, hiszen én is tanultam, hogy nem olyan régen még Magyarországon is használták thrombozis kezelésére. Azóta valószínűleg újra divatba jött, hála a feltűnően megszaporodott természetgyógyászoknak.

1. Fejezet: Életem első császármetszése (fogászatról)

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Sokszor még erre sem volt szükség, illetve maga a beteg utasította el, és kérte, hogy nélküle végezzem el a kisebb beavatkozást, például foghúzást. Így volt ez, az éjjeliőröm esetében is, akit a midelti főápolóm javaslatára vettem föl, amikor négy év múlva, az első, hosszabb nyári szabadságra elutaztunk Spanyolországba. Az éjjeliőrködése abból állt, hogy családjával együtt beköltözött a fáskamrába. A puszta jelenlétével elriasztotta az esetleges tolvajokat, mert azért akadt ilyen is. Mivel fájt a foga, arra kért, hogy mielőtt elutazom, húzzam ki, de injekció nélkül. Miután kihúztam a fájós fogát, kiköpte a vért, majd ismét megkért, hogy a mögötte lévőt is húzzam ki, mert az is szokott fájni. Kirántottam azt is.
A fájdalomtűrő képességük már lent a Szaharában is elborzasztott néha. Hetmen, az ottani főápolóm egyik alkalommal például a jelenlétembe nyitott meg egy végbél körüli tályogot. A kérésemre, hogy had adjak előtte valami érzéstelenítést, egy rövid altatást, csodálkozva nézett rám, és azt felelte, hogy felesleges, mert midig így szokta. Meghátráltam, mert végül is szabad kezet adtam neki már jóval előbb az ilyen apró műtétek elvégzésére, és hiba lett volna, ha ebbe utólag belepofázok.
Ide kívánkozik még egy foghúzás, amit vadászat közben követtem el a korzikai barátom és vadásztársam kérésére, mintegy húsz-harminc kilométernyire a kórházamtól.
(a kép csak illusztráció Pista bácsi gyűjteményéből)

A szakácsának rettenetesen fájt az egyik bal felső rágófoga, és nagyon kért, hogy húzzam ki. Rendben van, feleltem, majd bejön velünk a kórházba és ott megcsinálom. Nem lehet válaszolta, mert nincs mivel visszajöjjön. Majd haza gyalogol, hiszen nincs olyan messze, csak húsz kilométer. De ma estére feltétlenül szükségem van rá, mert vendéget várok, jött a válasz. Sehogy sem tudtam kibújni a feladat alól, pedig tudtam, hogy nehéz lesz, mivel egyetlen foga sem hiányzott, és az ilyen zárt fogsort nem könnyű megbontani.
Az érzéstelenítés hiánya is izgatott egy kissé, de elsősorban az, hogy nincs fogóm. A barátom biztosított, hogy neki rengeteg szerszáma van és azok közül bármelyiket kiválaszthatom. Találtam is egy megfelelőnek látszót, bár az nem volt egyenes, hanem derékszögben megtört kombinált fogó, de ennek volt a legmegfelelőbb pofa szélessége, és főként recézett volt belül a pofák kiképzése. Így azután alsó fogsorhoz való fogóval voltam kénytelen kihúzni egy többgyökerű felső fogat. Technikailag természetesen ez is nehezítette a munkámat. Ilyen apróság azonban Afrikában nem jelenthet komoly problémát.
Érdeklődésemre megtudtam, hogy a szakács nem veti meg az alkoholt, így adattam neki két pohárka viskit*. Én is ittam persze a műtét előtt, de ez nem zavart. A fog alig akart megmozdulni, és főleg nem kijönni. Még számomra is túl hosszú ideig, talán öt percig is mozgattam jobbra, balra, előre, hátra, amíg ki mertem húzni, helyesebben dönteni. Egy szót sem szólt, csak én mormoltam el néhány tömör magyar káromkodást. A végén még egy pohárka viskit kapott jutalmul a gazdájától, nekem pedig hálás tekintettel megköszönte. Szép munka volt, és örültem, hogy nem vesztettem el a türelmemet, mert egy gyökér beletörése igen kellemetlen lett volna, nemcsak a beteg, hanem az én számomra is.
Törtek viszont az ottani fogászok, még a jó barátom és állandó bridzs-partnerem, a görög fogász is. Hiába próbáltam rábeszélni, hogy megtanítom kivésni a betört gyökeret, kényelmesebbnek találta beküldeni hozzám, hogy a még bennmaradt kis darabot vegyem ki én. Mondanom sem kell, addig még soha nem véstem fogat és nem is nagyon láttam, de meglehetősen jól emlékeztem az ezzel kapcsolatos egyetemi előadásra.
Az első esetet nem sokkal érkezésem után Ksar es Soukban kaptam, ahol a heti vásári napon mindig ügyködött egy-két arab fogász is. A berbereknek általában jó fogaik voltak, de ha szuvas lett, akkor épp úgy fájt, mint nekünk, ezért is húzatták ki a vásárban.
Egy erős, középkorú férfi volt, akinél az egyik alsó rágófog mindkét gyökere beletört. Van-e fogónk, kérdeztem a műtő asszisztensemet. Nem is egy, felelte boldogan. Valóban egész szép készletünk volt, és benne vésők, kalapács, és gyökérfogók is, no meg egy-két emelő melyek használatára csak később jöttem rá.
A beteg érzéstelenítés nélkül akarta, hiszen a piacon is úgy csinálták. Csak akkor engedett, amikor azzal fenyegettem, hogy nélküle egyszerűen nem csinálok semmit, és mehet haza, de azonnal. „L” alakban felvágtam a külső ínyt, majd részben véstem, de inkább lecsipkedtem a külső csontfalat, hogy a betört gyökerekből kilátszott vagy két milliméternyi szegély. E mellé beerőszakoltam a gyökérfogót, hogy kissé mélyebben és biztosabban fogjon, majd könnyedén kihúztam az egyik, majd a másik gyökeret is ugyanígy. Máig is úgy érzem, hogy a beteg elsősorban az érzéstelenítéstől volt elragadtatva, sehogy sem értette. Ez után érdeklődött az ápolóimtól is, de azt már nem tudom, hogy milyen választ kapott.
Az eset után a piaci fogászok minden gátlás nélkül törték be a fogakat. Nem sokáig, mert Ben Haddout az asszisztensemet hamarosan megtanítottam fogat húzni, és rövidesen átvette a szerepüket. Így nekem is könnyebb dolgom lett, mert amit betört, azt saját maga ki is véste a jelenlétemben. Néha rajtakaptam egy-egy önálló foghúzáson és vésésen. Ilyenkor azzal védekezett, hogy kivételesen, csak ennek a rokonának csinálja meg, és főleg, mert engem nem akart zavarni. Ezzel a megjegyzésével teljesen lefegyverzett.

 *: (szerk.) Pista bácsi konzekvensen franciásan, viskinek hívja a whiskyt

1. Fejezet: Életem első császármetszése (után)

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Mivel két-három hetet töltöttem ezen az átmeneti, helyettesítő állomásomon, így volt időm átkutatni az egész műtőt, és főleg a műszer-készletet. Rábukkantam kettő igazi tűfogóra, és vagy két-három tucat különböző nagyságú tűre is. Ezek felét és az egyik tűfogót azonnal magamhoz vettem és elhatároztam, hogy ellopom a jövendő munkám érdekében. Magyarországon és szerte az egész világban ma már csak tűfogókba befogott, különböző nagyságú és formájú sebvarró tűkkel dolgoznak a sebészek. Ezek használata kétségtelenül sokkal esztétikusabb és technikailag finomabb munkát biztosít.
Ráadásul, nagyon okosan, a lopásról nem szóltam senkinek, még a három hét múlva visszajött magyar kollégámnak sem, mert biztosra vettem, hogy semmiféle könyörgésemre nem adná, még kölcsön sem. Igazam is lett, mert a végleges helyemen még kevesebbet találtam, vagyis csak egyet, és így igen jól jött ez a megbocsátható lopás a jövő érdekében.
A következő műtétem egy jobb oldali kizárt ágyéksérv volt. Ha jól emlékszem, két nappal a megérkezésem után, az esti órákban. Igazi kizárt ágyéksérv persze végtelenül ritka, de ez az volt, bár elhalt bélkimetszést itt sem kellett csinálnom. De, még ha kellett is volna, maga a műtét számomra nem okozhatott problémát. Rutin, jól begyakorolt műtétnek számított.
Férfi beteg volt és ezért úgy döntöttem, hogy helyi érzéstelenítésben, altatás nélkül csinálom. Ehhez nagyon jól értettem, mert az egyik főnököm, aki mellett két évig dolgoztam, művésze volt a helyi érzéstelenítésnek. Még a Verebély klinikán tanulta, ahol igen magas fokon művelték. Aránylag kevés egy százalékos novocainnal szinte tökéletes érzéstelenítést értek el. Az én időmben pedig már jól ismert volt a lidocain, ami szinte dupla hatást jelentett, és ami a lényeg, megtalálható volt az itteni gyógyszerkészletben is. Így azután egy százalékos lidocainnal érzéstelenítettem.
A műtétre megjelent az akkori belgyógyász, egy olasz orvos is. Vele olaszul tudtam beszélni, ami azért csak adott némi tekintélyt az ápolóim előtt. Úgy láttam, hogy már kevésbé tekintettek olyan hülye gyereknek, aki még franciául sem tud. Elmondta, hogy elsősorban a helyi érzéstelenítés izgatta, mert ilyet nagy műtétnél még sohasem látott. El volt ragadtatva és minduntalan a beteget kérdezte, hogy érez-e valami fájdalmat.
Mivel én is jól tudom, hogy az így végzett sérv műtétnél mindig van egy-egy mozzanat, ami kissé érzékeny, hogy finoman fejezzem ki magamat, így nem vettem zokon a kíváncsiságát. A betegem azonban egyre azt válaszolta, hogy semmit sem érez. Ez engem is meglepett, mert akkor még nem ismertem a berberek fájdalomtűrő képességét. Azt azonban rögtön láttam, hogy nem egy elpuhult városi népséggel lesz dolgom, és azonnal elhatároztam, hogy amikor csak lehet, mindig helyi érzéstelenítésben fogok dolgozni.