Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim
Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem
sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága.
Gyógyult méhrepedés.
Néhány hét múlva az első nagy műtétem után, egy újabb, problémás eset tette próbára az idegeimet. Jó hatvan kilométerre tőlünk volt egy indokínai orvos vezette, pár ágyas kiskórház. Innét érkezett mentővel egy szülés közben létrejött méhrepedés. A szülésznőm diagnosztizálta először és azonnal hívott. Azzal kezdte, hogy sajnos már több ilyen esetet is észlelt, de még egyet sem sikerült megmenteni és volt olyan sebésze is, aki meg sem merte kísérelni a műtétet, tekintettel a beteg súlyos, shockos állapotára.
- Csak azt nem értem, hogyan maradhatott eddig is életben, mondtam, hiszen a méhrepedés már legkevesebb két-három órával ezelőtt bekövetkezett.
- Néha életben maradnak, ami elég kellemetlen nekünk, felelte, mert nálunk halnak meg. Természetesen a lehető legrövidebb időn belül hozzákezdtem a műtéthez. A halott magzatot az összehúzódott méh kinyomta magából a hasüregbe, a méhlepénnyel együtt. Jól látható volt a repedés, de már nem vérzett, a méh ugyanis kőkeményre összehúzódott. Úgy nézett ki az egész, mintha egy szabályos, haránt metszésben végzett császármetszést nem varrtak volna össze. Ennél a legelső esetnél elkövettem azt a hibát, hogy a tanultak alapján, a szabályoknak megfelelően eltávolítottam az egész méhet. Így azután jó kétórai munkámba került és ráadásul vérzett, mint a bánat. Soha többé nem követtem el ezt az ostobaságot. A következő esetekben már csak egyszerűen elvarrtam a repedést, mintha egy császármetszést fejeznék be. Összehasonlíthatatlanul rövidebb időbe került, nem terhelte úgy a beteget és főleg, alig vérzett. Ezt a módszert alkalmaztam még akkor is, ha a méhseb már fibrinnel fedett, vagyis egy napnál idősebb volt, és olyankor is, ha a repedés szabálytalanabb, oldalra is kiterjedő volt.
A gyógyulás – mert meggyógyult – nehezebb és lassúbb volt a berber fiaménál, az összedrótozotténál. Legnagyobb gondot az okozta, hogy a bélműködés sehogy sem akart beindulni. Hála a magyarországi tapasztalataimnak, ahol az ilyen problémákat mindig rám bízták a főorvosaim, volt erre is kipróbált receptem. Készítettünk egy infúziós koktélt, amibe bele- tettünk mindent, amitől a szelek beindulását remélhettük. Két ampulla prostigmint egy atropinnal és az akkor divatos, szerintem jól bevált méh összehúzó, szülési fájásokat erősítő hormont. Mivel ez is lórúgásszerű kezelés volt, egyik ápolómat mindig odaültettem a beteg ágya mellé, egy nyitott ércsipesszel és azzal a szigorú utasítással, hogy amint észleli a bélmozgás megindulását, azonnal zárja el az infúziót. Bíztam benne, hogy vagy a füle, vagy az orra jó.
Ha egy koktél nem segített, pár óra múlva adtuk a következőt. Amennyiben az sem, akkor adtunk egy harmadikat. Erre azonban végtelenül ritkán került csak sor. Tapasztalatból tudtam, ha nem sikerül a nehéz műtét után megindítani a bélműködést, legkésőbb a második, esetleg a harmadik napon, akkor a beteg elveszett.
Az ott töltött nyolc évem alatt legalább egy tucat hasonló esettel találkoztam. Az is feltűnt, hogy szinte kivétel nélkül csaknem valamennyit ugyanabból a körzetből kaptam.
Dr. Heroin erre is megadta a felvilágosítást, mert már őt is izgatta a dolog, annak ellenére, hogy nem volt sebész, viszont lelkiismeretes orvos volt. Ebben a körzetben a nehéz, elhúzódó szüléseket egy középkorú férfiápolóra bízta az orvosa. Ügyes és a lakosság által rendkívül tisztelt személy volt. A hibát ott követte el, hogy szinte gátlás nélkül alkalmazta a méh összehúzódást fokozó szereket. Körülbelül úgy, mint az állatorvosoknál szokásos. Ennek aztán az lett a következménye, hogy vagy megszült a vajúdó, vagy megrepedt a méhe. Az előzőleg adott méh összehúzók hatottak aztán oda is, hogy nem vérzett el, mert a saját hasüregébe való szülés után, a méhe görcsösen összehúzódott. Ezzel megoldódott az a rejtély is, hogyan maradhattak életben, miért nem véreztek el még órák múlva sem.
Később beszéltem az orvosával is, és felhívtam a figyelmét a fenti kezelés veszélyeire, és kértem hogy tegyen valamit az elkerülésére, még akkor is, ha ez roppant kellemetlen számára. Az ottani működésem utolsó éveiben aztán valóban eltűntek, illetve nem jelentkeztek a méhrepedéses betegek. Igazán problémát csak a legelső ilyen szülőnőm jelentett, mert az utána bevezetett, leegyszerűsített, csak a méhseb elvarrására korlátozott műtét, már nem is volt igazán veszélyes. Valamennyien életben maradtak, sőt olyan is volt, aki megfogadta a tanácsomat és a következő szülés megindulásakor azonnal bejött a kórházba, ahol természetesen császármetszést végeztem, és így élve kaphatta meg a gyerekét.
Néhány hét múlva az első nagy műtétem után, egy újabb, problémás eset tette próbára az idegeimet. Jó hatvan kilométerre tőlünk volt egy indokínai orvos vezette, pár ágyas kiskórház. Innét érkezett mentővel egy szülés közben létrejött méhrepedés. A szülésznőm diagnosztizálta először és azonnal hívott. Azzal kezdte, hogy sajnos már több ilyen esetet is észlelt, de még egyet sem sikerült megmenteni és volt olyan sebésze is, aki meg sem merte kísérelni a műtétet, tekintettel a beteg súlyos, shockos állapotára.
méhrepedés (illusztráció a wikipediáról)
- Csak azt nem értem, hogyan maradhatott eddig is életben, mondtam, hiszen a méhrepedés már legkevesebb két-három órával ezelőtt bekövetkezett.
- Néha életben maradnak, ami elég kellemetlen nekünk, felelte, mert nálunk halnak meg. Természetesen a lehető legrövidebb időn belül hozzákezdtem a műtéthez. A halott magzatot az összehúzódott méh kinyomta magából a hasüregbe, a méhlepénnyel együtt. Jól látható volt a repedés, de már nem vérzett, a méh ugyanis kőkeményre összehúzódott. Úgy nézett ki az egész, mintha egy szabályos, haránt metszésben végzett császármetszést nem varrtak volna össze. Ennél a legelső esetnél elkövettem azt a hibát, hogy a tanultak alapján, a szabályoknak megfelelően eltávolítottam az egész méhet. Így azután jó kétórai munkámba került és ráadásul vérzett, mint a bánat. Soha többé nem követtem el ezt az ostobaságot. A következő esetekben már csak egyszerűen elvarrtam a repedést, mintha egy császármetszést fejeznék be. Összehasonlíthatatlanul rövidebb időbe került, nem terhelte úgy a beteget és főleg, alig vérzett. Ezt a módszert alkalmaztam még akkor is, ha a méhseb már fibrinnel fedett, vagyis egy napnál idősebb volt, és olyankor is, ha a repedés szabálytalanabb, oldalra is kiterjedő volt.
A gyógyulás – mert meggyógyult – nehezebb és lassúbb volt a berber fiaménál, az összedrótozotténál. Legnagyobb gondot az okozta, hogy a bélműködés sehogy sem akart beindulni. Hála a magyarországi tapasztalataimnak, ahol az ilyen problémákat mindig rám bízták a főorvosaim, volt erre is kipróbált receptem. Készítettünk egy infúziós koktélt, amibe bele- tettünk mindent, amitől a szelek beindulását remélhettük. Két ampulla prostigmint egy atropinnal és az akkor divatos, szerintem jól bevált méh összehúzó, szülési fájásokat erősítő hormont. Mivel ez is lórúgásszerű kezelés volt, egyik ápolómat mindig odaültettem a beteg ágya mellé, egy nyitott ércsipesszel és azzal a szigorú utasítással, hogy amint észleli a bélmozgás megindulását, azonnal zárja el az infúziót. Bíztam benne, hogy vagy a füle, vagy az orra jó.
Ha egy koktél nem segített, pár óra múlva adtuk a következőt. Amennyiben az sem, akkor adtunk egy harmadikat. Erre azonban végtelenül ritkán került csak sor. Tapasztalatból tudtam, ha nem sikerül a nehéz műtét után megindítani a bélműködést, legkésőbb a második, esetleg a harmadik napon, akkor a beteg elveszett.
Az ott töltött nyolc évem alatt legalább egy tucat hasonló esettel találkoztam. Az is feltűnt, hogy szinte kivétel nélkül csaknem valamennyit ugyanabból a körzetből kaptam.
Dr. Heroin erre is megadta a felvilágosítást, mert már őt is izgatta a dolog, annak ellenére, hogy nem volt sebész, viszont lelkiismeretes orvos volt. Ebben a körzetben a nehéz, elhúzódó szüléseket egy középkorú férfiápolóra bízta az orvosa. Ügyes és a lakosság által rendkívül tisztelt személy volt. A hibát ott követte el, hogy szinte gátlás nélkül alkalmazta a méh összehúzódást fokozó szereket. Körülbelül úgy, mint az állatorvosoknál szokásos. Ennek aztán az lett a következménye, hogy vagy megszült a vajúdó, vagy megrepedt a méhe. Az előzőleg adott méh összehúzók hatottak aztán oda is, hogy nem vérzett el, mert a saját hasüregébe való szülés után, a méhe görcsösen összehúzódott. Ezzel megoldódott az a rejtély is, hogyan maradhattak életben, miért nem véreztek el még órák múlva sem.
Később beszéltem az orvosával is, és felhívtam a figyelmét a fenti kezelés veszélyeire, és kértem hogy tegyen valamit az elkerülésére, még akkor is, ha ez roppant kellemetlen számára. Az ottani működésem utolsó éveiben aztán valóban eltűntek, illetve nem jelentkeztek a méhrepedéses betegek. Igazán problémát csak a legelső ilyen szülőnőm jelentett, mert az utána bevezetett, leegyszerűsített, csak a méhseb elvarrására korlátozott műtét, már nem is volt igazán veszélyes. Valamennyien életben maradtak, sőt olyan is volt, aki megfogadta a tanácsomat és a következő szülés megindulásakor azonnal bejött a kórházba, ahol természetesen császármetszést végeztem, és így élve kaphatta meg a gyerekét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése