6. Fejezet: Szemészeti műtétek

Szemészeti műtétek. Ben Haddou. Elhanyagolt szülések és megoldásuk. Afférom a fővárosi gyógyszerésszel. Daraboló műtétek. Két 9 hónapos terhesség a hasban. Veszettségi járvány.

A ksar-es souki tartózkodásom elején, mintegy félévenként meglátogatott bennünket egy szemész is, akinek Heroin összegyűjtötte a szem betegeket, elsősorban a súlyos trachomásokat. Abban az időben azt hittük még, hogy a Szaharában nagyon sok trachomás beteg van. Egy későbben jött jugoszláv szemorvos aztán bebizonyította, hogy ez tévedés. A legtöbb trachomásnak vélt eset ugyanis közönséges, bár súlyos és igen hosszú ideig tartó kötőhártya gyulladás volt, ami azonban ugyan úgy a felső szempillák befele fordulásához és így hosszú távon vaksághoz vezetett, mint a klasszikus trachoma.

Illusztráció: a trachoma előrehaladása

A műtéti beavatkozás természetesen indikált volt, bármi okozta is a szempillák befelé fordulását. Jöttek is a betegek, mert az már a megvakulás előtt is idegesítette őket, ami részben szerencse, mert így sokszor még időben érkeztek.
 A műtét hosszadalmas és rendkívül babra munka volt. Aznap csak a szemész dolgozott és Ben Haddout is odaadtam asszisztálni. Nagyon élvezte és szerintem már akkor kitanulta a módját, a technikáját a műtétnek. A szemész nemsokára végleg hazatért Franciaországba, de a betegek csak jöttek és jelentkeztek. Hiába utaltuk be őket Casablancába, oda csak kevesen voltak hajlandók elmenni. Ben Haddou rábeszélt, hogy műtsük meg őket mi.
Átbogarászva a hiányos szakkönyvtáramat, semmi használható útmutatást nem találtam. Igaz, hogy néhány alkalommal pár percig figyeltem a szemész kollégát műtét közben, de őszintén bevallom, hogy inkább az asszisztensem útmutatásai, magyarázatai alapján kezdtem hozzá.
Helyi érzéstelenítésben csináltuk mi is, ez nem volt probléma. Szétválasztottam a felső szemhéjat és a kötőhártyát. Utána egyenként megkerestünk minden heget, mely befele húzta a hozzá tartozó szempillákat, és igyekeztünk minden ilyen hegecskét kimetszeni. Mikor a pillák már szabadon lötyögtek minden irányba, akkor apró U öltésekkel oda varrtuk a belső, szemhéj alatti finom kötőhártyát a felső szemhéj bőréhez úgy, hogy a szempillák inkább felfele, mint előre álljanak. Valahogyan úgy, mint az éjszakai pillangóké, amikor szempillafestést alkalmaznak.

A legelsőt én csináltam. Sokat dühöngtem és káromkodtam, mert világ életemben utáltam az ilyen aprólékos munkát. Ehhez talán legjobb lett volna órás szemüveget a jobbik szemembe csippenteni, mert alig lehetett a picinyke hegeket észrevenni, pedig még a nagy lámpát is felgyújtottuk. Melegem is lett, már ettől is. A tisztábban látás érdekében kihasználtam azt a „szerencsémet”, hogy rövidlátó vagyok Levetettem a szemüvegemet, és így harminc-negyven centiméter távolságból, anélkül dolgoztam. Ily módon kissé nagyobbított képet láttam és tisztábban. Ezt a trükköt alkalmaztam már előtte is egy-egy zavarosabb, mélyebben végzett műtétnél.

 Illusztráció: láthatóan a műtétet manapság valóban nagyítóval végzik

A második műtétnél már én asszisztáltam és Ben Haddou végezte a műtétet. Meglepően ügyes volt, és talán jobban is látott, mint én. Ettől kezdve ez lett a kedvenc műtéte, és óriási tekintélyt biztosított számára, a többi ápoló előtt.
Én a továbbiakban már csak az érzéstelenítést csináltam, és csak a műtét kezdetén, a felső szemhéj hosszanti bemetszéséig a bőr és a kötőhártya között, maradtam. A műtét pepecselő, aprólékos részét nyugodt lelkiismerettel rá mertem bízni, és soha nem csalódtam.

A másik állandó munkája a lepra gyanús betegek alkarjából való próba kimetszése volt. Ezt is levette a vállamról, nagy megkönnyebbülésemre, mert hiába tudtam, hogy a lepra nem fertőz, valahogy mégis irtóztam hozzányúlni. A kimetszett csomócskát azután Heroin formalinba tette, és felküldte Casablancába, szövettani vizsgálatra. Bizony, ilyen modernek voltunk.

5. Fejezet: Misui

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

A fő fogás a misui (szerk.: Méchoui) volt. Kis, méhkashoz hasonló kemencében sült egész, vagy fél birka. Az asztalka közepére tették, és mellé egy kis kupac sót, valamint két kupac fűszerkeveréket.

Illusztráció: méchoui




Az ugyancsak három ujjal letépett húscafatokat ezekbe lehetett tunkolni, mindenkinek ízlése szerint. Mint öreg hentes, elég hamar megtanultam, hogyan és melyik részből érdemes kitépni egy darabot. Természetesen a gerinc mellől. 
Nagy bánatomra a mellettem ülők csupa kedveskedésből állandóan téptek számomra egy-egy adagot. Ezt persze nagy udvariatlanság lett volna visszautasítani. Erre már első alkalommal figyelmeztetett Zoltán. Elég hosszú ideig tartott, míg az ápolóim révén sikerült elterjesztenem, hogy nekem a legnagyobb örömet az okozza, amikor saját magam téphetem le a húst.

Illusztráció: méchoui fűszerkeverék

Hozzávaló italnak a rohadt, amerikai kátránylét, Coca vagy Pepsi Colát adták, legnagyobb bánatomra. Zoltán ezt is megoldotta, mert hozott magával egyliteres zöld üvegben kólát, amit aztán közvetlenül az üvegből fogyasztott. Engem is kínálgatott és előre biztosított, hogy az övé finomabb. Igaza volt. Nagyon finom vörösbor volt a kólás üvegben.
Csak akkor pánikoltunk be, amikor a mellettünk ülő katonatiszt is elkérte és jól meghúzta az üveget. Valahogyan megsejtette, hogy mit iszunk. Mondanom sem kell, de így a kelleténél hamarabb elfogyott a kólánk.

Befejezésül gyakran adtak kuszkuszt. Ezt afféle nagyon apró szemű tarhonyának nevezhetnénk. Ehhez már adtak kanalat is, de én hamar megtanultam anélkül enni. Három ujjal felcsippentettem egy keveset, majd ugyancsak a jobb markomban meggörgettem néhányszor, hogy kissé összeálljon, aztán bedobtam a pofámba. Nagy sikerem volt, hogy ilyen gyorsan elsajátítottam a technikát.

Mindig is erősen izgatta a fantáziámat, hogy milyen kemencében sütik meg a misuit, ezt a nemzeti eledelt. Nos, ez egy méhkasszerű, de annál kissé magasabb és szélesebb, agyagból készült kemence, melyben éppen hogy elfér egy feje tetejére állított és karóhoz kötözött birka úgy, hogy ne érjen a kemence oldalához. A birkát vagy esetenként csak a fél birkát a kemence tetején szabadon hagyott, négyszögletes nyíláson helyezik be. Alul is van egy kisebb nyílás, mely a tölgyfával megrakott kemence begyújtására és a kellő huzat biztosítására szolgál.
Mikor a fa teljesen elég és parázs is alig van, az alsó nyíláson kiszedik a hamut és parazsat, a nyílást pedig betapasztják szamár trágyával gyúrt agyaggal fedett, előre elkészített keményfa deszka darabbal. A felső, egyelőre még szabadon hagyott nyíláson keresztül néhány percenként egy speciális arab hőmérővel ellenőrzik a kemence hőmérsékletét, amíg az le nem hűlt a kívánt fokra. Ekkor behelyezik a birkát, majd egy négyszögletes keményfa darabbal, hasonlóan a lenti nyílás bezárásához, ezt is betapasztják szamártrágyával gyúrt agyaggal.
Ez ellen a speciális tapasztó vagy inkább ragasztó anyag ellen határozottan tiltakoztam, és közönséges, esetleg szalmával kevert agyagot javasoltam. Bármennyire tiszteltek és szerettek, úgy néztek rám, némileg szánakozva, mint a hülye gyerekre. Ezt csak így lehet, így kell csinálni, jött a válasz. Már ezer évvel ezelőtt is így csinálták. Mit tehettem mást, elfogadtam. Talán ez is valami speciális illóanyaggal van összefüggésbe, mint a nógrádi vadnyúl a budiban. De ezt akkor nem tudtam még ilyen bizonyossággal, mert akkor még nem jártam Nógrádban.

A speciális arab hőmérő rendkívül szellemes és főleg olcsó. A szakértő benyúlt a felső nyíláson annyira, hogy a csuklója is eltűnjön, vigyázva persze, hogy a csupasz alkarjával hozzá ne érjen a kemence falához. Ha a másodperc töredékéig, egy szempillantásig bent tudta tartani a kezét, akkor már elérték a kívánt hőmérsékletet, nem volt szabad tovább hűteni.
Ajánlották, hogy próbáljam meg én is. Némi félsszel ugyan, de kipróbáltam. Csak félig mertem bedugni a kezemet. Nagyot nevettek és megállapították, hogy túl finom bőröm van. Mikor a hőmérséklet megfelelő lett, újra próbát tetettek velem.Esküszöm, hogy én magam is jól éreztem a különbséget.

5. Fejezet: Ünnepi lakomák

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthopédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Nálam a gazdagabb betegek a hálájukat, egy ünnepi vacsorával rótták le. Be kell vallanom, hogy én nagyon élveztem.
Legelőször Zoltán barátom vitt el egy ilyenre, nem sokkal megérkezésem után.
Bevezettek egy nagyobb terembe, ahol a falak mellett végig, szépen letakart padok voltak. Ezek előtt pedig alacsony, kerek, négy-hat személyes asztalkák. Az asztalkák másik oldalánál pedig úgy nevezett puffokat /alacsony, kerek, egy személyes ülő alkalmatosság/ helyeztek el. Mivel én is előkelő vendégnek számítottam, mindig négyszemélyes asztalhoz ültettek.

 Illusztráció: marokkói vacsora asztal

Társam Zoltánon kívül vagy a helyi kaid /afféle polgármester/, vagy a rendőr, vagy csendőr parancsnok, vagy valamelyik helyi katonatiszt voltak. Utána jött a kötelező kézmosás vagy öblítés, aszerint, hogy ki hogyan csinálta, majd a várakozás kitöltése a tradicionális zöld teával, sok cukorral és mentával.
Kezdetnek általában egészben sült tyúkot adtak, körbe rakva mandulával és olíva bogyókkal. Nagyon szerettem ezeket az apró termetű, régi, paraszt tyúkokat. Más az ízük. Remélem, azóta sem tértek át a hatalmas hibrid csirkékre.
Még az első ilyen lakomáim alkalmával történt, hogy azzal hencegtem, hogy ilyen kisméretű tyúkot egyedül is meg tudnék enni. Akkor egy francia tanár vagy üzletember is ült az asztalunknál. Mivel nem ismerte az étvágyamat, könnyelműen három üveg pezsgős fogadást ajánlott. Zoltán, aki már jobban ismert, biztatott, hogy fogadjam el az ajánlatot. Meg is ettem az egész tyúkot, bár a házigazda egyre magyarázta, hogy a következő fogás még finomabb lesz, egészben sült, hízott birka. Csak akkor nyugodott meg, bár talán egy kissé csodálkozott, amikor becsületesen ettem a birkából is. Úgy hiszem innen származhatott az a rólam terjesztett legenda, hogy képes vagyok egymagam megenni egy fél birkát.

 Illusztráció: marokkói egészben sült bárány

Első alkalommal szokatlan volt számomra, hogy csak kézzel, szigorúan csak jobb kézzel volt szabad enni. Állítólag maga Mohamed rendelte el, hogy közös étkezéseken semmiféle szúró, vagy vágó eszközt nem szabad használni, nehogy a túl vérmes arabok egymást is megszurkálják. Bölcs ember volt. A tyúkot szigorúan a jobb kezünkkel, három ujjunkkal széttéptük és felfaltuk. A csontokat nem illett leszopogatni, mert az ment ki az asszonyoknak és a gyerekeknek.

A bal kéz az úgynevezett piszkos kéz. Van olyan érzésem, hogy ez az elkülönítés, már sok-sok évezreddel ezelőtt megtörtént, még a történelem előtti időkben. Úgy gondolom, hogy a mi ősapáink is ismerhették ezt a fontos szabályt. Ha valaki nem hiszi, az figyelje meg egy nyilvános férfi WC-ben, hogy a férfiak melyik kezükkel veszik elő és tartják a pöcsüket. Szinte kivétel nélkül mindig a ballal.

Az illendőség megkívánta, hogy étkezés közben, de legkésőbb utána böfögjünk, mert csak ezzel tudtuk bizonyítani, hogy ízlett az étel. Nálam a böfögés könnyen ment, mert élethűen tudtam utánozni, már kora gyerekkorom óta. Ezzel bosszantottam az olyan főnökeimet, akik nem akartak ebédszünetet tartani. Még a gyomorkorgást is utánoztam, de ha ez nem bizonyult hatásosnak, akkor hangosan böfögni kezdtem, és gyomorfájásra panaszkodtam.

5. Fejezet: A hálapénzről

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Pénzt én ott nem kértem, de nem is igen kaptam. Semmitől nem undorodom jobban, mint a Magyarországon eluralkodott hálapénz rendszertől. Ez szerintem, beszennyezi az egész orvosi hivatást, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy az orvosok fizetése igen alacsony, nemcsak a nyugati kollégákhoz viszonyítva, hanem a többi magyar dolgozó fizetéséhez viszonyítva is.
A jelenlegi kenetteljes hozzáállás, miszerint előre kérni büntetendő, de utólag elfogadni nem sért törvényt, engem ugyancsak hányingerrel tölt el. Elismerem ugyanakkor, hogy nemcsak az orvosok pénzéhsége a hibás, hanem a központi hatalom, az állam hozzáállása is
Mégis, a legundorítóbb dolognak azt tartom, amikor az orvosok, és elsősorban a főorvosok különböző machinációkkal kiprovokálják, hogy a beteg fizessen. Ennél már azt is becsületesebbnek látom, ha kerek perec megmondják a betegnek, hogy a kérdéses műtétért mennyit szoktak kapni. Úgy érzem, hogy kötelességem elmondani, melyek azok az általánosan alkalmazott trükkök, melyekkel kiprovokálható, hogy a beteg előre fizessen, vagy legalább is megígérje az utólagos hálapénzt. Ez a kettő szerintem jogilag ugyanaz, még akkor is, ha jól tudom, hogy a betegek egy része nem tartja be az ígéretét

Jelenleg nincs hely az osztályon. Semmiképpen nem tudom felvenni. Ezt a trükköt akár háromszor is el lehet játszani, és biztosak lehetünk abban, hogy a dühöngő, vagy kétségbeesett beteget előbb, vagy utóbb valaki felvilágosítja, hogy fizetni kell.
Sajnos annyian várnak műtétre, hogy pillanatnyilag nem tudom még előjegyezni sem. A fenti módszer, azzal a különbséggel, hogy a kerülő utakon kórházba jutott betegeknél alkalmazható.
Bármennyire együtt érzek is önnel, kénytelen vagyok elhalasztani a már betervezett műtétet, mert közbejött… és jön a bla-bla. Számtalan, egészen hihető és jogilag megtámadhatatlan kifogást lehet felhozni. Különösen csúnya, és a beteg számára sokkoló, ha ezt csak a már betervezett és rögzített műtét napjának reggelén közlik.
Váratlanul felfedeznek a betegnél olyan betegséget, amit a műtét előtt feltétlenül kezelni kell, és ezért hazaküldik, vagy átteszik a belgyógyászatra.
Mind ezeket a trükköket azzal is ki lehet egészíteni, hogy rendszerint a főnővér elbeszélget a műtétre váróval. Bízhat a pénzre váró főorvos abban is, hogy a rakoncátlan beteget, a mellette lévő ágyon fekvő betegtársa fogja felvilágosítani. A betegek még tiltás esetén is megbeszélik egymás közt az ilyen témákat.
Csak a legismertebb trükköket ismertettem, mert nem szeretnék újabb tippeket adni. Ezeknél ilyen kockázatnak nem teszem ki magam, mert ezeket mindenki ismeri. Lassan már az újságírók is.
Nos odakint, legalább is nálam, ilyesmi szóba sem jöhetett. Arra viszont nem mernék megesküdni, hogy a nagyobb városokban nem alkalmazta-e néhány kolléga.

5. Fejezet: Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

A csonttörések rögzítésére a velőűr szögelést tartom ma is a legjobb kezelésnek. Ahol csak lehetett, alkalmaztam én is.
Mikor sikerült sípcsontrögzítő, kissé kard alakú szöget szereznem, azt is alkalmaztam. Nem zavart, hogy azzal lehetetlen úgynevezett anatómiai, vagyis hajszálpontos illesztést elérni. A régiek szerint jobb volt a csontosodás, ha a törtvégek kissé, oldal irányba fél-egy centire elcsúsznak egymáson, csak arra kell vigyázni, hogy tengely irányú elgörbülés, szögképződés ne legyen. Ez utóbbi pedig kizárt dolog velőűr szögezés esetén.
Elhanyagolt esetekben bokatörésnél a külső vagy belső bokát oda csavaroztam a megfelelő csonthoz. A csontok drótozását viszont egyértelműen elítélem. Egyetlen alkalommal használtam, állkapocstörésnél, de nem is bíztam benne úgy, hogy külső nyaki rögzítést is összekínlódtunk valahogyan, később pedig állandó állfelkötést kendővel, mint a halottaknál. És még egyszer használtam, egy nyílt, baltacsapás okozta kulcscsonttörésnél, a rablógyilkos pesztonkámnál.
Ellenben nagyon büszke voltam egy térdízületi műtétemre. Egyik reggel egy hivatásos koldust mutatott Ali. Mankóval járt, mert az egyik térde derékszögben rögzült, dagadt és fájdalmas volt. Már évek óta betegeskedett a térdével, de az utóbbi hónapokban már elviselhetetlenül fájt, nem tudott rálépni se, és így munkáját sem tudta igazán végezni, mert ahhoz egyik faluból a másikba kellett vándorolnia. Tiszteletre méltó öreg volt, nyílt, egyenes tekintettel. Fölvettem az osztályra, amit megköszönt, és még aznap csináltattam kétirányú röntgenfelvételt a térdéről. A megítélésem szerint térdízületi tuberkulózisa volt.
Azonnal elkezdtük az akkoriban szokásos antibiotikus kezelést, bár tisztában voltam vele, hogy az nem oldja meg a problémáját. Egyik este, mikor ráértem, hosszasan keresgéltem a szakkönyvtáramban a megoldást, míg rá nem jöttem, hogy ki kell vésnem a térdéből az összes beteg részt, vagyis meg kell szüntetnem az ízületet és összecsontosítani a térdet.
Ez a megbízható régi szakkönyvem szerint igen jó gyógyulást és bicegve ugyan, de járóképességet is adott, már akkor is, amikor az antibioticumokat még hírből sem ismerték. Hát akkor most, gondoltam, még gyorsabb és jobb eredményt kell kapnom.
A térdkalács eltávolítása után és a térd teljes kinyitása után, széles vésővel és nagy Volkmann kanállal teljesen kipucoltam, helyesebben eltávolítottam a porcos beteg részt, majd jól megsóztam Streptomycin porral, amit egy felbontott ampullából vettünk. A két csontvéget úgy alakítottam ki, hogy összeillesztésük után a térd nyújtott állapotba kerüljön.
A legvégén pedig két százas szöggel keresztbe megszögeltem, ahogyan az ácsok szokták a gerenda végeket. A szögeket Stump vásárolta a helyi vaskereskedésben, és megítélése szerint igen jó, gyakorlatilag rozsdamentes, minőségi szögek voltak.
Az öreg szépen felhízott, megerősödött, de maradt még vagy két hónapig, mivel tél volt és kint hideg.

 illusztráció: marokkói koldus

A beteg láb két-három centivel is rövidebb lett, de ez az öreget nem zavarta. Mondtam neki, hogy arra a lábára csináltasson magasabb talpú cipőt, de ezt elhárította. Egyébként nagyon szépen, szinte meghatóan tudott bicegve járni, és ez, mint Ali mondta, még az előnyére is válik. Kár, hogy őt sem láttam újra, mert kb. fél év múlva végleg hazajöttem Magyarországra. A szögkivételre visszarendeltem ugyan, de ottlétemig nem érkezett meg.
Volt még egy, az előzőhöz némileg hasonló beteg koldusom. Neki súlyos érszűkülete volt, ami egészen a térdig terjedő elhalást okozott. Bejövetelekor térdtől lefelé az egész lábszára és lábfeje száraz, fekete elhalást mutatott, ami több hónap alatt alakult ki az elmondása szerint. A bőr rászáradt a csontra, és olyan keményen, hogy kopogtatni lehetett rajta. Azért jött, hogy levágassa a megfeketedett részt. Megajánlottam a közvetlen térd feletti amputációt, de mereven elutasította, és már a kórház elhagyására készült, amikor beleegyeztem, hogy minden az óhaja szerint lesz, és a térde marad.
A szakkönyvtáramban megtaláltam a műtét részletes leírását, és így könnyű helyzetben voltam. A combcsont végéről lefűrészeltem a porcos részt, és ugyancsak eltávolítottam a porcot a térdkalács belső felületéről. Ez nem is volt igazán porc és így elegendő volt jó éles kanállal megkaparni. A térdkaláccsal együtt képzett bőrlebenyt hátra hajtottam és úgy varrtam, hogy a két lecsupaszított csontrész illeszkedjen egymáshoz. Öt néhány hónap után viszontláttam. Pontosan úgy nézett ki, mint a kalózfilmekben a falábú öreg kalóz. Házilag készített farúd volt szíjjakkal a csonkhoz kötözve, jól rögzítve, és így biztos járást tett lehetővé. A látvány megerősített abban a hitemben, hogy a régi sebész elődeink gyakorlatias emberek voltak és minden tiszteletet megérdemelnek.

5. Fejezet: Dongalábak

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Az orthopediába elsősorban a dongalábak helyrehozatalával kontárkodtam bele. Ilyesmi jóval gyakrabban fordult elő ott, mint nálunk. Általában több volt a veleszületett rendellenesség, mint itthon. Ennek okát én abban látom, hogy meglehetősen gyakori volt a nagycsaládon belüli házasodás. Valószínűleg a vagyon szétaprózódását szerették volna ezzel elkerülni. Természetesen testvérek ott sem köthettek házasságot, de az unokatestvérek már igen, és ez meglehetősen gyakori volt, annak ellenére, hogy ezt sem ajánlották, sem az állami hatóság, sem az egyházuk.
Az unokatestvérek közötti gyakori házasodáshoz hozzájárult az is, hogy a fiatalok jól ismerték egymást már gyerekkoruk óta. Közismert, hogy a tágabb értelemben vett nagycsaládon kívüli különböző nemű gyerekek nem igen játszhattak egymással, vagy legfeljebb csak tíz éves korukig. Így azután elég gyakori lehetett az úgy nevezett vakházasság. Nem csoda tehát, hogy az egymást jól ismerő, és esetleg a kicsi korukban már papás mamást játszó fiatalok is szívesebben választották, helyesebben fogadták el, az ismerős unokatestvért.

illusztráció: dongalábas baba (forrás: http://dongalab.blog.hu/2009/12/18/peti_totenete)

A születéskor, vagy röviddel azután észlelt eseteknél a feladat egyszerű volt. Viszonylag erős kötéssel kifele fordítottuk a befele forduló lábfejet. Néhány nap alatt ezt el is értük, és ilyenkor egy könnyű gipszkötést kapott a baba a bokájára, két-három hétre. A gipsz feltételénél vigyáztam arra is, hogy meg legyen a lábfej boltíve, vagyis lehetőleg ne alakuljon ki lúdtalp. Ehhez enyhén benyomtam, vagy inkább besimítottam a talp belső felén a gipszet. A gipszlevétel után egy hónapra visszarendeltük, és ha szükségesnek látszott, újra begipszeltük egy hónapra. Ahogy vissza tudok emlékezni, általában két gipszelés elegendő volt. Mondanom sem kell talán, de miután az első csecsemőt sikerült egyenesbe hozni, megjelentek az idősebb, pár éves gyerekek.

illusztráció: dongalábas baba gipszelés után (forrás: http://dongalab.blog.hu/2009/12/18/peti_totenete)

Az ő rendbehozataluk már jóval nagyobb problémát jelentett, de szerencsére a régi szakkönyvek kisegítettek. A külső bokán ejtett metszésből szabaddá tettem a csontokat, majd egy széles pofájú vésővel kivágtam belőlük egy ék alakot saccra, úgy hogy az összeillesztésük után a lábfej egyenes tartásba kerüljön, és úgynevezett lólábtartás se alakuljon ki. Hogy milyen csontocskát, vagy annak melyik részét vágtam ki, nem tudom, de nem is törődtem vele, a szakkönyvem tanácsára, mely azt feleslegesnek tartotta azzal a kiegészítéssel, hogy a többit bízzuk a természetre. A visszarendelt betegeken láttam, hogy tökéletesen igaza volt. A műtét utáni gipszet hat-hétre tettük föl, de két hét után már megengedtük, sőt kértük, hogy mankóval, kissé ránehezedve járjon.

5. Fejezet: Berberek

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Többször emlegettem már a berbereket, és azt is, hogy számomra mennyire szimpatikusak voltak.

illusztráció: Zidane, aki talán a legismertebb Berber

Nem árt talán, röviden ismertetni azt a keveset, amit tudok róluk. Egyébként más sem tud sokkal többet, mert még ma sem tisztázott, hogy honnan jöttek, pontosan hova sorolhatók a különböző, ma már egymást sem értő nyelvjárásaik. Ez utóbbira had meséljek el egy jellemző példát.

illusztráció: Berber nyelvjárások

Egyik reggel érkezett egy középkorú férfi, valamilyen súlyos szemgyulladással, attól félve, hogy megvakul. Ez bizony előfordult, és nem is ritkán. A probléma az volt, hogy senki sem tudott vele szót érteni, pedig azért a kórházban meglehetősen vegyes eredetű személyzet dolgozott. Végül találtak egy udvari munkást, aki pár hónapja érkezett a Szahara mélyében vándorló egyik pásztor törzsből. Ő megértette, de saját maga is csak egy keverék, ritkább berber nyelvjárást beszélt, franciát nem. Ezt a nyelvjárást viszont jól megértette Ben Haddu az asszisztensem, aki kiválóan beszélte a franciát, mert iskolázott gyerek volt.
Ezután, már bárki könnyen elképzelheti azt az áttételes tolmácsolást, amivel igyekeztem kapcsolatba kerülni a beteggel. Ehhez azért még azt is tessenek hozzávenni, hogy a franciául hallott szöveget magamban lefordítottam magyarra, és a mondanivalómat is, először magyarul fogalmaztam meg. Azonnal franciául megfogalmazni és mondani a kívánt szöveget, csak évek múlva tudtam megtanulni. Nem könnyítette meg, sem a gondolkodást, sem a munkát, a feltehetően többször is eltorzított fordítás. A nyelvtudós fiatal berber udvarmunkást később felvettük a sebészet létszámába, mert szorgalmas és becsületes volt, ahogyan Hetmen ajánlotta.
A berber nyelvnek tehát semmi köze sincs az arabhoz, annak ellenére sem, hogy igen sok szót átvett onnan. Ennek bizonyítására leírom fonetikusan, hogy nevezték a fogolymadarat. Az arabok hezselnek, a berberek pedig tickurinak. Aki vadász, vagy legalább néha, nyár végén kiment a természet lágy ölébe, az azonnal tudja, hogy milyen nyelven csipognak estefelé egymás között a foglyok. Bizony, berberül. Ezen nincs mit csodálkozni, mert a berberek nagy becsben tartják a vadászatot.

illusztráció: fogoly

Van egy régi berber mondás, és talán pontosan emiatt szerettem beléjük:

„Egy igazi férfi három dolgot csinálhat az életben, ami méltó hozzá. Háborút, vadászatot és gyereket.”

Hogy honnan jöttek? Ki tudja. A vándorlásukat visszafele követni lehet egészen Etiópiáig, ahol állítólag ma is vannak berber törzstöredékek és egy város, amit Berberianak hívnak A történészek szerint az a legvalószínűbb, hogy valahonnan nyugat Ázsiából érkeztek oda. Még az is lehet, hogy rokonaink, bár inkább germán vagy mongoloid eredetűeknek tartják őket. Azt sem tudni, hogy mikor volt a nagy vándorlás, de valószínűleg Krisztus előtt nem túl sokkal. Biztosra vehető, hogy az első századokban, egészen az arab hódításig, keresztények voltak. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy még a mai építkezéseknél is használják a kereszt motívumot a főbejárat felett, mint díszítő elemet. A régi romokon pedig kötelezően látható.
Iszogatás közben gyakran káromkodtak a francia vendégeim, hogy mennyire ostobák voltak az elődeik, mikor a gyarmatosításkor nem a berberekkel kötöttek szövetséget, hanem az arabokkal, mivel azok mégiscsak kulturáltabbak voltak. Azt is mesélték, hogy volt olyan berber törzsfőnök, aki, miután legyőzték a franciák, kérte őket, hogy küldjenek papokat, akik megtaníthatják őket a legyőzőik vallására. Így vették át régen az iszlámot is.
Etnikailag, ezt én is csak megerősíteni tudom, fehérek. Akad persze köztük elég nagyszámú kreol, vagy még sötétebb színű is, de ennek magyarázata egyszerű. Mivel mindig is harcias nép volt, a történelme folyamán számtalan fekete rabszolgát ejtett és hurcolt magával északabbra. A nehezen megközelíthető hegyvidékeken és a legészakibb régiókban ma is fehérek, sőt, bátran merem állítani, hogy gyakran még nálam is fehérebb bőrűek.
Semmiképpen nem szabad azonban összekeverni őket sem a rifenekkel észak Marokkóban, sem a kabylokkal Algériában. Ezek germán eredetűek, a Spanyolországon keresztül érkezett vandálok és gepidák leszármazottai. Azzal a különbséggel, hogy a rifenek jócskán keveredtek berberekkel, míg a kabylok kevésbé. Az a vérkeveredés, amit az idegenlégió okozott, nem volt jelentős, és semmiképpen nem magyarázza a fenti tényeket és főként nem a kék szemű és szőke hajú, elég nagyszámú észak afrikai jelenlétét.

5. Fejezet: Berberek és az Idegenlégió

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

A berberekről általában nem túl jó véleménnyel vannak Európában. Sokan még mindig, a régi rómaiak mintájára, egyszerűen barbároknak tekintik őket. Igaz, cserébe maguk a berberek is minden európait ruminak neveznek, vagyis rómainak. Kölcsönösen rossz véleményt alakítottak ki egymásról főleg az első világháború utáni francia, úgy nevezett pacifikációs háború alatt. Itt nagy számban fordult elő a megengedhető határokon való túllépés. De hát, végül is a berberek a saját otthonukat, családjukat védték, hiszen igazi hazájuk, országuk nem volt. Francia részről pedig elsősorban a hírhedt Idegen Légió harcolt, melyben azért szép számmal akadtak bűnözők is. Az, hogy ki kezdte a visszaéléseket, talán sohasem derül ki. Az ilyenkor világszerte alkalmazott szokás szerint, mindegyik a másik félre fogja.
Goulmimán, kedvenc vadászterületemen még ma is emlegetik, hogy mi történt egy, a franciák által bekerített csapatukkal. A falu magas és a körülötte lévő, öntözéssel művelt terület egy mély völgyben fekszik. Közvetlen előtte, észak és keleti irányban a kősivatag majdnem meredeken végződik és határolódik el a körül belül száz méterrel alatta fekvő völgytől. Ide, a meredek szélre szorították a berber csapatot, majd miután azok megadták magukat, a foglyokat a meredély szélére terelték és lerugdosták, lelökték őket a mélybe. Mivel a legtöbben nem zuhantak, hanem inkább csak nagy sebességgel gurultak lefelé, sokan életbe maradtak, persze különböző törésekkel és külső, belső sérülésekkel. Ezek még két-három napig jajgattak és kértek segítséget, de a légionárusok senkit sem engedtek a közelükbe. Aki megpróbálta, azt lelőtték, akár öreg, akár asszony vagy gyerek volt. No comment.

 illusztráció: idegen légiós plakát

A légiósok emlékezetében viszont az él, hogyan adták vissza az elfogott társaikat. Keresztbe a hasán, a köldök alatt csináltak egy arasznyi bőrmetszést. Ezt lefele szépen felpreparálták és csináltak belőle egy szabályos zsebet. Körülbelül olyat, mint ami a háziasszonyok kötényén van. Utána levágták a fogoly külső nemi szerveit, és betették az előre elkészített hasi zsebbe. Mindezt a francia katonai tábortól nem túl messze végezték el, mert a művelet után a megcsonkított férfiakat vissza küldték a társaihoz, hogy elmondhassa, így jár minden légiós akit elkapunk. Katonailag nézve nagy ostobaság volt, mert végsőkig fokozta a légiósok dühét és harci kedvét.

illusztráció: berber harcosok




Még egy rövid történetet el kell meséljek, mert ez imponált nekem legjobban, sőt, ezen mindig elérzékenyülök. Egy híres hegyi berber, akit a franciák halálra kerestek éveken keresztül és díjat is tűztek ki a fejére, végső elkeseredésében, mikor a hívei már nem követték, egyedül harcolt tovább. Valahol Khenifra környékén egy szűk hegyi ösvényen a környező sziklákon keresett magának egy jó lőállást, és onnan lőtte ki sorjában a katonákat. Mindaddig, amíg őt magát is ki nem lőtték. Amikor a katonák már fel tudtak hozzá mászni, mert nem lőtt többé, ott találták fejbe lőve, de legnagyobb csodálkozásukra puska nélkül. Egy öreg légiós, aki már jól ismerte a berber szokásokat, oldotta meg a rejtélyt. Meg akart halni harc közben, de erre a küzdelemre magával vitte a fiát, aki kissé hátrább bújt el. A fiú parancsot kapott az apjától, hogy halála után vegye magához a fegyvert, azonnal meneküljön és rejtőzzön el. Alkalom adtán pedig bosszulja meg az apját. No comment, de szeretném, ha ilyen fiam lenne.
Az itt kifejtett véleményemet nem tudományos könyvekből merítettem, hanem legfőképpen saját tapasztalatból, a barátaim, ismerőseim által elejtett morzsákból raktam össze. Szerintem közelebb áll az igazsághoz, mint néhány hivatalosan elfogadott tankönyv. Én mindenképpen rendkívül szimpatikus és becsületes népnek tartom őket. Néha sajnálom például, hogy meggondolatlanul elmentem egy berber táncosnő mellett, /csak plátói szerelem volt/, pedig talán életem legmélyebb lelki kötődése.

5. Fejezet: Koponyaműtét

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Néha, még koponya műtétet is kellett végezzek. Egyik este érkezett egy koponya sérült, kb. tizenkét éves kisfiú az apjával. Jókora, hat-nyolccentis zúzott, repesztett seb volt a feje tetején. Az apa elmondása szerint megcsúszott és elesett, úgy ütötte meg magát. Vizsgálatkor rögtön kiderült, hogy beszakadt a koponyacsont is. Ráadásul egy csontszilánk becsúszott a koponya ép csontszéle alá. Azonnal átvitettem a steril nagy műtőbe mikor láttam, hogy nem egészen egyszerű fejsérüléssel állok szemben. Egy százalékos lidocainnal érzéstelenítettem az egész sebkörnyéket. Borotválni nem kellett, mert a haja egészen rövidre volt nyírva.
A berber kisgyerekeket általában kopaszra nyírják, ami szerintem igen egészséges, de mindig meghagynak egy tincset, hol elöl, hol hátul és vagy a jobb, vagy a baloldalon. Mikor ezen a változékonyan divatos frizurán legelőször csodálkoztam, elmagyarázták, hogy így különböztetik meg egymástól a különböző törzsek a gyermekeiket. Valahogyan úgy, mint ahogyan arra is törekednek, hogy a törzsnél tartott birkák lehetőleg egyszínűek legyenek, és ily módon könnyen felismerhetők lopás, vagy véletlen keveredés esetén.
Miközben bemosakodtam, kikérdeztem újra az apját, hogy mi is történt valójában. Őszintén elmondta, hogy a fiát valaki kővel fejbe vágta, de fogalma sincs, hogy ki lehetett. A fiú az eszméletét elvesztette, később magához tért, de ő sem emlékszik semmire. Ez utóbbit el is hittem, mert a koponyasérüléseknél, komolyabb agyrázkódáskor ez mindig így van, de azt, hogy az apjának sincs halvány fogalma sem, hogy ki lehetett a tettes, azt nem, de nem firtattam, mert jól tudtam, hogy úgy sem kapok rá választ, és különben is, ez magánügy. Ránézve a nyugodt, de határozott apára, egy pillanatig sem kételkedtem, hogy ne rendezné el a kérdést, a saját törvényeik szerint. Nem szeretnék az illető bőrében lenni gondoltam, de reméltem, hogy csak egy másik fiúról van szó, aki kissé nagyobbat ütött a kelleténél. Ilyenkor azért ők sem olyan szigorúak.
A csontszilánkot sikerült kihúznom, de közben észrevettem, hogy egy piciny kődarab is becsúszott az ép csont alá, amit nagyon nehéz lesz úgy megragadni és kihúzni, hogy ne sértsem meg az agyburkot. Csendesen káromkodtam, mert az segít és megnyugtat ilyenkor, és eszembe juttatta, hogy a tartalékba félretett, nem használatos műszereink között volt egy kézzel hajtható trepanáló, fúró. Olyasmi, amit az asztalosok használnak.

illusztráció: már a vaskorban is megfúrták a koponyát

Hetmen hamar megtalálta, és amikor megmutatta nekem is a fellelt műszereket, örömmel fedeztem fel, hogy van néhány csontcsípőm is. Szerencsére forró vizünk volt még a sterilizálóban, és így mindet hamar kifőztük, nem várva meg, még a kötelező húsz percet sem.
A fúróval ráfúrtam a csontra, de azon teljesen áthatolni nem mertem, mert ilyet addig még sohasem csináltam, nem is láttam, és ráadásul még a kedvelt szakkönyveimet sem volt módom elolvasni. Az elvékonyodott csontot aztán könnyen lecsipkedtem, és az apró, mintegy két-három milliméter átmérőjű kő darabkát sikerült eltávolítanom. Vérzés sehonnan nem volt, legnagyobb szerencsémre, és némi habozás után a sebet teljesen bevarrtam. Nagyon helyesen itt sem drenáltam. A fiú végig öntudatnál volt és válaszolt, ha kérdeztük. Én igazán csak ez után hittem el, hogy az agy, a fájdalom érzet központja maga, nem fáj. Addig ez nekem magas volt és logikátlan.
A kisfiú teljesen meggyógyult, utókövetkezmények nélkül. Később nem láttam, és azt sem tudom, hogy az apa hogyan rendezte a számlát.
Ugyancsak Ksar es Soukban véstem először koponyát, gennyes középfülgyulladás miatt. Nem túl sokat, de ilyesmit is hoztak időnként. Természetesen európai szemmel nézve, rendkívül elhanyagolt esetek voltak. Ilyen műtétet sem láttam soha, de rendkívül egyszerű volt. Sebmetszés után csináltam egy elég nagy lyukat vésővel a fül mögötti csontdudoron, majd azt Volkmann kanállal alaposan kitakarítottam, eltávolítva a csonttörmeléket is.

illusztráció: a középfül elhelyezkedése

A kaparást persze finom kézzel, könnyedén kellett kivitelezni, mivel közvetlenül a csont mögött futott néhány fontos ér és ideg. A nevükre már nem emlékszem, és különben is sohasem tanultam meg tisztességesen sem az agyat, sem a koponyát, mivel mindkettő túl komplikáltnak és felesleges fáradtságnak tűnt az anatómiai tanulmányaim idején.
Ma már nem divat, sőt egyenesen kontraindikált, de penicillin és streptomycin por keveréket is tettem az így kialakított üregbe. Ma is meg vagyok győződve, hogy jó hatású volt és soha nem láttam semmiféle allergiás tünetet, bár elismerem, ez utóbbi valóban tudományosan hangzik. A hálás anya könnyes szemmel köszönte meg, mert mint utólag megtudtam, az ilyen betegek azelőtt, általában halálra voltak ítélve, és ezt az anyák is tudták.

5. Fejezet: A meleg veszélyei az autóban

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Érdekes fejsérülése volt egy a midelti ólombányánál dolgozó francia mérnöknek, aki csak mint kíváncsi turista látogatott le Ksar es Souk környékére a feleségével együtt, hogy megnézzék az igazi sivatagot. Mivel meglehetősen meleg volt, letekerték a kocsi ablakait, hogy némi friss levegőt kaphassanak. Rossz taktika, mert a nyári hőségben kívülről csak forró levegőre számíthatunk, és így jobb zárt ablakokkal autózni, de ajánlatos közvetlen az indulásig az autót garázsban tartani. Klimatizált autó valószínűleg létezett már akkor is, de nem a mi pénztárcánkhoz szabva.
Az ottani meleg számomra nem jelentett komoly problémát. Magam sem értem miért, de én, eltekintve egy-egy párásabb időszaktól, nagyon jól elviseltem a nyári negyven-negyvenöt fokos hőséget is. A legmelegebb időszakban, ami három napig tartott, negyvenhat és fél fok volt árnyékban. Ezt azért már a berbereim sem szerették, és persze én sem. Főleg éjszaka kínlódtam, mert azokban az igazán forró napokban, éjjel sem hűlt le igazán a levegő.
Normál körülmények között ugyanis hajnalra jelentősen lejjebb ment a hőmérséklet, különösen télen. Gyakran előfordult, például amikor nagyon korán hajnalban indultam vadászni, hogy egy eldugottabb helyen lévő sziklamélyedésben hártyás jeget találtunk. A nyári éjszakákon azonban nem kellett pokróccal takaródznunk, még egy lepedő is soknak tűnt. Ami igazán kellemetlen volt a legtöbb ember számára, az a levegő szárazsága, az igen alacsony páratartalom volt.
Ettől szenvedtek legjobban a minket meglátogató, de a tengerparton élő marokkói magyarok is. Én viszont az ő klímájukat, a meleg, páradús tengerparti légkört nem bírtam csak kínlódva elviselni. Valószínűleg a szervezetem hozzászokott a Szaharához. Eleinte én is, mindig szomjas voltam és igen sok vizet ittam. Az ápolóim azonban elég korán, nem sokkal a megérkezésem után figyelmeztettek, hogy ne igyak annyit, mert ők tudják, hogy mennél több vizet iszik valaki, annál szomjasabb lesz. Ők helyette a forró teát ajánlották, sok cukorral és mentával. Kínálgattak is szorgalmasan, még munkaidő alatt is, de én inkább a keserű teát szerettem, otthon is mindig azt ittam reggelire, vagy kifacsart savanyú narancsot. Volt is némi igazuk, mert a forró tea valóban hűsítő hatású volt és megszüntette a szomjúságot. Egyáltalán nem véletlen, hogy például a Gobi sivatagban ugyancsak forró teát isznak a kínaiak és a mongolok is.

illusztráció: a marokkói menta tea hozzávalói

Az ott élő fehérek nagy része, különösen, ha kimentek egész napra a terepre dolgozni, rengeteg vizet fogyasztottak. Így például az olasz építészmérnök barátom, aki mindig magával cipelte ilyenkor a tíz literes demizsonját tele vízzel.
A sok vízivásról tehát le lehetett szokni, ami számomra nem okozott nagyobb nehézséget, mert én már régóta, inkább csak mosakodásra szerettem használni, de azt sem szerettem eltúlozni. Bár azt a régi latin és olasz aranyszabályt, miszerint egy évben legfeljebb csak hétszer szabad és egészséges megfürdeni, ezt azért nem fogadom el, bármennyire tisztelem is a régi rómaiakat. Mindennek az eredménye az lett, hogy én éppolyan ritkán izzadtam, mint a berbereim. Az igaz viszont, hogy valahányszor megnyaltam a számszélét, mindig sós ízt éreztem. A másik furcsaság, amit észleltem, hogy naponta általában csak kétszer kellett pisilnem. Reggel és este megszokásból a lefekvés előtt.
A Mideltből jött pár nem tudta, hogy a sivatagban zárt ablakokkal illik autózni. Az asszonyka a térdén szétnyitva tartotta a térképet, hogy bármikor tájékozódni tudjanak, nehogy eltévedjenek. Egyszerre egészen váratlanul belekapott a kocsiba egy erős forgószél, ami ott nem ritka. A kocsit nem kapta fel, de a térképet igen, és odafújta, valósággal betakarta az autót vezető férfi arcát és szemeit.
Az autó leszaladt az útról és felborult. A férfi feje valahova beszorult, valószínűleg a nyitott ablakba, és félig megskalpolta a lendület. Hátul, keresztbe a tarkóján volt egy csontig hatoló szakított seb, melyben félig benne volt az egyik füle is, és a hajas fejbőr hátsó fele kifordulva, egészen a homloka közepéig helyezkedett el, illetve volt felhajtva. Ijesztő látvány volt és én magam is csodálkoztam, hogyan maradhatott életben.

illusztráció: autóbaleset

Közelebbről megvizsgálva azonnal láttam, hogy nincs is olyan nagy baj, mert a csont nem sérült. Megnyugtattam az asszonykát, az asszisztensemet is bemosakodtattam, én pedig fél százalékos lidocainnal körbe érzéstelenítettem a sebszéleket. Azért csak fél százalékossal, mert sokat kellett adjak, és nem akartam túllépni a megengedett mennyiséget.
Rövid bemosakodás után én is kesztyűt húztam, és váltogatva hol ide, hol oda öltve teljesen összevarrtam a fejsebet. Gondosan vigyáztam persze, hogy a fülnél ne öltsek a porcba, de azért az öltéseim szilárdan tartsanak. Másnap reggel, amikor jött érte az üzemi mentőautó, minden akadékoskodás nélkül elengedtem, mert olyan jó általános állapotban volt.
Pár hónap múlva látogattak meg újra, és akkor mesélte el, hogy repülővel Párizsba vitették, az egyik igen jó nevű intézetbe. Ott feküdt néhány napig, de újabb műtétre nem volt szükség. A párizsi sebész kollégák azt mondták, hogy olyan jól, precízen van varrva, hogy bűn lenne megbolygatni. Hozott persze egy üveg jó konyakot és azt hiszem pezsgőt is, amit azután közösen ittuk meg.
Némileg hasonló, de jóval súlyosabb sérültet kaptam egyszer Mideltben. Mintegy szászkilométernyire tőlünk a hegyekben fakitermelés folyt, és a sérült is ott dolgozott, mint teherautó sofőr. Üres kocsival haladt felfele a hegyekbe, egy szűk földúton. A bal könyökét a letekert ablakon kissé kidugva pihentette és hűtötte. Szembe jött vele egy másik, már farönkökkel megrakott teherautó. Mikor találkoztak majdnem súrolták egymást, és egy kissé kilógó fatörzs elkapta és letépte a bal karját, de nem az izületben szakította le, hanem kissé feljebb, valósággal letépte a vállát is.
Mikor behozták, egy kisebb kráter volt a válla helyén. Hiányzott még a lapockacsonton ülő izületi felszín is, és a kulcscsont fejecse. A sebből ín, ideg és izomcafatok lógtak ki, de látható volt a megcsavarodott és pulzáló, de nem vérző hónalji verőér is. Egyébként csak így maradhatott életben, így nem vérzett el. Vénás altatásban láttam el, kezdve a kissé kilógó nagyér dupla lekötésével. A kilógó idegeket kissé kijjebb húzva levágtam és igyekeztem a sebet megtisztítani minden cafattól, de minél takarékosabban. Ide a végén még én is tettem egy draint, bármennyire utáltam.
Meggyógyult, és tekintélyes, gazdag ember lett belőle, mert állítólag sokat kapott a biztosítótól. Talán még asszonyt is tudott belőle venni.