5. Fejezet: A hálapénzről

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Pénzt én ott nem kértem, de nem is igen kaptam. Semmitől nem undorodom jobban, mint a Magyarországon eluralkodott hálapénz rendszertől. Ez szerintem, beszennyezi az egész orvosi hivatást, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy az orvosok fizetése igen alacsony, nemcsak a nyugati kollégákhoz viszonyítva, hanem a többi magyar dolgozó fizetéséhez viszonyítva is.
A jelenlegi kenetteljes hozzáállás, miszerint előre kérni büntetendő, de utólag elfogadni nem sért törvényt, engem ugyancsak hányingerrel tölt el. Elismerem ugyanakkor, hogy nemcsak az orvosok pénzéhsége a hibás, hanem a központi hatalom, az állam hozzáállása is
Mégis, a legundorítóbb dolognak azt tartom, amikor az orvosok, és elsősorban a főorvosok különböző machinációkkal kiprovokálják, hogy a beteg fizessen. Ennél már azt is becsületesebbnek látom, ha kerek perec megmondják a betegnek, hogy a kérdéses műtétért mennyit szoktak kapni. Úgy érzem, hogy kötelességem elmondani, melyek azok az általánosan alkalmazott trükkök, melyekkel kiprovokálható, hogy a beteg előre fizessen, vagy legalább is megígérje az utólagos hálapénzt. Ez a kettő szerintem jogilag ugyanaz, még akkor is, ha jól tudom, hogy a betegek egy része nem tartja be az ígéretét

Jelenleg nincs hely az osztályon. Semmiképpen nem tudom felvenni. Ezt a trükköt akár háromszor is el lehet játszani, és biztosak lehetünk abban, hogy a dühöngő, vagy kétségbeesett beteget előbb, vagy utóbb valaki felvilágosítja, hogy fizetni kell.
Sajnos annyian várnak műtétre, hogy pillanatnyilag nem tudom még előjegyezni sem. A fenti módszer, azzal a különbséggel, hogy a kerülő utakon kórházba jutott betegeknél alkalmazható.
Bármennyire együtt érzek is önnel, kénytelen vagyok elhalasztani a már betervezett műtétet, mert közbejött… és jön a bla-bla. Számtalan, egészen hihető és jogilag megtámadhatatlan kifogást lehet felhozni. Különösen csúnya, és a beteg számára sokkoló, ha ezt csak a már betervezett és rögzített műtét napjának reggelén közlik.
Váratlanul felfedeznek a betegnél olyan betegséget, amit a műtét előtt feltétlenül kezelni kell, és ezért hazaküldik, vagy átteszik a belgyógyászatra.
Mind ezeket a trükköket azzal is ki lehet egészíteni, hogy rendszerint a főnővér elbeszélget a műtétre váróval. Bízhat a pénzre váró főorvos abban is, hogy a rakoncátlan beteget, a mellette lévő ágyon fekvő betegtársa fogja felvilágosítani. A betegek még tiltás esetén is megbeszélik egymás közt az ilyen témákat.
Csak a legismertebb trükköket ismertettem, mert nem szeretnék újabb tippeket adni. Ezeknél ilyen kockázatnak nem teszem ki magam, mert ezeket mindenki ismeri. Lassan már az újságírók is.
Nos odakint, legalább is nálam, ilyesmi szóba sem jöhetett. Arra viszont nem mernék megesküdni, hogy a nagyobb városokban nem alkalmazta-e néhány kolléga.

5. Fejezet: Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

A csonttörések rögzítésére a velőűr szögelést tartom ma is a legjobb kezelésnek. Ahol csak lehetett, alkalmaztam én is.
Mikor sikerült sípcsontrögzítő, kissé kard alakú szöget szereznem, azt is alkalmaztam. Nem zavart, hogy azzal lehetetlen úgynevezett anatómiai, vagyis hajszálpontos illesztést elérni. A régiek szerint jobb volt a csontosodás, ha a törtvégek kissé, oldal irányba fél-egy centire elcsúsznak egymáson, csak arra kell vigyázni, hogy tengely irányú elgörbülés, szögképződés ne legyen. Ez utóbbi pedig kizárt dolog velőűr szögezés esetén.
Elhanyagolt esetekben bokatörésnél a külső vagy belső bokát oda csavaroztam a megfelelő csonthoz. A csontok drótozását viszont egyértelműen elítélem. Egyetlen alkalommal használtam, állkapocstörésnél, de nem is bíztam benne úgy, hogy külső nyaki rögzítést is összekínlódtunk valahogyan, később pedig állandó állfelkötést kendővel, mint a halottaknál. És még egyszer használtam, egy nyílt, baltacsapás okozta kulcscsonttörésnél, a rablógyilkos pesztonkámnál.
Ellenben nagyon büszke voltam egy térdízületi műtétemre. Egyik reggel egy hivatásos koldust mutatott Ali. Mankóval járt, mert az egyik térde derékszögben rögzült, dagadt és fájdalmas volt. Már évek óta betegeskedett a térdével, de az utóbbi hónapokban már elviselhetetlenül fájt, nem tudott rálépni se, és így munkáját sem tudta igazán végezni, mert ahhoz egyik faluból a másikba kellett vándorolnia. Tiszteletre méltó öreg volt, nyílt, egyenes tekintettel. Fölvettem az osztályra, amit megköszönt, és még aznap csináltattam kétirányú röntgenfelvételt a térdéről. A megítélésem szerint térdízületi tuberkulózisa volt.
Azonnal elkezdtük az akkoriban szokásos antibiotikus kezelést, bár tisztában voltam vele, hogy az nem oldja meg a problémáját. Egyik este, mikor ráértem, hosszasan keresgéltem a szakkönyvtáramban a megoldást, míg rá nem jöttem, hogy ki kell vésnem a térdéből az összes beteg részt, vagyis meg kell szüntetnem az ízületet és összecsontosítani a térdet.
Ez a megbízható régi szakkönyvem szerint igen jó gyógyulást és bicegve ugyan, de járóképességet is adott, már akkor is, amikor az antibioticumokat még hírből sem ismerték. Hát akkor most, gondoltam, még gyorsabb és jobb eredményt kell kapnom.
A térdkalács eltávolítása után és a térd teljes kinyitása után, széles vésővel és nagy Volkmann kanállal teljesen kipucoltam, helyesebben eltávolítottam a porcos beteg részt, majd jól megsóztam Streptomycin porral, amit egy felbontott ampullából vettünk. A két csontvéget úgy alakítottam ki, hogy összeillesztésük után a térd nyújtott állapotba kerüljön.
A legvégén pedig két százas szöggel keresztbe megszögeltem, ahogyan az ácsok szokták a gerenda végeket. A szögeket Stump vásárolta a helyi vaskereskedésben, és megítélése szerint igen jó, gyakorlatilag rozsdamentes, minőségi szögek voltak.
Az öreg szépen felhízott, megerősödött, de maradt még vagy két hónapig, mivel tél volt és kint hideg.

 illusztráció: marokkói koldus

A beteg láb két-három centivel is rövidebb lett, de ez az öreget nem zavarta. Mondtam neki, hogy arra a lábára csináltasson magasabb talpú cipőt, de ezt elhárította. Egyébként nagyon szépen, szinte meghatóan tudott bicegve járni, és ez, mint Ali mondta, még az előnyére is válik. Kár, hogy őt sem láttam újra, mert kb. fél év múlva végleg hazajöttem Magyarországra. A szögkivételre visszarendeltem ugyan, de ottlétemig nem érkezett meg.
Volt még egy, az előzőhöz némileg hasonló beteg koldusom. Neki súlyos érszűkülete volt, ami egészen a térdig terjedő elhalást okozott. Bejövetelekor térdtől lefelé az egész lábszára és lábfeje száraz, fekete elhalást mutatott, ami több hónap alatt alakult ki az elmondása szerint. A bőr rászáradt a csontra, és olyan keményen, hogy kopogtatni lehetett rajta. Azért jött, hogy levágassa a megfeketedett részt. Megajánlottam a közvetlen térd feletti amputációt, de mereven elutasította, és már a kórház elhagyására készült, amikor beleegyeztem, hogy minden az óhaja szerint lesz, és a térde marad.
A szakkönyvtáramban megtaláltam a műtét részletes leírását, és így könnyű helyzetben voltam. A combcsont végéről lefűrészeltem a porcos részt, és ugyancsak eltávolítottam a porcot a térdkalács belső felületéről. Ez nem is volt igazán porc és így elegendő volt jó éles kanállal megkaparni. A térdkaláccsal együtt képzett bőrlebenyt hátra hajtottam és úgy varrtam, hogy a két lecsupaszított csontrész illeszkedjen egymáshoz. Öt néhány hónap után viszontláttam. Pontosan úgy nézett ki, mint a kalózfilmekben a falábú öreg kalóz. Házilag készített farúd volt szíjjakkal a csonkhoz kötözve, jól rögzítve, és így biztos járást tett lehetővé. A látvány megerősített abban a hitemben, hogy a régi sebész elődeink gyakorlatias emberek voltak és minden tiszteletet megérdemelnek.

5. Fejezet: Dongalábak

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Az orthopediába elsősorban a dongalábak helyrehozatalával kontárkodtam bele. Ilyesmi jóval gyakrabban fordult elő ott, mint nálunk. Általában több volt a veleszületett rendellenesség, mint itthon. Ennek okát én abban látom, hogy meglehetősen gyakori volt a nagycsaládon belüli házasodás. Valószínűleg a vagyon szétaprózódását szerették volna ezzel elkerülni. Természetesen testvérek ott sem köthettek házasságot, de az unokatestvérek már igen, és ez meglehetősen gyakori volt, annak ellenére, hogy ezt sem ajánlották, sem az állami hatóság, sem az egyházuk.
Az unokatestvérek közötti gyakori házasodáshoz hozzájárult az is, hogy a fiatalok jól ismerték egymást már gyerekkoruk óta. Közismert, hogy a tágabb értelemben vett nagycsaládon kívüli különböző nemű gyerekek nem igen játszhattak egymással, vagy legfeljebb csak tíz éves korukig. Így azután elég gyakori lehetett az úgy nevezett vakházasság. Nem csoda tehát, hogy az egymást jól ismerő, és esetleg a kicsi korukban már papás mamást játszó fiatalok is szívesebben választották, helyesebben fogadták el, az ismerős unokatestvért.

illusztráció: dongalábas baba (forrás: http://dongalab.blog.hu/2009/12/18/peti_totenete)

A születéskor, vagy röviddel azután észlelt eseteknél a feladat egyszerű volt. Viszonylag erős kötéssel kifele fordítottuk a befele forduló lábfejet. Néhány nap alatt ezt el is értük, és ilyenkor egy könnyű gipszkötést kapott a baba a bokájára, két-három hétre. A gipsz feltételénél vigyáztam arra is, hogy meg legyen a lábfej boltíve, vagyis lehetőleg ne alakuljon ki lúdtalp. Ehhez enyhén benyomtam, vagy inkább besimítottam a talp belső felén a gipszet. A gipszlevétel után egy hónapra visszarendeltük, és ha szükségesnek látszott, újra begipszeltük egy hónapra. Ahogy vissza tudok emlékezni, általában két gipszelés elegendő volt. Mondanom sem kell talán, de miután az első csecsemőt sikerült egyenesbe hozni, megjelentek az idősebb, pár éves gyerekek.

illusztráció: dongalábas baba gipszelés után (forrás: http://dongalab.blog.hu/2009/12/18/peti_totenete)

Az ő rendbehozataluk már jóval nagyobb problémát jelentett, de szerencsére a régi szakkönyvek kisegítettek. A külső bokán ejtett metszésből szabaddá tettem a csontokat, majd egy széles pofájú vésővel kivágtam belőlük egy ék alakot saccra, úgy hogy az összeillesztésük után a lábfej egyenes tartásba kerüljön, és úgynevezett lólábtartás se alakuljon ki. Hogy milyen csontocskát, vagy annak melyik részét vágtam ki, nem tudom, de nem is törődtem vele, a szakkönyvem tanácsára, mely azt feleslegesnek tartotta azzal a kiegészítéssel, hogy a többit bízzuk a természetre. A visszarendelt betegeken láttam, hogy tökéletesen igaza volt. A műtét utáni gipszet hat-hétre tettük föl, de két hét után már megengedtük, sőt kértük, hogy mankóval, kissé ránehezedve járjon.

5. Fejezet: Berberek

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Többször emlegettem már a berbereket, és azt is, hogy számomra mennyire szimpatikusak voltak.

illusztráció: Zidane, aki talán a legismertebb Berber

Nem árt talán, röviden ismertetni azt a keveset, amit tudok róluk. Egyébként más sem tud sokkal többet, mert még ma sem tisztázott, hogy honnan jöttek, pontosan hova sorolhatók a különböző, ma már egymást sem értő nyelvjárásaik. Ez utóbbira had meséljek el egy jellemző példát.

illusztráció: Berber nyelvjárások

Egyik reggel érkezett egy középkorú férfi, valamilyen súlyos szemgyulladással, attól félve, hogy megvakul. Ez bizony előfordult, és nem is ritkán. A probléma az volt, hogy senki sem tudott vele szót érteni, pedig azért a kórházban meglehetősen vegyes eredetű személyzet dolgozott. Végül találtak egy udvari munkást, aki pár hónapja érkezett a Szahara mélyében vándorló egyik pásztor törzsből. Ő megértette, de saját maga is csak egy keverék, ritkább berber nyelvjárást beszélt, franciát nem. Ezt a nyelvjárást viszont jól megértette Ben Haddu az asszisztensem, aki kiválóan beszélte a franciát, mert iskolázott gyerek volt.
Ezután, már bárki könnyen elképzelheti azt az áttételes tolmácsolást, amivel igyekeztem kapcsolatba kerülni a beteggel. Ehhez azért még azt is tessenek hozzávenni, hogy a franciául hallott szöveget magamban lefordítottam magyarra, és a mondanivalómat is, először magyarul fogalmaztam meg. Azonnal franciául megfogalmazni és mondani a kívánt szöveget, csak évek múlva tudtam megtanulni. Nem könnyítette meg, sem a gondolkodást, sem a munkát, a feltehetően többször is eltorzított fordítás. A nyelvtudós fiatal berber udvarmunkást később felvettük a sebészet létszámába, mert szorgalmas és becsületes volt, ahogyan Hetmen ajánlotta.
A berber nyelvnek tehát semmi köze sincs az arabhoz, annak ellenére sem, hogy igen sok szót átvett onnan. Ennek bizonyítására leírom fonetikusan, hogy nevezték a fogolymadarat. Az arabok hezselnek, a berberek pedig tickurinak. Aki vadász, vagy legalább néha, nyár végén kiment a természet lágy ölébe, az azonnal tudja, hogy milyen nyelven csipognak estefelé egymás között a foglyok. Bizony, berberül. Ezen nincs mit csodálkozni, mert a berberek nagy becsben tartják a vadászatot.

illusztráció: fogoly

Van egy régi berber mondás, és talán pontosan emiatt szerettem beléjük:

„Egy igazi férfi három dolgot csinálhat az életben, ami méltó hozzá. Háborút, vadászatot és gyereket.”

Hogy honnan jöttek? Ki tudja. A vándorlásukat visszafele követni lehet egészen Etiópiáig, ahol állítólag ma is vannak berber törzstöredékek és egy város, amit Berberianak hívnak A történészek szerint az a legvalószínűbb, hogy valahonnan nyugat Ázsiából érkeztek oda. Még az is lehet, hogy rokonaink, bár inkább germán vagy mongoloid eredetűeknek tartják őket. Azt sem tudni, hogy mikor volt a nagy vándorlás, de valószínűleg Krisztus előtt nem túl sokkal. Biztosra vehető, hogy az első századokban, egészen az arab hódításig, keresztények voltak. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy még a mai építkezéseknél is használják a kereszt motívumot a főbejárat felett, mint díszítő elemet. A régi romokon pedig kötelezően látható.
Iszogatás közben gyakran káromkodtak a francia vendégeim, hogy mennyire ostobák voltak az elődeik, mikor a gyarmatosításkor nem a berberekkel kötöttek szövetséget, hanem az arabokkal, mivel azok mégiscsak kulturáltabbak voltak. Azt is mesélték, hogy volt olyan berber törzsfőnök, aki, miután legyőzték a franciák, kérte őket, hogy küldjenek papokat, akik megtaníthatják őket a legyőzőik vallására. Így vették át régen az iszlámot is.
Etnikailag, ezt én is csak megerősíteni tudom, fehérek. Akad persze köztük elég nagyszámú kreol, vagy még sötétebb színű is, de ennek magyarázata egyszerű. Mivel mindig is harcias nép volt, a történelme folyamán számtalan fekete rabszolgát ejtett és hurcolt magával északabbra. A nehezen megközelíthető hegyvidékeken és a legészakibb régiókban ma is fehérek, sőt, bátran merem állítani, hogy gyakran még nálam is fehérebb bőrűek.
Semmiképpen nem szabad azonban összekeverni őket sem a rifenekkel észak Marokkóban, sem a kabylokkal Algériában. Ezek germán eredetűek, a Spanyolországon keresztül érkezett vandálok és gepidák leszármazottai. Azzal a különbséggel, hogy a rifenek jócskán keveredtek berberekkel, míg a kabylok kevésbé. Az a vérkeveredés, amit az idegenlégió okozott, nem volt jelentős, és semmiképpen nem magyarázza a fenti tényeket és főként nem a kék szemű és szőke hajú, elég nagyszámú észak afrikai jelenlétét.

5. Fejezet: Berberek és az Idegenlégió

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

A berberekről általában nem túl jó véleménnyel vannak Európában. Sokan még mindig, a régi rómaiak mintájára, egyszerűen barbároknak tekintik őket. Igaz, cserébe maguk a berberek is minden európait ruminak neveznek, vagyis rómainak. Kölcsönösen rossz véleményt alakítottak ki egymásról főleg az első világháború utáni francia, úgy nevezett pacifikációs háború alatt. Itt nagy számban fordult elő a megengedhető határokon való túllépés. De hát, végül is a berberek a saját otthonukat, családjukat védték, hiszen igazi hazájuk, országuk nem volt. Francia részről pedig elsősorban a hírhedt Idegen Légió harcolt, melyben azért szép számmal akadtak bűnözők is. Az, hogy ki kezdte a visszaéléseket, talán sohasem derül ki. Az ilyenkor világszerte alkalmazott szokás szerint, mindegyik a másik félre fogja.
Goulmimán, kedvenc vadászterületemen még ma is emlegetik, hogy mi történt egy, a franciák által bekerített csapatukkal. A falu magas és a körülötte lévő, öntözéssel művelt terület egy mély völgyben fekszik. Közvetlen előtte, észak és keleti irányban a kősivatag majdnem meredeken végződik és határolódik el a körül belül száz méterrel alatta fekvő völgytől. Ide, a meredek szélre szorították a berber csapatot, majd miután azok megadták magukat, a foglyokat a meredély szélére terelték és lerugdosták, lelökték őket a mélybe. Mivel a legtöbben nem zuhantak, hanem inkább csak nagy sebességgel gurultak lefelé, sokan életbe maradtak, persze különböző törésekkel és külső, belső sérülésekkel. Ezek még két-három napig jajgattak és kértek segítséget, de a légionárusok senkit sem engedtek a közelükbe. Aki megpróbálta, azt lelőtték, akár öreg, akár asszony vagy gyerek volt. No comment.

 illusztráció: idegen légiós plakát

A légiósok emlékezetében viszont az él, hogyan adták vissza az elfogott társaikat. Keresztbe a hasán, a köldök alatt csináltak egy arasznyi bőrmetszést. Ezt lefele szépen felpreparálták és csináltak belőle egy szabályos zsebet. Körülbelül olyat, mint ami a háziasszonyok kötényén van. Utána levágták a fogoly külső nemi szerveit, és betették az előre elkészített hasi zsebbe. Mindezt a francia katonai tábortól nem túl messze végezték el, mert a művelet után a megcsonkított férfiakat vissza küldték a társaihoz, hogy elmondhassa, így jár minden légiós akit elkapunk. Katonailag nézve nagy ostobaság volt, mert végsőkig fokozta a légiósok dühét és harci kedvét.

illusztráció: berber harcosok




Még egy rövid történetet el kell meséljek, mert ez imponált nekem legjobban, sőt, ezen mindig elérzékenyülök. Egy híres hegyi berber, akit a franciák halálra kerestek éveken keresztül és díjat is tűztek ki a fejére, végső elkeseredésében, mikor a hívei már nem követték, egyedül harcolt tovább. Valahol Khenifra környékén egy szűk hegyi ösvényen a környező sziklákon keresett magának egy jó lőállást, és onnan lőtte ki sorjában a katonákat. Mindaddig, amíg őt magát is ki nem lőtték. Amikor a katonák már fel tudtak hozzá mászni, mert nem lőtt többé, ott találták fejbe lőve, de legnagyobb csodálkozásukra puska nélkül. Egy öreg légiós, aki már jól ismerte a berber szokásokat, oldotta meg a rejtélyt. Meg akart halni harc közben, de erre a küzdelemre magával vitte a fiát, aki kissé hátrább bújt el. A fiú parancsot kapott az apjától, hogy halála után vegye magához a fegyvert, azonnal meneküljön és rejtőzzön el. Alkalom adtán pedig bosszulja meg az apját. No comment, de szeretném, ha ilyen fiam lenne.
Az itt kifejtett véleményemet nem tudományos könyvekből merítettem, hanem legfőképpen saját tapasztalatból, a barátaim, ismerőseim által elejtett morzsákból raktam össze. Szerintem közelebb áll az igazsághoz, mint néhány hivatalosan elfogadott tankönyv. Én mindenképpen rendkívül szimpatikus és becsületes népnek tartom őket. Néha sajnálom például, hogy meggondolatlanul elmentem egy berber táncosnő mellett, /csak plátói szerelem volt/, pedig talán életem legmélyebb lelki kötődése.

5. Fejezet: Koponyaműtét

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Néha, még koponya műtétet is kellett végezzek. Egyik este érkezett egy koponya sérült, kb. tizenkét éves kisfiú az apjával. Jókora, hat-nyolccentis zúzott, repesztett seb volt a feje tetején. Az apa elmondása szerint megcsúszott és elesett, úgy ütötte meg magát. Vizsgálatkor rögtön kiderült, hogy beszakadt a koponyacsont is. Ráadásul egy csontszilánk becsúszott a koponya ép csontszéle alá. Azonnal átvitettem a steril nagy műtőbe mikor láttam, hogy nem egészen egyszerű fejsérüléssel állok szemben. Egy százalékos lidocainnal érzéstelenítettem az egész sebkörnyéket. Borotválni nem kellett, mert a haja egészen rövidre volt nyírva.
A berber kisgyerekeket általában kopaszra nyírják, ami szerintem igen egészséges, de mindig meghagynak egy tincset, hol elöl, hol hátul és vagy a jobb, vagy a baloldalon. Mikor ezen a változékonyan divatos frizurán legelőször csodálkoztam, elmagyarázták, hogy így különböztetik meg egymástól a különböző törzsek a gyermekeiket. Valahogyan úgy, mint ahogyan arra is törekednek, hogy a törzsnél tartott birkák lehetőleg egyszínűek legyenek, és ily módon könnyen felismerhetők lopás, vagy véletlen keveredés esetén.
Miközben bemosakodtam, kikérdeztem újra az apját, hogy mi is történt valójában. Őszintén elmondta, hogy a fiát valaki kővel fejbe vágta, de fogalma sincs, hogy ki lehetett. A fiú az eszméletét elvesztette, később magához tért, de ő sem emlékszik semmire. Ez utóbbit el is hittem, mert a koponyasérüléseknél, komolyabb agyrázkódáskor ez mindig így van, de azt, hogy az apjának sincs halvány fogalma sem, hogy ki lehetett a tettes, azt nem, de nem firtattam, mert jól tudtam, hogy úgy sem kapok rá választ, és különben is, ez magánügy. Ránézve a nyugodt, de határozott apára, egy pillanatig sem kételkedtem, hogy ne rendezné el a kérdést, a saját törvényeik szerint. Nem szeretnék az illető bőrében lenni gondoltam, de reméltem, hogy csak egy másik fiúról van szó, aki kissé nagyobbat ütött a kelleténél. Ilyenkor azért ők sem olyan szigorúak.
A csontszilánkot sikerült kihúznom, de közben észrevettem, hogy egy piciny kődarab is becsúszott az ép csont alá, amit nagyon nehéz lesz úgy megragadni és kihúzni, hogy ne sértsem meg az agyburkot. Csendesen káromkodtam, mert az segít és megnyugtat ilyenkor, és eszembe juttatta, hogy a tartalékba félretett, nem használatos műszereink között volt egy kézzel hajtható trepanáló, fúró. Olyasmi, amit az asztalosok használnak.

illusztráció: már a vaskorban is megfúrták a koponyát

Hetmen hamar megtalálta, és amikor megmutatta nekem is a fellelt műszereket, örömmel fedeztem fel, hogy van néhány csontcsípőm is. Szerencsére forró vizünk volt még a sterilizálóban, és így mindet hamar kifőztük, nem várva meg, még a kötelező húsz percet sem.
A fúróval ráfúrtam a csontra, de azon teljesen áthatolni nem mertem, mert ilyet addig még sohasem csináltam, nem is láttam, és ráadásul még a kedvelt szakkönyveimet sem volt módom elolvasni. Az elvékonyodott csontot aztán könnyen lecsipkedtem, és az apró, mintegy két-három milliméter átmérőjű kő darabkát sikerült eltávolítanom. Vérzés sehonnan nem volt, legnagyobb szerencsémre, és némi habozás után a sebet teljesen bevarrtam. Nagyon helyesen itt sem drenáltam. A fiú végig öntudatnál volt és válaszolt, ha kérdeztük. Én igazán csak ez után hittem el, hogy az agy, a fájdalom érzet központja maga, nem fáj. Addig ez nekem magas volt és logikátlan.
A kisfiú teljesen meggyógyult, utókövetkezmények nélkül. Később nem láttam, és azt sem tudom, hogy az apa hogyan rendezte a számlát.
Ugyancsak Ksar es Soukban véstem először koponyát, gennyes középfülgyulladás miatt. Nem túl sokat, de ilyesmit is hoztak időnként. Természetesen európai szemmel nézve, rendkívül elhanyagolt esetek voltak. Ilyen műtétet sem láttam soha, de rendkívül egyszerű volt. Sebmetszés után csináltam egy elég nagy lyukat vésővel a fül mögötti csontdudoron, majd azt Volkmann kanállal alaposan kitakarítottam, eltávolítva a csonttörmeléket is.

illusztráció: a középfül elhelyezkedése

A kaparást persze finom kézzel, könnyedén kellett kivitelezni, mivel közvetlenül a csont mögött futott néhány fontos ér és ideg. A nevükre már nem emlékszem, és különben is sohasem tanultam meg tisztességesen sem az agyat, sem a koponyát, mivel mindkettő túl komplikáltnak és felesleges fáradtságnak tűnt az anatómiai tanulmányaim idején.
Ma már nem divat, sőt egyenesen kontraindikált, de penicillin és streptomycin por keveréket is tettem az így kialakított üregbe. Ma is meg vagyok győződve, hogy jó hatású volt és soha nem láttam semmiféle allergiás tünetet, bár elismerem, ez utóbbi valóban tudományosan hangzik. A hálás anya könnyes szemmel köszönte meg, mert mint utólag megtudtam, az ilyen betegek azelőtt, általában halálra voltak ítélve, és ezt az anyák is tudták.

5. Fejezet: A meleg veszélyei az autóban

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Érdekes fejsérülése volt egy a midelti ólombányánál dolgozó francia mérnöknek, aki csak mint kíváncsi turista látogatott le Ksar es Souk környékére a feleségével együtt, hogy megnézzék az igazi sivatagot. Mivel meglehetősen meleg volt, letekerték a kocsi ablakait, hogy némi friss levegőt kaphassanak. Rossz taktika, mert a nyári hőségben kívülről csak forró levegőre számíthatunk, és így jobb zárt ablakokkal autózni, de ajánlatos közvetlen az indulásig az autót garázsban tartani. Klimatizált autó valószínűleg létezett már akkor is, de nem a mi pénztárcánkhoz szabva.
Az ottani meleg számomra nem jelentett komoly problémát. Magam sem értem miért, de én, eltekintve egy-egy párásabb időszaktól, nagyon jól elviseltem a nyári negyven-negyvenöt fokos hőséget is. A legmelegebb időszakban, ami három napig tartott, negyvenhat és fél fok volt árnyékban. Ezt azért már a berbereim sem szerették, és persze én sem. Főleg éjszaka kínlódtam, mert azokban az igazán forró napokban, éjjel sem hűlt le igazán a levegő.
Normál körülmények között ugyanis hajnalra jelentősen lejjebb ment a hőmérséklet, különösen télen. Gyakran előfordult, például amikor nagyon korán hajnalban indultam vadászni, hogy egy eldugottabb helyen lévő sziklamélyedésben hártyás jeget találtunk. A nyári éjszakákon azonban nem kellett pokróccal takaródznunk, még egy lepedő is soknak tűnt. Ami igazán kellemetlen volt a legtöbb ember számára, az a levegő szárazsága, az igen alacsony páratartalom volt.
Ettől szenvedtek legjobban a minket meglátogató, de a tengerparton élő marokkói magyarok is. Én viszont az ő klímájukat, a meleg, páradús tengerparti légkört nem bírtam csak kínlódva elviselni. Valószínűleg a szervezetem hozzászokott a Szaharához. Eleinte én is, mindig szomjas voltam és igen sok vizet ittam. Az ápolóim azonban elég korán, nem sokkal a megérkezésem után figyelmeztettek, hogy ne igyak annyit, mert ők tudják, hogy mennél több vizet iszik valaki, annál szomjasabb lesz. Ők helyette a forró teát ajánlották, sok cukorral és mentával. Kínálgattak is szorgalmasan, még munkaidő alatt is, de én inkább a keserű teát szerettem, otthon is mindig azt ittam reggelire, vagy kifacsart savanyú narancsot. Volt is némi igazuk, mert a forró tea valóban hűsítő hatású volt és megszüntette a szomjúságot. Egyáltalán nem véletlen, hogy például a Gobi sivatagban ugyancsak forró teát isznak a kínaiak és a mongolok is.

illusztráció: a marokkói menta tea hozzávalói

Az ott élő fehérek nagy része, különösen, ha kimentek egész napra a terepre dolgozni, rengeteg vizet fogyasztottak. Így például az olasz építészmérnök barátom, aki mindig magával cipelte ilyenkor a tíz literes demizsonját tele vízzel.
A sok vízivásról tehát le lehetett szokni, ami számomra nem okozott nagyobb nehézséget, mert én már régóta, inkább csak mosakodásra szerettem használni, de azt sem szerettem eltúlozni. Bár azt a régi latin és olasz aranyszabályt, miszerint egy évben legfeljebb csak hétszer szabad és egészséges megfürdeni, ezt azért nem fogadom el, bármennyire tisztelem is a régi rómaiakat. Mindennek az eredménye az lett, hogy én éppolyan ritkán izzadtam, mint a berbereim. Az igaz viszont, hogy valahányszor megnyaltam a számszélét, mindig sós ízt éreztem. A másik furcsaság, amit észleltem, hogy naponta általában csak kétszer kellett pisilnem. Reggel és este megszokásból a lefekvés előtt.
A Mideltből jött pár nem tudta, hogy a sivatagban zárt ablakokkal illik autózni. Az asszonyka a térdén szétnyitva tartotta a térképet, hogy bármikor tájékozódni tudjanak, nehogy eltévedjenek. Egyszerre egészen váratlanul belekapott a kocsiba egy erős forgószél, ami ott nem ritka. A kocsit nem kapta fel, de a térképet igen, és odafújta, valósággal betakarta az autót vezető férfi arcát és szemeit.
Az autó leszaladt az útról és felborult. A férfi feje valahova beszorult, valószínűleg a nyitott ablakba, és félig megskalpolta a lendület. Hátul, keresztbe a tarkóján volt egy csontig hatoló szakított seb, melyben félig benne volt az egyik füle is, és a hajas fejbőr hátsó fele kifordulva, egészen a homloka közepéig helyezkedett el, illetve volt felhajtva. Ijesztő látvány volt és én magam is csodálkoztam, hogyan maradhatott életben.

illusztráció: autóbaleset

Közelebbről megvizsgálva azonnal láttam, hogy nincs is olyan nagy baj, mert a csont nem sérült. Megnyugtattam az asszonykát, az asszisztensemet is bemosakodtattam, én pedig fél százalékos lidocainnal körbe érzéstelenítettem a sebszéleket. Azért csak fél százalékossal, mert sokat kellett adjak, és nem akartam túllépni a megengedett mennyiséget.
Rövid bemosakodás után én is kesztyűt húztam, és váltogatva hol ide, hol oda öltve teljesen összevarrtam a fejsebet. Gondosan vigyáztam persze, hogy a fülnél ne öltsek a porcba, de azért az öltéseim szilárdan tartsanak. Másnap reggel, amikor jött érte az üzemi mentőautó, minden akadékoskodás nélkül elengedtem, mert olyan jó általános állapotban volt.
Pár hónap múlva látogattak meg újra, és akkor mesélte el, hogy repülővel Párizsba vitették, az egyik igen jó nevű intézetbe. Ott feküdt néhány napig, de újabb műtétre nem volt szükség. A párizsi sebész kollégák azt mondták, hogy olyan jól, precízen van varrva, hogy bűn lenne megbolygatni. Hozott persze egy üveg jó konyakot és azt hiszem pezsgőt is, amit azután közösen ittuk meg.
Némileg hasonló, de jóval súlyosabb sérültet kaptam egyszer Mideltben. Mintegy szászkilométernyire tőlünk a hegyekben fakitermelés folyt, és a sérült is ott dolgozott, mint teherautó sofőr. Üres kocsival haladt felfele a hegyekbe, egy szűk földúton. A bal könyökét a letekert ablakon kissé kidugva pihentette és hűtötte. Szembe jött vele egy másik, már farönkökkel megrakott teherautó. Mikor találkoztak majdnem súrolták egymást, és egy kissé kilógó fatörzs elkapta és letépte a bal karját, de nem az izületben szakította le, hanem kissé feljebb, valósággal letépte a vállát is.
Mikor behozták, egy kisebb kráter volt a válla helyén. Hiányzott még a lapockacsonton ülő izületi felszín is, és a kulcscsont fejecse. A sebből ín, ideg és izomcafatok lógtak ki, de látható volt a megcsavarodott és pulzáló, de nem vérző hónalji verőér is. Egyébként csak így maradhatott életben, így nem vérzett el. Vénás altatásban láttam el, kezdve a kissé kilógó nagyér dupla lekötésével. A kilógó idegeket kissé kijjebb húzva levágtam és igyekeztem a sebet megtisztítani minden cafattól, de minél takarékosabban. Ide a végén még én is tettem egy draint, bármennyire utáltam.
Meggyógyult, és tekintélyes, gazdag ember lett belőle, mert állítólag sokat kapott a biztosítótól. Talán még asszonyt is tudott belőle venni.

5. Fejezet: Beszorult velőűrszeg

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Számomra igazi örömet azonban mindig a különleges esetek jelentették. Ilyen volt többek között az olyan eset is, amikor belekontárkodtam a traumatológusok és az ortopéd sebészek munkájába. A már előző életemre is jellemző, változatos pályafutásom révén, ez sem volt számomra igazán szűz terület. Magyarországon a kis kórházakban a legegyszerűbb ide tartozó műtéteket nemcsak látni lehetett, hanem csinálni is. Az ilyen irányú tapasztalataim még tovább szaporodtak a Milánóban eltöltött másfél éves traumatológiai klinikai működésem alatt, noha itt csak néztem a különböző műtéti megoldásokat.
Az első combcsonttörés utáni velőűr szögelést még Ksar es Soukban végeztem. A franciák nagyon ötletes módon nem a már Magyarországról is jól ismert U szöget használták, hanem egy tömör acél rudacskát. Ehhez nem kellett vezetőnyárs sem

I

illusztráció: velőűrszeg

Gerincérzéstelenítésben feltártam a törés helyét, a felső törtvégbe helyeztem a megfelelő hosszúságú és vastagságú szöget fejjel felfelé, majd alulról addig kalapáltam, amíg áttörte a combcsont felső végét és kidudorította a farpofán felette elhelyezkedő bőrt. Erre rámetszettem és alulról tovább kalapálva a szöget, feltoltam olyan magasra, hogy annak alsó hegye éppen csak, hogy kilátszott a felső törtvégből. Ezután hozzáillesztettem az alsó törtvéget és felülről kezdtem kalapálni a szöget, mely így belülről sínezte ki, rögzítette a törést.
A szöget három hónap múlva fölülről könnyedén ki lehetett húzni, és újra felhasználni. Harmadszorra sajnos nem, mert akkorra már korrodálták, kikezdték a szövetnedvek. Három hónap után már a szervezet is igyekezett feltolni, és gyakran közvetlenül a farpofa bőre alatt vált jól tapinthatóvá a szög feje. Sokszor elegendő volt egy piciny bőrmetszés, és a szöget két ujjal ki lehetett húzni.
Egy alkalommal azonban, már Mideltben, nagyon kínos, szó szerint szorult helyzetbe kerültem. Beszorult a szög, miközben felfele kalapáltam. Ráadásul én ostoba módon tovább erőltettem abba a reményben, hogy magától megoldódik a dolog, ha sikerül a szűkületen áterőltetnem. Nem sikerült, és így még jobban beszorult. Legalább akkora pánikba estem, mint amikor dróttal kellett összevarrnom a hasat. Szerény és kevéske szerszámommal hiába próbálkoztam, se föl, se le, nem ment. Végül hívattam Stumpot és megbíztam, hogy keressen a kórházi lakatosnál két –három erős fogót. Ez a disznó jót röhögött, és sajnálatos módon még a jelenlévő ápolóim is alig tudták visszafojtani a nevetést, de legalább diszkréten félrefordultak. Különösen akkor derültek, amikor kissé később, még egy nagykalapácsot is hozattam.
Egyik ápolóm a két hónaljánál tartotta a beteget, nehogy lehúzzuk az asztalról. Én és az asszisztensem fogóval rögzítettük a felső törtvéget. Stump, aki talán a legerősebb markú volt, egy a vízvezeték szerelőknél használatos, hosszúnyelű csőfogóval rögzítette a lefele kilógó acélszöget, Aszú a lakatos pedig bíztatásomra mind erősebb, egyenletes, szakszerű ütésekkel a csőfogó szög előtti részére ütögetve a nagykalapáccsal, végül is kiverte a szöget. Nem tapsolt senki, vagy legalább is nem hallottam, mert akkorát sóhajtottam. Az időközben kifőzött vékonyabb szöggel, aztán befejeztem a műtétet. Talán felesleges mondanom, sebgennyedés nélkül, zavartalanul gyógyult, de azért ezzel az esettel csak ritkán és olyankor dicsekedtem, amikor már megfelelő mennyiségű bort fogyasztottam.
A beteg műtét közben végig fent volt, mert mint minden hasonló esetet, ezt is gerincérzéstelenítésben végeztem. Ali persze beszélgetett vele, és megmagyarázta, hogy egy ritka nehéz műtétje van, de semmi oka a nyugtalanságra. A végén megmutatta neki a műtét előtti törés és a végleges röntgen képet is, ahol jól látható volt a combcsont és benne a szög, de szerencsére újabb törés, vagy repedés nem. A beteg szemlátomást el volt ragadtatva.

5. Fejezet: Sérvműtétek

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

A civilizált államokban egy általános sebész, vagy ahogyan gyakran nevezzük hasi sebész, csak ritkán jut valami különlegesebb esethez. Általában csak, mintegy tucatnyi típus-műtét közül válogathat. A többit elhappolják a különböző specialisták. Ennek természetesen meg van a maga jó oldala is, de szerintem a munka így kissé monotonná, robotszerűvé válik.
Természetesen nekem is megvoltak az úgynevezett típus műtéteim, melyek a munkám nagyobbik részét képezték. Elsősorban a vakbélgyulladás műtéte és a császármetszés, mely gyakori volt, hiszen legkevesebb százezer lakóst láttam el, akiknél a szülési arányszám jóval magasabb volt, mint Európában. Leggyakoribb műtéteim azonban kezdettől fogva a sérvműtétek voltak.
Eleinte néhány köldöksérvet is operáltam, főleg gyerekeknél és csecsemőknél, de ezt gyorsan abbahagytam, amikor megtanultam egy igen egyszerű kezelési módot, mely ráadásul hatásos volt, szinte minden esetben. A picinyke köldöksérvet vissza kellett helyezni, a szájadékára rátenni egy azt befedő fémpénzt, vagy esetleg egy kerek és kemény karton darabkát, és leukóplasztal, kissé összehúzva a hasizmokat, rögzíteni. Az így felhelyezett ragasztás irányát egy hét után megváltoztattuk, nehogy felmaródjon a csecsemő bőre, és a kötözést kb. egy hónapig vagy hat hétig így folytattuk. A köldöksérv, szinte minden esetben gyógyult. Nagyon ritkán, csak ha a sérvkapu a szokottnál jóval tágabb volt, kellett műtétet végeznem.

illusztráció: köldöksérves gyermekek (Wikipédia)

Be kell vallanom, hogy ezt a kissé primitívnek tűnő eljárást az ápolóimtól tanultam. Nekem soha nem voltak gátlásaim az általuk alkalmazott eljárások átvételében, ha azt magam is jobbnak láttam. Így azután én nem csak tanítottam a beosztottjaimat, hanem tanultam is tőlük. Soha nem észleltem, hogy ez a tekintélyem rovására ment volna. Sőt.
Az ágyéksérvek túlnyomó részét idős, ötven, hatvan éves, szikár, de izmos, öreg férfiakon végeztem. Természetesen minden esetben helyi érzéstelenítést alkalmaztam. Soha sem hallottam őket panaszkodni. Egyetlen egy, esetleg kettő operáltam jött vissza sérv kiújulás miatt. Ez feltűnően jó eredmény, ami annak köszönhető, hogy a jó technikai kivitelezés mellett, betartottam néhány az addigi tapasztalataimból összegyűjtött szabályt.
A sérvtömlőt, ha csak lehet, el kell távolítani, de az úgynevezett veleszületett sérvnél nem szabad erőltetni. Kevés gusztustalanabb dolog van, mint amikor egy kisgyerek tökét széttépik, hogy a tömlőt tökéletesen el tudják távolítani. Szerintem bőven elég ilyenkor, ha csak a részben kipreparált és derékban kettévágott tömlőnek a hasüreg felőli részét távolítjuk el. A másik felét elég hosszában felhasítani annyira, hogy a herevezeték képletei alatt egyetlen öltéssel ki tudjuk fordítani, és így megakadályozni az esetleges későbbi összetapadást, és az úgynevezett herevízsérv kialakulását.
A Bassini öltések behelyezése az egyik legdöntőbb mozzanat. Mindig a legalsóval kell kezdeni, és ezt minél mélyebben és alaposan oda kell ölteni a csonthártyához. Onnan tudjuk, hogy az öltésünk jó volt, hogy a beteg ilyenkor egy kis fájdalmat jelez, ha nem is hangosan, de egy arcfintorral vagy rándulással. Én mindig előre figyelmeztettem őket már Magyarországon is, hogy kis fájdalmat fognak érezni.

illusztráció: az Eduardo Bassini által kidolgozott eljárás

A legfelső öltésnél arra kell vigyáznunk, hogy kissé magasabban helyezzük föl, mint ahogyan azt a helyzet látszólag megkövetelné. Így elérjük a herevezeték megtöretését derékszögnél is kisebbre, miáltal nehezebben csúszhat vissza bele a hashártya. Általában négy Bassini öltés elegendő, sőt sokszor három is, de ezek markoljanak föl elég vastag izomnyalábot. Nem igaz, hogy minél feszesebbre kell húzni és csomózni. Túl szoros kötés vérellátási zavarokat okoz, és előbb vagy utóbb átvághat és ezáltal valóban jelentősen meglazulhat.

illusztráció: a Poupart szalag

A Poupart szalagon szépen lehet látni a hosszanti rostokat. Ne helyezzük az öltéseket ugyanabba a rostvonalba, mert akkor könnyen végighasadhat, és ezáltal gyöngül meg az öltés sorunk.
Öregeknél, ha az izomzat már sorvadt, vagy elzsírosodott, varrjuk együtt a fasciával, bőnyével. Ennek kivitelezéséhez legelőször egy kis haránt metszést kell ejtenünk a fascián, ott ahol a herevezeték kibukik a hasüregből. Alulról a második öltést pedig már úgy helyezzük be, hogy mintegy centiméternyire a fascia szélétől öltünk, majd felvéve egy kis izomnyalábot, újra beöltünk alulról a fascia szélébe, és csak ezután öltünk be a Poupart szalagba. Ily módon megerősítettük a hasfalat, és ugyanakkor elértük, hogy azonos szövetek tapadjanak egymáshoz, aminek a fontosságát talán felesleges hangsúlyozni.
Ez persze csak a jobb oldali sérveknél lehetséges. Bal oldali sérveknél, miután azokat is a beteg jobb oldalán állva oldjuk meg, először a Poupart szalagot vesszük föl, majd felcsippentjük az izombőnye /fascia/ szélét, kis ujjnyi vastagságú izomnyalábot és mintegy egy - másfél centiméternyi fasciát, és csak ezután csomózzuk meg a kellő vastagságú fonott nylon, vagy esetleg selyemfonalat.
Az ugyancsak gyakori combsérveket is hasonló módon operáltam, miután a sérvtömlőt visszahúzva a Poupart szalag alatt, átalakítottam őket ágyéksérvvé. Sohasem szerettem a combsérvekben való vak turkálást, és a bizonytalan, nem kielégítő ellátást.

4. Fejezet: Kígyómarás

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

Meglepően jó eredményeket értem el a kígyómarások gyógyításában. Ezt Heroin doktor barátomnak köszönhetem, aki indokínai működésénél tanulta meg ezt a kissé szokatlan és nem egészen szabályos kezelési módot. A marokkói mérges kígyókról tudni kell, hogy legkevesebb hetven féle viperájuk van, és ezen kívül akad még néhány kisebb kobraféleség is. Ezekkel azonban inkább csak északabbra lehetett találkozni. A különbség a kettő között leginkább a marás magasságában van, mivel a kobra mindig megemeli a fejét és úgy csap le, míg a szerényebb vipera csak alacsonyan, siklás közben harap. Rendszerint a boka magasságában, vagy a beteg ujjánál, ha például megmarkol egy fű csomót sarlóval való aratás közben.
A kórházba természetesen csak azok az esetek kerültek, akiket valamelyik jobb indulatú vipera mart meg. Volt ugyanis, például a két perces kígyó, egy rendkívül vékony és viszonylag hosszú, majd egy métert is elérő, kifejezetten ijesztő fajta, no meg a szarvas viperák.

illusztráció: szarvas vipera

Általában azt lehetett mondani, hogy mennél kisebb és satnyább volt egy vipera, a marása annál veszélyesebb. A mérgezés súlyosságát befolyásolta az időjárás, elsősorban a hőmérséklet is. Télen és kora tavasszal, amikor kissé hideg volt, koránt sem voltak olyan mérgezők, mint nyáron a nagy melegben.
Vadászat közben három viperát lőttem, és mind a három különböző volt. Ehhez tudni kell, hogy már gyerekkorom óta irtózom a kígyóktól. Talán hat-hét éves lehettem, amikor a kertünk mellett lévő, kissé vizenyős réten ráléptem egy siklóra. Rettenetesen megijedtem, mert rátekeredett a lábamra. Azt hiszem, hogy ezt a sokkot máig sem sikerült kihevernem és innen ered a kígyóktól való irtózásom.
Az elsővel Goulmima mellett találkoztam, foglyászás közben. Majdnem egy méter hosszú, vastagabb cukorspárga vékonyságú kígyó volt. Ezeket hívták az Afrikában élő franciák kétperces viperának. Ez azt jelentette, hogy a megmartnak legfeljebb csak ennyi ideje maradt az életéből.
A másodikkal ugyancsak foglyászás közben találkoztam, de Ksar es Souk mellett, egy pálmaerdőben. A pálmás szélén ballagtam, amikor közvetlenül az orrom előtt suhant el valami élénkzöldesen csillogó. Az első pillanatban kismadárnak gondoltam, mert közvetlenül az erdőszéli alacsony bokrok felső levelein láttam meg, mintha repülne. Mikor felismertem, kapásból ösztönösen rálőttem, de nem találtam telibe, egyetlen szem sörét érhette csak deréktájban, és így módomban volt közelebbről megnézni. Nagyon szép volt, két piciny szarvacskaszerű képződménnyel és mindössze másfél arasznyi lehetett. Ez a fajta sem igen ad a közgyógyellátásnak sok munkát, inkább csak a temetkezési vállalkozóknak.
A harmadikat gerlevadászat közben lőttem, amikor egy datolyapálma erdőn ballagtam keresztül egy gyalogösvényen. Hajszál híján ráléptem, mert ott napozott karikába csavarodva az ösvény porában. Persze én nem a lábam elé néztem, hanem fel, a pálmafák tetejére, ahol a gerléket kerestem. Ettől ijedtem meg talán a legjobban, pedig ez csak egy közönséges, kissé vaskosnak mondható, kevésbé veszélyes vipera volt. A hossza majdnem elérte az egy métert, de a berber szakértők szerint ez a legkevésbé mérgező.
Mindvégig irtóztam és féltem a kígyóktól. Félelmemet csak némileg enyhítette, hogy Stumptól már a vadászataink kezdetén kaptam két bőr kamáslit. Ez tette lehetővé, hogy csizma, vagy magas szárú bakancs nélkül is mertem vadászni, mert a viperák sohasem haraptak bokán felül. Igaz, Midelt környékén állítólag voltak kobraféleségek is, melyek megemelkedve felülről csaptak le az áldozatukra, de szerencsémre ilyenekkel én nem találkoztam.
Herointől tanult kígyómarás elleni kezelés lényege abból állt, hogy bekötöttünk egy infúziót, melyet megtömtünk különböző gyógyszerekkel. A kezelést ő még Vietnamban tanulta. Legfontosabb hatóanyaga a B l vitamin volt, de ezen kívül raktunk bele C és P vitaminokat is, no meg a biztonság kedvéért a B vitamincsoport többi tagjából is, és szükség szerint szív és keringésre ható gyógyszereket, aszerint, hogy a beteg milyen állapotban érkezett. Mai eszemmel még egy csipetnyi Heparint is tennék.
Barátom eleinte mentegetődzött, mivel annak ellenére, hogy tudja, a B l vitamint nem szabad vénásan adni, mégis szükséges legalább ötven milligramm. Megnyugtattam, hogy én cselédkönyves koromban, a híres Sántha professzornál rendszeresen adtam, és többször száz milligrammot is, vénásan.

illusztráció:Sántha professzor

Így aztán mi rendszeresen ennyit tettünk az infúzióba. Emellett adtuk természetesen az előírásos, kombinált viperamarás elleni szérumot is, de máig is szilárdan meg vagyok győződve, hogy nem ez segített a sokszor már reménytelennek látszó állapotban érkezett betegeinknél.
Ha valakit a bokáján, vagy valamelyik lábujján mart meg a kígyó, az már rendszerint szederjes, hullafolthoz hasonlítható, márványszerű rajzolattal a lábfején, vagy a lábszárán, jelent meg. A legsúlyosabb esetekben ez felterjedhetett akár a köldök magasságáig is, így ez a bőrrajzolat meglehetősen jól jelezte az eset súlyosságát. A kezelésünk hatékonyságát is ezzel mértük. Ha az infúziós koktél még egy óra múlva sem fejtette ki a jó hatását, akkor azt megismételtük, akár emelt adaggal. Általában azonban már az első koktél hatására kezdett elszíntelenedni a hullafoltos bőr, és semmiképpen nem húzódott felfelé. A megmart lábujjat sem kellett minden alkalommal amputálnunk.
Az egyik kígyómarásos esetem különösen mély benyomást tett rám. Tíz-tizenkét éves fiút hozott messziről, szamárháton az apja, akit még előző napon mart meg egy vipera. A fiú igen rossz bőrben volt, még a mellkasa is szederjes hullafoltos rajzolatot mutatott. Ami még jobban nyugtalanított, hogy teljesen szabálytalanul, össze-vissza vert a szíve és valószínűleg ennek következtében kifejezett légszomja is volt. Reménytelen esetnek látszott, de azért számomra mégis csak adott némi esélyt, hogy már több mint huszonnégy órája képes volt ellenállni a halálnak.
Kisebb nagyobb ritmuszavart gyakran észleltünk a kígyómarásoknál, de azért ilyen nagyfokút nem. Azonnal bekötöttük a szokásos infúziónkat, dupla adag B l vitaminnal.
Mikor kb. két óra múlva, a műtétek után újra megnéztem, a szederjes bőrrajzolat mintha halványabb lett volna, de a ritmuszavar nem változott, és így egy-nyolcad milligramm Kombetint is tetettem a következő infúzióba. Ez utóbbi egy jól bevált szív-izomerősítő, német gyógyszer, amitől a francia orvosok kifejezetten féltek. Helyette mindig a szerintem gyengébb hatású Strophantint használták.
Az infúziót naponta ismételtük, míg a negyedik vagy ötödik napon határozott javulást nem észleltem a szív és keringés állapotában is. A bőr már előzőleg feltisztult, de most először nem fulladt és a szívritmusa is javult. Ettől kezdve már csak Strophantint kapott, fel is tudott kelni és az étvágya is megjött. Az apja végig mellette volt, kivételesen azt is megengedtem, hogy bent aludhasson az ágya mellett.
Hazaengedni csak mintegy három hét múlva mertük, amikorra teljesen rendeződött a szívritmusa. Szinte sajnáltam, hogy Heroin akkor már nem dolgozott mellettem, mert máig is meg vagyok győződve, hogy a sikeres kezelés az ő érdeme volt elsősorban.