5. Fejezet: A hálapénzről

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Pénzt én ott nem kértem, de nem is igen kaptam. Semmitől nem undorodom jobban, mint a Magyarországon eluralkodott hálapénz rendszertől. Ez szerintem, beszennyezi az egész orvosi hivatást, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy az orvosok fizetése igen alacsony, nemcsak a nyugati kollégákhoz viszonyítva, hanem a többi magyar dolgozó fizetéséhez viszonyítva is.
A jelenlegi kenetteljes hozzáállás, miszerint előre kérni büntetendő, de utólag elfogadni nem sért törvényt, engem ugyancsak hányingerrel tölt el. Elismerem ugyanakkor, hogy nemcsak az orvosok pénzéhsége a hibás, hanem a központi hatalom, az állam hozzáállása is
Mégis, a legundorítóbb dolognak azt tartom, amikor az orvosok, és elsősorban a főorvosok különböző machinációkkal kiprovokálják, hogy a beteg fizessen. Ennél már azt is becsületesebbnek látom, ha kerek perec megmondják a betegnek, hogy a kérdéses műtétért mennyit szoktak kapni. Úgy érzem, hogy kötelességem elmondani, melyek azok az általánosan alkalmazott trükkök, melyekkel kiprovokálható, hogy a beteg előre fizessen, vagy legalább is megígérje az utólagos hálapénzt. Ez a kettő szerintem jogilag ugyanaz, még akkor is, ha jól tudom, hogy a betegek egy része nem tartja be az ígéretét

Jelenleg nincs hely az osztályon. Semmiképpen nem tudom felvenni. Ezt a trükköt akár háromszor is el lehet játszani, és biztosak lehetünk abban, hogy a dühöngő, vagy kétségbeesett beteget előbb, vagy utóbb valaki felvilágosítja, hogy fizetni kell.
Sajnos annyian várnak műtétre, hogy pillanatnyilag nem tudom még előjegyezni sem. A fenti módszer, azzal a különbséggel, hogy a kerülő utakon kórházba jutott betegeknél alkalmazható.
Bármennyire együtt érzek is önnel, kénytelen vagyok elhalasztani a már betervezett műtétet, mert közbejött… és jön a bla-bla. Számtalan, egészen hihető és jogilag megtámadhatatlan kifogást lehet felhozni. Különösen csúnya, és a beteg számára sokkoló, ha ezt csak a már betervezett és rögzített műtét napjának reggelén közlik.
Váratlanul felfedeznek a betegnél olyan betegséget, amit a műtét előtt feltétlenül kezelni kell, és ezért hazaküldik, vagy átteszik a belgyógyászatra.
Mind ezeket a trükköket azzal is ki lehet egészíteni, hogy rendszerint a főnővér elbeszélget a műtétre váróval. Bízhat a pénzre váró főorvos abban is, hogy a rakoncátlan beteget, a mellette lévő ágyon fekvő betegtársa fogja felvilágosítani. A betegek még tiltás esetén is megbeszélik egymás közt az ilyen témákat.
Csak a legismertebb trükköket ismertettem, mert nem szeretnék újabb tippeket adni. Ezeknél ilyen kockázatnak nem teszem ki magam, mert ezeket mindenki ismeri. Lassan már az újságírók is.
Nos odakint, legalább is nálam, ilyesmi szóba sem jöhetett. Arra viszont nem mernék megesküdni, hogy a nagyobb városokban nem alkalmazta-e néhány kolléga.

5. Fejezet: Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

A csonttörések rögzítésére a velőűr szögelést tartom ma is a legjobb kezelésnek. Ahol csak lehetett, alkalmaztam én is.
Mikor sikerült sípcsontrögzítő, kissé kard alakú szöget szereznem, azt is alkalmaztam. Nem zavart, hogy azzal lehetetlen úgynevezett anatómiai, vagyis hajszálpontos illesztést elérni. A régiek szerint jobb volt a csontosodás, ha a törtvégek kissé, oldal irányba fél-egy centire elcsúsznak egymáson, csak arra kell vigyázni, hogy tengely irányú elgörbülés, szögképződés ne legyen. Ez utóbbi pedig kizárt dolog velőűr szögezés esetén.
Elhanyagolt esetekben bokatörésnél a külső vagy belső bokát oda csavaroztam a megfelelő csonthoz. A csontok drótozását viszont egyértelműen elítélem. Egyetlen alkalommal használtam, állkapocstörésnél, de nem is bíztam benne úgy, hogy külső nyaki rögzítést is összekínlódtunk valahogyan, később pedig állandó állfelkötést kendővel, mint a halottaknál. És még egyszer használtam, egy nyílt, baltacsapás okozta kulcscsonttörésnél, a rablógyilkos pesztonkámnál.
Ellenben nagyon büszke voltam egy térdízületi műtétemre. Egyik reggel egy hivatásos koldust mutatott Ali. Mankóval járt, mert az egyik térde derékszögben rögzült, dagadt és fájdalmas volt. Már évek óta betegeskedett a térdével, de az utóbbi hónapokban már elviselhetetlenül fájt, nem tudott rálépni se, és így munkáját sem tudta igazán végezni, mert ahhoz egyik faluból a másikba kellett vándorolnia. Tiszteletre méltó öreg volt, nyílt, egyenes tekintettel. Fölvettem az osztályra, amit megköszönt, és még aznap csináltattam kétirányú röntgenfelvételt a térdéről. A megítélésem szerint térdízületi tuberkulózisa volt.
Azonnal elkezdtük az akkoriban szokásos antibiotikus kezelést, bár tisztában voltam vele, hogy az nem oldja meg a problémáját. Egyik este, mikor ráértem, hosszasan keresgéltem a szakkönyvtáramban a megoldást, míg rá nem jöttem, hogy ki kell vésnem a térdéből az összes beteg részt, vagyis meg kell szüntetnem az ízületet és összecsontosítani a térdet.
Ez a megbízható régi szakkönyvem szerint igen jó gyógyulást és bicegve ugyan, de járóképességet is adott, már akkor is, amikor az antibioticumokat még hírből sem ismerték. Hát akkor most, gondoltam, még gyorsabb és jobb eredményt kell kapnom.
A térdkalács eltávolítása után és a térd teljes kinyitása után, széles vésővel és nagy Volkmann kanállal teljesen kipucoltam, helyesebben eltávolítottam a porcos beteg részt, majd jól megsóztam Streptomycin porral, amit egy felbontott ampullából vettünk. A két csontvéget úgy alakítottam ki, hogy összeillesztésük után a térd nyújtott állapotba kerüljön.
A legvégén pedig két százas szöggel keresztbe megszögeltem, ahogyan az ácsok szokták a gerenda végeket. A szögeket Stump vásárolta a helyi vaskereskedésben, és megítélése szerint igen jó, gyakorlatilag rozsdamentes, minőségi szögek voltak.
Az öreg szépen felhízott, megerősödött, de maradt még vagy két hónapig, mivel tél volt és kint hideg.

 illusztráció: marokkói koldus

A beteg láb két-három centivel is rövidebb lett, de ez az öreget nem zavarta. Mondtam neki, hogy arra a lábára csináltasson magasabb talpú cipőt, de ezt elhárította. Egyébként nagyon szépen, szinte meghatóan tudott bicegve járni, és ez, mint Ali mondta, még az előnyére is válik. Kár, hogy őt sem láttam újra, mert kb. fél év múlva végleg hazajöttem Magyarországra. A szögkivételre visszarendeltem ugyan, de ottlétemig nem érkezett meg.
Volt még egy, az előzőhöz némileg hasonló beteg koldusom. Neki súlyos érszűkülete volt, ami egészen a térdig terjedő elhalást okozott. Bejövetelekor térdtől lefelé az egész lábszára és lábfeje száraz, fekete elhalást mutatott, ami több hónap alatt alakult ki az elmondása szerint. A bőr rászáradt a csontra, és olyan keményen, hogy kopogtatni lehetett rajta. Azért jött, hogy levágassa a megfeketedett részt. Megajánlottam a közvetlen térd feletti amputációt, de mereven elutasította, és már a kórház elhagyására készült, amikor beleegyeztem, hogy minden az óhaja szerint lesz, és a térde marad.
A szakkönyvtáramban megtaláltam a műtét részletes leírását, és így könnyű helyzetben voltam. A combcsont végéről lefűrészeltem a porcos részt, és ugyancsak eltávolítottam a porcot a térdkalács belső felületéről. Ez nem is volt igazán porc és így elegendő volt jó éles kanállal megkaparni. A térdkaláccsal együtt képzett bőrlebenyt hátra hajtottam és úgy varrtam, hogy a két lecsupaszított csontrész illeszkedjen egymáshoz. Öt néhány hónap után viszontláttam. Pontosan úgy nézett ki, mint a kalózfilmekben a falábú öreg kalóz. Házilag készített farúd volt szíjjakkal a csonkhoz kötözve, jól rögzítve, és így biztos járást tett lehetővé. A látvány megerősített abban a hitemben, hogy a régi sebész elődeink gyakorlatias emberek voltak és minden tiszteletet megérdemelnek.

5. Fejezet: Dongalábak

Kontárkodásom a baleseti sebészet és az orthpédia területére. Beszorult velőűrszög. Dongalábak. Berberek. Koponyaműtét. Ünnepi lakomák. Misui.

Az orthopediába elsősorban a dongalábak helyrehozatalával kontárkodtam bele. Ilyesmi jóval gyakrabban fordult elő ott, mint nálunk. Általában több volt a veleszületett rendellenesség, mint itthon. Ennek okát én abban látom, hogy meglehetősen gyakori volt a nagycsaládon belüli házasodás. Valószínűleg a vagyon szétaprózódását szerették volna ezzel elkerülni. Természetesen testvérek ott sem köthettek házasságot, de az unokatestvérek már igen, és ez meglehetősen gyakori volt, annak ellenére, hogy ezt sem ajánlották, sem az állami hatóság, sem az egyházuk.
Az unokatestvérek közötti gyakori házasodáshoz hozzájárult az is, hogy a fiatalok jól ismerték egymást már gyerekkoruk óta. Közismert, hogy a tágabb értelemben vett nagycsaládon kívüli különböző nemű gyerekek nem igen játszhattak egymással, vagy legfeljebb csak tíz éves korukig. Így azután elég gyakori lehetett az úgy nevezett vakházasság. Nem csoda tehát, hogy az egymást jól ismerő, és esetleg a kicsi korukban már papás mamást játszó fiatalok is szívesebben választották, helyesebben fogadták el, az ismerős unokatestvért.

illusztráció: dongalábas baba (forrás: http://dongalab.blog.hu/2009/12/18/peti_totenete)

A születéskor, vagy röviddel azután észlelt eseteknél a feladat egyszerű volt. Viszonylag erős kötéssel kifele fordítottuk a befele forduló lábfejet. Néhány nap alatt ezt el is értük, és ilyenkor egy könnyű gipszkötést kapott a baba a bokájára, két-három hétre. A gipsz feltételénél vigyáztam arra is, hogy meg legyen a lábfej boltíve, vagyis lehetőleg ne alakuljon ki lúdtalp. Ehhez enyhén benyomtam, vagy inkább besimítottam a talp belső felén a gipszet. A gipszlevétel után egy hónapra visszarendeltük, és ha szükségesnek látszott, újra begipszeltük egy hónapra. Ahogy vissza tudok emlékezni, általában két gipszelés elegendő volt. Mondanom sem kell talán, de miután az első csecsemőt sikerült egyenesbe hozni, megjelentek az idősebb, pár éves gyerekek.

illusztráció: dongalábas baba gipszelés után (forrás: http://dongalab.blog.hu/2009/12/18/peti_totenete)

Az ő rendbehozataluk már jóval nagyobb problémát jelentett, de szerencsére a régi szakkönyvek kisegítettek. A külső bokán ejtett metszésből szabaddá tettem a csontokat, majd egy széles pofájú vésővel kivágtam belőlük egy ék alakot saccra, úgy hogy az összeillesztésük után a lábfej egyenes tartásba kerüljön, és úgynevezett lólábtartás se alakuljon ki. Hogy milyen csontocskát, vagy annak melyik részét vágtam ki, nem tudom, de nem is törődtem vele, a szakkönyvem tanácsára, mely azt feleslegesnek tartotta azzal a kiegészítéssel, hogy a többit bízzuk a természetre. A visszarendelt betegeken láttam, hogy tökéletesen igaza volt. A műtét utáni gipszet hat-hétre tettük föl, de két hét után már megengedtük, sőt kértük, hogy mankóval, kissé ránehezedve járjon.