2. Fejezet: Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

Az alagsorban, ahol a műtőtraktus és az én szobám is volt, akadt még néhány kis szoba, a kivételezett betegek részére. Ilyen lehetett egy súlyos, intenzív ápolásra szoruló beteg, de általában a helyi előkelőségek és a még itt maradt fehérek és zsidók kerültek ide. No, és természetesen a helyi előkelőség rokonsága. A társadalmi egyenlőség teljes megvalósítása ott is lehetetlen volt.
Ide került egy felnőtt, tetanuszos férfibetegem is. Tetanuszt addig csak az otthon született és pár nap múlva behozott csecsemőknél láttam. Csúnya látvány, elszomorító és sajnos egyet sem sikerült megmentenünk. Oka, hogy a köldökzsinórt a dzsellabájuk /arab kámzsa vagy köpeny/ alsó, földet söprő részéből kihúzott gyapjúfonállal kötik el az asszonyok. Ez azért már az én, sterilitással kapcsolatos engedékeny felfogásommal sem összeegyeztethető.

Illusztráció: Tetanuszos beteg görcsben - Sir Charles Bell festménye (1809)

Fiatal, jó erőben lévő férfibeteg volt. Rendkívül erős szájzárral, beszélni is alig tudott, inni meg csak szürcsölve. Ráadásul pedig, szinte minden érintésre általános izomgörccsel válaszolt. Enni sem tudott már napok óta, és inni is alig mert, mivel arra is begörcsölt. Az azonban, hogy már több napja tart ez az állapot, számomra reményt adott arra, hogy esetleg megmenthető. Alaposan leszedáltuk erős nyugtatókkal és nagy adag, napi kétszeri penicillinkezelést is elkezdtünk. Adtunk persze tetanusz elleni szérumot is, de inkább csak a forma kedvéért. Az alagsorban fekete papírral besötétítettük az egyik kis szoba ablakát, és ide helyeztük el egy közvetlenül a földre tett matracra, nehogy összetörje magát.
A fő problémát a táplálásában, a megfelelő kalóriával való ellátásában láttam. Tudtam, hogy cukor infúziókkal nem sokra megyek, más meg nem volt. Szerencsére azonban eszembe jutott az ilyenkor alkalmazott orosz kezelés, nagy adag vodkával, ami kiváló nyugtató és ráadásul sok kalóriát tartalmazó tápanyag is. Az, hogy a muzulmánok számára a Korán megtiltotta, nem okozhatott problémát, mert betegség esetén, orvosi utasításra átléphették ezt a tilalmat.
Persze az egy pillanatig sem volt eszemben, hogy valami drága, jó márkájú vodkát vásároltassak a kórház gazdasági hivatalával. Könnyen gyanúba is keveredhettem volna, hiszen eléggé ismert volt, hogy nem vetettem meg a jó italt magam sem. Elhatároztam, hogy magam készítek számára italt, egyik magyarországi műtősnő receptje alapján. Tiszta 98 fokos alkoholunk bőven volt, mert ezt használtuk a bemosakodás utáni kézfertőtlenítésre. Egy literes üveget megtöltöttem jó félig, desztillált vízzel, ehhez hozzáadtam több kanálnyi cukrot és megvártam, míg feloldódik. Eztán felöntöttem alkohollal úgy, hogy körülbelül negyven százalékos legyen.
Megkóstoltam, de krákognom kellett tőle a főápolóm legnagyobb örömére, melyet nem is próbált elrejteni. Eszembe jutott, hogy a volt tanítónőm ilyenkor egy csepp glicerint szokott hozzá adni, amitől sima csúszós íze lett. Ezt is kerítettünk a házi patikusunktól és én is tettem bele. Újabb kóstolásra már csettintettem a nyelvemmel és meg mertem kínálni Hetment is, de ő mereven elutasította, majd megnevezte egyik ápolómat, mint szakértőt az ilyen italokban. Nem csodálkoztam, mert tudtam, hogy az illető, mint őrmester szolgált a francia hadseregben, a második világháború alatt.
Megkínáltam viszont a beteget, akinek a főápoló elmagyarázta, hogy saját kezűleg készítettem csak az ő számára, és ettől meg fog gyógyulni. Azt viszont feleslegesnek tartotta elmagyarázni, hogy ebben alkohol is van. Bölcs ember volt, aki szerette elkerülni a konfliktushelyzeteket. A főápolóm Hetmen igen nagy tekintélynek örvendett. Nemcsak azért mert idős, tiszteletet parancsoló, tudós embernek tekintették, hanem azért is, mert ráadásul Mekkát is megjárta, vagyis hadzsi volt.
A beteg szürcsölve megkóstolta, egyenesen az üvegből – én már nem szándékoztam belőle újra fogyasztani -, és kijelentette, hogy édes, jó íze van. A híg levesek, cukros tea és a tej mellett, gyakorlatilag ez volt a fő tápláléka két héten keresztül, amikor már annyira ki tudta nyitni a száját, hogy mást is mertünk adni.
Mert meggyógyult, de mi mást is tehetett volna ennyi szerető gondoskodás mellett.
Mikor már jól tudott enni, leállítottam a házi vodka adagolását. Az üveg addig állandóan a feje mellett volt, és bíztattuk, hogy tetszés szerint igyon belőle, lehetőleg minél többet. Eleinte csak fél üveggel fogyasztott naponta, de az adag napról napra emelkedett, úgy, hogy a végén már az egész üveg is kevésnek bizonyult.
Lecsökkentettem persze a nyugtatókat is, mert azok nélkül is teljes kábulatban volt, hogy többször sajnáltuk is felébreszteni.
Az első nap, mikor reggel nem kapott újabb üveg italt, udvariasan, de határozottan reklamálta, mondván, hogy ő attól gyógyult meg és az ízlett neki a legjobban. Ezzel én is egyet értettem, de elmagyaráztattam neki, hogy ez egy túl erős orvosság, amit csak rövid ideig szabad fogyasztani. Az azonnali elvonás helyett azonban a néhány napos, fokozatos elvonókúrára tértem át. A vodka helyett pár nap múlva már csak jól cukrozott és mentával ízesített teát kapott, ezt ugyanis az arabokkal együtt a berberek is imádják, úgyszólván nemzeti italuk.

2. Fejezet: Áramkimaradás éjszakai műtétnél

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

Már említettem az időnkénti áramkimaradást. Nos, ez egy éjszakai műtét alkalmával ugyancsak megtréfált. Éppen egy sürgős császármetszés kezdetén tartottam. A magzatot és a lepényt már eltávolítottam és éppen hozzá akartam kezdeni a méh összevarrásához, amikor kialudt a műtőlámpa. Nagyot káromkodtam, de a műtőben tartózkodó, kiszolgáló ápolóm igyekezett megnyugtatni azzal, hogy mindjárt hoz egy petróleumlámpát. Gyorsan kitapogattam a sötétben egy nagy törlőt, és azt a méhsebre szorítottam, remélve, hogy csillapítja addig is a vérzést. A lámpa valóban megérkezett három-négy perc múlva, és annak bágyadt fényénél folytatni tudtam a műtétet. Szerencsére a méh közben összehúzódott és így a vérzés gyakorlatilag megszűnt, varratok nélkül is. és így baj nélkül megúsztuk az áramszünetet.

Illusztráció: műtőlámpa

Másnap reggel intézkedtem, hogy azonnal vásároljanak két erős fényű elemlámpát, amit azután a szekrény tetején helyeztünk el, bent a műtőben. Az egyik lámpa már másnapra eltűnt. Rettenetes káromkodás és erkölcsi prédikáció után vetettem egy újat, de ezt már elzárattam aranytartaléknak.
- No, látod, mondtam a főápolómnak egy hét múlva, ezt már nem merték ellopni. - Ő nyugodtan ránézett a szekrény tetejére, majd így folytatta:
- Ez már a tartalék lámpa uram. Az eredetit két nap múlva ismét ellopták.
- Miért nem szólt? Kérdeztem kissé sértődötten.
- Mert amíg kettő lesz, az egyiket mindig el fogják lopni. Az egyetlen megmaradt lámpához azonban nem mernek hozzányúlni, mert tudják, hogy az nagyon fontos és nagy bajt okoznának. Mi berberek becsületesek vagyunk. - Miután az egyetlen lámpa évekig a helyén maradt, igazat kellett adjak neki. A végén még a becsületességnek ilyen értelmezését is elfogadtam.
Csak később tűnt fel nekem is, hogy a sebészeten, körülöttem csak és kizárólag berberek dolgoztak. Nem azért, mintha én rasszista lettem volna, hanem azért, mert a kialakult ápolói gárdám nem tűrte el, hogy arab keveredjen közéjük. Ha ilyet küldött a kerületi főorvosunk, azt rövidesen kiutálták maguk közül.

Illusztráció: Zinedine Zidane, egy híres mai berber

Az is előfordult, hogy a főápolóm előre szólt, hogy fogok kapni egy új ápolót, de kér, hogy ne fogadjam el.
- De miért ne, hiszen jól jönne még egy ember, kevesen vagyunk?
- Mert arab és mi ezt nem szeretnénk, jött a válasz. A hatodik érzékem azonnal megsúgta, hogy engednem kell, és további kérdéseket sem szabad feltennem.
A műtőlámpám régi volt, középen egyetlen nagy égővel, és csak úgy ontotta a meleget.
Kicserélésére nem nagyon gondolhattam, így aztán megtanultam lámpa nélkül dolgozni.
Elég világos volt a műtőben. Természetesen, ha mélyebb területen, például a kismedencében kellett elhelyeznem egy kényes öltést, akkor egy-két percre felgyújtattam. A hasfal megnyitásához és összevarrásához viszont teljesen felesleges lett volna.
A műtőlámpát ottlétem alatt nem cserélték ki, az utolsó évemben azonban kaptam egy klimatizáló berendezést az egyik műtőablakba. Szerencsére a már régebben ott lévő francia barátok időben figyelmeztettek és megtanítottak a helyes használatára. Mindig csak éjszaka volt szabad működtetni, ha nem volt műtét. Így jól lehűtötte a helységet, anélkül, hogy rekedtséget, megfázást vagy reumát okozott volna. Persze az ápolóim rendkívül élvezték és napközben is működtették, amikor nem volt műtét. Ez már nem rám tartozott, és a villanyszámlát sem én fizettem.

2. Fejezet: A jó sebész kritériumai

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

Itt említeném meg még egy, a sterilitáshoz kapcsolódó élményemet, ami rögtön a megérkezésem után történt. Köztudott, hogy Afrikában mindenütt igen sok légy van.
Bár az ápolóim szorgalmasan vadásztak rájuk és főleg a műtőtraktustól igyekeztek távol tartani őket, ez nem mindig sikerült. Többször is előfordult, hogy egy-egy szemtelen légy – mert azok voltak – megzavarta a műtét menetét. Legelső ilyen alkalommal egy sérvműtétnél történt, hogy egyenesen a már felmetszett seb szélére szállt. Ezt már nem tudta elviselni az asszisztensem, és egy törlőruhával odacsapott. Igen jó és erős ütés volt, ami helyben szétmázolta a legyet a legnagyobb megdöbbenésemre. Egy ércsípőbe fogott kistörlővel óvatosan eltávolítottam a maradványait és a törlőt az ércsípővel és léggyel együtt eldobtam. Attól kezdve megtiltottam a légy agyoncsapását, és csak egy törlővel való elhessegetését engedélyeztem.
Azóta nem tudom becsülni a sterilitás körül kialakult hókusz-pókuszt. Szerintem a zavartalan sebgyógyulás elsősorban a sebész munkájától, a jó és kíméletes technikától függ. Mivel ez túl általánosan hangzik, felsorolok néhány konkrét szempontot.
A jó sebész alig használ ollót, mindig szikével dolgozik és azzal sem farigcsál, hanem határozott, megfelelő mélységű és hosszúságú metszésekkel dolgozik, - mint egy jó hentes. Az olló csak a fonalak levágására jó, preparálásra semmiképpen, kivéve kivételes, mélyen elhelyezkedő képleteket.
Csak kellő hosszúságban feltárt, jól áttekinthető területen szabad dolgozni. Nagy sebész, nagy metszés, ismételgették állandóan a régi mestereim, amikor még én is igyekeztem gomblyukmetszésből kivenni a vakbelet. Még ma sem tudok megbarátkozni a has felmetszése nélkül végzett különböző scópos műtéttel. Számomra ez olyasmi, mintha valaki a kulcslyukon keresztül próbálna szerelmeskedni. Még látni sem lehet tisztességesen, nem hogy gyereket csinálni.
Hasonló borzadállyal nézem, ha egy sebész az ujjaival preparál, különösen, ha tép és marcangol. Ilyenkor gyakran az az érzésem, hogy rövidesen morogni is fog hozzá. Még azt is csak kivételesen tudom elviselni, ha valaki egész tenyérrel tart el valamit, vagy tár fel.
Ennél még borzalmasabb az, ha valamelyik asszisztens behelyezett öltésbe, vagy akár lekötésbe (!) kapaszkodik. Még bélvarratnál sem tűrtem el, pedig ezt a legtöbb műtéti könyv ábrával, rajzzal is szokta ajánlani. Kivételesen megengedhetőnek tartom a középső hasi metszés köldök körüli bevarrásánál, ha egyszerre több fonalat fog valaki és így kisebb esélye van arra, hogy kiszakítsa.
Rémálomnál is szörnyűbb, amikor egy sebész minden útjába eső réteget lapszerint felpreparál, felszabadít, ahogy mondani szokták. Ennek káros hatásait csak a második világháborús, szovjetek által történt felszabadításunkhoz merném hasonlítani. „A sebészet rétegkérdés”- ahogyan azt Prochnow professzor szerette mondani, aki Szegeden volt prof., de valamikor 50-ben Szőnybe, az ország egyik legkisebb sebészetére száműzték, disszidálási kísérlet miatt. Itt, mint szigorló orvos asszisztáltam mellette. A szülészetről hívatott le, amikor szüksége volt másodasszisztensre. Hivatalosan ugyanis a szülészeten cselédkönyveztem.

prof. Prochnow Ferenc Szegedről

Rá már alig emlékszem, az arcát sem tudom felidézni, de volt egy csodálatosan szép műtősnője és róla időnként eszembe jut ő is. Ö azonban rétegkérdésen nem a lapszerinti preparálást értette, hanem azt, hogy a legfontosabb, és ami könnyebbé, gyorsabbá teszi a munkánkat az, hogy bejussunk a megfelelő rétegbe. Ezt aztán valóban fel kell szabadítani, de csak a legszükségesebb mértékben és csak ezt a réteget, amelyikben dolgozunk, mert a túlzott felszabadítás zavarja a gyógyulást, megkönnyíti a különböző váladékok felgyülemlését és ezzel a seb szétválását és fertőzését.
Az ércsípőnek csak a hegyével szabad fogni. Kevés csúnyább és gusztustalanabb dolog van, mint amikor az asszisztens kissé oldalvást, sok szövetet zúzva csípi el a szövetek közt vérző erecskét. Az erősen zúzott szövet mindig elhal, és így növeli a fertőzés veszélyét. Az ércsípővel való gyors és pontos munkát még szigorló orvos koromban gyakoroltam be. Felvittem a szobámba három-négy különböző ércsípőt. Az ágylepedőre kiszórtam egy tucatnyi egészen apróra gyúrt papírgalacsint, melyeket azután felcsippentgettem az érlefogók hegyével. Jobb és balkézzel egyaránt természetesen. Ha véletlenül mélyebben fogtam és belecsíptem a lepedőbe is, akkor pedig egy elegáns mozdulattal kinyitottam az érlefogót, anélkül persze, hogy az ujjaimat belebujtattam volna, mint egy olló nyeleibe.
Itt jegyzem meg azt is, hogy a piciny, szövetközti vérzések mindig megállnak maguktól is. Teljesen felesleges tehát minden guruló vértestecskét elcsípni. „Minden vérzés megáll egyszer”- ahogyan azt a nagy orosz sebész Pirogow mondta, még a XIX. századvégi krimi háborúban. Ismerve az elvérzett katonák magas számát, ebben nem is kételkedhetünk.

Ilya Repin: Surgeon Nikolay Pirogov sebész portréja (1881)

A túl sok érlefogásnál talán még ostobább dolog, amikor az asszisztens a műtét végén egy frissen választott törlővel kitörli a műtéti sebet, eltávolítja a picinyke véralvadékokat, hogy főleg a bőralatti zsír szép fehér legyen. Természetesen újra megindul a szivárgó vérzés, és ráadásul a legérzékenyebb rétegben. Ez gennyed el ugyanis a legkönnyebben. Én ide csak a spriccelő, lüktető, komolyabb vérzéseknél használok ércsípőt.
A kisebb vérzések megállnak maguktól a műtét végére, csak békében kell hagyni őket és nem szünet nélkül törölgetni. A túl szorgalmas asszisztens több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Ezért nem szerettem soha, ha egynél több asszisztensem miatt alig tudtam a műtőasztalhoz férni. Persze, azért néha én is használtam két asszisztenst, például strúma műtétnél. De a másod asszisztenst ilyenkor is elüldöztem magam mellől, és a fej fölött görnyedve kellett kampóznia. Nem valami kényelmes munka, ifjonc koromban sokat káromkodtam én is emiatt.
Legeslegfontosabb azonban a seb, a rétegek jó elvarrása. Sohasem voltam híve az apró, finom öltéseknek. Ezt még Prochnow professzortól sem vettem át, pedig őt igen nagyra becsültem, de nem tudtam elfogadni, hogy a jó bélvarrat olyan, mintha egy belvárosi luxus cipőt akarnánk varrni. Mindig a ritkábban behelyezett és minél nagyobb szövet mennyiséget felvevő öltéseket kedveltem, már ösztönösen, az első pillanattól kezdve, és nem bántam meg soha. A varrófonalnál sem törekedtem a minél vékonyabb alkalmazására, mert az ilyen finomabb ugyan, de sokkal könnyebben átvág a sebszélek duzzadásakor, ami pedig mindig bekövetkezik az első napokban, kötelezően.
Nagyon fontos, hogy ne csomózzuk túl szorosra az öltést. Hézagmentesen tartsa össze a rétegeket, de ne vágjon. Ez alól kivétel csak a középső has metszések összevarrása lehetett, de még itt is éppen csak annyira, amennyit a helyzet megkövetelt.
A sebvarrótűt bűn egy határozott mozdulattal kirántani, kitépni. Csak kigördíteni szabad egy ívelt mozdulattal, és ez nemcsak a kényes bélvarratokra érvényes, hanem bármilyen öltésre.
Két csomónál többet, csak kivételesen szabad alkalmazni, de az a kettő legyen tisztességes, sebészi csomó. Az úgynevezett kofa csomók nem tartanak. A kötés kibomlik, vagy lazára csúszik.

2. Fejezet: Sterilizálási gondok

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

A gumikesztyűk sterilizálására egy veszélyesen leegyszerűsített módszert vezettem be. Ezt még jóval előbb kellett megtennem, mert mint már említettem, nagyon kevés kesztyűm volt. Az autoklávban együtt sterilizálták a ruhaneművel, és így nagyon könnyen szétmállottak a kezemen. Elrendeltem, hogy előtte nagyon gondos sebészi bemosakodást kell végezni, majd külső és kifordítás után belső, szappanos, meleg vizes lemosás és steril törülközővel való szárazra törlés után, csak a sterilizálás végén tegyék be külön dobozba, az autoklávba, és öt percnél ne tovább. Így sikerült elérnem, hogy a kevés kesztyűm kitartson az újak megérkeztéig.

Illusztráció: egy autokláv

Egy szóval sem merem állítani, hogy ez megfelelt a sterilitás szabályainak, de ez különösebben nem nyugtalanított. Pár hét múlva ugyanis az újítás bevezetése után véletlenül észrevettem, hogy a kesztyűket egyáltalán nem sterilizálja az asszisztensem. Dühös kérdéseimre pedig azzal védekezett, hogy én rendeltem el, hogy ne sterilizálja, hanem csak alaposan mossa tisztára, amit ő becsületesen végre is hajtott. Még elismerően mondta azt is, hogy „igazad lett szidi /uram/, mert azóta a kesztyűk nem szakadnak.” A félreértés nyilvánvalóan az én kezdetleges, hiányos francia tudásomból fakadt.
Mivel az arab nyelv általában a tegezést használja, így Marokkóban is ez volt elterjedve. A franciák mindig letegezték a bennszülötteket, de általában ez utóbbiak is azokat, kivéve persze néhány, szinte perfekt franciát beszélő művelt arabot. Én már Olaszországban is a magázást tanultam meg, és így kifejezetten nehezemre esett volna azonnal áttérni a tegezésre. A francia barátaim aztán sokszor halálra röhögték magukat, hogy "a sebész úr magázza az ápolókat, azok pedig tegezik őt."

Elismerem, hogy valóban fura helyzet, de talán ez is közrejátszott, hogy olyan gyorsan befogadtak.
Mikor kiderült, hogy már három hete sterilizálás nélküli kesztyűkkel dolgoztunk, némi pánik hangulat azért elkapott, de csak egy pillanatra, mert hamar átszaladt az agyamon, hogy mindezek ellenére nem volt sebgennyedésünk. Ennek ellenére, azért mégis ragaszkodtam az öt perces sterilizáláshoz, még akkor is, mikor magam is észleltem, hogy a kesztyűk ily módon gyorsabban elhasználódnak.

2. Fejezet: Transfuzió egy kisfiúnak

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

Egyik reggel egy feltűnően sápadt, kivérzettnek látszó, hat év körüli kisfiút hozott be a karjában az apja. A tolmácsom, Hetmen elmesélte, hogy tegnap metélték körül, és az óta állandóan vérezget és sehogyan sem tudták elállítani, az ápolóim sem.
Az egyik tévhit a muzulmán világban fellelhető betegekkel kapcsolatban, hogy ott nincs vérzékenység, mert az ezt örökletesen továbbadók kiselejteződnek, rendszerint korán meghalnak, és így nem tudják, utódok híján tovább adni a hibás génjeiket. Ez a felfogás nagy általánosságban igaz is, például a régi, klasszikus formákra, de azóta a vérzékenységnek egyre újabb és újabb formáit fedezik fel, és számomra teljesen ismeretlen faktorokról beszélnek. Ma sincs fogalmam arról, hogy miért is vérzett, de azt biztosan tudtam, és ezzel a közben lehívott belgyógyász is egyetértett, ha nem kap sürgősen vért, rövid időn belül meghal.

A vérzékenység egyik leggyakoribb oka a hiányosság a a VIII. coagulációs faktorban

Konzerv vér nincs, a legközelebbi transzfúziós állomás, ahonnan kérhetnénk, pedig több mint kétszáz kilométerre van, mondta a belgyógyász. Onnan esetleg kaphatnánk vért, bár ő erősen kételkedett ebben is, de nem érhet ide időben, és ráadásul azt sem tudjuk közölni, hogy milyen csoportba tartozó vérre van szükségünk, mert vércsoport meghatározó szérumunk sincs.
Magyarországon én végeztem hat-hetes transzfúziós tanfolyamot, és talán ezért, hirtelen eszembe jutott a keresztpróba lehetősége, amikor a kapó szérumát hozzuk össze az adó vérével. Természetesen itt csak direkt transzfúzió jöhetett számításba, valamelyik szülővel. Szerencsére még az anya is itt volt, ami azért mindig biztosabb vérségi kapcsolat, mint az apai.
Azonnal infúziót kötöttem be, de előtte levettem öt köbcenti vért a kisfiútól. Ezzel dr. Heroin felszaladt a laborba, lecentrifugálta és pár perc múlva már hozta is a savót. Először az anya ujjbegyéből vettünk vért, de a tárgylemezre tett szérum cseppben kicsapódott. Már újra kezdtem aggódni, de szerencsére az apáé jónak bizonyult, tőle örökölte a gyerek a számomra örökké ismeretlennek maradt vércsoportját. Fájdalmas arckifejezését néhány pillanatig a büszkeség váltotta föl. Mintha mondaná, az én vérem.
Közben felállítottam a direkt transzfúzió kivitelezéséhez szükséges háromszöget. Egyik ápolóm leszívott húsz köbcenti vért az apa karjából, átadta nekem, és én beadtam a gyereknek. Ezt tekintettem ugyanis a legkényesebb pontnak, mert egy rossz mozdulattal könnyen tönkre lehetett volna tenni a kivérzett gyermek vékonyka vénáját. Utána a kiürült fecskendőt átadtam a középre helyezett ápolómnak, aki azt fiziológiás konyhasóval átmosta egy csészében (hogy bele ne alvadjon a vér), majd tovább adta a vért levevő társának, aki viszont nekem továbbította a már előtte teleszívott, harmadik fecskendőt.
Ment minden, mint a karikacsapás, és sikerült beadnom kb. kétszáz köbcenti vért. Ekkor tönkrement a gyerek vénája, bármennyire is vigyáztam rá. A kép azonban addigra jelentősen megváltozott. A kisfiú arca már ennyi vértől is, enyhén kipirult. A körülmetélés helyéről megszűnt a savós, rózsaszínű szivárgás. A szemei is értelmesebben, kissé ijedten csillogtak. Megváltozott a közönyös, semmitmondó, üres tekintete. Némi meglepetésemre, a széken ülő apa lett rosszabbul, majdnem elájult.
Gyorsan lefektettük és néhány másodperc alatt rendbe is jött. A vér és annak látványa kissé szent, misztikus dolog a berberek számára is. A továbbiakban már semmi új probléma nem jelentkezett.
A kisfiú persze a kórház kedvence lett. A szakács minden napra készített számára jó sűrű húslevest, és a legjobb falatokat mindig neki juttatta. Mivel ez az eset az első hónapokban történt, jelentősen felvitte a népszerűségi mutatómat. Ezzel azonban nem elégedtem meg. Hosszú és fáradtságos munkába kezdtem, hogy megteremtsem a véradás lehetőségét a kórházunkban. Nem csak az esetleges újabb, kivérzett betegek miatt volt erre szükség, hanem a mind nagyobb számban érkező, súlyos, shockos állapotban lévő és műtétet igénylő betegeim miatt is.
Eleinte többszöri telefonálással kísérleteztünk, és kaptunk is sok, hasznos információt a mekneszi transfúziós központtól. Dr. Heroin. aki elég gyakran utazott oda, személyesen is beszélt velük. Én még telefonon keresztül sem, hiszen nem ismertem annyira a francia nyelvet, hogy képes lettem volna egy egyszerű telefonbeszélgetés lebonyolítására. A telefonkagylóba csak évek múlva mertem válaszolni, addig az ápolóim beszéltek helyettem. Végül is, pár hónapos kínlódás után, megkaptuk az első szállítmányt és attól kezdve rendszeresen volt vérünk.

Illusztráció: Meknes ma

A véradóállomás reggel odaadott két palack egyenként ötszáz köbcentiméteres konzerv vért a hozzánk lejövő távolsági busz sofőrjének, aki vagy elhozta a kórházba, vagy telefonált és érte ment valaki délután öt óra körül a helyi busz végállomására. A palackok egy faládában érkeztek, szakszerűen becsomagolva. Mindig megmutatták, leellenőriztem és betettük a konyha fagyasztó és zöldségtárolójába. Jégszekrény nem jöhetett szóba, mert az áramkimaradások miatt vagy nem működött, vagy ami még rosszabb, túlhűtött. A zöldségtárolóban viszont megbízható pincehőmérséklet volt állandóan, hat-nyolc-tíz fok, és így azt alkalmasnak találtam.
Használat előtt természetesen gondosan megnéztem, és csak akkor mertem felhasználni, ha a haemolysis, a vörös vértestek szétesése csak kis fokú volt, enyhén rózsaszínűre változtatva a palackban lévő, amúgy színtelen vérsavót. Mindig „O” és Rh pozitív vért kaptunk, de ez sem idegesített, hiszen a transzfúziót soha nem kapott betegeimnél különösebb bajt nem okozhatott, illetve csak nagyon ritkán, esetleg a terhes nőknél.
A biológiai próbát azonban gondosan betartottuk. Adtunk kezdetnek húsz köbcentit gyorsan, és utána két-három perc szünetet tartottunk és figyeltük a beteget. Ha jól emlékszem egyszer előfordult, hogy kipirult és fájt a dereka és gyorsan meg is szüntettük a véradást. Valószínűleg kicsit jobban haemolyzált a nem teljes szakszerűséggel szállított és tárolt vér. Más baj azonban nem történt. Ugyanezt a beszerzési módszert bevezettem természetesen a második munkahelyemen is. Hat hét után mindig kicseréltük a fel nem használt vért is.
A vér helyett gyakran használtam szárított plazmát is, amíg el nem fogyott. Ez már a második világháborúból maradt itt, mert bizony voltak műszereim és varró fonalaim az elsőből is. Bár nem tudom ma sem, hogy mennyi lehetett a lejárati ideje, de bátran alkalmaztuk és igen jó eredménnyel. Az előírás szerint felhígítottuk fiziológiás konyhasóval, és úgy adtuk, mint egy transzfúziót. Soha nem volt semmi panasz, eltekintve talán egyszer, egy kisebb hidegrázástól.
Máig biztosra veszem, hogy Heroin előtt, a sebészi tekintélyemet egy epehólyag és nyombél közti anasztomózissal alapoztam meg. A beteget, egy középkorú asszonyt, ő vette fel a belgyógyászatra, és mint érdekes esetet, nekem is megmutatta. Egy nyilvánvalóan hasnyálmirigy daganat volt, ami epevezeték elzáródást és így súlyos sárgaságot is okozott. Azt hiszem Heroin sem gondolta komolyan, hogy valamit tudok vele kezdeni, de megmutatta. Ö is, és én is azonnal tisztában voltunk, hogy itt csak egy epevezeték és nyombél közti anasztomózis segíthetne, ha csak átmenetileg is a betegen. Magyarul ez annyit jelentett, hogy egy mesterséges, műtéti összeköttetést kellene teremtenem a nyombél és az epevezeték között.

Illusztráció: anasztomózis

Meg is mondtam neki, és ő tökéletesen egyetértett, de rögtön azt is kifejtette, hogy ilyen műtét azért itt a Szaharában, nem nagyon jöhet szóba. Ezt azonnal kontráztam. Miért ne, mondtam. Nem egy igazán nehéz műtét. Meghökkent, és megkérdezte, hogy el tudnám-e végezni. - Azt hiszem, hogy igen, de először ellenőrizni kéne a műszerkészletemet. Mindez nem sokkal az odaérkezésem után volt, és így akkor még nem egészen ismertem, hogy milyen műszereim vannak. Abban az időben még nylon fonalaim sem voltak.
Lejött a műtéthez is, és elcsodálkozott, hogy milyen egyszerű. Talán, csak ha én csinálom, mondtam neki némi büszkeséggel, amivel aztán tökéletesen egyet is értett. Valóban egyszerű volt, de csak azért, mert a már két hetes pangás miatt az epevezeték majdnem olyan vastag volt, mint a vékonybél. Heroin később elmesélte, hogy álmában sem jutott volna eszébe, hogy Ksar es Soukban valaha ilyen műtétet csináljanak.
Az eredmény szinte döbbenetes volt, engem is meglepett. A betegnek napok alatt megszűnt a zöldes-sárgasága, és egy hét után már úgy nézett ki, mint akinek soha semmi baja sem volt. A férje hálásan köszöngette, de azért egy kissé elszomorodott, mikor elmagyaráztattam Hetmennel, hogy sajnálatos módon, csak körülbelül egy, maximum két évre tudtam meghosszabbítani az életét. Azt hiszem, nem is hitte el. Nem egészen két év múlva láttam újra, amikor ismét behozta az újra besárgult feleségét.
A daganat már ránézésre is látszott a hasában, és a máj göbös volt, vagyis tele áttétekkel. Megmondtam, hogy sajnos semmit sem tehetek. Inch Allah, vagyis ahogy Allah akarja válaszolta kissé szomorúan, és azonnal indult is vissza az asszonnyal.

2. Fejezet: Operációk ügyeletben

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

A népszaporulat egyébként hihetetlenül magas volt, még a többi elmaradott, az úgynevezett harmadik világba tartozó népekéihez viszonyítva is. Ezt én a jelen világ legsúlyosabb problémájának tartom, de érdekes módon mindenütt csak szemérmesen, halkan merik megemlíteni, és elkenik a problémát azzal, hogy nem az első helyre rangsorolják, hanem legfeljebb csak, mint „az egyik legfontosabb” problémát említik a többi között. E tekintetben minden tiszteletem a kínaiaké, akik valóban tettek valamit a túlnépesedés elkerülésére. Ezt a megjegyzést nem tudtam elhallgatni, bár meg kell, hogy mondjam, hogy pontosan az ilyenek miatt neveznek sokan fasisztának, vagy jobbik esetben anarchistának.
A betegeim mindig éjszaka utaztak, és aszerint, hogy milyen messziről jöttek, hajnalban vagy a kora reggeli órákban érkeztek meg a kórházba, illetve az ambulanciára. A legtöbb beteg egyszerűen begyalogolt a kórházba harminc-negyven kilométeres távolságból is. A férfiak rendszerint egyedül, a nők és gyerekek mindig kísérettel. Mint jellemző esetet had említsek meg egy hatalmasra duzzadt, lázas heregyulladásos beteget, aki harminc kilométert gyalogolt és hajnalban érkezett. Számomra imponáló teljesítmény.
Az ápolóim megvizsgálták őket és rendszerint el is látták, ha valami kisebb dologról volt szó. Nekem csak azokat mutatták meg, akiknél feltehetően valamilyen műtéti beavatkozás látszott szükségesnek, vagy akiket valamilyen oknál fogva problémásnak ítéltek. Például hosszabb kezelés után sem mutatott javulást, vagy egyszerűen fogalmuk sem volt, hogy milyen betegsége van és főleg, hogy mit lehetne tenni. Az ilyen betegek a kórház udvarán vártak rám reggelig. Súlyosabb esetben, mint például a heregyulladásos, lefektették egy üres ágyra.
Hazatérésem után engem legjobban az idegesített, hogy a betegek jelentős hányada, több napos panaszokkal, vagy este, de gyakran csak éjszaka érkezett, vagy hívott ki az ügyeletbe. Ez egy rendkívül összetett, több okra visszavezethető igen kellemetlen jelenség, mellyel nem kívánok részletesen foglalkozni, mert igen messze vezetne, és teljes, mindenkit kielégítő választ úgysem tudnék adni.
A fiatal magyar sebészek szemszögéből vizsgálva a jelenséget, azonban had mutassak rá két igen lényeges és elszomorító pontra. Ők, akik elsősorban az éjszakai ügyeleteket is ellátják, ők maguk sem érdekeltek a megszüntetésében. Elsősorban azért nem, mert így némi pénzhez, úgynevezett hálapénzhez juthatnak, ami az alacsony fizetésük mellett teljesen érthető, még akkor is, ha erkölcsileg semmiképpen nem indokolható. Éjszakai, sürgős, vagy különösen életmentő műtétnek beállítani például egy vakbélgyulladást „mely perceken belül perforálhat”, nem nehéz, és a hálás beteg különösebb rábeszélés nélkül is fizet.
A másik szempont, hogy sok helyen, ahol a főorvosok mindent leoperálnak, a fiatal, kezdő sebészek csak így juthatnak műtéthez, kellő gyakorlathoz. A másnap reggelre eltett beteget ugyanis a legtöbb helyen már nem ők operálják, hanem valamelyik felettesük, rendszerint a főnökük, különösen akkor, ha a beteg fizetős, vagy legalább is annak tűnik.
Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy néhány év óta jelentősen megemelték az ügyeleti díjakat. Ma már a fizetéshez arányítják és ilyen szemszögből nézve euro-konformnak tekinthetőek. Ez azonban jelentősen megnövelte nemcsak az ügyeletek számát, hanem az ügyeletben végzett munkák, műtétek számát is. Ma már a kis kórházak is úgy dolgoznak mintha éjjel-nappal nyitott, úgynevezett non-stop szolgáltatást kellene nyújtaniuk.
Ilyesmiről Afrikában szó sem lehetett. Éjszaka ott engem csak a legritkább esetben keltettek föl. Jaj lett volna annak az ápolónak, aki például egy éjszaka érkezett vakbélgyulladáshoz föl mert volna ébreszteni. Még ha már perforált volt, akkor sem. Az ápolóim nagyon jól tudták, hogy még az ilyen beteg esélyei sem rosszabbodnak, ha néhány órával később operáljuk. A gyógyulási esély szinte ugyanaz, de a műtéti kockázat jelentősen megnövekszik az éjszakai munkában. Ráadásul lerontja a következő délelőttre betervezett, műtétre várok esélyeit. Ezt a szabályt én még Magyarországra is érvényesnek tartottam és tartom ma is, de becsületesen bevallom, hogy alig találkoztam olyan sebész kollégával, aki egyetértett volna ezzel a véleményemmel.
Az ápolóim az általuk sürgősnek ítélt és éjszaka felvett betegeket már reggel megmutatták, például egy kizárt sérvet. Éjszaka csak a legritkább esetben mertek zavarni. Nagyobb balesethez igen, de kéz, vagy lábtöréshez nem. Ilyesmi csak a röntgenfelvétellel együtt kerülhetett elém. Bizony, volt egy röntgenesünk is, egy hozzáértő francia, aki ki tudja miért, de itt maradt még évekig. Volt egy piciny laboratóriumunk is, de asszisztens nélkül. Néha a belgyógyász barátom csinált ott egy-két vizsgálatot, mert némi felszerelés: mikroszkóp és centrifuga például volt.

1. Fejezet: Gyógyult méhrepedés

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Néhány hét múlva az első nagy műtétem után, egy újabb, problémás eset tette próbára az idegeimet. Jó hatvan kilométerre tőlünk volt egy indokínai orvos vezette, pár ágyas kiskórház. Innét érkezett mentővel egy szülés közben létrejött méhrepedés. A szülésznőm diagnosztizálta először és azonnal hívott. Azzal kezdte, hogy sajnos már több ilyen esetet is észlelt, de még egyet sem sikerült megmenteni és volt olyan sebésze is, aki meg sem merte kísérelni a műtétet, tekintettel a beteg súlyos, shockos állapotára.

méhrepedés (illusztráció a wikipediáról)

- Csak azt nem értem, hogyan maradhatott eddig is életben, mondtam, hiszen a méhrepedés már legkevesebb két-három órával ezelőtt bekövetkezett.
- Néha életben maradnak, ami elég kellemetlen nekünk, felelte, mert nálunk halnak meg. Természetesen a lehető legrövidebb időn belül hozzákezdtem a műtéthez. A halott magzatot az összehúzódott méh kinyomta magából a hasüregbe, a méhlepénnyel együtt. Jól látható volt a repedés, de már nem vérzett, a méh ugyanis kőkeményre összehúzódott. Úgy nézett ki az egész, mintha egy szabályos, haránt metszésben végzett császármetszést nem varrtak volna össze. Ennél a legelső esetnél elkövettem azt a hibát, hogy a tanultak alapján, a szabályoknak megfelelően eltávolítottam az egész méhet. Így azután jó kétórai munkámba került és ráadásul vérzett, mint a bánat. Soha többé nem követtem el ezt az ostobaságot. A következő esetekben már csak egyszerűen elvarrtam a repedést, mintha egy császármetszést fejeznék be. Összehasonlíthatatlanul rövidebb időbe került, nem terhelte úgy a beteget és főleg, alig vérzett. Ezt a módszert alkalmaztam még akkor is, ha a méhseb már fibrinnel fedett, vagyis egy napnál idősebb volt, és olyankor is, ha a repedés szabálytalanabb, oldalra is kiterjedő volt.
A gyógyulás – mert meggyógyult – nehezebb és lassúbb volt a berber fiaménál, az összedrótozotténál. Legnagyobb gondot az okozta, hogy a bélműködés sehogy sem akart beindulni. Hála a magyarországi tapasztalataimnak, ahol az ilyen problémákat mindig rám bízták a főorvosaim, volt erre is kipróbált receptem. Készítettünk egy infúziós koktélt, amibe bele- tettünk mindent, amitől a szelek beindulását remélhettük. Két ampulla prostigmint egy atropinnal és az akkor divatos, szerintem jól bevált méh összehúzó, szülési fájásokat erősítő hormont. Mivel ez is lórúgásszerű kezelés volt, egyik ápolómat mindig odaültettem a beteg ágya mellé, egy nyitott ércsipesszel és azzal a szigorú utasítással, hogy amint észleli a bélmozgás megindulását, azonnal zárja el az infúziót. Bíztam benne, hogy vagy a füle, vagy az orra jó.
Ha egy koktél nem segített, pár óra múlva adtuk a következőt. Amennyiben az sem, akkor adtunk egy harmadikat. Erre azonban végtelenül ritkán került csak sor. Tapasztalatból tudtam, ha nem sikerül a nehéz műtét után megindítani a bélműködést, legkésőbb a második, esetleg a harmadik napon, akkor a beteg elveszett.
Az ott töltött nyolc évem alatt legalább egy tucat hasonló esettel találkoztam. Az is feltűnt, hogy szinte kivétel nélkül csaknem valamennyit ugyanabból a körzetből kaptam.
Dr. Heroin erre is megadta a felvilágosítást, mert már őt is izgatta a dolog, annak ellenére, hogy nem volt sebész, viszont lelkiismeretes orvos volt. Ebben a körzetben a nehéz, elhúzódó szüléseket egy középkorú férfiápolóra bízta az orvosa. Ügyes és a lakosság által rendkívül tisztelt személy volt. A hibát ott követte el, hogy szinte gátlás nélkül alkalmazta a méh összehúzódást fokozó szereket. Körülbelül úgy, mint az állatorvosoknál szokásos. Ennek aztán az lett a következménye, hogy vagy megszült a vajúdó, vagy megrepedt a méhe. Az előzőleg adott méh összehúzók hatottak aztán oda is, hogy nem vérzett el, mert a saját hasüregébe való szülés után, a méhe görcsösen összehúzódott. Ezzel megoldódott az a rejtély is, hogyan maradhattak életben, miért nem véreztek el még órák múlva sem.
Később beszéltem az orvosával is, és felhívtam a figyelmét a fenti kezelés veszélyeire, és kértem hogy tegyen valamit az elkerülésére, még akkor is, ha ez roppant kellemetlen számára. Az ottani működésem utolsó éveiben aztán valóban eltűntek, illetve nem jelentkeztek a méhrepedéses betegek. Igazán problémát csak a legelső ilyen szülőnőm jelentett, mert az utána bevezetett, leegyszerűsített, csak a méhseb elvarrására korlátozott műtét, már nem is volt igazán veszélyes. Valamennyien életben maradtak, sőt olyan is volt, aki megfogadta a tanácsomat és a következő szülés megindulásakor azonnal bejött a kórházba, ahol természetesen császármetszést végeztem, és így élve kaphatta meg a gyerekét.

1. Fejezet: Egy jó költségvetés fontossága

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Mondanom sem kell, hogy az eset után mindent elkövettem, hogy tisztességes, új fonalakhoz jussak. No, meg tűfogókhoz, sebészvarrótűkhöz és más rendkívül fontos műszerekhez, gyógyszerekhez. Szerencsére közeledett az újesztendő, amikor is fel kellett adjuk a következő évre szóló rendelést. Ezt a belgyógyásszal együtt csináltuk, vagy legalább is kezdtük el, de mivel napokig tartó, unalmas munka volt, Heroin barátom fokozatosan elmaradt mellőlem. Már legelső nap elmagyarázta, hogy ezt úgy szokta összeállítani, hogy az új lista mellé odaveszi az előző évit, és ahol szükséges ott javít. A legvégén pedig, mivel mindig túllépi a megadott keretet, újra végig megy a listán, és a legdrágább tételekből kihúz valamit, amíg a kívánt, megengedett összeg ki nem jön.
Ezt általában így csinálták Magyarországon is, különösen a kommunista világban, de ez az én gyakorlatias észjárásomnak sehogy sem felelt meg. Én nem gimnáziumba, a holt tudományok iskolájába jártam, hanem kereskedelmi főiskolába. Ráadásul majdnem két évet a közgazdasági egyetemre is. Latinul sohasem tanultam meg tisztességesen, de a számokhoz, statisztikához, üzleti tervek készítéséhez értettem, Ellentétben a legtöbb kollégámmal én sohasem elégedtem meg azzal a szokványos válasszal, hogy nincs több pénz, hanem mindig azon töprengtem, hogy a meglévő keveset minél hasznosabban költsem el. Számomra a következő évi költségvetés elkészítése nem nyűg volt, hanem talán a legfontosabb dolog.

a kép illusztráció Pista bácsi gyűjteményéből

Legalább egy hétig dolgoztam rajta, sokszor a fél éjszakám is ráment. Többtucat oldalnyi kérdőívet kellett kitöltenem, számokat és összegeket beírni, és ráadásul úgy, hogy a kísérő szöveget és magyarázatokat igen gyakran csak szótár segítségével értettem meg. Az elért eredmény azonban engem igazolt. Nagyon sok mindent megváltoztattam az előző évi rendeléshez képest. Példaképpen felsorolok néhány tételt. A számokban persze elkövethetek kisebb hibákat, de a lényegben nem. A végén a belgyógyász is nekem adott igazat és néhány gyógyszer kivételével elfogadta a listát. A kevés, végleges javítást már közösen csináltuk.
Előző évben az egész kórház számára, egy évre rendeltek száz pár gumikesztyűt. Igaz, hogy akkor csak hébe-hóba volt sebész, de azért ez számomra döbbenetesen alacsony szám volt. Azonnal felemeltem ezerre, számításba véve, hogy egy kesztyűt többször is használni tudok, megfelelő sterilizálás után. Némi vitám volt ugyan a gazdasági igazgatóval, akinél a legfontosabb ellenőrzés ugyancsak az előző évi listával való összehasonlítgatás volt, de végül kénytelen volt engedni, mert már akkor voltam valaki.
Ugyan csak nehezen értette meg, hogy amikor van legalább ötven féle különböző vastagságú és hosszúságú injekciós tű, akkor én miért rendelek csak három féle közepes hosszúságút. Megmagyaráztam neki, hogy a túl hosszút és túl vékonyat sokkal könnyebben beletörik az ápolóink a betegek seggébe, és az általam kiválasztottak mindenkinek megfelelnek. Ha valaki mégis ragaszkodna a túl vékony, túl rövid, vagy túl hosszú tűkhöz az változatlanul megtalálhatja a raktárban, mert ezekből több évre való is felhalmozódott a sablonos, mindenből egy keveset elv miatt. Elég hamar megértette, hogy én nem vagyok egy igazi vitapartner, akivel órákig lehet alkudozni, ahogyan azt az arab piacokon megszokták. Jelentősen megnöveltem a láz, fájdalomcsillapítók, köptetők és az enyhe hasmenés ellen adott tabletták mennyiségét. Az ambulancián tett néhány látogatásom után ugyanis megértettem, hogy ezekből sohasem szabad kifogynunk, mert a betegek nyolcvan-kilencven százaléka ezek valamelyikét kapja gyógyszerül, persze ingyen, mint a többi ellátást.
A költségvetési katalógusokban találtam sodort nylon fonalat is. Ebből is rendeltem, de ismét csak három félét. A legvékonyabbat serosa öltésekhez és érlekötésekre, a középsőt fascia varrathoz, a legvastagabbat pedig Bassini és hasfal varrathoz.
A belgyógyásszal legtöbbet az antibioticumokon vitatkoztunk. A barátom mindegyikből akart egy keveset, én pedig csak a kéthárom legolcsóbból, de sokat. Végül is megegyeztünk, kölcsönös kompromisszumok után. Vele szemben engedékenyebb voltam. A fő antibiotikumunk a penicillin mellett a streptomycin lett. Olcsó, és ugyanakkor hatásos. Az a mellékhatása, hogy néha süketséget okoz, itt nem jöhet számításba, hiszen igazán hosszadalmas kezelést vele nem alkalmazunk. A meglehetősen gyakori tripper esetén is csak öt napig alkalmaztam, napi egy gramm mennyiségben. Kiegészítve persze penicillinnel, szükség esetén lázkeltővel, főleg nőknél, és prosztata masszázzsal férfiaknál. Talán megemlítenem sem kellene, de a penicillin egymagában ott már akkor is hatástalan volt.
Az antibioticumokkal kapcsolatos gondjaim akkor oldódtak meg véglegesen, amikor találkoztam egy svájci gyógyszerésszel, aki a nemzetközi vöröskereszt jóvoltából az Algériából Marokkóba menekültek táborainak egészségügyi megszervezésével volt megbízva. Megnézte a mi sebészetünket is, és el volt ragadtatva a rendtől és tisztaságtól. Meghívtam vacsorára, ahol iszogatás közben azt is megkérdezte, hogy mi az, amit legjobban szeretnék; mi az, ami leginkább hiányzik.
- Kevés az antibioticumunk válaszoltam, mert általában méregdrágák, és nem jut rájuk a költségvetésünkből. - Elmondta, hogy ő nagyon sok antibioticumot osztogatott szét a táborokban, és pont most vont ki elég sokat a forgalomból, mert lejárt a szavatossági idejük.
- Mennyi ideje? - csaptam le azonnal az alkalomra.
- Óh, pár hónapja, legfeljebb féléve. - Én szívesen elhasználnám ezeket is. Ne dobja ki, vagy ne semmisítse meg őket.
Így jutottunk azután igen sok antibioticumhoz Heroinnel együtt, akivel becsületesen megosztottam a váratlan ajándékot. Az, hogy lejárt a szavatossági idejük, egyikkőnket sem izgatott. Ilyen esetben általában csak arról van szó, hogy a hatásfoka csökkent esetleg tíz százalékkal, ezt pedig akár figyelmen kívül is lehet hagyni, hiszen ennél jóval nagyobb különbözetek adódhatnak magában az adagolásban is.
A lejárat elkerülésére még Magyarországon tanultam meg egy nagyon fontos szabályt. A frissen igényelt és bevételezett gyógyszereket soha nem szabad a polcokon a még megmaradt ugyanolyan gyógyszerek elé helyezni, hanem csak és szigorúan mindig mögéjük, leghátulra. Nagyon egyszerű és magyarázatot sem igénylő szabály, de érdekes módon, mégis nagyon sokan vétenek ellene. Még nálunk Magyarországon is. Természetesen ezt a szabályt is az ápolóim fejébe sulykoltam, és időnként le is ellenőriztem, miután a legelső alkalommal arra is ügyeltem, hogy valamennyi gyógyszerünket a lejárati idejüknek megfelelő sorrendbe állítsam.
Azt hiszem, ez a néhány példa is elegendő volt annak bizonyítására, hogy mennyire fontos a jó költségvetés. Van olyan érzésem, hogy ezt még Európában is nehezen akarják megérteni és elfogadni az emberek, és ráadásul, sajnos, sok politikusunk is. Így sikerült megteremtenem már az első évben egy viszonylag jól és modernül felszerelt sebészetet, ahol csak nagyon ritkán fordult elő, hogy valami fontos dolog, gyógyszer, idő előtt elfogyjon. Persze ehhez takarékosan is kellett dolgoznom. Hogy mást ne említsek, én ott nem ismertem az úgy nevezett megelőző antibioticus kezelést.
Egyetlen pár gumikesztyűvel pedig végig dolgoztam az egész délelőttöt, kb. öt-hat műtétet. Kezdtem a steril műtétekkel és minden műtét után egy fertőtlenítő Dakin oldatban alaposan lemostuk, én és az asszisztensem is, majd utána egy kevés ráöntött alkohollal fertőtlenítettük. Minden idevonatkozó, tudományos vizsgálódással ellentétben, ez elégnek bizonyult. Úgy nevezett sebgennyedés, még gennyes műtétek után is, csak a legritkább esetben fordult elő.

1. Fejezet: Drótokkal összevarrt has

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

Már egy hete dolgozgattam az új helyemen, amikor egy beteg nagyon kemény próbatétel elé állított. Egy húsz-huszonkét éves, az átlagnál is izmosabb berber fiút hoztak, erősen felpuffadt, dobszerű hassal. Három napja volt beteg, hányt, annak ellenére, hogy az utóbbi két napban semmit sem evett, és néha csuklott is. Csak rá kellett nézni az arcára és rögtön láttam, hogy egy bélelzáródás, bélcsavarodás végső stádiumával állok szemben. Bélhangokat már nem lehetett hallani, de az egész képből nyilvánvaló volt, hogy valami nagy baj lehet, hasi katasztrófa. Az ápolóim arcáról is leolvasható volt, hogy mennyire reménytelen esetnek tartják.
Addigra már túl voltam három sikeres műtéten, és szemmel láthatólag némi tekintélyt sikerült szereznem. Megmutattam a belgyógyász kollégámnak is, ő is reménytelen esetnek tartotta és kissé meg is lepődött, mikor úgy döntöttem, hogy mégis belevágok. Úgy éreztem, hogy kötelességem vállalni még azt a kockázatot is, hogy a műtőasztalon hal meg, ami a világon mindenütt kellemetlen következményekkel jár, ha másra nem is, de a sebész tekintélyére mindenképpen.
Éter narcozisra gondolni sem mertem, hiszen állandóan ki kell törölni, leszívni a száját, az ismétlődő hányások miatt.

(Farkas fecskendő - a kép csak illusztráció)

A leszívást egy nagy Farkas fecskendőre szerelt katéterrel oldottam meg és ezzel a fontos munkával a főápolómat bíztam meg. Spinális érzéstelenítést addig ott még nem csináltam, de megítélésem szerint ez szinte azonnali halálához vezetett volna. Különben is túl hosszú lenne, amíg a hozzávaló tűt és a megfelelő koncentrációjú novocaint beszerezném. Maradt a jó öreg Pentothal. Infúziót mindenképpen be kellett kössünk, így az adagolást tetszés szerint el lehetett aprózni. Szigorú utasításba adtam, hogy csak annyit és akkor szabad adni, amikor én mondom Legnagyobb örömömre a műtéthez lejött a belgyógyász kollégám is, és segített némileg jobb állapotba hozni a beteget.
Adott szíverősítőt és az akkoriban még divatban volt állítólagos keringést javító és vérnyomást emelő szereket. Még két ampulla muskuláris Terramycint is tett az injekcióba, ami akkor a legerősebb antibiotikus kezelésnek számított. Ezt a saját, féltve őrzött végső tartalékából adta, mert a kórház meglehetősen szűkében volt a komolyabb, drágább gyógyszereknek, de csak akkor adta, amikor a felvágott hasban már látszott a többliternyi gennyes folyadék.
A betegnek közönséges, de már vagy két napja perforált vakbél gyulladása volt, általános gennyes hashártyagyulladással.
Magyarországon már volt szerencsém hasonlót látni, bár nem ilyen súlyos elhanyagolt esetet. Arra is felhívta a legutolsó főnököm a figyelmemet, hogy az ilyen betegek is meggyógyulhatnak, de csak abban az esetben, ha a perforált féregnyúlványt eltávolítjuk és a hasat prímára zárjuk, vagyis drain nélkül összevarrjuk. Ezzel az eljárással a magyar kollégáim sehogy sem tudtak egyetérteni. Szerintük kötelezően drainálni kell és plusz még egy draint kell elhelyezni a Douglas üregbe is. Feltehetően annak reményében, hogy az ott felgyülemlő váladék majd felfele kifolyik. Sajnálatos módon azonban ritka az olyan folyadék, mely képes felfele is csorogni, fordítva, mint a kis hegyi patakok. A hasprés kinyom ugyan valamelyest, de ellazulás után ezt vissza is szívja. Így csak néhány cuppogó hangot tudunk kihúzni a beteg hasából, ami inkább zavarja, mint segíti a beteget.
A francia sebésziskola egyébként ugyanazt a felfogást vallja, mint én. Ami még érdekesebb, ez volt a felfogásuk már az antibiotikus éra előtt is, és ha jól emlékszem körülbelül ötven százalékra becsülték, már akkor is a gyógyulást. A pár nap múlva kialakuló Douglas tályogot a gyógyulás jelének tekintették, és egy hét után megnyitották alulról, még a nőknél is a végbélen keresztül. Bárcsak már itt tartanánk, gondoltam én is, már a műtét alatt

(a Wikipedia képén a Douglas üreg Recto-uterine excavation felirattal)

A műtét maga simán zajlott. Mivel műtét előtt fogalmam sem volt, hogy mi baja lehet, így alsó, középső has metszésből mentem be a hasba, melyből bármilyen műtét elvégezhető. A letapadt, vagy felcsapott féregnyúlványt ugyan igen nehéz ilyen metszésből eltávolítani, de szerencsémre itt ilyesmiről nem volt szó. Közönséges, de már vagy két napja kilyukadt vakbél gyulladás volt, több liter gennyel a hasban. A perforált féregnyúlvány eltávolítása után a csonkot, úgy ahogy, néhány haránt öltéssel befedtem hashártyával, és még egy darabka csepleszt is húztam rá a nagyobb biztonság reményében.
Eszem ágába sem jutott elbuktatni, és különösen nem dohányzacskó varrattal, ahogyan azt Magyarországon előszeretettel csinálják. Gyulladt, törékeny bélfalnál ez istenkísértés, mert a legóvatosabb öltésnél és csomózásnál is óhatatlanul átvág a fonal a gyulladt, törékeny szövetekben. Most már, csak a hasfalat kellett bezárni, és tudtam, hogy a nagy puffadás és feszülés miatt ez nem lesz könnyű. Arra azonban, ami következett, legrosszabb álmaimban sem számíthattam.
A legerősebb selyemmel csináltam az első öltést, közvetlenül a köldök alatt. Jól meghúztam a fonalat, hogy a sebszélek összeérjenek, de még mielőtt ezt sikerült volna elérnem, a fonal elszakadt. Még ez sem idegesített túlságosan. Duplán tetettem a fonalat a Reverdin tűbe, miután újra öltöttem. Mikor ez is elszakadt, némi pánik hangulat fogott el, de még mindig reméltem. Kértem a legerősebb, legvastagabb fonalat.
- Ennél erősebb nincsen, sebész úr, jött az udvarias válasz a műtő traktus ápolójától.
- Keressenek, parancsoltam. Adjanak len fonalat, ha más nincs. Mutattak belőle mintát, de csak ugyanolyan vékony volt, mint amilyen az asztalkámra ki volt készítve. Vékony, esetleg ér lekötésre, vagy még serosa öltésre is jó, de ide semmiképpen. Nagyot káromkodtam magyarul. Ehhez már gyerekkoromtól jól értettem, hiszen a Kisalföldön nevelkedtem. Később az ápolószemélyzetem is megtanult néhány rövid, magyar káromkodást, amivel nagy sikert arattak az engem látogató, néhány a fővárosban és Casablancában lakó magyar előtt. Még a hölgyeknek is tetszett.
Közben törtem a fejem, hogy mi tévő lehetnék. Pont azon gondolkodtam, hogy négyesével fűzöm be a len fonalat, ha másképp nem megy, de túlságosan nem tetszett a saját ötletem, mert jól tudtam, hogy a túl vékony fonal óhatatlanul átvágja a gyulladt, duzzadt szöveteket és így csak további komplikációknak teszem ki magam. A fene sem tudja miért, de akkor már bíztam a beteg életbemaradásában. Ekkor szólalt meg a főnővérem, illetve a főápolóm.
- Van erős drótunk. Még a háborúból maradt. Csontot varrtak vele.- Először meg sem értettem, hogy mit mond. Szerencsére dr. Heroin. megmagyarázta, hogy vasdrótról van szó, ami még a háborús készletből maradt itt, ugyanúgy, mint a többi fonal. Így legalább segített megértenem, hogy miért szakad a jó erős, megbízható selyem.
Kérésemre megmutatta. Hosszú, vagy harminc centiméteres beforrasztott üvegcsőben volt, finom ívekkel meghajtogatva. Inkább másfél, mint egy milliméter vastag. No, ez biztosan tartani fog, gondoltam, amikor az asztalkámra kiöntötte az üvegcső kettéreszelése után. Mivel más választásom nem volt, a hasfalat egy rétegben varrtam össze. Közvetlen a köldök alá, első öltésként betettem egy bőr, zsír, fascia, izom, hashártyát egyszerre, egy öltésben felvevő drót varratot, és a seb túlsó felén ugyanezt fordított sorrendben. Ez alatt két selyemöltést helyeztem el, de az öltéseket csak az újabb drót öltés meghúzása után csomóztam meg. Így már tartott a selyem fonal is. Összesen öt-hat drótöltést helyeztem el, és minden közbe két-három selyemöltést, ahogyan a helyzet megkívánta. A selyemöltéseimbe már nem vettem fel a bőrt. Így azután a drótok közé még egy-két bőröltést is el kellett helyeznem.
A megoldás általános tetszést aratott, és szerintem is igen jól mutatott. Másnap reggel izgatottan siettem a kórház felé. Igen rossz hírre nem számítottam, mert este, mikor utoljára megnéztem a beteget, kiadtam az utasítást, hogy amennyiben feltűnően romlana az állapota, rögtön értesítsenek, nem számít mikor, de keltsenek fel. Aránylag nyugodtan aludtam és nagy örömömre másnap reggel, mikor bementem a kórházba, egy valóssággal kivirult beteget találtam. Az éjszakás boldogan jelentette, hogy széklete volt és a hasa sem annyira puffadt. Azt hiszem ettől a pillanattól kezdve, már másképpen néztek rám. Ekkor kezdtem megalapozni a csodatévő szent ember híremet. Legalább is az ápolóim előtt. A gyógyulás sima eseménytelen volt.
Még Douglas tályog sem alakult ki. Ettől egyébként csak Magyarországon és általában Európában félnek annyira a sebészek. A kinti szakkönyveim szerint ennek kialakulása jó jelnek tekinthető, a végleges gyógyulás egy fázisának. A megoldása végtelenül egyszerű, csak nem szabad türelmetlenkedni, legalább egy hetet kell várni a műtét után. Ilyenkor már minden jól összetapadt, letokolódott, ahogyan régebben mondták, és mint egy jól lokalizált folyamat, veszély nélkül megnyitható. De csak végbélen keresztül, még női beteg esetén is! Másik szabály, hogy teljesen felesleges a gyógyulást zavaró drain behelyezése. A hasprés e nélkül is kinyom minden folyadékot, és annak a gyógyulásig szinte megállás nélküli csurgása megakadályozza a feltárás elzáródását, összenövését.
Legnagyobb meglepetésemre a műtéti seb is gennyedés nélkül, per prímám gyógyult. A szinte hihetetlen jó eredményt elsősorban annak tulajdonítom, hogy kivételesen szívós, ereje teljében lévő berber fiú volt, de fontos szerepet játszott a lórúgásszerűen alkalmazott nagy mennyiségű antibioticum is. No, meg a szerencsém.
Én azonban ismét gondban voltam. Nem tudtam, hogyan vegyem ki az átöltő drótvarratokat. Attól féltem ugyanis, hogy kihúzás közben megsérthetek egy oda tapadt belet. Még ma is hiszem, hogy erre komoly esély volt. Ha jól emlékszem, tíz nap múlva mertem eltávolítani a drótokat. A selyem bőröltéseket a biztonság kedvéért még hagytam három napig. Drótvágó ollónk volt, de reszelőnk nem. Így azután kértem egy finom reszelőt a kórházi lakatostól, ezt nagyon alaposan lemosogattuk szappannal, kefével és alkohollal. Kifőzetni nem mertem, mert attól tartottam, hogy elveszti az élét. A drót elcsípése után ezzel a reszelővel személyesen gömbölyítettem le a kihúzandó drótvéget, majd lejódoztam, és igyekeztem minden erőltetés nélkül kicsúsztatni. Nem okozott ez sem problémát, és másnap a beteget változatlanul, jó erőben, panaszmentesen és éhesen találtuk. Két hét múlva gyógyultan távozott.

1. Fejezet: Hogyan lettem sebész

Érkezésem Mideltbe. Életem első császármetszése. Első napjaim Ksar es-Soukban. Rendteremtés az osztályon és a műtőben. Hogyan lettem sebész. Drótokkal összevarrt has. Egy jó költségvetés fontossága. Gyógyult méhrepedés.

A túl gyors műtét persze nem lehet cél. Főleg fiatal sebész korunkban figyeltük mindig az órát, amit én már akkor is helytelennek tartottam. Az én példaképem mindig az olyan öreg sebész volt, aki lassan, nyugodtan, biztos, remegő kéz nélkül dolgozott, és csodálatos módon, mégis gyorsan végzett a műtéttel. Mindig gyűlöltem a hirtelen, kapkodó mozdulatokat. Ezek igen gyakran azt leplezték, hogy az illető elvesztette a fonalat, és nem tudja, hogyan is folytassa.
Azt hiszem, itt a helye, hogy megemlítsem, hogyan is lettem az átlagnál jobb sebész. Milyen szerencsés véletleneknek köszönhetem?
1943-ban a nevelő apámat behívták katonának. Ő hentes és mészáros volt és egy kis üzletet vezetett, ahol anyámmal kettesben dolgozott Budapesten. Szerencsére a bevonulása előtt két napig még otthon volt, és így módja volt megmutatnia, hogyan kell szétbontani egy félbevágott sertést vagy négyfelé vágott marhát. Tizenhét éves voltam, és jó erőben lévő, falun nevelkedett gyerek. Ez szerintem nagyon fontos, mert a falun nevelkedett gyerek a saját bicskával együtt nő fel, és így nem olyan béna, mint egy pesti. A bontást, ahogyan nevezték, meglepően gyorsan megtanultam. Ugyanígy, megtanultam azt is, mi a különbség a metsző, vágó és a bontó kés között. És ami talán a legfontosabb: megtanultam becsülni az éles kést, és persze megfenni.
Légvédelmi tüzérekhez osztották be, és innen később alkalma volt egy-egy napra hazajönni, annál is inkább, mert a kis létszámú alakulatánál rövidesen ő lett a szakács, és mint minden hentes, remekül készítette a különböző húsételeket.
Ráadásul, ami szerintem döntő volt, nem lopta el az alapanyagot és így igen népszerű, parancsnokai által is kedvelt lett, mivel nekik viszont juttatott egy-egy darab megspórolt nyers húst. Volt ideje tehát alaposan betanítani. Még a borjú nyúzását is megtanultam, pedig az kényes munka volt, hiszen egy rossz metszés kilukaszthatta és jelentősen csökkentette a visszavásárolt bőr árát.
Az anatómiai gyakorlatokon soha nem dolgoztam. A rám kiosztott preparálási feladatot mindig átengedtem valamelyik kollégámnak, elsősorban valamelyik csinosabb lánynak. Ennek a fő oka azonban az volt, hogy viszolyogtam hullához nyúlni. A szigorlaton persze gyakorlatból is kellett vizsgáznunk. Én egy könyökrégió kipreparálását kaptam. Legelsőnek lettem kész, és a professzor ugyancsak megnézett, amikor leellenőrizte a munkámat. Kipreparáltam a vénákat és egy bőrideget is, nem beszélve a mélyebben fekvő képletekről.
Még nagyobb feltűnést keltettem az év végi kórbonctani gyakorlaton, amikor a gyakorlatvezető tanársegéd vizsgáztatott bennünket. Vagy húszan voltunk a csoportjában. Én, miután irtóztam a hulláktól, csak ritkán jártam el a gyakorlatra és sohasem boncoltam. Az év végén azonban abszolúte kötelező volt. Szokásom szerint elbújtam a háttérben, de a tanársegéd úr kiszúrt. Elsőnek engem választott és a nyelv garatívekkel együtt történő kimetszését bízta rám, alulról, a már nyitott mellkas felől. Technikailag ez az egyik legnehezebb feladat volt.

- Nos, lássuk kolléga úr, mondta, hiszen az eddigi gyakorlatok alatt nem nagyon buzgólkodott.
Néhány csoporttársam hangosan felröhögött, várva a nagy leégést. Tudni kell, hogy a kórboncnokok majdnem pontosan olyan késekkel dolgoznak, mint a hentesek. Kiválasztottam hát egy rövid, hegyes bontó kést, megpróbáltam az élét a hüvelykujjamon - akkoriban a gumikesztyű használata még tilos volt, és nagy sóhajjal hozzáláttam a munkához. Megragadtam a nyelőcsövet és a garat képleteket, jól kihúztam, majd alul néhány metszéssel felszabadítottam. Utána egy kanyarítás jobbra, egy másik balra és már a kezemben is volt a kért nyelv a garatívekkel és a mandulákkal.
- Miért nem mondta eddig a kolléga úr, hogy maga is kórboncnoknak készül, és hogy másutt gyakorol. Én bátortalanul tiltakoztam, de ő csak egy gúnyos mosollyal válaszolt, és hívta a következő áldozatot.
Szigorló orvosként mindig vidéki kiskórházakban dolgoztam, mert ott biztosítva volt az ingyen koszt és szállás. A sebészeti osztályra gyakran hívtak asszisztálni, sőt még ügyeletet is átadtak, és így némi pénzhez is juthattam. Lehetőséget kaptam néhány kisebb beavatkozás elvégzésére is. A legalapvetőbb technikai dolgokat én már ekkor elsajátítottam. Műtéti vérzéscsillapítás, érlefogás, lekötés, csomózás és a fonál gyors és pontos lemetszése egy mozdulattal. A varrás és bélanasztomózist is begyakoroltam, a műtétnél kivágott gyomor és bél darabokon. Egy szóval, én már a diploma megszerzése előtt tudtam annyit, amit sok lusta és béna sebész még egyévi sebészeti osztályon való munka után sem tud. Különösen vonatkozik ez a budapesti klinikákon dolgozó kollégákra.
Már a szigorlóévemben négy különböző sebészeti osztályon segédkeztem, majd a diploma megszerzése után, három kiskórházban is dolgoztam, mint beosztott segédorvos. Sok, egymástól technikájukban különböző sebészt tudtam megfigyelni, és tőlük tanulni, ellesni, amit lehet. A néha egymásnak ellentmondó megoldások és magyarázatok közül igyekeztem kiválasztani a számomra legjobban megfelelő módszert. Ha később ennél is jobbat láttam, habozás nélkül lecseréltem. Mindig is lenéztem az olyan fiatal sebészeket, akik hajszálpontosan úgy dolgoznak, mint a főnökük.
Még az is előfordult, hogy lemondtam a műtétről, ha az aktuális főnököm mereven ragaszkodott hozzá, hogy azt úgy csináljam pontosan, ahogyan ő megköveteli. Ennek azután többször is éreztem a káros következményét, amikor nehezen kezelhetőnek, összeférhetetlennek minősítettek. Szerencsémre itt Marokkóban senkihez nem kellett alkalmazkodnom, vagy vele rivalizálnom. Nekem való hely volt.