4. Fejezet: Pondrós kezelés egy teveharapottnál

Amőbiázisom. Hogyan szabadulnak meg a berberek a rossz asszonytól. Üzemorvosi munka. Sebszétválás műtét után. Pondrós kezelés egy teveharapottnál. Puskarobbanás okozta kézsérülés. Kígyómarás.

A különleges, nagy feltűnést keltő és sokszor helytelenített kezeléseim közül had említsem meg a következő esetet. Egyik reggel azzal fogadtak az ápolóim, hogy hajnalban behoztak egy csúnya sérülést, amit teveharapás okozott. Már nem emlékszem melyik oldali bokája és lábfeje volt ripityára törve és sebezve, többszörös nyílt csonttöréssel. A röntgen vizsgálat az érintett területen egyetlen ép csontot sem mutatott, csak szilánkokat. Ápolóim már alaposan kipucolták a sebet, de még magam is eltávolítottam néhány kilógó csontszilánkot.
Igazság szerint a legokosabb az lett volna, ha azonnal amputálok, - annál is inkább, mert a sérülés, a harapás már több mint huszonnégy órája történt - de valahogyan nem vitt rá a lelkiismeretem, mert tudtam, hogy a kedves berbereimnél bármilyen végtag elvesztése, sokkal nagyobb lelki sérülést okoz, mint az európaiaknál, bár nálunk sem számít közömbös beavatkozásnak. Úgy döntöttem, hogy várok pár napot, aztán meglátom.
Gipszsínt készíttettem a számára, felpolcoltuk a lábát és antibiotikus kezelést is kapott. Kétnaponként kötözte Hetmen, mindig megnéztem én is, de nem javult, sőt, napról napra csúnyább, gennyesebb, bűzösebb lett a seb.
Kénytelen voltam megajánlani az amputációt, mert komoly fertőzéstől, akár gázgangrénától is tartottam. A beteg határozottan elutasította még a gondolatát is, és a főápolóm rábeszélése is sikertelen maradt. Tovább kötözgettük tehát, de a seb mind bűzösebb, édeskés szagú lett.
Ekkor jutott eszembe egy, a német katonai sebészek által a második világháborúban alkalmazott módszer. Ők állítólag speciálisan az ilyen esetekre tartogatott zöld legyekkel köpették be az ilyen reménytelennek látszó, nem gyógyuló sebeket.

 illusztráció: zöld légy

Mikor Hetmennek elmeséltem, teljesen megdöbbent, mert úgy tudta, hogy pontosan a légy beköpés, a pondrók elszaporodása okozza a legsúlyosabb, akár halálos fertőzést. Sikerült neki megmagyaráznom, hogy ilyesmiről szó sincs, mert a pondrók kizárólag csak az elhalt sejteket és gennyet zabálják, az élő szövetekhez nagyon okosan, nem nyúlnak. Nem tudom, hogy végül is mi győzte meg. Az én addigi eredményeim, vagy inkább az, hogy az összes marokkói által különleges tiszteletben tartott németek is alkalmazták a saját katonáiknál.
- De honnan veszünk zöld legyet?
– Nem probléma. Jön az magától, válaszolta Hetmen.
- Rendben van, mondtam, de nem szeretném, ha más léggyel is keveredne.
– Kizárt dolog. Mindig elsőnek érkezik és elzavarja a többit, mert ő a legerősebb. Erre végképp megnyugodtam. A beteget kiültettük az udvarba és levettük a kötését, azzal indokolva, hogy napoztatni kell a sebet. Azt, hogy be akarjuk köpetni, Hetmen sem merte megmondani. Kb. félóra hosszat üldögélt a napon, de akkor már annyira körüldongták a zöld és egyéb legyek, hogy a beteg is félni kezdett tőlük, így aztán bekötöztük és bekísérték fél lábon ugrálva a szobájába. Hetmen megmagyarázta, hogy egy hétig nem szabad levenni a kötést, mert azon egy ritka német gyógyszer van.

illusztráció: orvosi légy lárvák steril csomagolásban

Három nap múlva azonban átkötötte, hogy a kötés szép tiszta legyen, de úgy, hogy alatta a régit nem bolygatta meg. Szerintem főleg attól félt, hogy megszöknek a pondrók. Közvetlen a kötés felbontása előtt azért elmondta a betegnek, hogy pontosan milyen új német katona módszert alkalmaztunk, mivel én is német vagyok, de eddig nem nagyon mertem hangoztatni a franciák miatt.
Az addig bőven gennyedző seb csodálatosan feltisztult. Szép, élénkpiros, friss húst lehetett látni, ami szépen befedte a törött csontokat is. Arra a gipszsínnel vigyáztam, hogy ne rossz, lólábtartásba forrjanak össze a csontok. A végleges gyógyulást sajnos nem tudtuk megfigyelni, mert a beteg rövidesen, mikor egy mankóval már bicegve járni tudott, hazament. Lehet, hogy a tevéi hiányoztak neki. Hetmen minden esetre bőven ellátta kötszerrel és jodoformos sárga porral. Nem tudok róla, hogy később jelentkezett-e.
Mideltben is találkoztam egy különleges módon kezelt beteggel, őt azonban nem tudtam meggyógyítani. Egy csúnya, kifekélyesedett, kráterszerű mintegy két centiméter átmérőjű seb volt a hajas fejbőrén. Nyilvánvalóan bőrrák, de az alappal, a csonttal még nem kapaszkodott össze. A vizsgálat után elmagyaráztattam neki, hogy az egészet ki kell vágni, és miután csak úgy lehet összevarrni, hogy két újabb metszést is ejtenem kell a seb mellett, amit aztán nyitva, összevarrás nélkül kell kezelnünk a túlzott bőrfeszülés elkerülésére, legalább kéthárom hétig kórházban kell maradnia.
Mivel messze lakott és a közelben nem volt rokona sem, nem egyezett bele, hiába győzködte Ali is, pedig rá szoktak hallgatni, mivel idős és nagy tekintélyű ember volt.
Hónapok teltek el, mire viszont láttam. A kráter már majdnem tenyérnyi volt és szemmel láthatólag behatolt a csontba is. Műtét, már szóba sem jöhetett. Ali hosszasan elbeszélgetett vele, és miután ellátta kötszerrel és hazaküldte, elmesélte, hogy milyen kezelést kapott az elmúlt hónapokban. Hetente-kéthetente járt egy szent emberhez, aki miután alaposan megrágott egy szent könyvből kitépett lapot, az összerágott papírt a sebére köpködte. Azt, hogy mit fizetett mindezért, nem mertem megkérdezni, de talán Ali se. No comment.

2. Fejezet: A jó sebész kritériumai

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

Itt említeném meg még egy, a sterilitáshoz kapcsolódó élményemet, ami rögtön a megérkezésem után történt. Köztudott, hogy Afrikában mindenütt igen sok légy van.
Bár az ápolóim szorgalmasan vadásztak rájuk és főleg a műtőtraktustól igyekeztek távol tartani őket, ez nem mindig sikerült. Többször is előfordult, hogy egy-egy szemtelen légy – mert azok voltak – megzavarta a műtét menetét. Legelső ilyen alkalommal egy sérvműtétnél történt, hogy egyenesen a már felmetszett seb szélére szállt. Ezt már nem tudta elviselni az asszisztensem, és egy törlőruhával odacsapott. Igen jó és erős ütés volt, ami helyben szétmázolta a legyet a legnagyobb megdöbbenésemre. Egy ércsípőbe fogott kistörlővel óvatosan eltávolítottam a maradványait és a törlőt az ércsípővel és léggyel együtt eldobtam. Attól kezdve megtiltottam a légy agyoncsapását, és csak egy törlővel való elhessegetését engedélyeztem.
Azóta nem tudom becsülni a sterilitás körül kialakult hókusz-pókuszt. Szerintem a zavartalan sebgyógyulás elsősorban a sebész munkájától, a jó és kíméletes technikától függ. Mivel ez túl általánosan hangzik, felsorolok néhány konkrét szempontot.
A jó sebész alig használ ollót, mindig szikével dolgozik és azzal sem farigcsál, hanem határozott, megfelelő mélységű és hosszúságú metszésekkel dolgozik, - mint egy jó hentes. Az olló csak a fonalak levágására jó, preparálásra semmiképpen, kivéve kivételes, mélyen elhelyezkedő képleteket.
Csak kellő hosszúságban feltárt, jól áttekinthető területen szabad dolgozni. Nagy sebész, nagy metszés, ismételgették állandóan a régi mestereim, amikor még én is igyekeztem gomblyukmetszésből kivenni a vakbelet. Még ma sem tudok megbarátkozni a has felmetszése nélkül végzett különböző scópos műtéttel. Számomra ez olyasmi, mintha valaki a kulcslyukon keresztül próbálna szerelmeskedni. Még látni sem lehet tisztességesen, nem hogy gyereket csinálni.
Hasonló borzadállyal nézem, ha egy sebész az ujjaival preparál, különösen, ha tép és marcangol. Ilyenkor gyakran az az érzésem, hogy rövidesen morogni is fog hozzá. Még azt is csak kivételesen tudom elviselni, ha valaki egész tenyérrel tart el valamit, vagy tár fel.
Ennél még borzalmasabb az, ha valamelyik asszisztens behelyezett öltésbe, vagy akár lekötésbe (!) kapaszkodik. Még bélvarratnál sem tűrtem el, pedig ezt a legtöbb műtéti könyv ábrával, rajzzal is szokta ajánlani. Kivételesen megengedhetőnek tartom a középső hasi metszés köldök körüli bevarrásánál, ha egyszerre több fonalat fog valaki és így kisebb esélye van arra, hogy kiszakítsa.
Rémálomnál is szörnyűbb, amikor egy sebész minden útjába eső réteget lapszerint felpreparál, felszabadít, ahogy mondani szokták. Ennek káros hatásait csak a második világháborús, szovjetek által történt felszabadításunkhoz merném hasonlítani. „A sebészet rétegkérdés”- ahogyan azt Prochnow professzor szerette mondani, aki Szegeden volt prof., de valamikor 50-ben Szőnybe, az ország egyik legkisebb sebészetére száműzték, disszidálási kísérlet miatt. Itt, mint szigorló orvos asszisztáltam mellette. A szülészetről hívatott le, amikor szüksége volt másodasszisztensre. Hivatalosan ugyanis a szülészeten cselédkönyveztem.

prof. Prochnow Ferenc Szegedről

Rá már alig emlékszem, az arcát sem tudom felidézni, de volt egy csodálatosan szép műtősnője és róla időnként eszembe jut ő is. Ö azonban rétegkérdésen nem a lapszerinti preparálást értette, hanem azt, hogy a legfontosabb, és ami könnyebbé, gyorsabbá teszi a munkánkat az, hogy bejussunk a megfelelő rétegbe. Ezt aztán valóban fel kell szabadítani, de csak a legszükségesebb mértékben és csak ezt a réteget, amelyikben dolgozunk, mert a túlzott felszabadítás zavarja a gyógyulást, megkönnyíti a különböző váladékok felgyülemlését és ezzel a seb szétválását és fertőzését.
Az ércsípőnek csak a hegyével szabad fogni. Kevés csúnyább és gusztustalanabb dolog van, mint amikor az asszisztens kissé oldalvást, sok szövetet zúzva csípi el a szövetek közt vérző erecskét. Az erősen zúzott szövet mindig elhal, és így növeli a fertőzés veszélyét. Az ércsípővel való gyors és pontos munkát még szigorló orvos koromban gyakoroltam be. Felvittem a szobámba három-négy különböző ércsípőt. Az ágylepedőre kiszórtam egy tucatnyi egészen apróra gyúrt papírgalacsint, melyeket azután felcsippentgettem az érlefogók hegyével. Jobb és balkézzel egyaránt természetesen. Ha véletlenül mélyebben fogtam és belecsíptem a lepedőbe is, akkor pedig egy elegáns mozdulattal kinyitottam az érlefogót, anélkül persze, hogy az ujjaimat belebujtattam volna, mint egy olló nyeleibe.
Itt jegyzem meg azt is, hogy a piciny, szövetközti vérzések mindig megállnak maguktól is. Teljesen felesleges tehát minden guruló vértestecskét elcsípni. „Minden vérzés megáll egyszer”- ahogyan azt a nagy orosz sebész Pirogow mondta, még a XIX. századvégi krimi háborúban. Ismerve az elvérzett katonák magas számát, ebben nem is kételkedhetünk.

Ilya Repin: Surgeon Nikolay Pirogov sebész portréja (1881)

A túl sok érlefogásnál talán még ostobább dolog, amikor az asszisztens a műtét végén egy frissen választott törlővel kitörli a műtéti sebet, eltávolítja a picinyke véralvadékokat, hogy főleg a bőralatti zsír szép fehér legyen. Természetesen újra megindul a szivárgó vérzés, és ráadásul a legérzékenyebb rétegben. Ez gennyed el ugyanis a legkönnyebben. Én ide csak a spriccelő, lüktető, komolyabb vérzéseknél használok ércsípőt.
A kisebb vérzések megállnak maguktól a műtét végére, csak békében kell hagyni őket és nem szünet nélkül törölgetni. A túl szorgalmas asszisztens több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Ezért nem szerettem soha, ha egynél több asszisztensem miatt alig tudtam a műtőasztalhoz férni. Persze, azért néha én is használtam két asszisztenst, például strúma műtétnél. De a másod asszisztenst ilyenkor is elüldöztem magam mellől, és a fej fölött görnyedve kellett kampóznia. Nem valami kényelmes munka, ifjonc koromban sokat káromkodtam én is emiatt.
Legeslegfontosabb azonban a seb, a rétegek jó elvarrása. Sohasem voltam híve az apró, finom öltéseknek. Ezt még Prochnow professzortól sem vettem át, pedig őt igen nagyra becsültem, de nem tudtam elfogadni, hogy a jó bélvarrat olyan, mintha egy belvárosi luxus cipőt akarnánk varrni. Mindig a ritkábban behelyezett és minél nagyobb szövet mennyiséget felvevő öltéseket kedveltem, már ösztönösen, az első pillanattól kezdve, és nem bántam meg soha. A varrófonalnál sem törekedtem a minél vékonyabb alkalmazására, mert az ilyen finomabb ugyan, de sokkal könnyebben átvág a sebszélek duzzadásakor, ami pedig mindig bekövetkezik az első napokban, kötelezően.
Nagyon fontos, hogy ne csomózzuk túl szorosra az öltést. Hézagmentesen tartsa össze a rétegeket, de ne vágjon. Ez alól kivétel csak a középső has metszések összevarrása lehetett, de még itt is éppen csak annyira, amennyit a helyzet megkövetelt.
A sebvarrótűt bűn egy határozott mozdulattal kirántani, kitépni. Csak kigördíteni szabad egy ívelt mozdulattal, és ez nemcsak a kényes bélvarratokra érvényes, hanem bármilyen öltésre.
Két csomónál többet, csak kivételesen szabad alkalmazni, de az a kettő legyen tisztességes, sebészi csomó. Az úgynevezett kofa csomók nem tartanak. A kötés kibomlik, vagy lazára csúszik.