3. Fejezet: Házasság-fesztivál és kurvák

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

Az urológia szakterületén való kontárkodásom jelentősen kibővült a második helyemen, Mideltben. Ez is berberek lakta vidék volt, de a hegyekben, mintegy ezerhatszáz méter magas fennsíkon. A klímája sokkal jobb volt, mint Ksar es Souké. Nem volt olyan meleg, nyáron is csak alig negyven fok fölé emelkedett a hőmérő, többször volt eső, és télen még havazott is keveset, bár hamar elolvadt, esetleg néhány napig maradt. Egyszóval egészséges hegyi klímája volt és így remélhettem, hogy a nejem is megnyugszik és elégedett lesz, annál is inkább, mert elsősorban az ő rábeszélésére vállaltam az ideköltözést. Vonzott természetesen a jobb vadászati lehetőség és Stumpal való barátságunk is.
A második télen, amikor egy reggel friss havat láttam az ablakból, úgy ahogyan aludtam az éjjel, vagyis egy könnyű szlipben, félmeztelenül kimentem az udvarunkra illetve a kertünkbe, és meghemperegtem a frissen hullott hóban. Előtte való este is iszogattunk és úgy gondoltam jót fog tenni munka előtt egy hideg zuhany. Csak azzal nem számoltam, hogy mindezt az ambulancia előtt várakozó betegek jól láthatják. Mivel a legtöbbjük már ismert és megszeretett, nagyon sajnáltak, mert biztosra vették, hogy ebbe belepusztulok. Ilyesmi ugyanis ott elképzelhetetlen volt és sokan úgy ítélték meg, hogy szegény sebész öngyilkos akar lenni, pedig milyen jó dolga van. Mindezt csak később tudtam meg az ápolóimtól, akik szintén szörnyülködtek és csak akkor nyugodtak meg, amikor elmagyaráztam, hogy nálunk Magyarországon ez szokás és állítólag megszépül tőle az ember, aki megfürdik az első friss hóban.
A nejem mindhárom lányunkat itt, Mideltben szülte, pedig csak a legkisebb születése idején dolgoztam már itt. Az első kettőnél, akik a nyári hónapok alatt születtek, csak a klíma miatt jöttünk fel. A környék arról is híres volt, hogy innét származott a marokkói táncosnők többsége. Sokan durván kurváknak nevezték őket, de ez azért nem felelt meg a valóságnak, legalább is nem európai értelemben. A nagyobb esküvőkön valóban csak, mint táncosnők dolgoztak, de munkájuk befejezése után, nyilván elvállaltak egy-egy erkölcsileg kifogásolható, de jól fizető munkát is, ehhez azonban semmi közünk.
Igazi kurvákkal Ksar es Soukban találkoztam hatvanban, vagy hatvanegyben, amikor kisebb háború volt Algír és Marokkó közt. A déli határra lejött nagyszámú katonasággal együtt érkeztek, később kiegészülve a helyiekkel. A munkájukat csak mint távoli szemlélő tudom megítélni, főleg azután, hogy később, a nagy imilchili berber ünnepségen messziről és kívülről megnéztem egy igazi kuplerájt.

 Illusztráció: imilchili menyasszonyok

Alacsony, négyszer négy méteres vályog épület volt, egyetlen alacsony ajtóval és egy kis ablakkal. Arra figyeltem fel, hogy előtte hosszú, kígyózó kettes sorban türelmetlenül toporgott negyven-ötven fiatal berber legény. Az engem kísérő ápolómhoz fordultam. Ő magyarázta el, hogy ketten is dolgoznak odabent, de vigyáznak a higiéniára, mert minden aktus után mosakodnak. Azt viszont már nem tudta megmondani, hogy egy lavór van-e, vagy kettő, és kiöntik-e a vizet használat után, így, nem nyugtatott meg teljesen. Félrehúzódtunk, nehogy egy arra tévedő ismerős félremagyarázza az ott tartózkodásunkat, és nehogy a jelenlétünkkel pszichés impotencia zavart okozzunk valamelyik szégyenlősebb fiúnak a várakozók közül. Öt perc alatt, amíg ott voltunk, egy kliens jött ki, és egy másik ment be, szinte azonnal.
Hogy mennyi férfit tud fogadni egy szorgalmas lány, azon sokat vitatkoztunk. Minden esetre, nekem még Ksar es Soukban mutattak az ápolóim egy félnéger, jól megtermett, kissé molett de izmos lányt, aki több alkalommal nyolcvan, de néha akár száz vendéget is képes volt boldoggá tenni egy nap alatt. Én hittem nekik, mert később vásárolt egy nagyobbacska házat a város központjában, és férjhez is ment.
A táncosnők és a közönséges kurvák, hozzám általában kaparás miatt jöttek és néha pénzt dugtak a zsebembe, vagy csempésztek az íróasztalomra, mivel tudták, hogy nyíltan nem fogadom el, tőlük legalább is nem. Azt is nagyon jól tudták, hogy csak vérző méhet vagyok hajlandó kikaparni, ezért előzőleg, mielőtt hozzám jöttek volna, megpiszkálták magukat. Ilyenkor már teljesen szabályos, törvényes volt a sebészi beavatkozás, a kaparás előzetes tágítással, amennyiben az egyáltalán szükséges volt Eleinte az is előfordult, hogy kifejezett mérgezéses tünetekkel, láz, fejfájás és zavart tudattal érkeztek, aminek a magyarázatát csak később tudtam meg. Leander bokor levélből főzött teát fogyasztottak. Ilyenkor még jobban megszidtam őket, mint amikor a felpiszkálást túl durván végezték.
A néha magyar káromkodással is fűszerezett szidást tőlem elfogadták, sőt néha az volt az érzésem, hogy szinte élvezték is. Nagyon megkedveltek, mert nem tűrtem, hogy az ápolóim durván beszéljenek velük. Az öntudatosabbak gyakran még ahhoz is ragaszkodtak, hogy semmiféle ápoló ne lehessen jelen a vizsgálatuknál, különösen nem az idős, nagyothalló szülésznőm. Őt, valami oknál fogva nem szerették. Franciául is beszéltek, némelyik jobban, mint én, főleg azok, akik már külföldi kikötőkben is dolgoztak. Ki tudja, talán néhány zaftosabb magyar szót is elsajátítottak.

3. Fejezet: Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

Ugyancsak ilyen távolságból, a messzi hegyekből érkezett egy hatalmas, legalább százkilencven centiméteres, erős fizikumú berber pásztor. A bal kulcscsontján szenvedett nyílt törést, egy baltacsapás következtében. Elmondta, hogy egy tolvaj megtámadta a birkanyáját, és azt védelmezve sérült meg. Nem egészen értettem, hogy egy ilyen ritka erős ember, hogyan maradhatott alul a küzdelemben, de nem firtattam a dolgot. Megoperáltam, és kivételesen még drótoztam is, mert a kulcscsontjából kitört elég nagydarab csontszilánkot másképpen nem tudtam helyben tartani. Három-négy hét alatt, eltekintve egy kis fájdalomtól a kar mozgatásakor, tökéletesen gyógyult, és így el akartam bocsátani.

Illusztráció: berber pásztor

Hetmen megkért, hogy maradhasson még egy darabig, mivel nincs hova mennie, és nagy hasznát veszik, mert besegít a takarításnál. Rendben, feleltem. Helyünk van, had maradjon az ingyen segítség. Később, mikor a törése már nem fájt, egy alkalommal a kertünkben találtam, amint a kertészünknek segédkezett. Még némi pénzt is akartam neki adni, de öntudatosan visszautasította. Mindenki nagyon kedvelte, így az akkoriban pár hónapos legidősebb lányom is a kint születettek közül.
A cselédlányom Hanna volt, egy kedves, fiatal zsidó lány, akit az apja csak azért engedett dolgozni az asszony mellett, hogy attól ellesse az úri modort és szokásokat.
Noha az ottani zsidók, ugyanúgy, mint az itthoniak jóval intelligensebbek voltak az átlagnál, azért néha ők is csúnyán melléfogtak. A nejem és ő gyakran rábízták Orsika felügyeletét, ha kitették a teraszra. Megható volt nézni és hallgatni, ahogyan az a nagydarab ember gügyögött a kislánynak.
Jó három hónap múlva azonban, egy reggel elbúcsúzott tőlünk. Hiába kérleltem, sőt még azt is ígértem, hogy felvesszük kórházi alkalmazottnak, rendes fizetéssel, nem maradt. Mi történt kérdeztem a főápolómat. Azt hittem jól érzi itt magát.
– Muszáj mennie, mert megtalálta a csendőrség. A továbbiakból aztán kiderült, hogy nem ő tőle loptak birkát, hanem ő lopott, és ráadásul úgy vágta fejbe a pásztort, hogy az azonnal szörnyethalt.
Körülbelül három év múlva találkoztam vele az imilchili nagy berber ünnepségen, a piacon. Ez afféle leányvásár, de hozzák a megözvegyült asszonyokat is. A kelendő fiatalok itt ismerkedhetnek meg egymással, és itt választ számukra megfelelő párt az apjuk. Feltehetően ebbe a választásba azért a fiatalok is beleszólnak, mivel fátyol nélkül láthatják egymást, nem úgy, mint az arabok.
A számomra mindig is szimpatikus rablógyilkos határozottan rosszabbul nézett ki, mint amikor még kórházi koszton tartottuk. Lefogyva és kissé görbén ácsorgott a piacon. Pirított mandulát árult egy kis vászonzacskóból. Zavarba jött mikor üdvözöltem, de aztán felengedett. Mivel mindenképpen segíteni akartam rajta, megvásároltam tőle az egész zacskót. Természetesen nem alkudtam, bár elég magas árat mondott. Mintegy fél órával később lepődtem meg igazán, amikor visszakérte a zacskó mandulát és hiánytalanul visszaadta az árát is. Csak később értettem meg, amikor az engem kísérő ápolóm elmagyarázta, hogy ez egy tolvaj volt és nagy szüksége van a zacskóra és a mandula árulására, hogy elvegyülhessen a tömegben. Bizonyára így volt, de bevallom, hogy inkább sajnáltam, mint féltem tőle.

3. fejezet: Prosztata műtétek

Prosztata műtétek. Rablógyilkos, mint a kislányom pesztonkája. Vesico-vaginális sipoly. Vadászatok és ivászat. Teljes vékonybél kiirtás thrombozis miatt.

A kényszer rávitt az urológiai műtétek elvégzésére is. Már az első napoktól kezdve érkezett egy-egy öreg prosztatás beteg. Herointől tudtam, hogy Casablancába lehet őket küldeni, előzetes bejelentés után. Így is tettem, de mikor a negyedik beteget akartam elküldeni, megszólalt Hetmen.
- Ne küldje el őket uram, mert eddig még egy sem jött vissza. Had haljanak meg itthon. - Röviden és nem túl hangosan káromkodtam, de nem szóltam semmit.
Lefekvés után sokáig elgondolkodtam. Végül is, jól ismertem a prosztataműtétet, mert a legutolsó főnököm azt is csinálta. Ráadásul az akkor legmodernebbnek számító Milling műtétet, vagyis a hashártya feltolása után, megnyitása nélkül, közvetlenül a mirigy tokján ejtett harántmetszésből távolította el a megnagyobbodott prosztatát.

 Illusztráció: a prosztata eltávolítása

Így a hólyagot sem kellett megnyitni. Nem tűnt könnyű műtétnek, még gondolatban sem, és még soha nem végeztem ilyen operációt, de többször is asszisztáltam, és a különböző komplikációk kezelése is az én feladatom volt. Mindent figyelembe véve, kötelességemnek éreztem, hogy belevágjak.
Reggel beszéltem Hetmennel, akinek azonnal felcsillant a szeme. Az sem ijesztette el, amikor közöltem, hogy az igazi nehézséget a megfelelő utókezelés biztosításában látom. Megkérdeztem, hogy vállalja-e az eleinte öt-tíz percenként alkalmazott hólyagöblítést a műtétnél behelyezett katéteren keresztül. Természetesen felelte. És mi lesz éjszaka, mert ha ritkábban is, de akkor is kell. Gondoskodom róla, hogy az éjszakás megcsinálja, akár félóránként is, ha szükséges.
Gerincvelő érzéstelenítésben terveztem, amit akkor már majdnem rutinszerűen alkalmaztunk. Négy, majd később mikor az elfogyott, öt százalékos Novocaint alkalmaztam (mivel az volt a kórházi gyógyszertárban), a beteg súlyától függően kettő egész három, illetve négy tizedet. Beadása után a műtőasztalt azonnal úgy állítottuk be, hogy a fejrész kissé mélyebben helyezkedjen el. A fejét természetesen megtörtük, erősen feltámasztottuk. Időnként felszólítottuk a beteget, hogy emelje föl valamelyik lábát. Ha már nem tudta, elkezdtük érfogóval csipkedni a has bőrét, és amikor az érzéstelenség felterjedt egészen a köldök magasságáig, vagy egy kissé fölé, akkor az asztalt visszabillentettük, úgy, hogy a fejrész legyen magasabban. Ez a módszer soha nem csapott be, mindig tökéletes érzéstelenséget értünk el. Legelőször a bélelzáródásokhoz alkalmaztam. A régi tankönyvek is ezt ajánlották.
Sajnos, ehhez fűződik az egyik legkínosabb élményem, egy idős, prosztatával operált betegemhez. Már az új, a második helyemen végeztem éppen egy spinális érzéstelenítést, amikor kihívatott a belgyógyász. Rögtön mondtam, hogy nem érek rá csak egy percre. Hosszasan, részletesen el kezdett magyarázni egy beteget. Amikor körülbelül négy-öt perc múlva ingerülten félbeszakítottam és visszasiettem a műtőbe, már késő volt. A beteget ugyanolyan helyzetben találtam, ahogyan otthagytam, annak ellenére, hogy szigorúan meghagytam az állandó ellenőrzését azzal, hogy amennyiben az érzéstelenség felterjed a köldökig, azonnal tekerjék föl az asztalt. Az asszisztensem és még két ott tartózkodó ápolóm elmélyülten beszélgettek. Próbálták megmagyarázni, hogy fél perce sincs, hogy ellenőrizték, de nem hittem.
Attól kezdve szigorú és magyar káromkodásokkal fűszerezett utasításom volt, hogy a műtőben senki sem zavarhat. Be is tartották, még akkor is, amikor a minisztériumból érkezett valaki. Az ily módon elvesztett beteg emléke azonban, még ma is kísért.
Már a legelső prosztata műtétem is jól sikerült, és attól kezdve sorjában érkeztek az újabb és újabb öregek. Még a második helyemre is követtek, így azután ott is kénytelen voltam folytatni.
Közvetlen a műtét előtt lekötöttem mindkét oldalon az ondóvezetéket. Ez csak pár percig tartott, mivel piciny, két-háromcentis metszésből csináltam. Kb. úgy, ahogyan Indiában dolgoztak a kasztrálók, akik sokszor a járdán végezték el ezt a kényszer műtétet, a hatvanas évek elején, amikor Indiában is bevezették a születésszabályozást, de erre nem akadt elég önkéntes fiatalember. Törvény szerint ugyan az ondóvezeték lekötéséhez feltétlenül szükség volt az illető fiatalember előzetes beleegyezésébe, de ettől később gyakran eltekintettek, mert kevés volt az önkéntes, és őket pedig az elvégzett műtétek száma után fizették.

Illusztráció: előtte és utána

Az így végzett prosztata műtétnél sietnem kellet, mert a novocainnal végzett érzéstelenítés csak körülbelül egy óra hosszat hat. Ezt az időt azonban csak ritkán léptük túl. Ha igen, akkor a has bevarrásához külön helyi érzéstelenítést végeztem. Előfordult az is, az ápolóim büszkén újságolták, hogy az öreg prosztatás több mint kétszáz kilométeres távolságból érkezett, rendszerint szamárháton.

2. Fejezet: Problémák a kábítószerekkel

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

Két év múlva, amikor Heroin barátom már elment, kaptunk egy új, idős belgyógyászt, aki enyhén szólva, kissé kábítózott. Én akkor jöttem rá, amikor azt észleltem, hogy már a harmadik műtétes betegem hány, vagy legalábbis öklendezik, miközben felfektetik a műtőasztalra. Szerencsére valamennyien helyi érzéstelenítésben voltak tervezve. Furcsállottam és ezért érdeklődtem, hogy mit és mikor kaptak a betegek műtét előtti injekciót.
Fél órával ezelőtt kaptak morfint. Jött az azonnali válasz Hetmentől. Miért nem a szokásos Dolargant kapták, kérdeztem újra.

Illusztráció: Dolargan

- Mert az elfogyott és a sebész úr úgy rendelkezett miután megbeszélte a gyógyszerésszel, hogy ezen túl, morfint adjunk helyette.

Illusztráció: morfin

Hirtelen eszembe jutott, hogy valóban így történt kb. egy hónappal ezelőtt, de az is, hogy már akkor is furcsának találtam, hogy olyan gyorsan elfogyott az egész évre betervezett Dolarganunk. A morfinos előkészítés egyébként jobbnak bizonyult, mint az addig adott Dolargan, azon egyszerű oknál fogva, hogy két centigrammot tartalmazott, vagyis a hatás szempontjából mérve, dupla adagot. Újra érdeklődtem, hogy talán nem adtak mellé Atropint hányás ellen, de azt is kapott.
Ismét a hatodik érzékem segített: - Mutassák a Morfin ampullát, amit adtak. Készségesen hozták, és legnagyobb megdöbbenésemre Apomorfin injekciónak bizonyult, ami köztudottan hányáskeltő. Most már értettem mindent. Adattam még egy kevés Atropint, és a hányinger megszűnte után folytattuk a műtétet. A műtétek befejezése után egyenesen a patikánkba mentem. Valóban nem volt több Dolargan, de Morfin sem.

 Néhány kérdésem után tisztázódott, hogy mindent elhasznált a belgyógyászat.
Azonnal telefonáltam a körzetemben dolgozó, mintegy hatvan kilométerre lévő magyar kollégámnak és életem legjobb barátjának, akiről a fiamat is elneveztem, Zoltánnak. Majdnem az egész kábító készletét átadta, mert megértette, hogy egy sebészet anélkül nem működhet.
A hiány okát persze csak egymás között beszéltük meg. Úgy döntöttünk, hogy bármilyen hivatalos lépés az ügyben, abszolút inkorrekt lenne a részünkről. Jóval később, mintegy két év múlva pattant ki a botrány, de nem miattunk. Személyesen vele, már mint a belgyógyász kollégával, viszont elbeszélgettünk, de nem sok eredménnyel. Egyébként jó tudású és igen megnyerő idős úriember volt. Nagyon sajnáltam, amikor egy autóbalesetben meghalt. Nekihajtott egy útlezárásnak, amit nagy kövekből raktak keresztbe az úton, hogy még kikerülni sem lehetett. Tévedés ne legyen, nem terroristák építették az akadályt, hanem útjavítók, akik az előre jelzésről elfeledkeztek. Minek is, hiszen jól látszott messziről is.
Morfinista orvos ott meglehetősen gyakran előfordult. Csak a közvetlen környezetemben is akadt összesen négy. Pedig a közvetlen környezetemben – ami alatt nagyjából egy száz-százötven kilométeres sugarú területet értek, - dolgozó orvosok létszáma sohasem haladta meg a tízet. Kettőt visszaküldött a minisztériumunk a feladónak Európába. A harmadik öngyilkos lett.

2. Fejezet: Nyúlajkas betegeim

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

A sebészeti, jobban mondva a műtéti munkámhoz visszakanyarodva, úgy körülbelül egy évvel ott tartózkodásom után, ismét minőségi ugrás következett be. A szülésznőm mutatott egy újszülöttet, aki nyúlajakkal született, és így csak nehezen, pazarló módon tudott szopni. A drága anyatej nagy része mellé csurgott.

 Illusztráció: gyermek nyúlszájjal és farkastorokkal

Szerencsémre, ekkor már néhány szakkönyvvel is rendelkeztem, melyek az egyik elődömtől, a tubibától /orvosnő/ maradtak rám. Őt valóságos szent asszonynak tekintették, de már több mint két éve meghalt itt, a kórházban, egy rákos megbetegedésben. A könyveket ugyan harminc évvel azelőtt adták ki, de ez nem zavart, mert abban az időben a sebészet nem haladt olyan rohamléptekkel, mint jelenleg. A fejlődését igazán nem is tudom elfogadni, inkább csak afféle technikai, diagnosztikainak tartom, ahol a sebészek fő feladata abban merül ki, hogy megtanulják a mind modernebb eszközök és készülékek használatát. Ez persze nem baj, de sajnálatos módon, ugyanakkor gyakran elvesztik a saját fejük és kezük használatának képességét.
Lehetséges, hogy a hihetetlen mennyiségben felhalmozott tudás és mind újabb és újabb technológia csak arra jók, hogy segítségükkel megpróbáljunk ugyanolyan értékes dolgokat előállítani, mint amilyeneket száz-kétszáz évvel ezelőtt, az akkori mesterek kézzel állítottak elő. Bizony lehetséges, mert az igazi sebészek száma jelentősen megcsappant, és ma már csak inkább egy-egy szűk területre specializálódott szakemberekről beszélhetünk.
Az általam megtalált, illetve szerintem örökölt könyvekben, sok, igen hasznos, gyakorlatias tanácsot, műtéti megoldást találtam. A puszta leírásból és egy-két ábrából olyan jól el tudtam igazodni, hogy bátran neki mertem vágni néhány sohasem látott műtét végrehajtásához. Többek között, például a nyúlajak műtéthez is. Kizárt dolognak tartom, hogy ez egy modern, mostanában kiadott műtéttan könyv segítségével is lehetséges lenne. Néhány előre látható problémán azonban jól el kellett gondolkodnom és megoldanom.
Ilyen volt mindjárt az anaesthesia kérdése. Végül úgy döntöttem, hogy saját magam fogom csinálni, csepegtetett éterrel, és elég mélyre, hogy öt percig nyugodtan tudjak dolgozni. Bemosakodtam, beöltöztem, majd a gumikesztyűre húztam cérna kesztyűt, és úgy altattam. Így nem kellett felesleges időt elvesztenem az altatás után, mert a cérnakesztyűket gyorsan lehúzva, máris sterilen beöltözve, készen álltam a műtétre.
Nagyon fontos volt a borotvaéles kés, ezért azt nem sterilizáltuk, hanem a frissen bontott csomagból, egy órával a műtét kezdete előtt egy kis tálca alkoholba tettük. A tűk közül a két legfinomabb bőrvarrótűt választottam. Azért nem serosa tűt, mert azzal lassabban és bizonytalanabbul lehetett volna ölteni. Atraumatikus, a varrófonallal egybe szerkesztett tűm akkoriban még nem volt, de később beszereztem és erre tértem át a hasonló finomságú műtéteknél, például ínvarratnál.
A műtét sikerének záloga a jó, pontos szabás, és a Z alakban való elvarrás volt. Nem Z öltésről beszélek, hanem az összevarrt seb Z alakú formájáról. Többször is megnéztem, méricskéltem a piciny beteget, és otthon a színes ceruzával felrajzolt vázlaton gondolatban és rajzban is, többször elvégeztem a műtétet. Ha jól emlékszem, összesen három öltést kellett csak behelyeznem, mert az orrkagylót alig kellett igazgatnom.
A jól átgondolt és gondolatban többször is kivitelezett műtét ment, mint a karikacsapás. Az éterből talán kicsit többet adhattam, mert vagy három-négy percet várnunk kellett, míg felsírt. Még most is végig szalad a hátamon a hideg, ha a várakozás feszültségére gondolok. Semmiféle kötést nem alkalmaztunk és természetesen a jódozástól is eltekintettem. Csak zavarta volna a sebgyógyulást. Két kis öltést hamar, már a negyedik napon eltávolítottam, de a legfontosabb összetartó öltést, amit közvetlenül az ajakpír fölé helyeztem, csak egy hét múlva. A mama hálás tekintetét, lehetetlen írásban visszaidézni. Én is úsztam az örömben, de kis idő, néhány hét múlva kezdtem meghökkenni.
Egymásután érkeztek ugyanis a legkülönbözőbb korú, nyúlajkas betegek. Elsősorban kislányok, de a legidősebb például egy húsz év körüli, szép szál berber legény volt. Őt és az idősebbeket természetesen már helyi érzéstelenítésben műtöttem. Mindenkit elvállaltam, sőt még egy kisebb fokú farkastorokkal kombinált gyereket is. Ez azonban megizzasztott, úgy hogy amikor később érkezett egy hasonló, még szélesebb, tágabb szájpad hiányos beteg, őt már nem mertem felvállalni.
A munkám állandóan szaporodott. Szerencsére most már rendszeresen besegítettek azok a fiatal, frissen végzett francia katonaorvosok, akik ott töltötték kötelező katonai szolgálatukat, mert így megúszhatták hat hónappal, egy év helyett. Okos ötlet volt, bárki találta is ki. Az igazi segítséget azonban az ápolóim jelentették. Én valóban bevontam őket a munkába és egy csomó, normális körülmények között mindenképpen orvosi feladatot is rájuk bíztam.
Mint már említettem, a kisebb tályogokat a főápolóm nyitotta meg. Őt tanítottam meg az elvetélés utáni vérzések kikaparására is. Elsősorban azért, mert már idős, ötven feletti volt, és mert száz százalékig megbíztam benne, hogy másutt nem fogja használni az így szerzett tudását. Csak és kizárólag a nagy kanállal való kaparást engedélyeztem számára, ami annál is könnyebb volt, mert maguk a franciák sem használtak kis, éles kanalat. Utólag belegondolva azt hiszem, nekik van igazuk.
Ez azért is fontos volt, mert egy ilyen elvetélés utáni vérzés miatt volt egy kellemetlenségem, tartományi főorvosi letolással, miután csak kétórai keresgélés után találtak meg, és mindenki attól félt, hogy az erősen kivérzett nő nem bírja ki, amíg visszatérek. Fogoly vadászaton voltam. Nagyon szép, majdnem fél kilós vörös foglyok voltak arrafelé

Illusztráció: vörös fogoly

Mulay Hetmen nagyon becsületesen, inkább csak éjszaka végzett kaparást, amikor nem akart felkelteni. Nem egyszer megesett ugyan, hogy másodszorra nekem kellett kikaparnom véglegesen a kis kanállal, de ez nem fordult elő túl gyakran.
Ugyancsak az ő feladata volt a kisebb gipszelések kivitelezése. Elsősorban a csukló és bokatöréseké. Ezeket csak ritkán kellett kiigazítanom. A gennyes sebek kötözését is minden aggodalom nélkül, rá lehetett bízni. Nagyszerűen értett a katéter felvezetéshez férfiaknál. mely abból adódott, hogy évekig dolgozott francia orvosok mellett az urológián is. Ennek később nagy hasznát vettem, amikor prostata műtétet is kezdtem csinálni. Írni, olvasni nem tudott, de soha nem tévesztette el a rendelt injekciót, vagy tablettát. Kezdettől fogva igyekeztem én magam is minél kevesebb gyógyszerféleséggel dolgozni, hiszen jóformán magam sem ismertem őket. Így aztán könnyen megtanulta azt a két-három tucatot, amit használtunk. Ha számára ismeretlen volt egy gyógyszer, akkor pedig Ben Hadduhoz fordult, a fiatal műtőtraktus felelőshöz és asszisztensemhez, aki felolvasta neki az ismeretlen injekció nevét, és az alkalmazásához szükséges tudnivalókat.
A gyógyszertévesztésnél, most eszembe jutott egy jellegzetes, és azt hiszem, tanulságos eset, ami azt bizonyítja, hogy talán nem is annyira fontos az írni, olvasni tudás, és főleg nem véd ki minden félreértést, sőt, esetleg félre is vezethet.

2. Fejezet: Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

Az alagsorban, ahol a műtőtraktus és az én szobám is volt, akadt még néhány kis szoba, a kivételezett betegek részére. Ilyen lehetett egy súlyos, intenzív ápolásra szoruló beteg, de általában a helyi előkelőségek és a még itt maradt fehérek és zsidók kerültek ide. No, és természetesen a helyi előkelőség rokonsága. A társadalmi egyenlőség teljes megvalósítása ott is lehetetlen volt.
Ide került egy felnőtt, tetanuszos férfibetegem is. Tetanuszt addig csak az otthon született és pár nap múlva behozott csecsemőknél láttam. Csúnya látvány, elszomorító és sajnos egyet sem sikerült megmentenünk. Oka, hogy a köldökzsinórt a dzsellabájuk /arab kámzsa vagy köpeny/ alsó, földet söprő részéből kihúzott gyapjúfonállal kötik el az asszonyok. Ez azért már az én, sterilitással kapcsolatos engedékeny felfogásommal sem összeegyeztethető.

Illusztráció: Tetanuszos beteg görcsben - Sir Charles Bell festménye (1809)

Fiatal, jó erőben lévő férfibeteg volt. Rendkívül erős szájzárral, beszélni is alig tudott, inni meg csak szürcsölve. Ráadásul pedig, szinte minden érintésre általános izomgörccsel válaszolt. Enni sem tudott már napok óta, és inni is alig mert, mivel arra is begörcsölt. Az azonban, hogy már több napja tart ez az állapot, számomra reményt adott arra, hogy esetleg megmenthető. Alaposan leszedáltuk erős nyugtatókkal és nagy adag, napi kétszeri penicillinkezelést is elkezdtünk. Adtunk persze tetanusz elleni szérumot is, de inkább csak a forma kedvéért. Az alagsorban fekete papírral besötétítettük az egyik kis szoba ablakát, és ide helyeztük el egy közvetlenül a földre tett matracra, nehogy összetörje magát.
A fő problémát a táplálásában, a megfelelő kalóriával való ellátásában láttam. Tudtam, hogy cukor infúziókkal nem sokra megyek, más meg nem volt. Szerencsére azonban eszembe jutott az ilyenkor alkalmazott orosz kezelés, nagy adag vodkával, ami kiváló nyugtató és ráadásul sok kalóriát tartalmazó tápanyag is. Az, hogy a muzulmánok számára a Korán megtiltotta, nem okozhatott problémát, mert betegség esetén, orvosi utasításra átléphették ezt a tilalmat.
Persze az egy pillanatig sem volt eszemben, hogy valami drága, jó márkájú vodkát vásároltassak a kórház gazdasági hivatalával. Könnyen gyanúba is keveredhettem volna, hiszen eléggé ismert volt, hogy nem vetettem meg a jó italt magam sem. Elhatároztam, hogy magam készítek számára italt, egyik magyarországi műtősnő receptje alapján. Tiszta 98 fokos alkoholunk bőven volt, mert ezt használtuk a bemosakodás utáni kézfertőtlenítésre. Egy literes üveget megtöltöttem jó félig, desztillált vízzel, ehhez hozzáadtam több kanálnyi cukrot és megvártam, míg feloldódik. Eztán felöntöttem alkohollal úgy, hogy körülbelül negyven százalékos legyen.
Megkóstoltam, de krákognom kellett tőle a főápolóm legnagyobb örömére, melyet nem is próbált elrejteni. Eszembe jutott, hogy a volt tanítónőm ilyenkor egy csepp glicerint szokott hozzá adni, amitől sima csúszós íze lett. Ezt is kerítettünk a házi patikusunktól és én is tettem bele. Újabb kóstolásra már csettintettem a nyelvemmel és meg mertem kínálni Hetment is, de ő mereven elutasította, majd megnevezte egyik ápolómat, mint szakértőt az ilyen italokban. Nem csodálkoztam, mert tudtam, hogy az illető, mint őrmester szolgált a francia hadseregben, a második világháború alatt.
Megkínáltam viszont a beteget, akinek a főápoló elmagyarázta, hogy saját kezűleg készítettem csak az ő számára, és ettől meg fog gyógyulni. Azt viszont feleslegesnek tartotta elmagyarázni, hogy ebben alkohol is van. Bölcs ember volt, aki szerette elkerülni a konfliktushelyzeteket. A főápolóm Hetmen igen nagy tekintélynek örvendett. Nemcsak azért mert idős, tiszteletet parancsoló, tudós embernek tekintették, hanem azért is, mert ráadásul Mekkát is megjárta, vagyis hadzsi volt.
A beteg szürcsölve megkóstolta, egyenesen az üvegből – én már nem szándékoztam belőle újra fogyasztani -, és kijelentette, hogy édes, jó íze van. A híg levesek, cukros tea és a tej mellett, gyakorlatilag ez volt a fő tápláléka két héten keresztül, amikor már annyira ki tudta nyitni a száját, hogy mást is mertünk adni.
Mert meggyógyult, de mi mást is tehetett volna ennyi szerető gondoskodás mellett.
Mikor már jól tudott enni, leállítottam a házi vodka adagolását. Az üveg addig állandóan a feje mellett volt, és bíztattuk, hogy tetszés szerint igyon belőle, lehetőleg minél többet. Eleinte csak fél üveggel fogyasztott naponta, de az adag napról napra emelkedett, úgy, hogy a végén már az egész üveg is kevésnek bizonyult.
Lecsökkentettem persze a nyugtatókat is, mert azok nélkül is teljes kábulatban volt, hogy többször sajnáltuk is felébreszteni.
Az első nap, mikor reggel nem kapott újabb üveg italt, udvariasan, de határozottan reklamálta, mondván, hogy ő attól gyógyult meg és az ízlett neki a legjobban. Ezzel én is egyet értettem, de elmagyaráztattam neki, hogy ez egy túl erős orvosság, amit csak rövid ideig szabad fogyasztani. Az azonnali elvonás helyett azonban a néhány napos, fokozatos elvonókúrára tértem át. A vodka helyett pár nap múlva már csak jól cukrozott és mentával ízesített teát kapott, ezt ugyanis az arabokkal együtt a berberek is imádják, úgyszólván nemzeti italuk.

2. Fejezet: Áramkimaradás éjszakai műtétnél

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

Már említettem az időnkénti áramkimaradást. Nos, ez egy éjszakai műtét alkalmával ugyancsak megtréfált. Éppen egy sürgős császármetszés kezdetén tartottam. A magzatot és a lepényt már eltávolítottam és éppen hozzá akartam kezdeni a méh összevarrásához, amikor kialudt a műtőlámpa. Nagyot káromkodtam, de a műtőben tartózkodó, kiszolgáló ápolóm igyekezett megnyugtatni azzal, hogy mindjárt hoz egy petróleumlámpát. Gyorsan kitapogattam a sötétben egy nagy törlőt, és azt a méhsebre szorítottam, remélve, hogy csillapítja addig is a vérzést. A lámpa valóban megérkezett három-négy perc múlva, és annak bágyadt fényénél folytatni tudtam a műtétet. Szerencsére a méh közben összehúzódott és így a vérzés gyakorlatilag megszűnt, varratok nélkül is. és így baj nélkül megúsztuk az áramszünetet.

Illusztráció: műtőlámpa

Másnap reggel intézkedtem, hogy azonnal vásároljanak két erős fényű elemlámpát, amit azután a szekrény tetején helyeztünk el, bent a műtőben. Az egyik lámpa már másnapra eltűnt. Rettenetes káromkodás és erkölcsi prédikáció után vetettem egy újat, de ezt már elzárattam aranytartaléknak.
- No, látod, mondtam a főápolómnak egy hét múlva, ezt már nem merték ellopni. - Ő nyugodtan ránézett a szekrény tetejére, majd így folytatta:
- Ez már a tartalék lámpa uram. Az eredetit két nap múlva ismét ellopták.
- Miért nem szólt? Kérdeztem kissé sértődötten.
- Mert amíg kettő lesz, az egyiket mindig el fogják lopni. Az egyetlen megmaradt lámpához azonban nem mernek hozzányúlni, mert tudják, hogy az nagyon fontos és nagy bajt okoznának. Mi berberek becsületesek vagyunk. - Miután az egyetlen lámpa évekig a helyén maradt, igazat kellett adjak neki. A végén még a becsületességnek ilyen értelmezését is elfogadtam.
Csak később tűnt fel nekem is, hogy a sebészeten, körülöttem csak és kizárólag berberek dolgoztak. Nem azért, mintha én rasszista lettem volna, hanem azért, mert a kialakult ápolói gárdám nem tűrte el, hogy arab keveredjen közéjük. Ha ilyet küldött a kerületi főorvosunk, azt rövidesen kiutálták maguk közül.

Illusztráció: Zinedine Zidane, egy híres mai berber

Az is előfordult, hogy a főápolóm előre szólt, hogy fogok kapni egy új ápolót, de kér, hogy ne fogadjam el.
- De miért ne, hiszen jól jönne még egy ember, kevesen vagyunk?
- Mert arab és mi ezt nem szeretnénk, jött a válasz. A hatodik érzékem azonnal megsúgta, hogy engednem kell, és további kérdéseket sem szabad feltennem.
A műtőlámpám régi volt, középen egyetlen nagy égővel, és csak úgy ontotta a meleget.
Kicserélésére nem nagyon gondolhattam, így aztán megtanultam lámpa nélkül dolgozni.
Elég világos volt a műtőben. Természetesen, ha mélyebb területen, például a kismedencében kellett elhelyeznem egy kényes öltést, akkor egy-két percre felgyújtattam. A hasfal megnyitásához és összevarrásához viszont teljesen felesleges lett volna.
A műtőlámpát ottlétem alatt nem cserélték ki, az utolsó évemben azonban kaptam egy klimatizáló berendezést az egyik műtőablakba. Szerencsére a már régebben ott lévő francia barátok időben figyelmeztettek és megtanítottak a helyes használatára. Mindig csak éjszaka volt szabad működtetni, ha nem volt műtét. Így jól lehűtötte a helységet, anélkül, hogy rekedtséget, megfázást vagy reumát okozott volna. Persze az ápolóim rendkívül élvezték és napközben is működtették, amikor nem volt műtét. Ez már nem rám tartozott, és a villanyszámlát sem én fizettem.

2. Fejezet: A jó sebész kritériumai

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

Itt említeném meg még egy, a sterilitáshoz kapcsolódó élményemet, ami rögtön a megérkezésem után történt. Köztudott, hogy Afrikában mindenütt igen sok légy van.
Bár az ápolóim szorgalmasan vadásztak rájuk és főleg a műtőtraktustól igyekeztek távol tartani őket, ez nem mindig sikerült. Többször is előfordult, hogy egy-egy szemtelen légy – mert azok voltak – megzavarta a műtét menetét. Legelső ilyen alkalommal egy sérvműtétnél történt, hogy egyenesen a már felmetszett seb szélére szállt. Ezt már nem tudta elviselni az asszisztensem, és egy törlőruhával odacsapott. Igen jó és erős ütés volt, ami helyben szétmázolta a legyet a legnagyobb megdöbbenésemre. Egy ércsípőbe fogott kistörlővel óvatosan eltávolítottam a maradványait és a törlőt az ércsípővel és léggyel együtt eldobtam. Attól kezdve megtiltottam a légy agyoncsapását, és csak egy törlővel való elhessegetését engedélyeztem.
Azóta nem tudom becsülni a sterilitás körül kialakult hókusz-pókuszt. Szerintem a zavartalan sebgyógyulás elsősorban a sebész munkájától, a jó és kíméletes technikától függ. Mivel ez túl általánosan hangzik, felsorolok néhány konkrét szempontot.
A jó sebész alig használ ollót, mindig szikével dolgozik és azzal sem farigcsál, hanem határozott, megfelelő mélységű és hosszúságú metszésekkel dolgozik, - mint egy jó hentes. Az olló csak a fonalak levágására jó, preparálásra semmiképpen, kivéve kivételes, mélyen elhelyezkedő képleteket.
Csak kellő hosszúságban feltárt, jól áttekinthető területen szabad dolgozni. Nagy sebész, nagy metszés, ismételgették állandóan a régi mestereim, amikor még én is igyekeztem gomblyukmetszésből kivenni a vakbelet. Még ma sem tudok megbarátkozni a has felmetszése nélkül végzett különböző scópos műtéttel. Számomra ez olyasmi, mintha valaki a kulcslyukon keresztül próbálna szerelmeskedni. Még látni sem lehet tisztességesen, nem hogy gyereket csinálni.
Hasonló borzadállyal nézem, ha egy sebész az ujjaival preparál, különösen, ha tép és marcangol. Ilyenkor gyakran az az érzésem, hogy rövidesen morogni is fog hozzá. Még azt is csak kivételesen tudom elviselni, ha valaki egész tenyérrel tart el valamit, vagy tár fel.
Ennél még borzalmasabb az, ha valamelyik asszisztens behelyezett öltésbe, vagy akár lekötésbe (!) kapaszkodik. Még bélvarratnál sem tűrtem el, pedig ezt a legtöbb műtéti könyv ábrával, rajzzal is szokta ajánlani. Kivételesen megengedhetőnek tartom a középső hasi metszés köldök körüli bevarrásánál, ha egyszerre több fonalat fog valaki és így kisebb esélye van arra, hogy kiszakítsa.
Rémálomnál is szörnyűbb, amikor egy sebész minden útjába eső réteget lapszerint felpreparál, felszabadít, ahogy mondani szokták. Ennek káros hatásait csak a második világháborús, szovjetek által történt felszabadításunkhoz merném hasonlítani. „A sebészet rétegkérdés”- ahogyan azt Prochnow professzor szerette mondani, aki Szegeden volt prof., de valamikor 50-ben Szőnybe, az ország egyik legkisebb sebészetére száműzték, disszidálási kísérlet miatt. Itt, mint szigorló orvos asszisztáltam mellette. A szülészetről hívatott le, amikor szüksége volt másodasszisztensre. Hivatalosan ugyanis a szülészeten cselédkönyveztem.

prof. Prochnow Ferenc Szegedről

Rá már alig emlékszem, az arcát sem tudom felidézni, de volt egy csodálatosan szép műtősnője és róla időnként eszembe jut ő is. Ö azonban rétegkérdésen nem a lapszerinti preparálást értette, hanem azt, hogy a legfontosabb, és ami könnyebbé, gyorsabbá teszi a munkánkat az, hogy bejussunk a megfelelő rétegbe. Ezt aztán valóban fel kell szabadítani, de csak a legszükségesebb mértékben és csak ezt a réteget, amelyikben dolgozunk, mert a túlzott felszabadítás zavarja a gyógyulást, megkönnyíti a különböző váladékok felgyülemlését és ezzel a seb szétválását és fertőzését.
Az ércsípőnek csak a hegyével szabad fogni. Kevés csúnyább és gusztustalanabb dolog van, mint amikor az asszisztens kissé oldalvást, sok szövetet zúzva csípi el a szövetek közt vérző erecskét. Az erősen zúzott szövet mindig elhal, és így növeli a fertőzés veszélyét. Az ércsípővel való gyors és pontos munkát még szigorló orvos koromban gyakoroltam be. Felvittem a szobámba három-négy különböző ércsípőt. Az ágylepedőre kiszórtam egy tucatnyi egészen apróra gyúrt papírgalacsint, melyeket azután felcsippentgettem az érlefogók hegyével. Jobb és balkézzel egyaránt természetesen. Ha véletlenül mélyebben fogtam és belecsíptem a lepedőbe is, akkor pedig egy elegáns mozdulattal kinyitottam az érlefogót, anélkül persze, hogy az ujjaimat belebujtattam volna, mint egy olló nyeleibe.
Itt jegyzem meg azt is, hogy a piciny, szövetközti vérzések mindig megállnak maguktól is. Teljesen felesleges tehát minden guruló vértestecskét elcsípni. „Minden vérzés megáll egyszer”- ahogyan azt a nagy orosz sebész Pirogow mondta, még a XIX. századvégi krimi háborúban. Ismerve az elvérzett katonák magas számát, ebben nem is kételkedhetünk.

Ilya Repin: Surgeon Nikolay Pirogov sebész portréja (1881)

A túl sok érlefogásnál talán még ostobább dolog, amikor az asszisztens a műtét végén egy frissen választott törlővel kitörli a műtéti sebet, eltávolítja a picinyke véralvadékokat, hogy főleg a bőralatti zsír szép fehér legyen. Természetesen újra megindul a szivárgó vérzés, és ráadásul a legérzékenyebb rétegben. Ez gennyed el ugyanis a legkönnyebben. Én ide csak a spriccelő, lüktető, komolyabb vérzéseknél használok ércsípőt.
A kisebb vérzések megállnak maguktól a műtét végére, csak békében kell hagyni őket és nem szünet nélkül törölgetni. A túl szorgalmas asszisztens több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Ezért nem szerettem soha, ha egynél több asszisztensem miatt alig tudtam a műtőasztalhoz férni. Persze, azért néha én is használtam két asszisztenst, például strúma műtétnél. De a másod asszisztenst ilyenkor is elüldöztem magam mellől, és a fej fölött görnyedve kellett kampóznia. Nem valami kényelmes munka, ifjonc koromban sokat káromkodtam én is emiatt.
Legeslegfontosabb azonban a seb, a rétegek jó elvarrása. Sohasem voltam híve az apró, finom öltéseknek. Ezt még Prochnow professzortól sem vettem át, pedig őt igen nagyra becsültem, de nem tudtam elfogadni, hogy a jó bélvarrat olyan, mintha egy belvárosi luxus cipőt akarnánk varrni. Mindig a ritkábban behelyezett és minél nagyobb szövet mennyiséget felvevő öltéseket kedveltem, már ösztönösen, az első pillanattól kezdve, és nem bántam meg soha. A varrófonalnál sem törekedtem a minél vékonyabb alkalmazására, mert az ilyen finomabb ugyan, de sokkal könnyebben átvág a sebszélek duzzadásakor, ami pedig mindig bekövetkezik az első napokban, kötelezően.
Nagyon fontos, hogy ne csomózzuk túl szorosra az öltést. Hézagmentesen tartsa össze a rétegeket, de ne vágjon. Ez alól kivétel csak a középső has metszések összevarrása lehetett, de még itt is éppen csak annyira, amennyit a helyzet megkövetelt.
A sebvarrótűt bűn egy határozott mozdulattal kirántani, kitépni. Csak kigördíteni szabad egy ívelt mozdulattal, és ez nemcsak a kényes bélvarratokra érvényes, hanem bármilyen öltésre.
Két csomónál többet, csak kivételesen szabad alkalmazni, de az a kettő legyen tisztességes, sebészi csomó. Az úgynevezett kofa csomók nem tartanak. A kötés kibomlik, vagy lazára csúszik.

2. Fejezet: Sterilizálási gondok

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

A gumikesztyűk sterilizálására egy veszélyesen leegyszerűsített módszert vezettem be. Ezt még jóval előbb kellett megtennem, mert mint már említettem, nagyon kevés kesztyűm volt. Az autoklávban együtt sterilizálták a ruhaneművel, és így nagyon könnyen szétmállottak a kezemen. Elrendeltem, hogy előtte nagyon gondos sebészi bemosakodást kell végezni, majd külső és kifordítás után belső, szappanos, meleg vizes lemosás és steril törülközővel való szárazra törlés után, csak a sterilizálás végén tegyék be külön dobozba, az autoklávba, és öt percnél ne tovább. Így sikerült elérnem, hogy a kevés kesztyűm kitartson az újak megérkeztéig.

Illusztráció: egy autokláv

Egy szóval sem merem állítani, hogy ez megfelelt a sterilitás szabályainak, de ez különösebben nem nyugtalanított. Pár hét múlva ugyanis az újítás bevezetése után véletlenül észrevettem, hogy a kesztyűket egyáltalán nem sterilizálja az asszisztensem. Dühös kérdéseimre pedig azzal védekezett, hogy én rendeltem el, hogy ne sterilizálja, hanem csak alaposan mossa tisztára, amit ő becsületesen végre is hajtott. Még elismerően mondta azt is, hogy „igazad lett szidi /uram/, mert azóta a kesztyűk nem szakadnak.” A félreértés nyilvánvalóan az én kezdetleges, hiányos francia tudásomból fakadt.
Mivel az arab nyelv általában a tegezést használja, így Marokkóban is ez volt elterjedve. A franciák mindig letegezték a bennszülötteket, de általában ez utóbbiak is azokat, kivéve persze néhány, szinte perfekt franciát beszélő művelt arabot. Én már Olaszországban is a magázást tanultam meg, és így kifejezetten nehezemre esett volna azonnal áttérni a tegezésre. A francia barátaim aztán sokszor halálra röhögték magukat, hogy "a sebész úr magázza az ápolókat, azok pedig tegezik őt."

Elismerem, hogy valóban fura helyzet, de talán ez is közrejátszott, hogy olyan gyorsan befogadtak.
Mikor kiderült, hogy már három hete sterilizálás nélküli kesztyűkkel dolgoztunk, némi pánik hangulat azért elkapott, de csak egy pillanatra, mert hamar átszaladt az agyamon, hogy mindezek ellenére nem volt sebgennyedésünk. Ennek ellenére, azért mégis ragaszkodtam az öt perces sterilizáláshoz, még akkor is, mikor magam is észleltem, hogy a kesztyűk ily módon gyorsabban elhasználódnak.

2. Fejezet: Transfuzió egy kisfiúnak

Transfuzió egy kisfiúnak. Sterilizálási gondok. A jó sebész kritériumai. Áramkimaradás éjszakai műtétnél. Tetanuszos férfi kezelése orosz módszerrel. Nyúlajkas betegeim. Problémák a kábítószerekkel.

Egyik reggel egy feltűnően sápadt, kivérzettnek látszó, hat év körüli kisfiút hozott be a karjában az apja. A tolmácsom, Hetmen elmesélte, hogy tegnap metélték körül, és az óta állandóan vérezget és sehogyan sem tudták elállítani, az ápolóim sem.
Az egyik tévhit a muzulmán világban fellelhető betegekkel kapcsolatban, hogy ott nincs vérzékenység, mert az ezt örökletesen továbbadók kiselejteződnek, rendszerint korán meghalnak, és így nem tudják, utódok híján tovább adni a hibás génjeiket. Ez a felfogás nagy általánosságban igaz is, például a régi, klasszikus formákra, de azóta a vérzékenységnek egyre újabb és újabb formáit fedezik fel, és számomra teljesen ismeretlen faktorokról beszélnek. Ma sincs fogalmam arról, hogy miért is vérzett, de azt biztosan tudtam, és ezzel a közben lehívott belgyógyász is egyetértett, ha nem kap sürgősen vért, rövid időn belül meghal.

A vérzékenység egyik leggyakoribb oka a hiányosság a a VIII. coagulációs faktorban

Konzerv vér nincs, a legközelebbi transzfúziós állomás, ahonnan kérhetnénk, pedig több mint kétszáz kilométerre van, mondta a belgyógyász. Onnan esetleg kaphatnánk vért, bár ő erősen kételkedett ebben is, de nem érhet ide időben, és ráadásul azt sem tudjuk közölni, hogy milyen csoportba tartozó vérre van szükségünk, mert vércsoport meghatározó szérumunk sincs.
Magyarországon én végeztem hat-hetes transzfúziós tanfolyamot, és talán ezért, hirtelen eszembe jutott a keresztpróba lehetősége, amikor a kapó szérumát hozzuk össze az adó vérével. Természetesen itt csak direkt transzfúzió jöhetett számításba, valamelyik szülővel. Szerencsére még az anya is itt volt, ami azért mindig biztosabb vérségi kapcsolat, mint az apai.
Azonnal infúziót kötöttem be, de előtte levettem öt köbcenti vért a kisfiútól. Ezzel dr. Heroin felszaladt a laborba, lecentrifugálta és pár perc múlva már hozta is a savót. Először az anya ujjbegyéből vettünk vért, de a tárgylemezre tett szérum cseppben kicsapódott. Már újra kezdtem aggódni, de szerencsére az apáé jónak bizonyult, tőle örökölte a gyerek a számomra örökké ismeretlennek maradt vércsoportját. Fájdalmas arckifejezését néhány pillanatig a büszkeség váltotta föl. Mintha mondaná, az én vérem.
Közben felállítottam a direkt transzfúzió kivitelezéséhez szükséges háromszöget. Egyik ápolóm leszívott húsz köbcenti vért az apa karjából, átadta nekem, és én beadtam a gyereknek. Ezt tekintettem ugyanis a legkényesebb pontnak, mert egy rossz mozdulattal könnyen tönkre lehetett volna tenni a kivérzett gyermek vékonyka vénáját. Utána a kiürült fecskendőt átadtam a középre helyezett ápolómnak, aki azt fiziológiás konyhasóval átmosta egy csészében (hogy bele ne alvadjon a vér), majd tovább adta a vért levevő társának, aki viszont nekem továbbította a már előtte teleszívott, harmadik fecskendőt.
Ment minden, mint a karikacsapás, és sikerült beadnom kb. kétszáz köbcenti vért. Ekkor tönkrement a gyerek vénája, bármennyire is vigyáztam rá. A kép azonban addigra jelentősen megváltozott. A kisfiú arca már ennyi vértől is, enyhén kipirult. A körülmetélés helyéről megszűnt a savós, rózsaszínű szivárgás. A szemei is értelmesebben, kissé ijedten csillogtak. Megváltozott a közönyös, semmitmondó, üres tekintete. Némi meglepetésemre, a széken ülő apa lett rosszabbul, majdnem elájult.
Gyorsan lefektettük és néhány másodperc alatt rendbe is jött. A vér és annak látványa kissé szent, misztikus dolog a berberek számára is. A továbbiakban már semmi új probléma nem jelentkezett.
A kisfiú persze a kórház kedvence lett. A szakács minden napra készített számára jó sűrű húslevest, és a legjobb falatokat mindig neki juttatta. Mivel ez az eset az első hónapokban történt, jelentősen felvitte a népszerűségi mutatómat. Ezzel azonban nem elégedtem meg. Hosszú és fáradtságos munkába kezdtem, hogy megteremtsem a véradás lehetőségét a kórházunkban. Nem csak az esetleges újabb, kivérzett betegek miatt volt erre szükség, hanem a mind nagyobb számban érkező, súlyos, shockos állapotban lévő és műtétet igénylő betegeim miatt is.
Eleinte többszöri telefonálással kísérleteztünk, és kaptunk is sok, hasznos információt a mekneszi transfúziós központtól. Dr. Heroin. aki elég gyakran utazott oda, személyesen is beszélt velük. Én még telefonon keresztül sem, hiszen nem ismertem annyira a francia nyelvet, hogy képes lettem volna egy egyszerű telefonbeszélgetés lebonyolítására. A telefonkagylóba csak évek múlva mertem válaszolni, addig az ápolóim beszéltek helyettem. Végül is, pár hónapos kínlódás után, megkaptuk az első szállítmányt és attól kezdve rendszeresen volt vérünk.

Illusztráció: Meknes ma

A véradóállomás reggel odaadott két palack egyenként ötszáz köbcentiméteres konzerv vért a hozzánk lejövő távolsági busz sofőrjének, aki vagy elhozta a kórházba, vagy telefonált és érte ment valaki délután öt óra körül a helyi busz végállomására. A palackok egy faládában érkeztek, szakszerűen becsomagolva. Mindig megmutatták, leellenőriztem és betettük a konyha fagyasztó és zöldségtárolójába. Jégszekrény nem jöhetett szóba, mert az áramkimaradások miatt vagy nem működött, vagy ami még rosszabb, túlhűtött. A zöldségtárolóban viszont megbízható pincehőmérséklet volt állandóan, hat-nyolc-tíz fok, és így azt alkalmasnak találtam.
Használat előtt természetesen gondosan megnéztem, és csak akkor mertem felhasználni, ha a haemolysis, a vörös vértestek szétesése csak kis fokú volt, enyhén rózsaszínűre változtatva a palackban lévő, amúgy színtelen vérsavót. Mindig „O” és Rh pozitív vért kaptunk, de ez sem idegesített, hiszen a transzfúziót soha nem kapott betegeimnél különösebb bajt nem okozhatott, illetve csak nagyon ritkán, esetleg a terhes nőknél.
A biológiai próbát azonban gondosan betartottuk. Adtunk kezdetnek húsz köbcentit gyorsan, és utána két-három perc szünetet tartottunk és figyeltük a beteget. Ha jól emlékszem egyszer előfordult, hogy kipirult és fájt a dereka és gyorsan meg is szüntettük a véradást. Valószínűleg kicsit jobban haemolyzált a nem teljes szakszerűséggel szállított és tárolt vér. Más baj azonban nem történt. Ugyanezt a beszerzési módszert bevezettem természetesen a második munkahelyemen is. Hat hét után mindig kicseréltük a fel nem használt vért is.
A vér helyett gyakran használtam szárított plazmát is, amíg el nem fogyott. Ez már a második világháborúból maradt itt, mert bizony voltak műszereim és varró fonalaim az elsőből is. Bár nem tudom ma sem, hogy mennyi lehetett a lejárati ideje, de bátran alkalmaztuk és igen jó eredménnyel. Az előírás szerint felhígítottuk fiziológiás konyhasóval, és úgy adtuk, mint egy transzfúziót. Soha nem volt semmi panasz, eltekintve talán egyszer, egy kisebb hidegrázástól.
Máig biztosra veszem, hogy Heroin előtt, a sebészi tekintélyemet egy epehólyag és nyombél közti anasztomózissal alapoztam meg. A beteget, egy középkorú asszonyt, ő vette fel a belgyógyászatra, és mint érdekes esetet, nekem is megmutatta. Egy nyilvánvalóan hasnyálmirigy daganat volt, ami epevezeték elzáródást és így súlyos sárgaságot is okozott. Azt hiszem Heroin sem gondolta komolyan, hogy valamit tudok vele kezdeni, de megmutatta. Ö is, és én is azonnal tisztában voltunk, hogy itt csak egy epevezeték és nyombél közti anasztomózis segíthetne, ha csak átmenetileg is a betegen. Magyarul ez annyit jelentett, hogy egy mesterséges, műtéti összeköttetést kellene teremtenem a nyombél és az epevezeték között.

Illusztráció: anasztomózis

Meg is mondtam neki, és ő tökéletesen egyetértett, de rögtön azt is kifejtette, hogy ilyen műtét azért itt a Szaharában, nem nagyon jöhet szóba. Ezt azonnal kontráztam. Miért ne, mondtam. Nem egy igazán nehéz műtét. Meghökkent, és megkérdezte, hogy el tudnám-e végezni. - Azt hiszem, hogy igen, de először ellenőrizni kéne a műszerkészletemet. Mindez nem sokkal az odaérkezésem után volt, és így akkor még nem egészen ismertem, hogy milyen műszereim vannak. Abban az időben még nylon fonalaim sem voltak.
Lejött a műtéthez is, és elcsodálkozott, hogy milyen egyszerű. Talán, csak ha én csinálom, mondtam neki némi büszkeséggel, amivel aztán tökéletesen egyet is értett. Valóban egyszerű volt, de csak azért, mert a már két hetes pangás miatt az epevezeték majdnem olyan vastag volt, mint a vékonybél. Heroin később elmesélte, hogy álmában sem jutott volna eszébe, hogy Ksar es Soukban valaha ilyen műtétet csináljanak.
Az eredmény szinte döbbenetes volt, engem is meglepett. A betegnek napok alatt megszűnt a zöldes-sárgasága, és egy hét után már úgy nézett ki, mint akinek soha semmi baja sem volt. A férje hálásan köszöngette, de azért egy kissé elszomorodott, mikor elmagyaráztattam Hetmennel, hogy sajnálatos módon, csak körülbelül egy, maximum két évre tudtam meghosszabbítani az életét. Azt hiszem, nem is hitte el. Nem egészen két év múlva láttam újra, amikor ismét behozta az újra besárgult feleségét.
A daganat már ránézésre is látszott a hasában, és a máj göbös volt, vagyis tele áttétekkel. Megmondtam, hogy sajnos semmit sem tehetek. Inch Allah, vagyis ahogy Allah akarja válaszolta kissé szomorúan, és azonnal indult is vissza az asszonnyal.